Beleolvasó

J.Goldenlane: A szélhámos és a varázsló

avagy az nemesvérű Győzhetetlen Khazai Argos dicsőséggel való, igaz története

1. könyv

Kopp, kopp, kopp, platty. Argos egykedvűen hallgatta a könnyű nyári záport. A virgonc kis esőcseppek a feje feletti levelekre érkeztek, majd egyesülve zuhantak alá hősünk hátára, doboltak bőrzekéjén, átfésülték haját, meglelték a legkisebb nyílást is ruháján, bejutottak, és vígan hancúroztak tovább a gerincén, tarkójától a derekáig. Majd, ha ez még nem lett volna elég, mikor végre elérték a földet, elindultak visszafelé; nyúlós sár csurgott be a csizmájába, ölelte térdét, combját, maszatolódott ujjai között. Ám az ilyesmihez már volt alkalma hozzá szokni. Nem is a prózaian egyszerű körülmények zavarták, sem nem a csizmájában lassan, de biztosan gyűlő tócsa. Nem, inkább az unalom kezdett az idegeire menni. Már jó negyed órája volt kénytelen hasalni a sárban, egy nagyra nőtt salátaféle vendégszerető ágai alatt, és ez határozottan több volt az ilyen körülmények között még normális kedéllyel átvészelhető időnél. Lehet, hogy nem hagytam elég egyértelmű nyomokat, merengett fásultan. Végül is, az üldözőit nyilván Rat vezeti, aki ugyan a maga idejében híres nyomkövető volt, de már évek óta az erdei útonállás a fő profilja. Lehet, hogy eltévedt a marha, töprengett hősünk szkeptikusan. Akkor pedig még hosszan leszek kénytelen itt ázni, vonta le az egyhangú jövővel kecsegtető konklúziót. Aztán végre-valahára csörtetést hallott a fogadó felől, nyolc-tíz ló patájának kopogását, és két lámpás fénye is fel-felvillant. Kisvártatva már látni lehetett a zajforrást, Gondal báró elit testőrei jöttek, amint az várható is volt, élükön Rattal, az őszülő nyomkeresővel. A vén gazember lassan, de elég biztosan követte Argos nyomait a megázott talajon. Hogy virul a feje, hogy a véletlen most a törvény jobbik oldalára állította, csodálkozott rá hősünk. Meg persze nyilván hajtja a személyes bosszú is, pedig neki aztán szinte semmi oka sincs rám haragudni, tette még hozzá magában, messze túlbecsülve az éltes rablógyilkos toleranciáját. Közben a kis csapat tagjai a nyomot követve elhaladtak Argos előtt, majd átkeltek a megáradt patakon. A víz hideg lehetett, mivel szaporán káromkodtak, főleg egy „ebfattya szemfényvesztő”-t emlegetve, aki miatt most itt áznak az esőben, holott a meleg fogadóban vedelhetnék a bort. Argos, félig az avar alá temetve, azonnal jobban érezte magát. Hiába no, nagy dolog a káröröm! Aztán, mivel vezetőjük megállt, a zsoldosok összetömörültek a túlparton. – No, menjetek má’ odébb! Eltapossátok a nyomot. A nyavalya törje ki! A holló vájja ki a szemét! Hát ez eltűnt – szitkozódott a nyomkereső. Jaj, még egy kicsit erőltesd meg magad, fiam, ha már eddig képes voltál követni, fohászkodott Argos hangtalanul. – Nézd meg odébb is, osztán ha nincs, menjünk vissza! – rendelkezett a kapitány. Hősünk, a bozót jótékony rejtekében, két kézzel fogta a fejét. Gondolkozz, gondolkozz, te ostoba, szuggerálta a nyomolvasót. – Hé, és ha a patakban ment tovább? – jutott el a korszakalkotó felfedezésig Rat. Igen, ez az, ujjongott magában az üldözött, tudtam, hogy okos gyerek vagy! – No, de merre? – kötözködött tovább a kapitány, aki erősen visszavágyott a boros kupája mellé. – Nem ‘tom – vakarta meg fejét a tanácstalannak tűnő nyomtudor. Argos magába fojtott egy lemondó sóhajt. Hát ha a korlátoltságot kerítésben mérnék akkor ennek a vadbaromnak bevehetetlen erőd lenne a fejében! Bár tényleg nem valószínű, hogy sok értelmes gondolat eljutna hozzá, merengett lekicsinylően, ám tisztában volt vele, hogy pusztán szellemi fölényével semmire sem megy az adott szituációban, így inkább megpróbált elsüllyedni a trutyiban. – De kapitány, a báró nagyon dühös lesz, ha a gazember nélkül térünk vissza. Talán váljunk ketté, és fésüljük át a patakpartot mindkét irányba! – javasolta az egyik veterán katona. Öltözetéből ítélve Gondal régi embere lehetett, nyilván a fővárosból kísérte urát ide, a Délvidékre, és módfelett mogorván szemlélte a helyiek nemtörődömségét, meg abszolút nulla alá süllyedt morálját, mellyel ilyen könnyedén lemondtak a bárót oly csúfan megszégyenítő idegen üldözéséről. Argos félszemmel felnézett rá, és újra feléledt szívében a remény. Hiába, az égiek óvjanak meg az amatőröktől, de ez a fickó profi, lehet rá számítani! Nem is csalatkozott, a kapitány végül hajlott az öreg katona szavára, a testőrök szétváltak, és miután megegyeztek benne, hogy ki merre menjen, elindultak. Amikor elhalt a lovaik csörtetése, Argos előmászott a flórából. Leverte magáról a sár nagy részét, és vigyorogva búcsút intett a zsoldosoknak. Ostobák! Így megszívni egy ilyen ócska trükköt, rázta meg a fejét hitetlenkedve, majd, mint aki jól végezte a dolgát, elindult visszafelé.

Vagy jó fél órán át csörtetett a szemerkélő esőben, méla unalommal kerülgetve a bokrokat, míg feltűntek a fogadó barátságos fényei. Argos óvatoskodás nélkül nyitott be, bízván abban, hogy nem vár rá odabent keményebb ellenfél a kocsmáros nejénél, hisz az épkézláb emberek most éppen őt keresik az erdőben. Mielőtt átlépte a küszöböt, gondosan leverte a sarat a csizmájáról, no, hát ezt még nagyon régen nevelték bele, sőt, valami köszönésfélét is eldünnyögött, aztán szétnézett az egyszerű berendezésű ivóban. A kocsmárosné éppen a tűzhely közelében sürgött-forgott, ám a váratlan vendég belépésére megdermedt, és még az égieket káromló szavak is a torkára forrtak döbbenetében. – Csomagolj nekem száraz ruhát, élelmet, bort, és nyergeld fel a legjobb lovat az istállóban! – adta ki parancsait Argos, egyáltalán nem törődve az asszony meghökkenésével, majd elindult a fogadó egyetlen szobájának ajtaja felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszaszólt. – Sőt, ne kicsinyeskedj, a báró lovát nyergeld! – utasította határozottan a meghökkent asszonyságot, majd belépett a szobába. Odabent a várt kép fogadta, a báró még eszméletlenül feküdt, homlokán nedves kendő hűsítette. Sebeit is bekötözték, de a vérveszteség nyilván nagyon elgyöngíthette. Felesége a szobácska egyetlen asztalánál ült, szemben az ajtóval. Komornája segítségével a sírás nyomait tüntette el arcáról, bő kézzel alkalmazva a púdert, és más drága kenceficéket. Argos belépésére az asszony aprót sikkantott, majd felpattant, elé szaladt, és a nyakába borult. – Ó, kedvesem, hát visszajöttél! – Nem bírtam elmenni anélkül, hogy még egy utolsó csókot váltanánk, Elza, szívem egyetlen szerelme! – búgta Argos, oly sok év rutinjával. – Ne hagyj el, vigyél magaddal, nem bírok nélküled élni! – Nem tehetem. Az én életem veszéllyel teli, nem vihetlek magammal – magyarázkodott széles gesztusokkal. – De egy utolsó emléket szeretnék adni neked. Nem értékes, hisz szinte semmim sincsen, de szeretném, ha megőriznéd – ezzel letépte legfelső inggombját, megcsókolta, és átadta a bárónénak. Az oly áhítattal vette át, mintha drágakövekkel kirakott ékszer lenne, majd elrejtette dekoltázsának feneketlen mélységében. – Köszönöm, kedvesem, megőrzöm, amíg élek. Ó, bár én is adhatnék neked valamit! Jaj, még egy ilyen buta libát, nyögött fel magában Argos. – Nincs véletlenül egy képed magadról, Elza kedves? – súgta, és az asszony nyakában lógó medalion felé intett tétován, remélve, hogy rávezetheti a megoldásra. – Ó, persze! A medalionom! Még apám készíttette rólam, ez az egyetlen emlékem tőle. – Ilyen értékes holmit nem fogadhatok el – válaszolta Argos, miközben lecsatolta a láncot a nő nyakából. – De, legyen a tied, így soha sem felejthetsz el! – Amúgy sem felejthetlek, hisz te voltál életem legnagyobb szerelme – mondta Argos, miközben zsebre vágta a medált, láncostul. – Most már mennem kell. Még néhány viharos csókot váltottak, majd kibontakoztak egymás öleléséből. – Az égiek legyenek veled, kedvesem! – sírt a báróné. – Veled is! – Szeretlek, és örökre szeretni foglak! – Én is! – Ne hagyj el! Na, ne kezdjük elölről, döntött Argos, és egy utolsó búcsúcsókot hintve a hölgy felé, kilépett az ajtó. Odakint majdnem elkezdett fütyörészni, olyan jó kedve volt, naná, a medál – aranylánccal! – legalább húsz dukátot ér, talán többet is, igazán busás kereset egyetlen éjszakára! És tulajdonképpen ez az Elza egészen szép nő, bár kissé korlátolt elmével áldották meg az égiek, gondolta, majd továbblépett tennivalóinak hosszú listájában. Letudva a búcsúzás kellemetlen procedúráját kisietett az istállóba, és átvette a kocsmárosné által készített úti csomagot. Gálánsan megköszönt mindent, fizetett, hisz most már ezt a luxust is megengedhette magának, és kivezette a báró lovát az udvarra. Odakint egy vékony kis árny surrant mellé. – Búcsúzni jöttem! Argos magához ölelte a báróné komornáját, és ismételten megengedett magának egy félperces csókot. – Szervusz, szépségem! Százszor annyit érsz, mint az úrnőd, sajnálom, hogy el kell hagyjalak. – Nem kell a bolond szócséplés, Argos! Én Raan Masan utcáin nőttem fel, nem vagyok olyan ostoba, mint a báróné. Bizonyos vagyok benne, hogy semmivel sem jelentek neked többet, mint bármelyik nő, és hogy soha többé nem találkozunk, de nem bánom, hogy így alakult. Az égiek legyenek veled! Ja, és itt van Gondal erszénye, nem tudom mennyi lehet benne, tedd el! – mosolygott rá a komorna. Ez egy talpraesett lány, gondolta Argos elégedetten, hisz mindig is nagyra értékelte, ha valaki képes kihasználni az égiek adta lehetőségeket, és eltette a pénzt. – Remélem, nem fogsz ezért bajba kerülni – jegyezte meg, félig magának, inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása végett. – Ne aggódj miattam, ebben a felfordulásban bárki elemelhette volna, és úgyis téged fognak gyanúsítani – bíztatta a lány, még mindig mosolyogva. Köszönöm kislány, pont ez hiányzott még nekem, gondolta fásultan hősünk, ám nem húzta tovább az időt. – No, az égiek legyenek veled! – intett búcsút, és kivágtatott az éjszakába.

Khazai Argost kifejezetten megnyerő külsővel áldották meg az égiek. Fekete haja, mélysötét tekintete, markáns arca és arányos termete után igen gyakorta fordultak meg mindenféle asszonyszemélyek, kedves és örökkön őszintének tűnő mosolya pedig szinte mindenkiben bizalmat ébresztett. A helyzetet még tovább súlyosbította, hogy hősünk ezzel tökéletesen tisztában volt, és folyamatosan visszaélt adottságaival. Minek köszönhetően gyakorta volt kénytelen menekülni megcsalt szeretők, becsapott ismerősök, rászedett idegenek vagy más okból bosszúszomjas egyének elől. Nagy rutinra tett már szert az eltelt évek alatt ebben! Gondal báró ostoba emberei nem vehették fel vele a versenyt! Alig három napnyi bújócskázás után jutott el Khaza várába. Mivel ismerte a vár környékén lévő összes titkos ösvényt, vadcsapást és rejtett szurdokot, nem jelentett neki nehézséget átejteni a rá vadászó csapatokat. Inkább élvezte a játékot, minthogy aggódott volna, és egy pillanatra sem fogta el a kétely, hogy esetleg elkaphatják. Azért mégis örült, amikor megpillantotta a fekete kövekből rakott bástyákat, és a mogorva falak védte palota égbetörő tornyainak kecses sziluettjét, már csak azért is, mert szerette ezt a várat. Hiába, a régiek tudtak építkezni! Illetve az első khazai nagyhercegnek, a jóemlékű Csonttörő Morvinnak még nem okozott sem anyagi, sem erkölcsi problémát néhány tízezer aranydukát, vagy akár pár száz szolga élete, ha arról volt szó, hogy biztosan legyen védve a családi fészek. Argos elkerülte a büszke vár alatt megbúvó kis falut, hisz kémek mindenütt vannak, és csak a hegycsúcs közelében tért rá a kapuhoz vivő útra. Még jó tucat méterre volt a vasalt ajtószárnyaktól, amikor azok kitárultak. – Szervusz, kölyök! – köszöntötte barátságosan a tízegynehány év körüli fiút, aki egyedül küzdött a nehéz ajtószárnyakkal. – Legyen üdvözölve, Argos úr! Két napja járt itt Gondal báró követe, a távozása után a nagyherceg úr igen haragos lett, és parancsot adott, hogy figyeljünk, mert nemsokára megjön Argos úr is. Az öcsém már elrohant értesíteni a nagyherceg urat, hogy megérkezett Argos uram – hadarta egyszuszra a gyerek. Ajaj, kapok megint a fejemre, gondolta Argos morózusan. Azért egy rézpénzt adott a fiúnak, mert hisz kedvelte, és morc gondolatait leplezendő, mosolyogva barackot nyomott a fejére. – Ügyes gyerek vagy, Tan! – köszönt el tőle, és elindult a palota felé. Megállás nélkül lovagolt át a külső vár néptelen utcáin. Lova patáinak dobogása kísérteties visszhangot vetett a pergő vakolatú, lakatlan házak megszürkült falain. Senki nem élt már itt, hosszú esztendők óta. A belső várba vezető nyitott kaput két jókora kőoroszlán őrizte, a Khazaiak büszke címerállatai. Argos már csak megszokásból is megfricskázta az egyik cicus orrát, majd belépett. A feltáruló, széles udvaron néhány ember végezte napi megszokott munkáját, akik érdeklődve pillantottak fel, míg hősünk ráfordult a palota felé vivő útra. Néhányan üdvözölték is, ezeknek barátságosan visszaintegetett, és a többiek sem köptek utána, ami szintén tiszta jó érzés volt. Kellemes újra itthon lenni, merengett, aztán gondolatai elkalandoztak a dicső múltba. Hát igen, régebben itt még szolgák és katonák százai nyüzsögtek, ám mára már hova tűnt a valaha volt gazdagság és pompa! De rögtön elmúlt keserű szájíze, amikor belépett a palota előcsarnokába, ahol már várt rá Annabel nagyhercegnő. A gyönyörű fiatalasszony ragyogása elnyomta a falakból áradó öregség savanyú leheletét, aranybarna szeme töretlen gyönyörűséggel tündökölt, ahogy átölelte fogadott fiát. – Csakhogy megjöttél Argos! Amióta itt járt Gondal követe, nagyon aggódtunk miattad. Mindjárt jön Sharen is. És mintegy végszóra, belépett a terembe a ház ura, Khaza nagyhercege, a nemesvérű Győzhetetlen Sharen. Sötétkék háziköntösét viselte, és jól láthatóan most ébredt fel délutáni szunyókálásából, ősz haja ezer irányban, szerteszét állt. Mellesleg egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki nagyon aggódik bárkiért is. Alig-alig támaszkodva botjára, végigbicegett a termen, és maga is üdvözölte Argost. Aztán persze rögtön nekilátott parancsokat osztogatni: – Asszony, intézkedj a vacsoráról, te pedig, fiam, gyere fel a dolgozószobámba. Beszédem van veled! – tért azonnal a lényegre, minimálisra szorítva az illem diktálta tiszteletköröket. Mindig is rámenős volt az öreg, gondolta Argos rosszkedvűen, előre unva a fejmosást, amit kapni fog, miközben felfelé haladtak a számolatlanul hosszú lépcsőkön. Sharen láthatóan nehezen bírta tartani a saját maga diktálta tempót, de Argos tudta, hogyha ezt szóba hozná, abból nagy balhé kerekedne. És minek frusztrálni egy amúgy is ideges, bár kissé már fogatlan oroszlánt? A dolgozószoba a középső torony legfelső emeletén kapott helyet, ablakaiból, melyek a négy égtáj felé nyíltak remekül szemmel lehetett tartani a várat és környékét. Régebben ezek az ablakokat üvegtáblák fedték, mára már egyszerű fa zsalugáterek óvták a szobát a zord szelektől. Nyáridő lévén most nyitva álltak, megteremtvén a kellően viharos alaphangulatot a beszélgetéshez. Sharen nagyot sóhajtva leült kedves karosszékébe, maga mellé támasztotta botját, majd metsző pillantást vetett a szoba közepén ácsorgó, és némileg unott képet vágó Argos felé. – Fiam! – kezdett neki a hosszúnak ígérkező szónoklatnak. – Immáron régen felnőtt férfinak számítasz, már harmincadik életévedet is betöltötted, ám úgy érzem, nekem talán még mindig jogom van ítéletet mondani feletted, amint egy engedetlen gyermek felett ítélkezik a jóakaratú, ám szigorú atya. Argos merengve kinézett a seszín fellegekre. Ó, ti égiek, hát hányszor hallgatta már végig ezt a szöveget! A nagyherceg zavartalanul folytatta. – Hisz már apádat is én neveltem, miután oly fiatalon árvaságra jutott. Büszke voltam rá, nem volt nála derekabb lovag, igazszívűbb férfi! Igen, büszke voltam rá, és amikor elesett a harcmezőn, úgy éreztem, ez az én hibám is. Ha többet intettem volna türelemre, megfontoltságra, ha szélesebb körű nevelést kapott volna, akkor talán nem halt volna meg fiatalon, csatában. Megesküdtem neki, hogy felnevellek, és magamnak, hogy nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát. Hm, gondolta Argos, vajon elmondja megint a rongybabás anekdotát? – Téged megpróbáltalak más eszmék szerint nevelni, például emlékszel, mikor gyermekkorodban Nanni unokanővéred itt töltött egy nyarat? Argos rezignáltan sóhajtott, elmondja! – Volt egy rongybabája, akinek te egyszer páncélt és fakardot fabrikáltál. És amikor megmutattad nekem, büszkén mondtad, ím hőst faragtál a babából. Én akkor megmagyaráztam, hogy a hadi dicsőség semmivel sem több mint amit más mesterségek tudói is elérhetnek, ha szorgalmasan végzik munkájukat. „Ám úgy látszik, ismét hibáztam!” skandálta magában Argos az ismerős szöveget. – Ám úgy látszik, ismét hibáztam – emelte fel hangját a nagyherceg. – Te úgy élsz, mint egy közönséges csavargó, kísérted végzeted, és hála az égieknek, hogy még nem késeltek meg egy mocskos sikátorban. Muszáj neked mindenkit becsapnod, mindenki asszonyát elbolondítanod, mindenki pénzét elcsalnod? Miért hiszed, hogy én majd újból és újból elsimítom a gaztetteidet?! Itt kénytelen volt levegőt venni, és Argos gyorsan kihasználta a pillanatnyi csend nyújtotta lehetőséget. – Ugyan, Sharen papa – vetette közbe békítőleg –, hidd el, nem tehetek róla, én nem keresem a bajt. Igyekszem, mindig is igyekeztem a Khazaiak nagy nevéhez méltón viselkedni – folytatta kissé kenetteljesebb hangon, de nem merte nagyon eltúlozni, mert Sharen mindig is könnyen kiszúrta, ha nem gondolt valamit igazán komolyan. – Csak most utoljára kérem, hogy segíts! – És higgyem el, hogy utána megváltozol? – emelte fel hangját az aggastyán. – Jó, ha neked nem megy, majd elintézem magam a bárót – blöffölt fapofával hősünk. – Mi az, hogy nekem nem megy? Mit képzelsz te rólam? – harsogta Sharen. Néhány galamb ijedten elrebben a torony tetejéről. – Lehet, hogy kegyvesztett lettem, hogy elvették a földjeimet, hogy nincs egy árva vasam se, hogy öregszem, és már a kardot sem úgy forgatom mint régen, de egy olyan kis nyikhajjal, mint a drágalátos Gondal bárócska, még fél kézzel elbánok! Te csak menekülj a női szoknyák mögé, mint gyermekkorodban, a férfimunkát pedig bízd ide! Argos ismét az ablak felé fordult, mert nem tudta visszafogni vigyorát a skarlátfejű aggastyán láttán. – Tehát elintézed? – kérdezte, és biztos volt a válaszban. Lényegében csak azért ugrott haza, hogy erre rávegye az öreget. – Persze – válaszolta a nagyherceg, immár sokkal megtörtebb hangon. – Nézd fiam, én öregszem, bármikor meghalhatok. Ki fog akkor rád vigyázni? Hidd el, az aggodalom beszél belőlem, amikor tanácsokkal látlak el. Lehet, hogy helyes, hogy nem fogadod meg őket, és éled az életed, de … Nézd, nem mondhatod, hogy túl erőskezű apád lettem volna. Argos összehúzta a szemöldökét, és visszafordult az ablakból. Jé, most valami új következik? – Mindig hagytam, hogy a saját fejed után menj, és te mindig vissza is éltél ezzel. Jó, én sem vagyok tökéletes, lehet, hogy hiba volt vénségemre asszonyt hozni a házhoz, bár mentségemre, nem tehettem mást, amikor egyetlen vér szerinti gyermekem meghalt, hisz a családfőnek kötelessége gondoskodni az örökösről. De szóltam én egy szót is, amikor legidősebb fiam pont kilenc hónappal azután született, hogy én betegen feküdtem egy nyavalyás bokaficam miatt? Említettem én neked bármikor is, hogy milyen furcsa, hogy leányom haja hollófekete, míg én és Annabel barnának születtünk? Vagy hogy legkisebb fiam éppen olyan alakú anyajegyet visel a vállán, mint szegény apád? Tettem erre akár egyetlen megjegyzést is? Nem, soha. Hisz te mégis szegről-végről rokon vagy, és nehogy már az a mocskos trónbitorló Aelan tegye rá kezét Khaza várára a halálom után, aki most királynak hiszi magát, mert sikeresen megmérgezte a nagybátyját! – emelte fel a hangját ingerülten, és ökölbe szorított kézzel megfenyegette a kék eget. Aztán ismét csendesebben folytatta: – Ám nem hiszem, hogy ezt rajtam kívül bárkivel is megtehetted volna büntetlenül. Cserébe annyit kérnék, hogy telepedj le végre. Most. Maradj itthon, vedd át a birtok irányítását. Megöregedtem, kell a segítséged. Megtennéd ezt értem, és saját érdekedben is? – fejezte be lehajtott fejjel a nagyherceg. Kínos csend nehezedett a szobára. Argos, hogy zavarát elrejtse, kikönyökölt az ablakon. Roppant kényelmetlenül érezte magát, mint mindig, ha régebbi, utólag talán kissé meggondolatlannak tűnő tetteivel szembesült. Bár régóta sejtette, hogy Sharen azért még nem olyan szenilis, mint amilyennek néha látszik. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy az öregnek igaza van, hogy itt maradhatna, hogy milyen szép, békés életet élhetne. Egy pillanatra úgy érezte, hogy így lesz helyes. Ám a következő pillanatban lenézett, és a várfal mellett futó patakban megpillantott két ruhát mosó cselédlányt. Az egyik nem számított, régről ismerte, de a másikat még soha sem látta. Az új lány mélyen a vízben állt, és hogy szoknyája ne legyen vizes, feltűrte azt, megvillantva gyönyörű lábszárát. És az iménti pillanat, az a nagyszerű és nemes érzésekkel teli elszállt. Argos, sorsfordító problémáit azonnal ejtve belefeledkezett a lány bámulásába. Sharen, rosszat sejtve feltápászkodott karosszékéből, és mellé bicegett. Kinézett az ablakon, majd nagyot sóhajtva megszólalt. – Két napja érkezett, a favágók találtak rá. Nincs semmije, és ráadásul néma is. Bár persze mikor is számítottak neked az ilyen apróságok…! – mondta, majd rövid szünet után folytatta – A báró miatt meg ne aggódj, a kémei már úgyis jelentették neki, hogy itt vagy, fogadom, hogy holnap estére megérkezik. Majd elbeszélgetek vele. És most menj, még lekésed a vacsorát! Én még elmélkednék egy sort. Argos felrezzent, elszakadt az ablak kínálta látványtól, valami bocsánatkérés-félét is elmormolt, majd leviharzott a lépcsőn. Egy megtört, fáradt és szomorú öregember nézett utána.

Persze nem vacsorázni ment, dehogy! Elméjét teljesen lefoglalta az a kis cselédlány. Kisietett a palota udvaráról, le a patak menti kiskapuhoz. Itt lelassította lépteit, és mint enyhén unatkozó, szórakozott nemesifjú folytatta útját, immár a fal külső oldalán. Hamarosan feltűnt a nő, magányosan ücsörgött a patakparton, tekintete a semmibe révedt. Argos örömmel konstatálta, hogy a fentről látott másik már nincs mellette, tehát annak a lerázásával már nem kell szöszölnie. A kislány is kihasználta, hogy felügyelet nélkül maradt, láthatóan eszébe sem volt dolgozni, csak bámulta a patak hullámait. Argos félszemmel figyelte, mikor veszi észre, hogy nincs egyedül, aztán hamar belátta, hogy erre hiába vár, hát megköszörülte a torkát. A lány úgy perdült meg, mint akit kígyó mart, fél kezét védekezőn emelte maga elé. – Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – szabadkozott gyorsan Argos, felöltve legmegnyerőbb, egyes rosszmájú ismerősei által „asszonygyilkos”-nak nevezett mosolyát. A lány megkönnyebbülten kifújta az eddig bent tartott levegőt, aztán kérdőn nézett Argosra. Sötéten megcsillanó tekintetében végtelen mélység nyílt, egy hosszú pillanatra feledtetve hősünkkel, hogy végül is csak egy cselédlányka. Egy hosszú pillanatra izgatóan titokzatosnak tűnt az a fekete szempár, Argos el is határozta magában, hogy neki pedig ez a nő kell. Mindenáron. Azaz nagyjából úgy, mint az összes eddigi. – Apám említette, hogy egy új lány érkezett, nyilván te vagy az – kezdett hát bele a játékba. – Bár az öreg nem mondta, hogy ilyen szép az új jövevény – fűzte hozzá. A kis szöszi értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Megtudhatnám becses nevedet? – kérdezte Argos, majd egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva folytatta – Jaj, de ostoba is vagyok, hisz apám mondta, hogy néma vagy. Bocsáss meg! Kissé félrefordította a fejét, és felvette a bűnbánó-és-ijedt-kisfiú arckifejezést. Nem sok sikerrel, hódításának tárgya oda sem figyelve legyintett, láthatólag már ismét máshol jártak a gondolatai. Argos leült mellé, egyelőre nem túl közel, hogy ne riassza el. A lány ránézett, aztán felkapta a szappant, és néhány kusza vonalat rajzolt a vele a patak medrének egyik fekete kövére. Látván Argos értetlen tekintetét, vállat vont, és tovább fixírozta a semmit. Eltartott még egy fél pillanatig, míg Argosnak leesett a tantusz, és az ábra betűkre bomlott a szemei előtt. „Esmael”. – Honnan tudsz te írni? – csodálkozott. A lány megint csak a vállait vonogatta, aztán letette a szappant, mire az rögtön belecsusszant a vízbe. Argos egy szórakozott mozdulattal elkapta, mielőtt túl messze vitte volna az ár, és biztonságos távolba helyezte Esmaeltől, de ekkor már kész terve volt. – Engem Argosnak hívnak, Khazai Argosnak – mutatkozott be, aztán várt egy kicsit, de mivel neve semmi reakciót nem váltott ki a lányból, arra következtetett, hogy az még nem hallott róla. Megnyugodva folytatta: – Sharen nagyherceg fia vagyok – bár csak fogadott, pontosított magában, de ez a hangzatos cím sem keltette fel Esmael érdeklődését, így rátért a lényegre. – Szerintem nagy pocséklás, ha egy ilyen művelt, írástudó lánnyal cselédmunkát végeztetnek. Nem értem, hogy anyám miért ilyen munkára osztott be – jelentette ki nagy hangon, aztán egy kicsit megtorpant. Most, hogy így felvetette, rájött, hogy tényleg nem érti. No, de nyilván ez a buta kis libácska nem adta Annabel tudtára, hogy tud írni, magyarázta meg gyorsan magában a furcsaságot. – Azt hiszem, te ennél jóval többre vagy képes, és ha megtudnánk, hogy eddig mivel is foglalkoztál, akkor könnyen találhatnánk inkább neked való munkát – folytatta. Kicsit várt, de Esmael egy kurta fejmozdulattal sem adta tudtára, hogy megértette volna a hallottakat. Némileg nehéz felfogásúnak tűnik, de sebaj, gondolta Argos. Végül is az alakja jó, vigasztalódott, és nekiállt elmagyarázni még egyszer. – Szerintem, ha az anyám megtudná, hogy hol, milyen munkát végezve éltél eddig, akkor most is olyan feladatot adna neked, amihez értesz. És meggyőződésem, hogy úgy sokkal könnyebb életed is lenne. Hiszen lehet, hogy akár komorna is lehetnél, vagy titkári feladatokat is elláthatnál a házban, ha már egyszer írástudó vagy. Nem hiszem, hogy eddig mosónő lettél volna, a kezed sokkal finomabb annál – ismételte el gondosan tagolva mondókáját. Ekkor végre lány tétován bólintott, így Argos megkönnyebbülten abbahagyta, mivel nem szeretett a kelleténél sokkal többet hazudni. – Szóval Esmaelnek hívnak? Bólintás. – Akkor Esmael, mi lenne, ha elkísérnél a palotába, a könyvtárszobában van papír, meg tinta, és leírhatnád, hogy ki vagy, mit csináltál eddig, hogyan kerültél ide. És én majd közbenjárok a házban, hogy most is olyan feladatot bízzanak rád, amihez értesz – ajánlotta fel nagylelkűen. – Gyere! – állt aztán talpra, és felsegítette Esmaelt is. Ám mielőtt elindulhattak volna, a kapu felé vezető úton megjelent egy termetes asszonyság. Hogy nem tudott ez fél perccel később jönni, háborodott fel magában hősünk, de gyorsan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez. – Bár, most, hogy belegondolok, még sok dolgom van, amit el kéne intéznem! Jobb lenne, ha később találkoznánk – fordult vissza a lány felé. – Mondjuk napnyugtakor, az öreg kút mellett? Esmael erre is bólintott, aztán intett még egyet búcsúzóul, Argos pedig gyorsan elhúzta a csíkot, mivel a matróna már igen közel járt. De így is elkésett, nem kerülhette el teljesen. – Legyen üdvözölve, Argos úrfi! – köszöntötte a nő, szélesen mosolyogva. Hiába adod az ártatlant, vén boszorkány, azért tudom, hogy mihelyst eltűnök a színről, fel fogod világosítani a kislányt, hogy ki vagyok, és miért nem szabad velem szóba állni, morgott magában, de erőt vett magán, és illedelmesen köszönt ő is. Ám szerencsére nem kellett tovább udvariaskodnia, mert az asszony sietett. – Bocsásson meg Argos úrfi, de nem szabad hosszan magára hagyni ezt a habókos lányt, még kárt tesz valamiben! – magyarázkodott, és folytatta útját. Argos fejcsóválva nézett utána, majd vigyorogva tovább ment. Legalább az este sem fog unatkozni, gondolta elégedetten. Bár lehet, hogy a kis szöszi nem jön el. De mindegy, ezen kár előre rágódni, majd ha aktuális lesz a probléma, majd kitalál valamit, zárta le magában a témát, és visszasietett a palotába, remélve, hogy nem nagyon kési le a vacsorát.

Persze nagyon lekéste, a teljes család ott várt már rá az ebédlő melletti kis szalonban. Amikor végre befutott, Sharen egy pillantást sem vesztegetett rá, hanem karon fogta feleségét, a gyönyörű, fiatal Annabelt, és emelt fővel átvonult az ebédlőbe, három gyermekük pedig illemtudóan és szintén némán követték őket. Nagyon megbántottnak néz ki az öreg, állapította meg Argos, és némi bűntudatot is érzett, miközben helyet foglaltak a hatalmas tölgyfaasztal mellett, ami most csak hat személyre volt terítve. A fagyos hangulat később sem oldódott fel, bár Annabel megpróbált beszélgetést kezdeményezni, felvetve, hogy a legfrissebb hírek szerint a Szent Lovagok Amani és Raddani Rendháza már megint összerúgta a port, holmi értéktelen, a Monshen csúcsai között fekvő birtokon, és még az is lehet, hogy kivonulnak egymás ellen, de láthatóan senkit sem érdekelt a téma, így hát nem erőltette. A gyerekek is megérezték a feszültséget, és meglepően csöndesen étkeztek, Argos pedig azért hallgatott, mert azon törte a fejét, hogy beszéljen-e Annabellel Esmaelről, vagy sem. Végül úgy döntött, hogy tartozik ennyivel a kis szöszinek, bár ideje nem nagyon lesz rá. De azért mégis jó lenne, ha Annabel utána érdeklődne az új lánynak, mert ha valami nemesember elveszett csemetéje, akkor még baj is lehet abból, ha lépcsőt sikáltatnak vele. Ám ez mindössze másodrangú probléma volt a szemében, hát gyorsan elnapolta, és amikor a vacsora véget ért, udvariasan, ám sietve kimentette magát, és lelépett. Már nem volt sok ideje naplementéig, és a fontos dolgokat nem szerette lekésni. És hát mi lehetne fontosabb, mint egy karcsú kis leányzó? Az öreg kút a vár legelhagyatottabb terecskéjén állt. Ezt az udvart mogorva, csupasz kőből emelt falak határolták az egyik oldalt, ami alatt már az alsóvár erődítményei álltak. A másik oldalon valaha szép, de mára már leromlott melléképületek választották el a vár többi részétől. Argos remélhette, hogy itt nem fogja senki megzavarni a várakozását. Úgy is lett, aztán percre pontosan, amikor a vöröslő napkorong lebukott a várfal mögött, megjelent Esmael. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tetszeni szeretne bárkinek is, a cselédek közönséges ruháját viselte, szőkés tincseit durva, sötét színű kendő fedte. Tehát még mindig nem jött rá, hogy mit akarok tőle, vonta le a konklúziót Argos, de nem csüggedt, így érdekesebb volt az egész! Közben Esmael észrevette, kimérten biccentett, majd határozottan elindult a palota hátsó kapuja felé. – Várj! – sietett utána Argos, és elkapta a karját. – Nem arra megyünk! A lány megfordult, és csodálkozó tekintettel meredt a férfira. – Tudod, nálunk estére bezárják a könyvtárszobát, és habár nekem van kulcsom, azért nagyon feltűnő lenne, ha ilyen késői órán fény szűrődne ki az ablakokon. Azért nem kell kétségbe esni, hisz a szobámban van kalamárist, meg papír, és ott is lekörmölheted azt az irományt – fejezte be nagylelkűen helyben improvizált tervének előadását, és ezzel kézen fogta a lányt és elkezdte vezetni, majd elégedetten megállapította, hogy mégsem lehetett ez annyira gyenge mese, mint hitte, mivel a kislány vonakodás nélkül követte. Argos szobája a keleti szárnyban volt, távol mindenki lakosztályától. Mikor odaértek, Esmael határozottan megállt az ajtóban. Odabent halott sötét fogadta őket, mindössze az ablaktáblák résein óvakodott be némi szürkületi fény. Argos kedvelte az ilyen romantikus megvilágítást, de mivel Esmael nem mozdult az ajtóból, sóhajtva meggyújtotta az asztalon lévő gyertyatartó egyik ágát. Erre a lány végre belépett, de nem azért, hogy szépen letelepedjen, mondjuk az ágyra, ahogy azt Argos eredetileg képzelte, hanem hogy az asztalhoz lépve elkezdjen írószerszámot keresni a fiókokban. Gyorsan lelt is egy teljesen beszáradt tintatartót, ezt egy határozott mozdulattal Argos kezébe nyomta, majd látva értetlen arckifejezését néhány kézjellel utasította, hogy öntsön rá vizet, vagy szerezzen egy újat. Ezután visszafordult, hogy papírt is előbányásszon, az amúgy főleg port tartalmazó fiókokból. Reggeli tétovaságának nyoma sem volt, mozdulatai nyugodt, biztos határozottságot sugalltak. Mint egy igazi, nagyvilági dáma. Lehet, hogy érdekes lesz ez az éjszaka, merengett Argos, majd engedelmesen távozott, hogy teljesítse a hölgy óhaját. Közben forrón remélte, hogy a levélpapírokat már régen megették az egerek. Hisz mikor írt ő utoljára ebben a szobában? Nem volt szerencséje, mire visszatért az életre lehelt tintatartóval, Esmael már egy köteg megsárgult papír előtt ült, kezében minden tollak öregapjával. Átvette tőle a tintát, majd elkezdett írni. Argos a válla felett olvasta. „Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem, és hogy igen sürgősen hathatós segítségre van szükségem. Ez okból írom e feljegyzést, remélve, hogy az Égiek megsegítenek, és megértő fülekre lel kérésem.” Argos csüggedten rogyott le az ágyra. Na ne! Ez a nő komolyan veszi, hogy most elmeséli az életét. Ami pedig nem lehet annyira kalandos, hogy akár egyetlen forró csókkal is felérjen. Kurtán felsóhajtott, majd elmerengett, hogy megkísérelje-e rábeszélni a nőt az írás felfüggesztésére, vagy inkább türelmesen várja meg, amíg végez? Mindig is gyűlölt pusztán szemlélőként részt venni éltében, tehát most is inkább cselekedni lett volna kedve, ám a fáradságtól majd leragadt a szeme, hisz az elmúlt három nap alatt összesen sem sikerült nyolc órát aludnia, hát végül letett a lány meggyőzéséről. Majd csak abbahagyja magától is! Egy kurta pillanatra még az eszébe jutott, hogy talán kihasználhatná nyilvánvaló fizikai fölényét, de szinte azonnal elvetette az ötletet. Egy nemes az nemes, és nem strici! Aztán, jobb elfoglaltság híján, megbámulta a lány lábait, először lentről felfelé, majd fentről lefelé is. A toll egyenletes percegése nyugalommal töltötte el, Esmael gyorsan és megállás nélkül írt. Hm, lehet, hogy tényleg úrnő, vagy talán az égiek szolgálólányának készült, mielőtt ide vetette volna a kifürkészhetetlen sors. Érdekes, gondolta, elnyomva egy ásítást. Csak el ne aludjon, mielőtt rátérnének a lényegre! Arra ébredt, hogy a felkelő nap vigyorog az arcába. Szitkozódva feltápászkodott, kitörölte a szeméből az álmot. A nő persze sehol. Hogy valaha is itt járt, azt csak egy sűrűn teleírt papírlap jelezte, az íróasztal tetején. Hát ezt alaposan elszúrtam, összegezte a helyzetet. Ám pillanatnyi hezitálás nélkül túllépett csalódásán. Majd találkoznak még! Ám most már sietnie kellett, ha nem akart összefutni a báróval. Gyorsan összepakolt, kevéske holmija különösebb rendezgetés nélkül is gond nélkül elfért kisméretű hátizsákjában. Már az ajtóból lépett vissza, győzött a kíváncsisága, összehajtotta, és zekéjének belső zsebébe süllyesztette a nő macskakaparását. Majd valahol, nyugodtabb körülmények között elolvassa a kicsi lány életének nagy regényét! Az udvaron már nagy volt a nyüzsgés, így a hátsó kapu felé tartott, amerre kevesebben jártak. Megpróbált úgy lelépni, hogy minél kevesebb ember vegye észre távozását, no nem mintha erre bármi különösebb oka lett volna a megszokottakon kívül, de már csak rutinból is igyekezett észrevétlen maradni. Már majdnem kint volt, mikor elhagyta a szerencséje. Egy sovány, középkorú asszony fordult rá az útra, közvetlenül vele szemben, akiben Tan édesanyját vélte felismerni. Őt az elmúlt években számtalan okokból és nagyon sikeresen kerülte, így most megdöbbent, hogy mennyire megöregedett. – Szervusz Léra! Izé… Tegnap láttam Tant, nagyon eleven kölyök, igaz? – nyögte ki zavarában. – Igen, nagyon eleven és nyughatatlan. Épp olyan nagy gazember lesz, mint az apja! – sziszegte dühösen az asszony, majd választ sem várva felszegte a fejét, és tovább ment. Argos vett egy mély levegőt, ezt megúszta! A továbbiakban sikeresebben kerülve a feltűnést, elhagyta a Khaza büszke várát.

Egész nap lovagolt, csak rövid pihenőket tartva, az estét a szabad ég alatt töltötte. Másnap délre ért Namradba. Kedvelte ezt az apró városkát, melynek ugyan kevés számú kocsmával büszkélkedhetett, de azokban mindig pezsgett az élet, az erre vezető, Raan Masant a déli kikötőkkel összekötő kövezett útnak köszönhetően. A kapuőrök már messziről észrevették, és jól látszott rajtuk, hogy nem igazán számíthat a jóindulatukra. Sajnálatos módon mindegyik ismerős volt! Azért nem lassított, és igyekezett olyan arccal elhaladni mellettük, mintha komolyan gondolná, hogy őt itt most be fogják engedni. Persze, hogy nem engedték. – Megállni! – intette le a parancsnokuk. Mögötte álló fegyveresi adtak nyomatékot a szavának. Argos nagyot sóhajtva megállt, és végigmérte őket. Nem szerette ilyen lényegtelen apróságokkal vesztegetni az idejét, mint holmi senki katonák győzködése. – Ugyan miért? Ha jól tudom, most éppen nem vagyok kitiltva Namradból – válaszolta unott hangon. – És egyébként is, igyatok meg egy pohár bort a pénzemen, az megnyugtatja az idegeket – nyomott a fickó markába pár ezüstöt. A hangulat rögtön megenyhült, és a parancsnok is elmosolyodott. – Azt pletykálják, hogy Sedrakban valaki már megint megdühödött rád, és állítólag nagyon hozzád akarja adni a lányát. Futsz előle, mi? – kérdezte cinkosan kacsintva. Megesik az ilyesmi, gondolta Argos, bár fogalma sem volt róla, hogy most éppen melyik lány milyen apjáról van szó. – Miért, szerinted mi mást lehet csinálni egy esküvővel, mint futni előle? – kérdezte hanyagul. A katonák körberöhögték, aztán rövid, barátságos búcsúzkodás után beengedték. Argos ennek ellenére nem táplált hamis illúziókat azzal kapcsolatban, hogy most talán egy ideig nyugalma lesz. Teljesen biztos, hogy valaki már elrohant értesíteni a városparancsnokot, akivel kölcsönösen rossz viszonyt ápoltak. De most úgy sincs semmi, amibe beleköthetne az a felfuvalkodott hólyag, gondolta végül, és elvegyült a város forgatagában. Az első sarkon letért a főutcáról, és porszagú, kihalt sikátorok útvesztőjén keresztül közelítette meg kedvenc fogadóját, az előkelő Sánta Vitézt. Jó oka volt elővigyázatosságának, hisz gyakran megfordult a városban, így sokan voltak, akikkel nem szívesen futott volna össze. A fogadó legjobb szobáját vette ki, persze előre kérték az árát, hisz nem először járt itt sem. Mivel volt pénze, ez alkalommal habozás nélkül fizetett. Fürdőt is rendelt, majd felment az emeletre. Végigsétált a szűk, ablaktalan folyosón, melyről vagy féltucat ajtó nyílt, aztán kinyitotta az utolsót, és belépett szobájába. Meglehetősen fáradt volt, hát nem vacakolt sokat, ruhástól végignyúlt az ágyon, lehunyta szemét, aztán csak élvezte a civilizáció nyújtotta kényelmet. Kerek két és fél percig. Ekkor valaki igen durván zörgetett, majd választ sem várva berúgta az amúgy kiváló minőségű keményfa ajtót. Argos reflexből levetődött az ágyról, végiggurult a padlón, megspékelve magát egy tucatnyi szálkával, majd a szoba másik sarkába érve felpattant, hogy szembenézzen váratlan látogatójával. A szobába hat, a város egyenruháját viselő katona rontott be, utánuk pedig méltóságteljes lassúsággal belépett a nemesvérű Vingritz, a városparancsnok. – Ah, hát ismét találkoztunk, Khazai Argos… – mondta, majd kis szünet után, arcán gúnyos mosollyal még hozzátette – …uram. Talán csak nem zavartuk meg valamiben? – folytatta, Argos keze felé intve. Hősünk, követve a városparancsnok kézmozdulatát, megdöbbenve meredt a kezében tartott éjjeli edényre. Fogalma sem volt, hogy röppályájának melyik szakaszán ragadta magához. Valószínűleg az életösztöne döntött úgy, direktben, hogy ez is megteszi fegyver helyett. Ám úri neveltetésére sem lehetett panasza, zavartalan mosollyal válaszolt. – Dehogy, Vingritz uram! – legyintett, majd letette a porceláncsészét a földre, és egy elegáns rúgással az ágy alá továbbította. – Szívem repes az örömtől, hogy újra láthatom önt. Minek köszönhetem, hogy drága idejét rám pazarolja? – Tudja, mindig csodáltam önt. Ön a szerencse kegyeltje. Ha csak egy fél órával hamarabb jön, letartóztathattam volna. Ám sajnos az elmúlt félórában érkezett egy parancs, amelyben Gondal báró visszavonja az ön ellen tette panaszát. Szerfelett furcsa, nemdebár? Furcsa a te lökött kalapod, tökfej, gondolta mogorván Argos, mivel kellemetlenül emlékezett vissza arra a három órára, amelyet egy fán gubbasztva töltött reggel, a küldönc érkezésére várva. – Tényleg szerencse, hogy így történt, és elkerültünk egy bosszantó félreértést. Ám ha más oka nincs szívélyes látogatásának, nem bánnám, ha magamra hagyna. Fárasztó utazás áll mögöttem, pihennék. Természetesen, ha még bármit tehetek önért, ajtóm nyitva áll ön előtt! – válaszolta, majd végigmérve az ajtó roncsait még hozzáfűzte. – Bár amint látom, önt ennek az ellenkezője sem hozza zavarba. Persze maga sem hitte, hogy megúszta ennyivel. Vingritzet nem csak az a mintegy ötven dukátnyi fejpénz hajtotta, amit innen-onnan begyűjthetne, ha őt valami véletlen, ám nagyon halálos baleset érné a városi fogdában, ellenszenvét személyes indokok is szították. Hiába, kicsinyes lelke nem bírta megemészteni, hogy Argos oly csúful szégyenbe hozta a múlt nyáron, pedig a teljes igazságot nem is tudta! – Úgy hallottam, hogy ön párbajban legyőzte Gondal bárót – folytatta a városparancsnok. – Ám mint tudja, kis városunkat a bölcs király, legyen áldott a neve, felruházta azzal a kiváltsággal, hogy megtilthassuk az átutazóknak a fegyverviselést. Lenne oly kedves átadni a kardját? – Nincs kardom. Már jó ideje. Gondalt a saját fegyverével győztem le – válaszolta Argos, majd egy kicsit töprengett, hogy vajon hozzá tegye-e még azt is, hogy becsületes párbajban, de végül letett erről. Az etikett legliberálisabb értelmezése szerint sem nevezhető becsületesnek az, amikor egy fegyvertelen emberre tízen rontanak rá. – Azért ha nem haragszik… – mondta Vingritz, majd katonái felé fordult, és felhagyva a mézes-mázos hanggal, durván rájuk förmedt – Megmotozni! Ketten azonnal ugrottak. Argos rezzenéstelen arccal tűrte, végül is semmit sem találhatnak nála. Azon gondolkodott, hogy mi lesz a következő húzása a kapitánynak. Talán előhozza azt a régi esetet, amikor leégett a Büszke Sólyom? Gyenge próbálkozás lenne, hisz mindenki tudja, hogy az a vándormuzsikus gyújtotta fel. Tiszta véletlen, hogy ő is ott volt. Az pláne véletlen, hogy a tűzeset éjszakáján kártyáztak. Végül is, honnan tudhatta volna, hogy a fickó allergiás arra, ha veszít? Ha sejtette volna, hogy ilyen nagy cirkusz lesz belőle, bizonyosan nem oszt magának négy királyt az utolsó körben! – Uram, nézze, papiros! – rezzentette fel töprengéséből az egyik katona. Arcán félelemmel vegyes undorral adta át az Argos bőrzekéjének belső zsebében talált lapot a kapitánynak. Vingritz átvette, és összevont szemöldökkel olvasni kezdte. Látható nehézséget okozott neki a szavak kibogarászása, de azért haladt vele tisztességgel. Ó, ti kifürkészhetetlen szándékú égiek, erről megfeledkeztem, gondolta Argos, amikor beugrott neki, hogy hogyan került hozzá a lap. Hőn remélte, hogy semmi rá terhelőt nem írt az a lökött tyúk. Már rég elolvashatta volna, és megszabadulhatott volna tőle! Kizárt, hogy a kapitány ne találna benne valamit, amibe beleköthet. Meg egyébként is, mi köze ennek a felfuvalkodott hólyagnak ahhoz, hogy mit írt az a kis szöszi? A kapitány ekkor érhetett a második sor közepére, elsápadt, elvörösödött, majd néhány krákogó hangot adott ki. Argos gyorsan ellenőrizte, hogy nála van-e az erszénye, és egy fél lépést tett az ablak felé, miközben rátámaszkodott az asztalra. Végre Vingritz úrrá lett megdöbbenésén: – Khazai Argos, a király által rám ruházott joggal élve… Nem fejezhette be, az asztal maga alá temette. Argos még gyorsan hozzávágta a keze ügyébe eső széket is. Mindössze két katona maradt betakaratlan, az egyik elkövette azt a hibát, hogy nem rántott kardot, puszta kézzel ugrott az immár szintén fegyvertelen Argosnak. Kapott is a képére rendesen, már az első pofon a földre vitte. A másik elszöszölt a fegyverrántással majd fél szívdobbanásnyit, ezt Argos nem várta végig, fejest ugrott az ablakba. Hamarosan megtapasztalta, hogy milyen kemény a kövezet, pláne az emelet magasságából nézve, plusz milliónyi kis szilánk karmolta végig arcát, kezét. Hát kellett neki ilyen puccos helyen megszállnia, ahol üvegtáblák vannak az ablakban, a régi, jól bevált, és főként nem szilánkosan törő marhahólyag helyett? Ám sírni igazán nem volt ideje. Feltápászkodott, és már futás közben örömködött el azon, hogy nem tört el semmije. A következő sarkon fordult, elrohant egy meghökkent, cifra kendős asszonyság mellett, aztán átlendült egy útjába kerülő, szamár vontatta szekéren, megcsúszott az utca közepén folydogáló szennylén, pár követhetetlen mozdulattal visszanyerte az egyensúlyát, és a következő sarkon megint fordult. Egyelőre még nem hallotta maga mögött az üldözők lármáját, de ez nem ringatta csalóka reményekbe, saját tapasztalatából tudta, hogy Namrad utcáin minden fogócska kétesélyes. Egyrészt, egy magányos üldözőt könnyen le lehet rázni, a szűk sikátorok, gyakori átjárók, és kusza kereszteződések jóvoltából, ám oly kicsi ez a porfészek, hogy mindössze két tucat katona már át tudja fésülni. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy az ő elfogása érdekében négyszer ennyi fegyverest is örömmel mozgósít a bosszúszomjas városparancsnok, hogy a lepra rendezze át az arcát! Egyetlen esélye a túlélésre az volt, hogy elrejtőzik valahol, így a gazdagabb polgárok házai felé tartott, remélve, ott majd talál biztos búvóhelyet. Határozottan bízott benne, hogy az előkelőbb emberek otthonát talán mégsem meri feldúlni a kapitány. Pár perc alatt eljutott egy csendesebb sikátorba, melynek egyik oldalát végig embermagas kerítés határolta. Körbenézett, hogy látja-e valaki, majd felhúzódzkodott a fal tetejére, és átvetette magát a kerítésen. Szűk, kövezett udvarra jutott, a fal mellett egy ponyvával letakart szekér állt. Argos, mielőtt még bárki észrevette volna, bemászott a ponyva alá. Akármit is szállítottak legutóbb a szekéren, az elég régen volt ahhoz, hogy a platón még most is fellelhető maradványai nyúlós, felismerhetetlen és átható szagú nyálkává rohadjanak. Ezt összevetve a szekér kerekei elé állított ékek látványával, hősünk jó esélyt látott arra, hogy azt a közeljövőben sem fogják használni, és így zavartalanul eldekkolhat rajta estig, amikor majd csak talál alkalmat, hogy elhagyja a várost! Nagyon mogorvává tette a tudat, hogy már megint menekülnie kell. Nem igaz, hogy a városparancsnoknak nincs más dolga, mint hogy ártatlan és törvénytisztelő emberekkel szórakozik, gondolta rosszkedvűen, miközben a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett a kemény deszkán. Na, és hol akad olyan rablógyilkos, akinek a szemében én még ártatlan, és pláne törvénytisztelő vagyok, fűzte még hozzá, majd az öreg csavargók rutinjával elnyomta az álom.

Késő estére járt, mikor felébredt. Óvatosan átmozgatta elgémberedett tagjait, majd előmászott a ponyva alól, és szétnézett az udvaron. Módos polgár házába kerülhetett, jókora, kétemeletes épület ablakai néztek vele farkasszemet. Az első emeleti balkonra nyíló fehérre meszelt zsalugáterek ismerősnek tűntek, vajon mikor járhatott itt? Rövid ideig eltöprengett ezen, majd rájött, hogy kié a ház, és ettől kissé rosszul lett. A fehér zsalugáteres ablakok a nemesvérű Vingritz egyszem, és féltve őrzött leányának szobájába nyíltak. Hogy mennyit strapálta magát, míg bejutott ide tavaly nyáron! És milyen gyorsan kellett távoznia! De nem engedhette meg magának, hogy a kellemes, régi emlékek magával ragadják, most talán még több vaj van a fején, mint anno. Optimista szemlélete gyorsan leküzdötte a sokk okozta megrázkódtatást, és már több előnyét is látta annak, hogy ide vetette a sors. Részben igazán itt fogják utoljára keresni. Másrészt ezt a házat ismeri. Harmadrészt, itt talán visszaszerezheti annak a hülye libának a levelét, ami két okból is előnyös, egyszer mert így egy bizonyítékkal kevesebb van ellene (már ha ez az egy ide vagy oda még számít), másrészt megtudhatja végre, hogy mivel is vádolják, már a szokottakon kívül. Tehát, első pont, megszerezni az írást, második pont, lelépni a házból, harmadik pont, elhúzni a városból. Miután emigyen rendszerezte a rá váró feladatokat, nekilátott megvalósításuknak. Először is, lemosta az arcát, és úgy-ahogy megtisztogatta a ruháját a lóitató vályúban, mert szeretette, ha a lehetőségekhez képest rendezetten néz ki. Utána felkapaszkodott a balkonra, és odaosont a fehérre festett ablakokhoz. Jana, igen így hívták a lányt, jutott eszébe, míg megpróbálta hang nélkül kinyitni a zsalugátert. Szerencsére itt járta óta nem változtattak az ablakszárnyakat záró reteszek elhelyezkedésén, így gond nélkül bejutott. Egy kis ideig szoktatta a szemét a sötéthez, de a szoba berendezése lényegében változatlan volt. A szemközti fal mellett álló jókora ágyon pedig Jana kisasszony aludt, épp úgy, mint legutóbb. Lágy hullámokat vető, barna hajtincsei kusza ábrákat rajzoltak habfehér vállára, pisze orrocskáját még álmában is felhúzta. Argos elmerengve bámulta, és felidézte réges-régi randevújuk intimebb részleteit, de aztán elfordította a fejét a lánytól. Végül is nem nosztalgiázni jött! Meglehetősen sürgős, és a túléléshez szervesen kapcsolódó elintéznivalója volt. Hát gyorsan átcsoportosította a figyelmét a padlóra. Tavaly nyáron az egyik alattomos deszkának köszönhette vesztét, amelyik úgy állt bosszút megtaposásán, hogy irgalmatlan nagy reccsenéssel felébresztette a szomszéd szobában macskás könnyedséggel alvó Siliant, Vingritz feleségét. Lett is nagy balhé! No de melyik is volt az az áruló palló? Argos kétségbeesetten törte a fejét, vajon az a kis vékonyka nyikkant a múltkor, vagy az a nagyobb göcsörtös? Végül feladta, és bízván szerencséjében, nekiindult az ajtó felé. Persze, hogy nem úszta meg. A néma csendet durván törte meg az álnok padló nyekkenése. Jana kisasszony, aki amúgy is elég sokban hasonlított anyjára, azonnal felriadt, és felült az ágyában. – Argos? – suttogta elkerekedő szemekkel, ám mielőtt teljesen felébredt volna, hősünk, nem törődve a padlóval, két lépéssel mellette termett, és befogta a száját, belefojtva a kitörő sikoltást. Na, ezt jól megcsináltam, villant át az agyán, míg tűhegyes fogak martak a tenyerébe, és két formás láb próbálta meg leverni a veséjét. – Jana, kedvesem, nyugodj meg! – suttogta. – Nem akarlak bántani, az égiek hetvenhét szent nevére mondom! Erre a lány felhagyott a szabadulási kísérletekkel, és minden erejét arra fordította, hogy átrágja magát Argos tenyerén. – Ha megígéred, hogy nem sikoltasz, akkor elengedlek – könyörgött az tovább. Egy kis idő múltával a kisasszony bólintott. Hogy mennyivel egyszerűbb lenne leütni, ábrándozott Argos, a leprába kívánva elveit, mely szerint nőt verni szégyen, míg óvatosan levette a kezét Jana szájáról. – Te hitvány, utolsó csaló gazember, hogy nem sül ki a szemed visszajönni! – köszöntötte sziszegve a hölgy. – Kedvesem, kérlek bocsáss meg, tudom hogy mennyi szenvedést okoztam neked, de a körülmények a hibásak, nem én, hogy kénytelen voltalak elhagyni – kezdett bele Argos a szokott szövegbe, miközben alig-alig ügyelt rá, hogy ne érződjön át az unalom a hangján. Ám a hölgyet egyáltalán nem hatotta meg a mentegetődzés, dühtől táguló orrcimpákkal folytatta. – Elloptad a nyakláncomat, amit anyustól kaptam születésnapomra. – Máig legféltettebb kincsem – fogadkozott fapofával, és előhúzta a zekéje belső zsebében őrzött aranyláncot. Jana döbbenten meredt rá, hősünk pedig gyorsan eltette az ékszert, mielőtt kiderül róla, hogy a rajta lévő medál Gondal bárónét ábrázolja. – Ez nem lehet igaz! – Te azt hitted, hogy elfelejtettelek? – tette fel a szónoki kérdést Argos. – Igen – válaszolta egyszerűen a lány. – Ó, most már látom, hogy nem szerettél. Ne bánd, túlteszem magam a csalódáson! Ne is gondolj rám többet! Kívánom, hogy légy boldog! Az égiek áldása kísérjen! – búcsúzott Argos, és megkönnyebbülten elindult az ajtó felé. – Várj! – szólt utána a kisasszony. Ezt eltúloztam, sóhajtott magában a szólított, de visszafordult. – Igen? Tehetek még érted valamit? – kérdezte szolgálatkészen. – Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, de hát oly sok lányról pletykálják, hogy elcsábítottad, hogy nem hittem, hogy jelentek számodra bármit is. Bocsáss meg! – Megbocsátok – válaszolta, és ismét tette egy kísérletet a távozásra. – Argos! – Igen? – fordult vissza rezignáltan. – Igaz, hogy tiltott mágiával foglalkozol? – Micsoda?! – nyögte hősünk, kiesve a szerepéből, hangjában igaz döbbenttel. – Ki mondta neked ezt a baromságot? – Apám. – És mit mondott még? – kérdezte, és gyorsan visszaült az ágy szélére. – Hát, ez titok, azt hiszem… – felelte Jana töprengő hangon. – Előttem is? – kérdezte Argos, miközben átkarolta a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Az imént még esküdöztél, hogy szeretsz! – tette még hozzá, meglehetősen szabadon értelmezve a hölgy eddigi kijelentéseit. Ám Jana kisasszony nem kötött bele ezen apró részletbe. – Hááát… véletlenül hallottam, amit apám beszélt a nemesvérű Hensen úrral – kezdett magyarázkodni. – Hogy valami papírt találtak nálad, hogy égtagadó vagy. Nem szólt még a katonáknak, mert azok amúgy is félnek tőled, de üzenetet küldött a Szent Lovagok Amani Rendházába, hogy segítsenek téged elfogni. De, ugye, nem igaz, hogy megtagadtad az égieket? – Nem – nyögte Argos. Az Amani Rendház ide félnapi járóföld, tehát reggelre itt lesz egy csapat lovag, és rá fognak vadászni. Remek! – És tényleg szeretsz? – Aha – válaszolta oda sem figyelve. Pedig hogy ügyelt mindig is az égiek szolgálóleányaival folytatott viszonyaira, hogy nehogy véletlenül magára vonja az egyház haragját. És most tessék! Hogy fogja ezt megúszni? – Én is szeretlek! – búgta a leányzó, és berántotta az ágyba a döbbenettől még mindig magatehetetlen férfit.

Egy fél óra múlva Argos igen zilált külsővel, ám csöndesen lopakodott a ház urának dolgozószobája felé. Lelke még ruházatánál is alaposabban fel volt dúlva. Még hogy ő égtagadó! Nem mint ha olyan buzgó hívő lenne, de ez egészen más tészta. Akire a Szent Lovagok elkezdenek vadászni, annak egyenes az útja a máglyáig. Ha az öreg Sharen ereje és befolyása teljében lenne, akkor is nehezen tudná kiszabadítani őt az egyházi fogdmegek kezei közül. És mindez amiatt a lökött ribanc miatt! De hülye volt ő is, hogy leállt vele levelezgetni! Szinte kétségbe esett, a dolgozószoba zárjának feltörése is csak másodjára sikerült neki, pedig egyszerű szerkezet volt. Magára csukta az ajtót, és mécsest gyújtott. Tudta, hogy sietnie kell, hisz az ablaktáblák résein kiszivárgó fényt bárki megláthatja. Elkezdte feltúrni a fiókokat. Nem ügyelt, hogy ne maradjon nyoma a látogatásának, egy egyszerű betörés immár nem sokat nyomott a bűnlajstromán. Még hogy égtagadó! Ő! Röhej. Azért persze megégetik, ha elkapják.
Elég gyorsan meglelte, amit keresett: „Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem…” Felmarta a zsákmányt, és eloltotta a mécsest. Aztán menekült.

Az udvaron keresztül lépett le, ahogyan érkezett. Szerencséje volt, az utcákon ugyan több őrjárattal is találkozott, de mindet időben észrevette, és sikeresen kikerült az útjukból. Egy régi, megbízható ismerőséhez tartott, akinek a háza közvetlenül a városfal mellett állt. – Szóval itt vagy, te gazember! – fogadta Skuth, a kétes erkölcsű kereskedő a dolgozószobájában, miután Argos lekopogta a jelszót a kapun, és bebocsáttatást nyert a szigorú őrségen át az igen gyanakvó természetű házigazdához. – Már vártalak. Megint kiborítottad a bilit, mi? Mivel húztad fel a jó öreg Vingritzet, te nőcsábász? – Hagyjuk a szócséplést, sietek – morogta Argos, de titkon örült a kérdésnek, ezek szerint a városparancsnok tényleg nem kürtölte világgá, hogy mivel gyanúsítja. – Meghiszem azt! Délután téged kergetett az egész városőrség. Ha eddig nem tanulták meg, hogy reménytelen rám vadászniuk, gondolta hősünk, és egy vállvonást sem pazarolt rájuk. – Tessék, itt az öt dukát, engedj át. – Nem, fiú, te elég nagy bajban lehetsz, fizess csak még egy ötöst! – vigyorgott a fogatlan vénség. Vajon miért használják ki oly lelkesen az emberek, ha felebarátjuk szorult helyzetbe kerül, sóhajtott magában Argos. – Legfeljebb annyit vagyok hajlandó még felajánlani a szokásos áron felül, hogy nem verem szét a pofádat. – Ne hősködj. Úgysem mered bántani az öreg Skuthot, hisz kihez viszed majd azokat a kis csecse-becséket, amikkel a hölgyek megajándékoznak? Hogy a patkányok bújócskázzanak a koponyádban, gondolta Argos, és magában felmérte anyagi helyzetét. Nem találta rózsásnak, különösen annak a fényében, hogy még ki tudja meddig kell menekülnie. – Van egy aranymedálom, adsz tíz dukátot, átengedsz, és a tiéd – döntött végül, elővéve Gondal báróné ősi, családi ékszerét. – Mutasd! – vette át a láncot a kereskedő. – Elég vacak a kidolgozása. És könnyű is. Nyilván csak aranyozott. Ez a kép meg… borzalmas! Na jó, átengedlek érte, de ne kívánd, hogy még plusz fizessek is. Argos fásultan vette tudomásul, hogy Skuth semmit se változott, épp oly zsugori, mint mindig is volt. De most néhány nyomorú dukát miatt kezdjen el alkudozni vele, mint egy piaci kofa? – Először is, ne nézz hülyének! Értek hozzá, színarany, ez tiszta sor. A kidolgozása a múlt század stílusát követi, nem is tehet mást, mivel akkor készítették. Igazi remekmű. A kép pedig Gondal bárónét ábrázolja, tehát csúfnak semmiképp sem nevezhető. Másodszor, itt van, nesze, ha annyira sajnálod érte azt a pár garast! – nyomta ingerülten Skuth kezébe a medált. A kereskedő arca felderült, amint zsebre vágta az ékszert, ebből Argos lemérhette, hogy az nem húsz, hanem legalább huszonöt dukátot ér, de nem bánta, hogy elkótyavetyélte az ékszert. Már tudta, hogyan fogja kivasalni a medál árát a vén orgazdából. – No, gyere! – vezette át a szomszéd szobába Skuth, aki viszont azt hitte, ezzel túl vannak az üzleten. Hősünk egyelőre némán követte. Ez a helyiség inkább bútorraktárnak nézett ki, köszönhetően a benne összezsúfolt masszív komódoknak, faragott lábú karosszékeknek, a falakat borító, cirádásan hímzett kárpitoknak. Argos már sokszor megcsodált azok képeit, hát most szétnézés nélkül átsietett a kis szobán, majd segített a házigazdának félrehajtani a nehéz szőnyeget. Aztán otthonosan felnyitotta a szoba padlóján nyíló csapóajtót, miközben Skuth meggyújtott egy fáklyát. Szűk akna vezetett le a dohszagú mélybe, falában rozsda lepte létrafokok kacérkodtak a teljes elmúlás gondolatával. Argos minden finnyáskodás nélkül megkezdte a leereszkedést. Amikor derékig jutott, Skuth átnyújtotta neki a fáklyát. – Köszönöm. Ja, most jut eszembe, te ugye hitelezel az Amani Rendháznak is, igaz? – szólt vissza könnyedén. – Igen. Miért? – Hát, én a helyedben gyorsan behajtanám a tartozásukat – javasolta sokat sejtetően. – Arra gondolsz, hogy esetleg összekapnak a raddaniakkal? Ne reménykedj, már megegyeztek – intette le fölényesen Skuth. – Nem arra gondolok – felelte Argos. – Hát? – kérdezte a kereskedő türelmetlenül. Argos nem szólt semmit, csak elmosolyodott. A másik értette a célzást, előkotorta az erszényét, és elővett két aranyat. Na ne nézz ennyire senkinek, gondolta felháborodottan hősünk, és rendületlenül vigyorgott tovább. – Rosszabb vagy, mint a mi bölcs királyunk adószedői – morogta Skuth, de azért kiegészítette a pénzt tíz dukátra. Argos elégedetten zsebre vágta az aranyakat. – Az amaniak hamarosan felvonulnak a Monshenbe, egy égtagadóval kergetőzni – hacsak nem tudom őket gyorsan leszerelni valamivel, tette még hozzá magában. – Az illető állítólag tiltott mágiával foglalkozik – magyarázta, és gratulált magának, hogy még a saját halálhírét is el tudja adni. – Az égiek hetvenhét szent nevére, az egy vagyonba fog kerülni – tört ki bosszúsan Skuth. – Remélem, gyorsan elkapják azt az égtagadó kutyát! Azt aztán lesheted, gondolta Argos, biztosra véve, hogy a legrosszabb esetben is legalább a tavaszig kihúzza odafenn. – Ó, ez már nem rám tartozik – válaszolta könnyedén, és folytatta a leereszkedést. – Az égiek legyenek veled! – köszönt még el, aztán eltűnt a csatornában. Felette koppanva csapódott be az ajtó. Óvatos lépésekkel indult el a térdig érő szennyvízben, a fény macskányi patkányokat riasztott el az útjából. Miért nincs legalább ilyenkor nálam kard, morogta magában. Ha ember akar megnyuvasztani, még csak kidumálom magamat, de mit kezdhetnék ezekkel a helyes kis dögevőkkel, törte a fejét, nem mintha a probléma aktuális lett volna; egyszerűen olyan elmével áldották meg az égiek, amit nem lehetett csak úgy kikapcsolni. Negyedóra kúszás-mászás után ért ki a szabadba, a város melletti erdőcske szélén. Körbekémlelt, majd miután látta, hogy tiszta a levegő, nekivágott a sötétnek.

Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem, és hogy igen sürgősen hathatós segítségre van szükségem. Ez okból írom e feljegyzést, remélve, hogy az Égiek megsegítenek, és megértő fülekre lel kérésem. Mindeneknek előre kell bocsátanom, hogy a Somani Rend felavatott tagja vagyok, még ha külsőm és jelenlegi helyzetem nem is ezt látszik megerősíteni. Nem feltételezem, hogy ne ismerné a régmúlt történéseket, csak a félreértések eloszlatása végett idézem fel, a mi rendünk volt az, melyet immáron több mint százötven esztendővel ezelőtt kiátkoztak az Égiek Földi Helytartói. Akkori Nagymesterünk úgy ítélte meg, hogy kutatásainkkal még nem léptük át az Égiek titkos tudásának a határát, és ezért a máglyahalál helyett a száműzetést választotta, elrendelvén híveinek, hogy költözzenek titkos rendházakba, és folytassák munkájukat az Egyház tiltása ellenére is. Jelenleg is büszkén állíthatom, hogy rendünk oly messzire jutott a mágia ösvényein, mint más emberek még soha, és hiszem, hogy utunkat maguk az Égiek segítették, és nem volt akaratuk ellenére való tudásszomjunk. Ám ezen hitünket nem osztják azok, akik az Égiek nevében, ám a Tanításokat igen korlátolt elmével értelmezve, magukat az egyetlen igaz út követőinek tartják. Az Egyház rendünket a zsákmányt űző kutya szívósságával hajszolta, pusztulásba döntve azon köreinket, amelyek hollétéről csak tudomást szerezhetett. Én az utolsó rendházunk legifjabb tagja voltam, az idei nyárközép ünnepén nyertem beavatást. Ám mindez már a múlté, hisz eme utolsó rendház ezen esztendő nyarának hatvankettedik napján elpusztult. A Szent Lovagok egy csoportja ütött rajtunk. Máig sem sejtem, ki volt árulónk, mert azt nehezen hiszem, hogy maguk erejéből lelték volna meg az Incen jégborította csúcsai között megbúvó rejtekhelyünket. Annak a napnak az iszonyatára nem szívesen emlékezem. Azon a napon ragadtam először fegyvert a kezembe, és nem tudom megmagyarázni, hogyan éltem túl a kardot oly jól értő lovagok csapásait. Talán mágiát használtam, tudatomon kívül, vagy az Égiek figyelték lépteimet. Nem tudhatom! A folyosók, ahol visszavonultunk, vértől voltak iszamosak, testvéreim vérétől, és végül a belső szentélybe szorítottak be minket a támadók. A Nagymester úgy döntött, hogy ajtót nyit a semmibe, amelyen keresztül talán megmenekülhetünk. Ily nagyerejű varázslattal még senki sem próbálkozott az ottlévők közül, ezért sorrendet jelölt ki közöttünk, melyben átléphettük a kaput, előre véve azokat, akik átjutását fontosnak tartotta, ha netalán túl rövid ideig lenne képes nyitva tartani az átjárót ahhoz, hogy mind átléphessünk rajta. Engem parancsolt az első helyre, mondván, az én fiatal testem talán túléli a kapun való átkelést. És úgy lett. Nem tudom, hogy utánam még hányan jutottak át. Miután átléptem a kaput, pár óra, vagy pár nap is eltelhetett, mire eszméletemre tértem, ismeretlen helyen, egyszerű emberek között. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, hogyan kerültem oda. Elmém üres volt, mint a spongyával letörölt tábla, s én emlékek nélkül úgy viselkedtem, hogy joggal tartottak eszementnek. Nem igazán emlékszem azokra a napokra, nem tudom, hogy kerültem Khaza várába. Bár most már úgy érzem, a testem megtisztult, de nem lehetek biztos benne, hogy emlékeim maradéktalanul visszatértek, és hogyan is ellenőrizhetném saját elmém épségét? Azt sem sejthetem, képes vagyok-e még a mágia gyakorlására, vagy hogy hangom vissza fog-e térni. Segítségre van szükségem. Nem, nem ahhoz, hogy bosszút álljak, eszemben sincs újabb pusztítással tetézni azt a bajt, ami már eddig is megesett. Az én feladatom a tudás átmentése, a tudásé, amiért a Rend élt, és testvéreim meghaltak. Tudom, ez nehéz lesz, de szívem és akaratom erős. Nem fogom feladni. És hogy mindezt miért merem leírni? És miért pont Önnek? Nem tudom. A megérzéseim vezérlik ezen cselekedetimet, és nem mondhatom, hogy még soha sem csalatkoztam bennük. Talán csak az ön bizalmat sugárzó arca csalja meg a szemem, de az is meglehet, maguk az Égiek jelölték Önt, hogy segítségemre legyen. Akárhogy is van, én bízom benne, hogy Ön segíteni fog, és Önben társat lelek magányos küzdelmemben a sors rendelése szerint. Az Égiek legyenek kegyesek hozzám, ha tévednék. Papírra vetettem Khaza várában, a Teremtés háromezer-hétszázhuszonegyedik esztendejének nyarában, Somani Esmael

Argos lóhalálában vágtatott hazafelé. A lovat egy útba eső fogadóból, az Útilapuból lopta, de ez már igazán nem számított! Ott úgysem kedvelték, amióta egy nagydarab állat pont ott akarta agyonverni, és kénytelen volt összetörni az ostoba fején a berendezést, mire megértette vele, hogy nem ő szöktette meg a nőjét. Speciel, akkor éppen tényleg ártatlan volt, de hát a hírnév… Amúgy majdnem szívinfarktust kapott, amikor elolvasta Esmael levelét. Egy mágus! Egy somani! Persze nem a vallási dogmák zavarták, azokat már gyermekkorában is marhaságnak tartotta. Jó, a mágia az égiek tudománya, a tiszta hatalom, és ők döntik el, hogy kivel osztják meg. Az is rendben van, hogy felavatott szolgálóik beavatást nyerhetnek ebbe a tudásba. De az talán egy kicsit túlzás, hogy ha valaki az egyház felügyelete nélkül tanulmányozza a mágiát, az már helyből az égiek hatalmára tör, és mint ilyen, megégetendő. Élükön is a somanikkal, akik valaha az egyházhoz tartoztak ugyan, de később mindenféle hatalmi csatározások folyamán kitúrták őket a Helytartók kegyéből, és égtagadókká nyilvánították rendjüket. Argos úgy volt vele, hogy ha az égieket zavarja valami, nem kell őket félteni, majd elintézik maguk, akár a sok túlbuzgó egyházfi megkerülésével is, őt momentán az ejtette kétségbe, hogy egy mindenható mágus él most Khazaban. És hiába a nagyhangú rizsa, hogy csak a tudást menti, azért lazán felégetheti a várat, épp csak akarnia kell. És amitől még jobban félt, az az volt, hogy a Szent Lovagok — a pestis ritkítsa meg soraikat! — megtudják, hogy Khazai Sharen egy égtagadót rejteget, és rajtaütnek a váron. Persze, jó, elméletileg Khaza bevehetetlen erőd, de nem ha tizenöten védik, legalábbis a múltkor már csak ennyi zsoldost tudtak fizetni. Argosnak elég élénk fantáziája volt, remekül el tudta képzelni, ahogy a tetőtől talpig fémbe burkolt vallási fanatikusok lemészárolják a családját. Beleborzongott, és megsarkantyúzta frissen lopott lovát. Szegény pára pofája habzott, mintha szappant nyelt volna, de még bírta az iramot. No meg aztán, elmélkedett tovább, itt van a saját sorsa. Nem mintha eddig olyan hej, de unalmas biztonságban tengette volna napjait, de hogy még ki is átkozzák, hogy bárki megölhesse büntetlenül, ha úgy hozza a kedve! Sejtette, lennének jelentkezők. De csak érjen haza, elkapja a kis ribanc torkát, és kiver belőle egy vallomást, hogy ő, Khazai Argos, soha sem foglalkozott tiltott mágiával. Bár feltehetőleg ez kevés lesz, de jobbat így hirtelenjében nem tudott kitalálni. Minden esetre feladja a mágust, az legalább mentő körülmény. És újraveszi a gyermekkorában tanult imádságokat. Ilyen, és efféle gondolatok közepette érte el Khaza várát. Északról közelítette meg a hegyormot, az utolsó, meredek rész előtt lepányvázta a lovát, és gyalog indult tovább. Ezen az oldalon a hegy szinte függőlegesen futott a magasba, de egy gyakorlott hegymászónak nem okozott gondot, hogy a sok kiszögellés és repedés segítségével feljusson a várfalig. Persze nem akkor, ha fentről forró ólommal locsolják, de erről most szó sem volt. A kutya sem vette észre Argost, aki magányosan kapaszkodott felfelé. Nem először tette meg ezt az utat, mindig erre jött, ha azt akarta, hogy látogatása titokban maradjon. Odafenn süket csend fogadta, senki sem járt a vár terein, és a palota ezer ablakának egyikében sem égtek fények. A cselédek is mind aludtak már, így továbbra is minden nehézség nélkül észrevétlen tudott maradni. A belső fal tövében megbújó apró házak felé vette az irányt, itt laktak a szolgák, családjukkal és jószágaikkal. Amikor bemászott az ismerős ablakon, elfogta a nosztalgia, egész régen járt erre utoljára. És akkortájt egészen más célok vezérelték. Most Tant, a fiatal jobbágygyereket kereste, nem hiába. A kölyök békésen szuszogva aludt az anyja és testvére mellett. Argos óvatosan felébresztette az alvó fiút, és mielőtt az megszólalhatott volna, befogta a száját. Intett neki, hogy továbbra is maradjon csendben, és kihívta. A régi kúthoz mentek, hisz ez volt a legelhagyatottabb része a várnak. Egészen eddig Tan hősiesen hallgatott, de amikor biztonságos távolba kerültek a lakott épületektől, nem bírta tovább. – Legyen üdvözölve Argos uram! Miért jött éjnek évadján, mi történt? Mit segíthetek? – Figyelj, azt a néma cselédlányt keresem, aki pár napja lakik itt. Hol a szállása? – Már nincs itt – válaszolta rövid töprengés után a gyerek, Argos nem is tudta, hogy most megkönnyebbüljön, vagy ne? Nem kellett sokáig törnie a fejét. – Gondal báró vitte el – folytatta Tan. Argos káromkodott egy cifrát, és nem könnyebbült meg. – Meséld el, pontosan hogyan történt? – Hát, nem sokkal azután, hogy amikor elment Argos uram, Annabel nagyhercegasszony magához hívatta, és maga mellé vette a házba, konyhai munkára. Sokan dühösek is lettek, hogy miért pont azt a habókos, ügyetlen lányt, de senki sem ellenkezett, persze. Estére megérkezett Gondal báró, hintóval jött, és betegesnek látszott nagyon, meg dühösnek is, és Sharen nagyherceg úr behívta vacsorázni. Nem tudom, hogy bent mit beszéltek, de késő este távozott csak a báró, pedig Sharen nagyherceg úr marasztalta éjszakára, de elment, azzal sem törődött, hogy este könnyen rajtaüthetnek rablók vagy más haramiák. Biztosan nagyon sürgős dolga lehetett. A lányt magával vitte, egyenesen a hintóján, azt mondta, hogy az ő szökött jobbágya. De furcsa volt, nagyon, hogy a hintóban vitte, meg amikor beszálltak, akkor is fogta a kezét.
– És a lány örömmel ment, vagy ellenkezett? – Hát, nem látszott az arcán semmi, úgy mint máskor is, csak csinálta, amit mondtak neki. – Jól van, Tan, sokat segítettél. Most menj be az istállóba, és nyergelj fel egy lovat, én is nem sokára megyek. – És ha valaki észrevesz, mit mondjak neki? – Találj ki valami okosat, de ne említsd, hogy én itthon vagyok. Ez fontos! – Úgy lesz, Argos uram! – vigyorgott a kölyök, és elrohant. Argos kissé aggódva nézett utána, remélte, nem csinál botrányt, de nem volt sok vesztegetni való ideje, és még egy igen nehéz találkozó várt rá.

Negyed óra múlva már Annabel nagyhercegnő lakosztályának ajtajában állt, enyhén összeszorult torokkal, és halkan kopogott. Már éppen benyitott volna, gondolván, hogy ilyen későn már biztosan alszik a nagyhercegnő, amikor egy halk, ismerős hang kiszólt. – Gyere be, Argos! Gyorsan belépett. A fogadószobában most csak egyetlen halovány mécses fénye világított, aprócska lángja igazából csak arra volt jó, hogy titokzatos árnyékokat fessen a megkopott kárpitokkal fedett falakra. – Előtted nincs titok, Annabel, az éj leple alatt érkeztem, hitem szerint senki sem tud ittlétemről, és te a zárt ajtón keresztül is tudod, hogy én kopogtatok. Hogyan csinálod? – mosolygott az asszonyra, aztán átölelte karcsú derekát, és óvatosan megcsókolta, egyelőre csak az arcát. Annabel finoman eltolta magától a férfit, hátralépett, és szorosabbra fogta vállán selyem köntösét, majd kurta mozdulattal hátrasimította leengedett haját. Láthatóan már aludt, de az is biztos volt, hogy immár nagyon is ébren van. – Mondhatnám azt is, hogy semmiség, de tulajdonképpen kemény munka eredménye. Ülj le! – intett aztán az egyik asztalka melletti székre, majd maga is helyet foglalt, Argosszal szemben. Gyönyörű nő volt Annabel nagyhercegnő, alig pár évvel idősebb Argosnál, de könnyűszerrel letagadhatta volna a korkülönbséget. A nemes Shil család lányának született, és amikor, már lassan húsz esztendeje, feleségül adták Khazai Sharenhez, az ország egyik leggazdagabb házának asszonya lett. Akkor még Sharen legendásan nagy birtokot uralt, övé volt a Délvidék legnagyobb része, a Monshen sziklabércekkel ékes hegyeitől lefelé, egészen a tengerig. Vagy nyolc város neki fizette az adót, sok vára, kastélya és számottevő hadserege volt. Csak az esküvőre hét tucat marhát vágatott le. Senki sem hitte volna, hogy a kamaszkorú kis csitri megállja majd a helyét egy ekkora háztartás élén. De nagyot csalatkoztak, akik azt hitték, hogy most már szabad a vásár! Annabel gyorsan beletanult új feladatába, kemény kézzel irányította a szolgahadakat, és irgalmatlanul megjárták azok, akik kukoricázni próbáltak vele. Aztán egy szerencsétlen napon meghalt a jóemlékű Anatos király. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, egy igen gyanús ételmérgezés következtében, mire is kitört a trónviszály, amibe persze Sharen is nyakig belekeveredett. Kegyvesztett is lett, amikor Anatos unokaöccsét, az ellenfelei által csak „Hülyécske” melléknévvel illetett Aelant megkoronázták. Hajszálon múlt, hogy kivégzik, de valami oknál fogva végül csak a birtokait kobozták el, és visszaszáműzték Khazaba. Most is voltak, akik azt hitték, hogy a pompához és könnyű élethez szokott nagyhercegnő belepusztul a változásba, de ezeknek sem lett igazuk. Állítólag amikor Annabel megtudta, hogy a férjét nem végzik ki, ám immáron alig maradt nekik több, mint amit az ősi, khazai vár falai körülvesznek, teljesen nyugodt hangon utasított a főszakácsot, hogy ne terítsék meg végig a lakomaterem asztalát, és ne a szokásos módon, hetvenhét főre készítsenek ebédet, hanem pontosan annyi személyre, ahány nemes úr és hölgy éppen a várban tartózkodik. És még aznap elküldött száztizenkét cselédet. Argos azelőtt nemigen volt otthon, nagylábon élt, a fővárosban, és két kézzel szórta a pénzt. Azokban a szép időkben Sharen még gond nélkül ki tudta fizetni fogadott fia tartozásait. Amikor először elmaradt a megszokott apanázsa, hazajött, és ekkor vette észre, hogy Annabel közben valamikor felnőtt. Addig, így utólag bevallva, csak egy vetélytárs volt, akivel osztozni kellett Sharen figyelmén. Ám visszatértekor egy felnőtt és nagyon szép hölgy fogadta, akinek persze nem tudott, és nem is akart ellenállni. Bár akkortájt komoly gondjai volt neki is, Sharen kerek perec kijelentette, hogy tőle ugyan azt tesz, amit akar, de pénzt nem kap hozzá, csak ha itthon marad. Argos különösebb lelki tusa nélkül a csavargást választotta, és a dolgok szépen elrendeződtek. Később Annabelnek fia született, és ez végre visszahozta az élők világába az addig igencsak összetört lelkű nagyherceget. Köztük pedig kialakult ez az Argos számára néha kissé kellemetlen viszony. Gyakorta érezte úgy, hogy Annabel teljesen úgy viselkedik vele, mint anya enyhén gyenge felfogású gyermekével, és ez módfelett feszélyezte. – Miért jöttél vissza? – zavarta meg gondolatait a nagyhercegnő hangja. – Hát, tudod, csak úgy. Illetve akadt egy kis gondom. De nem komoly, megoldom! – próbálta meg összeszedni a gondolatait Argos, aztán belevágott. – Na, szóval, volt itt egy néma cselédlány… – Igen, volt. Miért fontos ez neked? – kérdezte Annabel színtelen hangon. – Hosszú. Szeretném tudni, mi lett vele. Például miért helyezted át a házba? – Ez a távozásod után történt, honnan tudsz róla? – kérdezett tovább a komoly helyzetekre tartogatott, legérzelemmentesebb hangján a nagyhercegnő. Ezt elszúrtam, gondolta Argos, de zavartalanul és fölényesen folytatta. – Nekem is vannak kémeim mindenfelé. Szóval? – Hát kérdezd a kémeidet – húzta el a száját a nemes asszony, de mielőtt Argos kétségbe esett volna, folytatta. – Miután elmentél, magamhoz hívattam. Gondoltam, miután… khm… megismerkedett veled, talán szüksége van némi támaszra. Ám egyáltalán nem tűnt összetörtnek. Ha már ott volt, ismételten megpróbáltam kifaggatni, hogy honnan jött, kicsoda, ám ismét nem jutottam vele semmire. Semmire sem emlékezett, beszélni sem tudott, ám viselkedésében sokkal magabiztosabbá vált, mint első találkozásunk alkalmával. Megváltozott a tartása, már ha érted, mirőt beszélek. Argos bólintott, értette, jobban is, mint szerette volna. A senki cselédlánynak visszatértek közben az emlékei, és rájött, hogy ő egy mindenható mágus. Ez valóban megváltoztatja az ember tartását. – Ezért úgy döntöttem, hogy inkább végezzen valami könnyebb munkát, a többiek úgyis panaszkodtak már az ügyetlenségére – folytatta Annabel. – Ezért osztottam be a konyhába. Ennyi. – És aztán? – kérdezett tovább Argos. – Este megérkezett Gondal báró. Hintóval és sok katonával. Sharen fogadta, és elkezdődött a szokásos huzavona. Rólad. Hogy megérettél-e már a kötélre. Élvezet volt hallgatni, de hát ismered Sharent, ahogy ő tárgyalni tud… – mondta Annabel, és ábrándosan belebámult a semmibe, majd visszatért a jelenbe, és folytatta: – A bárócska esetlenül érvelt, de igen elszántnak tűnt, nagyon kötötte az ebet a karóhoz. Már ott tartottak, hogy felháborodottan elrohan, így kénytelen voltam vacsorához invitálni őket. És ez a néma lány szolgált fel. Nos, amikor a… khm… tisztelt vendégünk meglátta, torkán akadt a hang, pedig addig igen ékes nyelven szapult téged. Sharen rögtön látta, hogy nyert ügye van, és a lányra terelte a szót, hogy milyen ügyes, új cselédünk van. A bárócska pedig azonnal ráharapott, mondván, hogy az ő szökött jobbágya. Utána gyorsan, és mit mondjak, nagyon közönségesen megegyeztek. Nyílt üzlet volt, minden politikusi finomságot és eleganciát nélkülözött. És ráadásul ott, a lány füle hallatára! Bár amilyen kifejezéstelen arccal tűrte, még az is elképzelhető, hogy nem csak néma, de gyengeelméjű is szerencsétlen. Utána a bárónak nagyon sietős lett, meg sem várta a következő fogást. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban. Még egy ilyen faragatlan fickót! Pánikszerűen távozott, és végig kézen fogva vezette a lányt. Ezek a tények. – És a véleményed? – kérdezte Argos. – Nem értem, mire fel ez a nagy kíváncsiság. Felejtsd el azt a lányt! Gondal bárócska elhalászta előled. Én a helyedben lemondanék róla! – tanácsolta Annabel, de kissé félrefordított feje és kérdő tekintete inkább kíváncsiságot fejezett ki. Argos sejtette, hogy valamivel most már meg kell indokolnia, hogy miért is viseli a szívén ennyire a lány sorsát. – Nos, nem szívesen mondom el, mert félek, hogy bajba sodorlak. A lány egy somani mágus – dobta be nagy merészen. – Ó, persze – biggyesztette el a szája szélét a nagyhercegnő. – Te meg az ő szentéletű adeptusa vagy. Ennél jobb mesét is kitalálhattál volna, ha szégyelled bevallani, hogy végre-valahára valaki nemet mondott neked. Argos igyekezett elpirulni, és zavartan félrefordította a fejét. Hála az égieknek, ez bejött, gondolta elégedetten. Sikerült elkerülnie a hosszas magyarázkodást, aminek a végén úgyis a fejéhez vágták volna, hogy ostoba volt, ám ha valaki egyházfi megjelenne a közeljövőben a várban, és a lány után szimatolna, akkor Annabel rá fog jönni, hogy mégis ez az igazság. – Gondolj, amit akarsz! – morogta tettetett ingerültséggel, és felállt. – Azért segíthetnél. Miért csapott le a báró arra a lányra? Tudod, hogy sokat adok az intuícióidra – tette még hozzá jóval csendesebben. – Nos, magam is gondolkodtam rajta, és nem jutottam sokra. Lehet, hogy a lány valami rá nézve veszélyes titok tudója. Ezt támasztaná alá, hogy a bárócska elég idegesen távozott. De a lányon nem látszott, hogy félne, pedig ha a báró elől szökött volna, akkor lett volna rá oka. És nem tudom, mi lehet olyan fontos, hogy Gondal lemond érte arról is, hogy bosszút álljon rajtad – csóválta meg fejét lassan Annabel. Argos lázasan törte a fejét, de a dolgok neki sem akartak stimmelni. Jó, Gondal valahonnan tudja, hogy a lány mágus. Tegyük fel. És mit csinál? Nem rohan a Szent Lovagokhoz a jó hírrel, hogy Khazai Sharen égtagadó lett, lám, a házában rejtegeti az utolsó somani mágust, nem! Holott ezzel több legyet is üthetne egy csapással, ezer aranydukát jutalmat kapna, és biztos lehetne benne, hogy Argost is kivégzik, vagy legalább is kiközösíti az egyház, ami egyre megy. Ám mit tesz a kis báró? Lemond a — jegyezzük meg — teljesen jogos bosszúról, fogja a tömény életveszélyt, és saját hintójában szállítja el. Pedig nem olyan kemény legény, hogy szemrebbenés nélkül utazzon együtt valakivel, aki pusztán az akaratával tud ölni! Egy lehetséges magyarázat, hogy maga is somani. Bár akkor nem lett volna olyan egyszerű átejteni abban a kis fogadóban. Nem, inkább a somanik szövetségese. És megdöbbenve veszi észre, hogy az elpusztultnak hitt rend egy tagja Khazaban felszolgálólány. Így érthető az is, a lány miért hagyta szó nélkül, hogy elvigyék, tudta, hogy barátok közé kerül. És ha ez igaz, akkor mi marad még? Egy kötél Khazai Argosnak, aki elég hülye volt a mágus levelét lebegtetni a nemesvérű Vingritz orra előtt, és akiről most már mindenki tudja, hogy tiltott mágiával foglalkozik. A somani meg a báró cimborájával teljes biztonságban érezheti magát, és jót röhögnek az ostoba fickó halálán. – Ne haragudj, ha tudom, hogy ez ennyire fontos neked, akkor megpróbáltam volna tenni valamit azért a szerencsétlenért – zavarta fel Annabel hangja. Argos összerezzent, és kinyitotta az öklét, körmei így is véres félholdakat martak a tenyerébe. Azért megpróbált őszinte nemtörődömséggel válaszolni. – Nem gond, ne is törődj vele tovább! Most már mindegy – hamukázott. – Engem akarsz becsapni? – sóhajtotta Annabel, majd vállat vont. – Te tudod, mit csinálsz. Illetve remélem, hogy legalább te tudod. Várom a napot, amikor végre benő a fejed lágya. – Talán egyszer – mosolyodott el Argos megkönnyebbülten, hogy túl van a nehezén. – És tudod, bár szívesen maradnék még… – Persze, tudok mindent – felelte rezignáltan Annabel. – Menj, ha hajt az a nyughatatlan véred, előbb vagy utóbb csak utoléred a végzeted, akárhogy is menekül előled! – rázta meg lassan a fejét, és szorosabbra húzta magán köpenyét. Argos előkelő meghajlással búcsúzott, Annabel megnyugtatására még egy könnyed mosolyt is megpróbált felvillantani. Tartott tőle, hogy ez nem sikerült tökéletesen. – Az égiek kísérjenek utadon! – köszönt el a nemesvérű asszony, és ahogy az ajtó becsukódott hősünk mögött, még csendesen hozzátette. – És ha nem is hamarosan, de legalább épen térj vissza! – suttogta bele a néma éjszakába.

Argos Annabel lakosztályából egyenesen az istállóba sietett, bár kacérkodott a gondolattal, hogy előbb benéz a fegyverterembe is, de aztán meggondolta magát. Pont most kössön kardot az oldalára? Az aztán igazán mindegy, hogy mivel támad neki egy mindenható mágusnak. Kár lenne azért a fegyverért! Az istállóban Tan, és az általa felnyergelt ló várt rá. – Minden simán ment, kisöreg? – Csak a lovásztól kellett megszabadulnom – válaszolta hetykén a gyerek. Argos öntudatlanul is körbenézett, a holttestet keresve, de gyorsan észbe kapott, hogy csak egy tizenéves kölyökkel beszél. – Mit tettél vele? – Azt mondtam neki, hogy láttam egy alakot bemászni a házuk ablakán. Erre elrohant. Nemrég házasodott – tette még hozzá mindentudó vigyorral az arcán a gyerek. – Ügyes vagy! – könnyebbült meg Argos. – Köszönöm, hogy segítettél. – Argos uram! – Igen? – szólt vissza a nyeregből. – Hát… ööö… nem mehetnék Argos urammal? A szólított se köpni, se nyelni nem tudott a megrökönyödéstől, így nem válaszolt azonnal. Tan ezt bíztatásnak vette. – Mert mindenki az Argos uram tetteit meséli a téli estéken. Meg sokan ismerik, és híres csaló gazember. Ezt az anyám szokta mondani. Meg mások is. És én szeretnék olyan lenni, mint Argos uram – lelkesedett tovább a kölyök. – Nézd, ez nem mindig olyan jó dolog – nyögött végre ki egy értelmes mondatot hősünk. A gyerek értetlen szemeket meresztett rá. – Mármint néha nagyon nem szeretnék olyan lenni, mint amilyen vagyok – magyarázta Argos, de süket füleknek. – Tehát nem visz magával – szontyolodott el Tan, levonva a számára egyedül fontos konklúziót hősünk szavaiból. – Tényleg nem. De talán segíthetnél – folytatta gyorsan Argos, látván a gyerek elkeseredését. – Mondjuk… igen! Van lent a szurdokban egy ló, kipányvázva. Azt el kéne vinni az Útilapuba. A fogadósnak meg add át üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy köszönöm a lovat, és küldöm a kialkudott négy ezüstpénzt. Tessék – számolta le a fiú markába az érméket. – Azért légy óvatos, amikor beszélsz vele, egy kicsit ingerlékeny a természete. Aztán ha visszajössz, senkinek ne áruld el, hogy hol jártál. Meg tudtad jegyezni? – Igen! – ragyogott fel a gyerek szeme, újsütetű fontosságának teljes tudatában. – Mindent úgy fogok csinálni, ahogy Argos uram mondta! – Köszönöm, Tan. Bízom benned! Távozása után Argos igen elégedett volt magával, végül is ügyesen elintézte ezt a számára oly szokatlan, gyermeknevelés-jellegű problémát. A kölyök lelkében nem okozott törést, és ráadásul a lovat is visszaküldte, így legalább lótolvajnak nem nevezheti senki, ami tiszta előny. Persze, a megmaradt hetvenhét vádpont alapján azért még felkötik, ha elkapják, de annak kell örülni, ami van. És ha még ezt a csúf, tiltott mágiát megúszhatná valahogy, akkor a maradék baj már nem is lenne olyan nagy!

A következő éjszaka már Aldurban, a Hensenek ősi kastélya közelében köszöntött rá. Kedvelte ezt a régi stílusú, cirádás díszítésű, ám nehezen védhető palotát. Mindig is az égiek külön figyelmének tudta be, hogy nem rombolták már vagy egy tucatszor földig az országon néha átvonuló, ilyen-olyan magasztos célok által vezérelt rablóhordák. Most a hátsó oldalon közelítette meg, a kilátótorony felől. Amikor elért a fal tövébe, vett egy nagy lélegzetet, és elkezdett felfelé mászni. Na, itt sem először járt. Még réges-régen, a múltba veszett csikóévei alatt nagyon sokszor megfordult a Hensenek otthonában. Akkortájt a Hensen családból származó, nemesvérű Hener urat még Köcsögfejnek, illetve Lapátfognak szólították, legalábbis azok, akik nem féltek tőle, és idegesíteni akarták. Argos ezek közé tartozott. Több ruhaszaggató, orrvérzésig tartó verekedéssel vezette rá az ősi, nemesvérű család kisebbik és nyamvadtabb fiát, hogy nem érdemes tiltakoznia eme titulusok ellen. Tulajdonképpen már ezen a falon is volt szerencséje végigmászni, bár amennyire emlékezett, akkor nehezebben ment. De hát akkor lefelé tartott, és sokkal kisebb gyakorlattal rendelkezett e téren. Persze akkor is menekült. Köcsögfej Henerrel, meg néhány hasonszőrű cimborájukkal mulatoztak aznap, és talán kicsit többet is ittak az ildomosnál. No, de hát akkor még nagyon kölykök voltak! Argos a második pohár mézszín bor után fogadott kedvenc lovában, hogy megszökteti a szomszédos birtok urának, nemesvérű Gilfornak a lányát, akihez akkortájt igen gyengéd szálak fűzték. Frissiben el is intézték a lányrablást, még aznap éjjel átlovagoltak, és elhozták a nem sokat tiltakozó Agnit. Mikor visszaértek, áldomást ittak a sikerre, rá negyed órával megérkezett a feldúlt atya, negyven állig felfegyverzett emberrel. A kis Lapátfog állítólag élete legjobb alakítását adta a lépcsőfeljáróban; kezében a nyirkosodó markolatú karddal, az otthon szentségéről prédikálva tartotta fel a nemesvérű Gilfort, míg Argos a ház hátsó oldalán lemászott Agnival. Jó mulatság volt. A folytatására már nem szívesen emlékezett. A Monshen vonulatai felé menekültek, amerre Argos már akkor is ismert egy-két jó búvóhelyet, de a kisasszonyka nagyon nyafka volt, nem bírta a gyűrődést, így utolérték őket. Argos megvívta élete első párbaját, majd amikor, mintegy két hónap múlva, ismét lábra tudott állni, megfogadta, hogy elmélyed a bajvívás tudományában. Azután nem sokkal Hener öregedő apja megelégelte kisebbik fia léha életmódját, és elküldte a fővárosba, a Királyi Gárdába szolgálni. Köcsögfej első, jellegzetes kriksz-kraksz betűkkel rótt levelei szomorúságot tükröztek, ám később átcsaptak elragadtatásba, a vidéki fiút lenyűgözte a pompás nagyváros. Ettől kedvet kapva Argos is elkezdte rágni Sharen fülét, hogy engedje el Raan Masanba, hogy megismerhesse végre a nagyvilágot. Az öreg nagyherceg eleinte hallani sem akart erről. Úgy vélekedett, hogy a csalóka fényekkel ékes fővárosban Argos csak még inkább elzüllene. Később, miután hősünk nagy nehezen csak rávette, hogy engedje el, villámgyorsan bebizonyosodott, hogy teljes mértékben igaza volt. Amikor Argos végre eljutott a fővárosba, hamarosan a leghírhedtebb botrányhőssé küzdötte fel magát. Egy ideig még összejárt a régi cimborájával is, de nemsokára lett saját társasága, Lapátfogat pedig lekötötte a katonáskodás. De hol vannak már azok az előkelő palotákban, züllött cimborákkal végigmulatott esztendők, legyintett magában, miközben felért a tetőre, és bemászott a legközelebbi ablakon. Üres padlásszobába jutott. Bent is jól ismerte a járást, tudta, hogy hol található az előző családfő lakosztálya, és remélte, hogy most is ott lakik a ház ura. Amikor az öreg meghalt, Köcsögfej hazajött, és a namradi városőrség másodtisztje lett a lökött Vingritz mellett. Aztán váratlanul, egy lovasbaleset miatt, bátyja is örök álomra hunyta a szemét, és ekkor Hener, mint a család feje, visszaköltözött Aldurba, látszatra feladván katonai karrierjét. De továbbra is Vingritz bizalmasa maradt. A hálószoba zárja elég elmés szerkezet volt, de Argos fél perc alatt végzett vele. Odabent félhomály gomolygott, csak az éj örök lámpásai, az ezüstfényű csillagok szűkmarkúan szórt sugarai adtak némi világosságot. Argos megkönnyebbülten ismerte fel az ágyban alvó fazonban a nemesvérű Henert, a Lapátfogat. Egy könnyed pofonnal felébresztette. – Ki az? – horkantotta még félálomban régi barátja. Argos belépett az ablak fénykörébe, és bíztatóan rámosolygott. Hener azonnal felismerte, és torkán akadt a levegő. – Khazai Argos! – hörögte furcsa hangon. – Szervusz, öregfiú! Örülök, hogy nem felejtettél el. Fém súrlódott fémen. Megáll az ész, gondolta Argos, aki mindig is megvettette azokat, akik nő helyett kardot ölelve alusszák igaz álmukat. – Ha megmozdulsz, megöllek! – válaszolta nem túl eredetien az immáron teljesen éber Hener, fegyverének pengéjét szorosan Argos torkához simítva. – Nyugi, öregfiú, csak nem akarod kibelezni régi cimborádat? – kérdezte hősünk, még mindig kedélyes hangon. – Nem, Argos, tényleg nem szeretnélek megölni, úgyhogy ne mozdulj, mert különben mégis kénytelen leszek átvágni azt a mocskos torkodat. – Gondolod, ide jöttem volna, ha nem tudnék megmagyarázni mindent? – Pont ettől félek! – Hja, te mindig is gyáva voltál. – Lehet, hogy neked már semmit sem jelent az, hogy becsület, de ha még egyszer gyávának nevezel, kihívlak párbajra! – sziszegte ingerülten Hener. – Ha ragaszkodsz hozzá, szívesen összekaszabolom az arcodat, Lapátfog! – válaszolta hősünk, és kihívóan csípőre tette a kezét. A nemesvérű Hener összerezdült régi gúnyneve hallatán. Argos várt néhány pillanatig, hogy úrrá lesz-e dühén. Nem szerette volna mondókájának fontosabbik részét félbe szakítani, ha még oly rövid időre is, míg megveri régi barátját. – Rendben, Argos, meséld el szépen, hogy mit akarsz, de légy rövid, és nagyon, de nagyon meggyőző, mert két perc múlva hívom a testőreimet! – Mi ez a fene nagy bizalmatlanság? Csak nem hiszed el, amit az a szenilis Vingritz terjeszt rólam? Ismersz, tudod, hogy nem vagyok somani mágus. – Ismerlek, és épp ezért még ez sem lepne meg. De nem is érdekel, örömmel vennék részt az akasztásodon, bármiféle okkal lógatnak is fel. Még van másfél perced. – Annyi idő alatt pont el tudom mondani, hogy hogyan tehetnél szert ezer aranydukátra. Itt Argos kis hatásszünetet tartott, egy pillanatra sem véve le tekintetét Hener arcáról. De az meg se rezdült, hát hősünk folytatta meggyőzését. – Mert tényleg van egy túlélő somani. Csak Vingritz mellényúlt. És ha te kapnád el helyette a mágust, tiéd lehetne a fejére kitűzött vérdíj, a dicsőségről nem is beszélve. Én segítenék, véletlenül tudom, hogy hol rejtőzködik. – Honnan tudsz te a somanik viselt dolgairól? – kérdezett közbe Hener, hangjában tömény gyanakvással. – Azt a levelet, amiről Vingritz beszélt, egy somani írta. Itt van nálam, elolvashatod, félreértés nélkül kiderül belőle minden. Tessék! – nyújtotta át Esmael levelét egy óvatos mozdulattal. – Szóval te törtél be a városparancsnok házába! – Igen. És? – kérdezte Argos értetlenkedve, ez igazán hetedrangú probléma volt a szemében. De valószínűleg Hener is így láthatta, mert nem forszírozta tovább a témát. – Gyújtsd meg az asztali mécsest! Argos néhány mozdulattal fényt csiholt, aztán majdnem felnevetett. Lapátfog elképesztően nézett ki hálósipkában, jobbjában kivont karddal, baljában a levéllel. De nagy nehezen sikerült erőt vennie magán, és némán várta végig, míg a másik elolvasta a levelet. – Jó, lehet, hogy ezt tényleg egy mágus írta – engedte lejjebb kardját Hener. – És most Khazában van? – Két napja még ott volt. Aztán Gondal báró elvitette, mint szökött jobbágyát. Nála megtalálhatod. – Szóval, ha jól értem, arra akarsz rávenni, hogy törjek rá a báróra, dúljam fel az otthonát, és mindezt csak azért, hogy ha esetleg találok ott egy somani mágust, akkor te bebizonyíthasd az ártatlanságodat? Argos némán bólintott, hisz ez volt az igazság. Hener értetlenkedve emelte fel szabad bal kezét. – Tisztába vagy te vele, hogy ki is az a Gondal báró? A király kegyeltje! Csak az elmúlt esztendőben kétszer annyi birtokot adományozott neki a mi bölcs urunk, mint ami nekem összesen van. A te szavad édeskevés ahhoz, hogy meg merjem zavarni a nyugalmát – nevetett fel gúnyosan. – Mondtam, hogy gyáva vagy – vont vállat Argos lemondóan. – Ha még egyszer meg mersz sérteni, nem fogok törődni vele, hogy fegyvertelen vagy, és átszúrom azt a hazug szívedet. – Ez nem változtat a tényen. Gyáva vagy! – vigyorgott rendületlenül hősünk. Még be sem fejezhette a mondatot, amikor Hener meglendítette a fegyvert. Argos erre számított, egy gyors mozdulattal kitért a penge elől, elkapta ellenfele csuklóját, hátracsavarta karját, elkaszálta a lábait, majd végezetül fél lábbal rátérdepelt a hátára. Az egész akció nem tartott tovább egy szempillantásnál. Hener fehérülő ujjai közül kimállott a kardmarkolat. – Na, és most nagy hősnek érzed magad, hogy meg mertél támadni egy védtelen embert? – lihegte Argos, miközben térdével megpróbálta teljesen a földre szorítani vergődő ellenfelét, míg a karját még mindig hátracsavarva tartotta, bal kezével pedig a hálósipkás fejét verte a padlóhoz. Hener hamarosan beszüntette az ellenállást. Pár percig mindketten csak a levegővétellel foglalkoztak. – Miért, te talán bátrabb vagy nálam? – nyögte végül a legyőzött, Argos pedig úgy döntött, hogy belemegy az utcájába. – Hát nálad nem nehéz bátrabbnak lenni. – Akkor menj el te a báróhoz, és hozd el tőle te a mágust! – Jó – válaszolta hősünk. Már idejövet sejtette, ezt nem úszhatja meg. Lassan feltápászkodtak, néhány jelképes mozdulattal leverték magukról a port. – Jó – ismételte. – Elmegyek a báróhoz, és elkapom neked a somanit. Egy héten belül itt leszek vele. De te addig szerezzél egy gyönyörszép, hétpecsétes iratot, lehetőleg egy, az égiek kegyében igen magasan álló ájtatosképűtől, hogy Khazai Argos sohasem foglalkozott tiltott mágiával, és ő az égiek legártatlanabb földi híve! – Azt nem mondanád meg, honnan szerezzek egy ilyen papírt? – Nem, és azt is titokban tartom, hogy hogyan fogok mágust lopni neked. És amilyen jó vagyok hozzád, még a jutalom rám eső részéről is lemondok. Rövid csend nehezedett rájuk, amit végül Hener fáradt hangja tört meg. – Argos, ideje lenne felnőnöd. Fogd már fel végre, hogy nem vagyunk már a porban játszadozó gyerekek! A te családod már nem a környék ura, kegyvesztettek lettetek. Egy nap valaki megelégeli gaztetteidet, és melletted már nem áll senki befolyásos személy, aki szólhatna az érdekedben. Én a helyedben óvatosabb lennék. Sok minden megváltozott az elmúlt években. – Nem változott semmi. Most is én vertem szét az orrod a padlón, és most is én fogok belógni a templomkertbe, körtét lopni. És most is ronggyá verlek, ha megpróbálsz átejteni az osztozkodásnál – vigyorgott Argos fölényesen. – Áll az alku? – Igen. Megszerzem neked azt a rohadt írást – egyezett bele Hener megtörten. – Rendben, egy héten belül tied a mágus feje. És most ha nem haragszol… Ezzel Argos könnyedén meghajolt, és távozott. Már csak kívül vette észre, hogy otthagyta Esmael levelét. Vállat vont, jó helyen lesz az Henernél, hisz akárhogy is tépi a száját, hogy szívesen látná szerény személyét holtan, még mindig nem felejtette el, hogy régen milyen jó barátok voltak. Biztos, hogy nem fogja elárulni! Bár mintha kissé megöregedett volna, gondolta elkeseredetten. Régen maga ment volna Gondalhoz mágusnézőbe, ha nem is cselekvő módon részt venni a mókában, de legalább végignézni azt. Hát igen, mégis megváltozott néhány apróság az elmúlt években!

Kromdall felé tartva azért visszatért hősünk jókedve. Kellemes úton haladt, a legmagasabban futó hegyi ösvényeket követve, háborítatlan magányban. A késő nyári napfény bearanyozta gondolatait. Végül is, a veszélyt megszokhatná már, és ez legalább újfaja. Megküzdeni egy mágussal! Tiszta jól hangzik. Bár normális ember azért nem élvezné. Másnap délután tűntek fel előtte Kromdall masszív bástyái. A vár egy gyors sodrású hegyi patak völgye fölötti bércen épült. Bevehetetlennek tartott falai alatt kis falu húzódott meg, mely hosszan elnyúlt, végig a völgyön. Hát igen, régebben ez is az ő birtokuk volt, Gondal nemrég kapta meg, a környező földekkel együtt. A bárócska most látogatta meg először az új uradalmát. És milyen pechesen kezdődött ez a látogatás! Eltört a hintójuk hátsó tengelye, így kénytelenek voltak a saját kastélyuktól alig félnapi járóföldre betérni egy ócska kis fogadóba. Ráadásul még aznap találkoztak hősünkkel is. Szerencsére, már aki szerencséjére, arcról nem ismerték, csak hírből, így Argos kiadhatta magát ismar utazónak. Számára remekül telt a délután, először a báróné komornájával ismerkedett össze az istálló mögött, és igen kellemesen elszórakoztatták egymást, utána leült kártyázni Gondallal, és miközben kisebb összeget nyert, elbűvölte a bárónét is. Így amikor a hölgy elvonult aludni, Argos gyorsan elvesztett egy marék ezüstpénzt, majd bort rendelt, és fejfájásra panaszkodva kiment sétálni. A báró mosolyogva jobbulást kívánt, majd belefeledkezett az italba. Minden remekül ment, amikor megérkezett az a vadbarom Rat. Rögtön felismerte Argos vigyázatlanul elöl hagyott hátizsákját, kést rántott, és bömbölve elkezdte keresni a tulajdonost. De hát ki hitte volna, hogy vacak nyolc rézpénzért egy hétig követni fogja! Amint a báró megértette az erdőjáró jórészt artikulálatlan ordítását, és tudatosult benne, hogy kártyapartnere azonos Khazai Argosszal, azonnal rohant a feleségéhez. Argos szerencséjére a báró, Rat, és tizenkét zsoldos egyszerre akart benyomulni a szoba egyszemélyes ajtaján, így nyert egy kis időt, amíg felhúzta a nadrágját. Utána gyorsan szétcsapott a rárontó zsoldosok között, lefegyverezte és összekaszabolta a bárót, leütötte az útonállásból rég kiöregedett Ratot, aztán természetesen futott. És persze későn vette észre, hogy már megint elhagyta a frissen zsákmányolt kardot. De így is jó mulatság volt! Szerencsés módon még túl is élte, hát kívánhat ennél többet? Csúfondárosan elmosolyodott, ahogy felidézte magában az intimebb részleteket. Aztán eszébe jutott, hogy mit is keres itt, és már búcsút is mondott jókedvének. A vár alatti faluban szerencsére nagy volt a nyüzsgés, szekerek jöttek, mentek, kocsisok káromkodtak, parasztgazdák beszélgettek kis csoportokban, megfontolt, lassú szavakkal. Argos elvegyült. Nem szúrt szemet senkinek, amint végiglovagolt a falu egyetlen, és jelenleg emberekkel, marhákkal, lovakkal és egyéb állatfajtákkal zsúfolt utcáján. Az új uraság megérkezése teljesen felbolygatta az amúgy csöndes kis települést, egy újabb idegen arc már fel sem tűnt a helyieknek. Argos a falu kocsmája előtt kipányvázta a lovát, aztán látszólag minden cél nélkül, lassan nézelődve végigsétált a piacon. De azért ügyelt rá, hogy a nyitott várkapu felé sodorja a tömeg. A kapuszárnyak mellett, ám igen messze hivatásuk csúcsától, két őr állt. Bár fegyverük csillogott-villogott, ők igen kopottnak és elhasználtnak tűntek remek páncéljuk alatt. Csak néha-néha intettek le egy-egy befelé igyekvőt, de Argosnak gyorsan szemet szúrt, hogy a szép számmal áthajtó társzekerekre, és kocsisaikra rá sem bagóznak. Hát kicsit távolabb ment, és amint a következő kocsi a kapu felé fordult, hozzá csatlakozott. Szép, komótosan lépdelt a zsákokkal megrakott szekér nyomában. Ó, ti égiek, hát miért nem viselek köpenyt, nagy csuklyájút, arcba húzhatót, gondolta, de mivel ezen már nem tudott változtatni, emelt fővel haladt a katonák felé. Észre sem vették. Csont nélkül jutott át a kapun. Ha a többi is ilyen simán menne, ábrándozott, immáron bizakodóbban. Bár azért Gondal sem lehet annyira ostoba, hogy ilyen nemtörődöm emberekből legyen válogatva a teljes testőrsége! Na de ha azokat vesszük alapul, akik a fogadóban voltak mellette… Ám nem törte tovább a fejét eddigi szerencséjén, nekilátott tervének végrehajtásához. Már ha tervnek lehet nevezni azt, hogy ő most ide besétál, megkeresi a mágust, leüti, hóna alá csapja, és kisétál. No, de minek is ennél részletesebb elképzelések, majd adódik valami lehetőség, zárta le rövid töprengését életfilozófiájának alaptételével, és a konyha felé vette az irányt. Ez volt a legalkalmasabb útja a házba jutásnak, hisz egy palota hatalmas konyhájában mindig mozgalmas élet folyik, nem is számítva az ott lézengő léhűtők koncra éhes hadát. Argos határozott léptekkel vágott át a szűk várudvaron, végigment a palota magasba törő épülete mellett, és az egyik cselédbejárón át belépett a konyhába. Továbbra is felvetett fejjel, és kényelmes tempóban vágott át a sülő húsok illatától terhes levegőjű, boltíves termen. Csak egyszer szólították meg. Egy nagyhangú szakács ordítva utasította, hogy „nézz már utána, szolga, megjött-e már a Bódog”. Argos kissé felvonta a szemöldökét, és odalépett a véres kötényt viselő, mocskos arcú cselédhez. Minden sietség nélkül végigmérte, ahogy az oroszlán is megvizsgálja az elé vetett koncot. A fickó lelke nem bírta a terhelést, elvörösödött. – Khm, izé, azt mondtad szolga. Ez igen érdekes. Módfelett, khm, érdekes – törte meg végül a csendet Argos, azon a jellegzetesen affektáló, Raan Masanban használt orrhangon, amit errefelé, a Délvidéken, csak a fővárosból idevetődött urak beszéltek. A szakácsnak ennyi elég is volt, ijedten emelte maga elé kezeit. – Bocsásson meg, nagyméltóságú uram, én csak egy egyszerű ember vagyok, megtévesztett a nagyuram öltözete, és… – Mi a gond, khm, az öltözetemmel?! – vágott a szavába Argos kíméletlenül, még közelebb lépve. – Semmi, nagyuram, semmi, én csak… – Te csak egy ostoba fajankó vagy, khm, akit el kéne csapni. Igen, izé, mi is a neved? – kérdezte talán egy kicsit túlaffektálva, de nagyon zordan. Nem figyelt oda a szerencsétlen flótás által elmakogott névre, az általa előadott mentegetőzésre még kevésbé. Főúri mozdulattal leintette, és továbbment. A többi szolga már széles ösvényt nyitott neki. Amint kilépett a konyhából, felhagyott az előkelően lassú sétával, és gyorsabbra fogta lépteit. Szerencsére csak kevés emberrel találkozott a sötét folyosókon, azok is inasok, meg egyéb szolganépek voltak, akiknek maguknak is feltehetőleg sürgős dolguk lehetett, mert szintén siettek. A báróné feltételezett lakosztálya felé tartott. Amennyire vissza tudott emlékezni a palotára, csak két olyan szoba volt, ami alkalmas lehetett egy előkelő hölgy hálószobájának a szerepét betölteni. Ezek közül a nagyobbikat vette célba. Amikor elért a kérdéses ajtó elé, megállt hallgatózni. Odabentről dudolászás hallatszott, hát kis hezitálás után benyitott. A szoba valóban a bárónőé lehetett, erről adott tanúbizonyságot a fésülködő asztalon lévő kismillió tégely és üvegcse. Az asztal előtt viszont a báróné komornája ült. Az ajtónyitódás zajára ijedten megfordult, szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Argos? Te mit keresel itt? A kérdezett magában gratulált a lánynak, hogy nem kezdett el sikoltozni, hisz ezzel sok macerától megkímélte magát. – Szervusz, gyönyörűségem! Elhinnéd, ha azt mondanám, látni akartalak? – puhatolódzott. – Nem. Már otthon, Raan Masanban is sok mindent hallottam pletykálni rólad, és itt még hozzátettek egy és mást. Nem hinnék el neked ilyesmit – rázta meg a fejét a lány. – Nem is akartam neked hazudni, szépségem! – hazudta szemrebbenés nélkül Argos. – Megmondom az igazat. Egy lány keresek, akit a báró pár nappal ezelőtt hozott a palotába Khaza várából. Valószínűleg azt mondta, hogy szökött jobbágya… A komorna egy pillanatig elgondolkodott. Vajon mi lehet a neve, törte közben a fejét Argos, de azért arra is jutott ideje, hogy megállapítsa, így, kifestett arccal és úrnője csupa csipke köntösében egyszerűen gyönyörű. – Valóban volt vele valaki, amikor visszatért Khazaból, de nagyon titokzatosan kezelte az illetőt, nem is láttam a megérkezése óta. Valami egyházi személy lehet, mert a templomban kapott szállást. A templomban? Pofátlan dolog holmi égtagadót rejtegetni egy szent helyen, és veszélyes is, képedt el Argos. Bár pont ezért, ki számítana rá? És az is lehet, hogy a helyi egyházfik is be vannak avatva, ami egyszerűen azt jelenti, hogy itt is van egy somani rendház, ráadásul templomnak álcázva. Erre a gondolatra megborzadt. Akkor már inkább a raan masani orgyilkoscéhhel húzna ujjat, mint ezekkel. De mivel nem volt abban a helyzetben, hogy megválogathassa ellenfeleit, folytatta a játékot. – Találkoznom kell ezzel az illetővel. Titokban. Segítenél? – kérdezte, és gyengéden megfogta a lány kezét. Közben lázasan törte a fejét, hogy hogyan is hívhatják ezt a nőt? – Talán – vont vállat a lány. – Ha szépen megkérsz. – Szépen kérlek! – mondta Argos, és igyekezett minden csáberejét belesűríteni ebbe az egy mondatba. Maga is meg volt elégedve az eredménnyel. – Jó, majd meglátom, mit tehetek érted – válaszolta a nő, és visszafordult a tükör felé. – Este talán be lehet jutni hozzá, bár nagyon őrzik. De ha ragaszkodsz hozzá… – Ragaszkodom – lépett mögé Argos, és könnyedén végigsimította ujjaival a lány vállát. – De estig még sok időnk van. Hogyan is tölthetnénk el? – Hát, sajnos a bárónővel nem találkozhatsz, csak holnap jön vissza. De majd kitalálunk valamit.

Argos pár órával később a báróné széles és kényelmes, baldachinos ágya alatt hevert, és inhalálta a port. Idő közben a komorna neve is eszébe jutott, Imritnek hívták. Már vagy fél órája, alkonyatkor távozott, hogy megszervezze a találkát. Előtte ragaszkodott hozzá, hogy Argos másszon be az ágy alá. – Nem szeretném, ha meg kéne ölnöd valakit, csak azért, mert véletlenül benyitott, és meglátott téged – indokolta kérését. Argos hiába bizonygatta, hogy senkit sem fog bántani, hisz kardja sincs, nem volt hajlandó addig távozni, míg hősünk el nem merült az ágy alatti porban. Történt mindez fél órája. Argosnak pont huszonkilenc és fél perccel ezelőtt lett elege a mellette heverésző porcicákból. Ekkor nekilátott, unaloműzés képen, ábécésorrendbe szedni eddigi szeretőit. Már a g betűnél tartott, amikor végre valahára kinyílt az ajtó. Ám a várva várt, karcsú, női bokák helyett egy vasalt csizma jelent meg a látóterében. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjön, baj van. Imrit elszúrta, vagy esetleg feladott, amilyen talpraesett nőszemély, gondolta rezignáltan, miközben kigurult az ágy alól. Két sziszegő nyílvessző állt be a feje mellett a padlóba, így habozás nélkül tovább gördült, és egy asztalka fedezékében felállt. Már a nyakán is volt két karddal felfegyverzett katona. Gyorsan elvegyült közöttük, remélve, hogy az egyelőre még láthatatlan íjász nem meri megkockáztatni, hogy társait találja el. Egy vágás elől kitért, majd visszaütött. A csont reccsenését elnyomta a katona ordítása, a fickó elejtette a kardot törött kezéből, és hátrálni kezdett. A másik pengére már nem tudott igazán odafigyelni, és az lelkesen tépte fel fedezetlen vállán a ruhát. A karjába nyilalló éles fájdalom figyelmeztette, hogy komolyabb problémát is okozott az a kis butus fém, de nem volt ideje számba venni a kárt, újabb katonák jelentek meg a színen. Argos az ablak felé tört ki közülük, ép jobbjával véglegesen átszabva néhány arcot, és már félig fent volt a párkányon, mikor feltűnt neki, hogy rohadt magasan vannak. Azért gondolkodás nélkül kiugrott volna, de szerencsére az egyik zsoldos megmentette az életét, és fejbe vágta valami igen súlyos tárggyal. Sötét lett minden.

Arra ébredt, hogy valaki ütemesen pofozza, és a feje is épp úgy fájt, mintha az imént leütötték volna. Egy kósza önvédelmi reflexnek engedelmeskedve, megpróbálta kivédeni a következő ütést, de valami lehúzta a kezét. Úgy döntött, hogy szembe néz a tényekkel, és kinyitotta a szemét. A feltáruló amorf kép némi erőlködés után összeállt Gondal báró széles, zsírtól fénylő arcává. A háttérben súlyos kőkockákból rakott fal takarta a látóhatárt, a további részletek, hála a világításról gondoskodó nyamvadt kis fáklyának, homályba vesztek. – Most a kezemben van az életed, Khazai Argos! – mondta diadalmasan a báró, amint észrevette, hogy Argos magához tért. – Négyszázhuszonkettő – préselte ki a száján a szólított, némi alvadt vérrel együtt. – Micsoda? – esett ki a szerepéből a másik fél. – Négyszázhuszonkettő. Ennyiszer hallottam már a fenti kijelentést – ismételte Argos, aki kezdett magára találni. – Pimaszkodsz velem?! – kiáltotta kissé elborultan a báró, és újból ütött. – Önnel? Sose mernék – válaszolta hősünk mély meggyőződéssel hangjában, kiköpött némi friss vért, majd végigfuttatta nyelvét a fogsorán. Hála az égieknek, megvolt mind, hiánytalanul! Ettől mindjárt jobb kedve lett, utálta volna, ha többet nem mosolyoghat. – Mit gondolsz, mit fogok veled most csinálni, te mocsok? – Felköttet, kerékbe töret, lefejeztet. Tetszőleges sorrendben – legyintett Argos, már amennyire bilincsbe vert kézzel legyinteni lehet. Egyszerűen nem tudta magáévá tenni a problémát. – Az túl egyszerű lenne. Te ennél jóval többet érdemelsz! – Köszönöm az elismerést. Erre megint kapott két pofont, pedig már kezdtek eltűnni a szeme elől a csillagocskák. Azt azért meg tudta állapítani, hogy jelenlegi környezetének a hangulatát főleg zord vasrácsok és penészes kőfalak határozzák meg. De akkor lett volna meglepve, ha ez nem így van. – Éveket tölthetnél a kínzókamrámban, könyörögve a megváltó halálért, akkor sem fizetnéd meg a töredékét sem azon gaztetteknek, amit elkövettél! – szónokolta a báró, majd egy kis hatásszünetet tartott. Argos elnyomott egy ásítást. Micsoda pojáca! Őt most csak két dolog érdekelte, Imrit és Esmael. Azt sajnálta volna, ha a kis komornát valami baj érte volna miatta, a somaniról pedig jó lett volna tudni, hogy hogyan illik be a képbe. Végül is ez utóbbin múlt a sorsa, függetlenül attól, hogy most Gondal játszotta előtte az eszét. Aztán, mivel a báró látta, hogy Argos nem igazán tűnik megfélemlítettnek, feladta. – De már megint szerencséd van. A Szent Lovagok, ki tudja mi okból, vérdíjat tűztek ki a fejedre. Kerek ezer aranydukátot. És ennyi pénznek nem tudok ellenállni. Már elküldtem egy követet az Amani Rendházba, ha minden jól megy holnapra itt lesznek érted. Addig barátkozz a máglyahalál gondolatával – kecsegtette kegyetlen mosollyal. Argos fellélegzett, ezek jó hírek voltak. A vén Vingritz feltehetőleg megmentette az életét, amikor befeketítette őt a Szent Lovagok előtt, mert hogy az agyonfrusztrált és bosszúvággyal eltelt Gondal most megölte volna, ha nincs ez az ezer arany vérdíj, az biztos. Így legalább némi haladékot nyert. De ami még jobb, az az, hogy hiába gyanúsította őt a namradi városparancsnok tiltott mágiával, a Szent Lovagok nem merték vállalni, hogy bizonyítékok hiányában égtagadók hírébe hozzák a nagynevű Khazaiakat. A maguk módján oldották meg a problémát, kitűztek a fejére ugyanannyi pénzt, amennyi egy somaniért jár. Ha majd elfognak, gondolta Argos, úgyis kiszednek belőlem egy vallomást, hogy mágus vagyok, ehhez kétség sem fér. Közben a báró felállt, és katonáival elhagyta a cellát. Már az ajtóból szólt vissza. – Szökésről ne is álmodj! Az egyik legjobb emberemet hagyom itt, hogy vigyázzon rád – ezzel hátba veregette és előrelökte az egyik katonát. – És hidd el, őt nem tudod megvesztegetni! A neve Zaen. Talán ismerősen cseng számodra. A nővére miattad lett öngyilkos. Zaen nagyon örül, hogy végre téged is utolért a végzet. Igaz, Zaen? A kérdezett komoran bólintott, a báró pedig elégedetten távozott a többi katonával. Argost kilelte a hideg. Beugrott neki a régmúltból Zaen, a szerencsétlen Anima öccse. Akaratos és ostoba fiatal fickó volt, amikor utoljára találkoztak, és ugyan mitől változott volna meg, gondolta idegesen. Már igazán csak az hiányzik itt neki, hogy most, amikor éppen rendeződni látszanak a dolgok, ez az elvakult őrült bosszúból átvágja a torkát! És hogy ez nem történik meg, arra egy halvány kis biztosíték volt; az, hogy Gondal jól ismeri az emberét, és tudja, hogy nem szegi meg a parancsot, mely szerint a fogolyra élve van szükség. Nem egy életbiztosítás! Ami meg Animát illeti… hát nem szívesen gondolt rá. Az mindenesetre teljesen kizárt, hogy a lány miatta lett ölte volna meg magát. Hisz tucatszám lézengtek akörül a kis liba körül mindenféle fickók, miért pont neki kéne elvinnie a balhét, hogy öngyilkos lett az a labilis lelkű nőszemély, mentegette magát, majd felhagyott a sehova sem vezető tépődéssel. Aztán, mivel Zaen nem tett semmi fenyegetőt, lassan megnyugodott, és felmérte helyzetét. Első, nem túl szenzációs felfedezése az volt, hogy ronggyá van verve. Ez nem lett volna nagy baj, ehhez már volt alkalma hozzászokni, az igazi problémát a bal felkarján ejtett vágás okozta. Mivel kedves zekéjétől megszabadították, lehetősége nyílt megszemlélni a sebet, és a látvány nem tette boldoggá. A penge a vállától a könyökéig hasította végig a karját, ki tudja, milyen mélyen. Kötés persze nem volt rajta, ha leszámítjuk valaha fehér ingének ujját, amit a megalvadó vér beleragasztott a sebbe. Még nem fájt olyan nagyon, de sejtette, hogy lesz még rosszabb. Csizmáját is elvették, de kapott helyette két szép láncot, egyet a bokájára, egyet a csuklójára. Kétszer két méteres cellájának három fala terméskőből volt rakva, a negyedik fal helyén vasrács állt, közepén szűk ajtóval, amelyet jókora lakat zárt. Argos első ránézésre fél percet adott neki. Már ha lenne nála egy álkulcs. De egy egyszerű kis kés is kinyitná, ha kicsit tovább tartana is. A rácson túl a cellához hasonló helység volt látható, amiben Zaen és egy fáklya kapott helyet. A túlsó falon egy vasalt ajtó nyílt, valahova a külvilágba. Objektíven meg kellett állapítania, hogy nem túl jók az esélyei, kezén lábán bilincs, még ha a látható akadályokon, úgymint rács, őr, ajtó, át is jut, ki tudja mi vár rá odakint? Úgy döntött, hogy elnapolja a problémát, és elaludt.

Álmában csak az volt a jó, hogy véget ért, de az ébredésben sem volt sok köszönet. Óvatosan átmozgatta elgémberedett tagjait, ám ezzel mindössze azt érte el, hogy ismét mindene fájni kezdett, tetőtől talpig. Különösen a bal karja tiltakozott a macerálás ellen. Nehézkesen feltápászkodott. A rács másik oldalán még mindig gyűlölködő arccal, és változatlan éberséggel őrködött Zaen. Argos kicsit még mélázgatott, hogy mit csináljon, aztán úgy döntött, hogy kommunikációt kezdeményez. – Khm, tulajdonképpen sajnálom, ami a nővéreddel történt. Elnézést kérek érte – kezdte kis torokköszörülés után. Zaen némi mélyről jövő morgást hallatott, és rákulcsolta kezét kardja markolatára. – Őszintén mondom – folytatta Argos kedélyes hangnemben. – Kedves lány volt, jobb sorsot érdemelt volna. – Ostoba fickó, azt hiszed, hogy álnok szavaiddal ráveszel arra, hogy segítsek rajtad? Csalatkozni fogsz, tiszta szívemből kívánom a halálodat! – Kár, hogy nem nézheted végig – nevetett fel csúfondárosan hősünk. – Vagy azt hiszed, hogy a Szent Lovagok majd hajlandók lesznek beengedni téged a rendházukba, hogy láthasd, hogyan ér véget életem? Zaen egy pillanatra meghökkent, de utána, ahogy hite szerint átlátta Argos szándékát, torz vigyor terült szét az arcán. – Ne hidd, hogy ármánnyal feldühíthetsz annyira, hogy egyetlen szúrással tegyek pontot életed végére, megszabadítván a máglyahalál kínszenvedéseitől! Én hű harcosa vagyok uramnak, soha sem tennék akarata ellenére. Nem foglak megölni. – Ennek módfelett örülök – mondta hangjában igaz őszinteséggel Argos. – Valóban szerencsétlen dolog lenne, ha leszúrnál. Hisz az utazás során majdnem biztos, hogy megszökhetek. Akkor már nem leszel mellettem, és van néhány ismerősöm a Lovagok között – folytatta fölényesen, ám szinte teljesen elszakadva a rideg valóságtól. Közben még közelebb lépett a rácshoz, és kihívóan csípőre tette a kezét, már amennyire bilincsei engedték. Zaen arca kissé eltorzult, kézfeje kifehéredett, ahogy a fegyvert szorította. Nincs mese, teljesen idegbeteg a fickó, állapította meg Argos. Épp úgy, mint régen. – A nővéredet pedig őszintén sajnálom. Nem értem, miért kellett komolyan vennie, hogy el akarom venni feleségül – vont vállat. – Mert tisztességes lány volt. Mit tudsz te róla, kutya! Mit tudod te, milyen féltő gonddal nevelte anyánk. – Nem hinném, hogy nevelés kérdése lenne… – mélázott el Argos. – A húgod például fel se vette, amikor elhagytam. – Ne gyalázd az én feddhetetlen erkölcsű húgomat, te senki! – őrjöngött Zaen, és kardja előszökkent a hüvelyéből. – Azt hiszed, hazudok? – folytatta Argos változatlanul hűvös és pimasz hangon. – El is mondhatom, hogy mi történt azon a régi éjszakán. Amikor kijöttem a nővéred szobájából, eltévedtem kissé a házatokban, és véletlenül a húgodhoz, Lansenhez, nyitottam be – kezdett mesélni, és közben hálát adott az égieknek, hogy beugrott a lány neve. – Kuncogva kérdezte, hogy mit keresek nála, nem volt más választásom, hazudtam egy gálánsat, hogy őt. Ekkor kopogtak a szoba ajtaján, ő kiszólt, hogy egy pillanat, és intett, hogy rejtőzzem el az ágy alatt. Te léptél be, és közölted, hogy legyen óvatos, a kutyák nagyon csaholnak, lehet, hogy idegen jár erre. Lansen erre azt válaszolta, hogy ő nem látott senkit, de azért vigyázni fog – folytatta a régmúlt est felidézését Argos. – Te elmentél, én pedig megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet – mondta, és mivel látta, hogy már nem hiányzik sok Zaennek, így megadta a kegyelemdöfést. – Szűz volt. Zaen kiáltva lendült előre, fegyverével a fogoly szívét vette célba. Argos valami ilyesmire várt már régóta, kifordult a kard elől, elkapta pengéjét, és egy erőset rántott rajta. Zaen, aki viszont nem erre számított, nagyot koppant a rácson. Argos átfogott a csuklójára, átkozva vas karperece okozta lassúságát, és kicsavarta kezéből a fegyvert. A kard zörögve hullott a földre. Közben Zaen, felhagyva a reménytelen szabadulási kísérletekkel, másik kezét is benyújtotta a rácson, megragadta Argos torkát, és elkezdte fojtogatni. Argos, lévén kiszolgáltatott helyzetben, kénytelen volt követni az ellenfele lépéseit, kicsit hátra dobta magát, hogy ismét a rács közelébe rántsa Zaent, elkapta a nyakát, és ő is elkezdte szorítani. A rohadt bilincs miatt ehhez el kellett engednie ellenfele másik karját, így az is két kézzel folytathatta hősünk fojtogatását. Argos egy ideig még látta ellenfele szemében az őrület lángjait, utána már semmit sem látott, csak színes karikákat. Nagyon sokára, egy örökkévalóság múltával kezdett el gyengülni Zaen szorítása. Argos hörögve üdvözölte a tüdejébe tóduló friss levegőt. Elengedte ellenfelét, majd maga is lerogyott a rács mellé, és egy ideig zavartalanul élvezte, hogy szabadon lélegezhet. Felemelő volt. Aztán lassan visszatalált egyéb gondjaihoz. Kezei vérmaszatosak voltak, hiába, már gyermekkorában is gyakran figyelmeztették, hogy nem bölcs dolog egy csupasz pengét markolászni, de amikor végigpróbálta az ujjait, és mind mozgott, megnyugodott. Az, hogy egy-két ponttal több helyen fáj, kit érdekel? Ezzel túllépve a problémán átkutatta Zaen ruházatát, de persze nem talált nála kulcsokat. A következő fél órát aktív lakatosmunkával töltötte, Zaen kardjával, övcsatjával, késével, illetve saját tíz körmével leszedte bilincseit, és a rácsot fogó lakatot. Aztán kilépett, és megállt Zaen teste felett. Kicsit összeszorította a torkát a lelkiismerete, de nem hagyott túl nagy teret neki. Végül is, a fickó maga kereste a bajt. És egyáltalán nem mondható, hogy esélytelenebb helyzetben lett volna a harc alatt, mint ő. Meg egyébként is, miért hagyta magát frusztrálni? Pedig az igazán szaftos részleteket még el sem mondta! Hisz mi volt az a két lány az anyjukhoz képest, merengett, miközben felvette a halott köpenyét. Persze az sem volt csuklyás, de legalább futólag úgy nézett ki benne, mintha a várőrséghez tartozna. A fickó csizmáival is kacérkodott egy kicsit, de mivel láthatóan nem voltak jók a lábára, hát nem vesződött velük. Raboljon hullát a hullarabló! Ő nemes, és mint ilyen, úr. Azért a saját vérétől mocskos kardot magához vette. Mivel számított rá, hogy Gondal nem csak egy emberrel őrizteti, hisz annyira azért csak nem ostoba, óvatosan nyitotta ki a külső ajtót. A kinti teremben valóban négy katona várt rá, hangosan hortyogva. Argos gratulált magának a szerencséjéhez, és lábujjhegyen kiosont. Egy penészes és rossz szagú folyosóra jutott, ami felfelé vezetett. Már azt is tudta, mely részén van a kazamatáknak. Egyszer már játszott itt bújócskát a társaival. Lett is nagy pánik, amikor az egyik fiú eltűnt! Bár az eset nem tegnap történt, még mindig jól emlékezett a folyosók tervrajzaira, a félnapos keresés során többször az orra alá dugták őket, hogy tippeljen, merre lehet az elveszett kölyök. Az is egy végigidegeskedett nap volt, és mint ilyen, eléggé emlékezetes. Akkor ugyan szidta, de most hálát adott annak a feltehetőleg enyhén paranoiás ősének, aki a várat építtette, és vagy egy tucat titkos átjárót készíttetett, biztos ami biztos alapon. A következő sarkon jobbra fordult, majd kitapogatta a falon a rejtekajtót nyitó kallantyút. Ott volt szépen a helyén. Meghúzta, a fal egy része kicsit megbillent. Átcsúszott a hasadékon, és bezárta maga mögött a nyílást. Alig tíz perc csúszás-mászás után elérte a titkos folyosó másik végét. Ez a kijárat, szintén álcázva, a várfal belső tövében nyílt, gond nélkül sikerült rajta kijutnia. Leült, hátát nekitámasztotta a falnak. Rávigyorgott a csillagokra, és hálát adott az égieknek, hogy eddig megúszta. Úgy tippelt, hogy van még három órája virradatig.

A templom a vár mértani közepén helyezkedett el, tiszteletet parancsoló, kupolás épület volt. Közvetlenül mellette, kis belső udvart körülfogva álltak a szertartásmesterek földszintes, lapos tetős házai. Argosnak még sérült kézzel sem okozott problémát, hogy feltornázza magát az egyik tetejére. A hideg köveken heverve alaposan szemügyre vette a templomkertet. Az egyik ajtó előtt két őr állt, nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitalálja, kit őriznek. Amiből persze nem derült ki, hogy Esmael most a báró foglya, vagy csak a testi épségét félti annyira, hogy külön testőrök vigyáznak rá. És mi van ha fogoly? Argos ennek nagyon örült volna, mert ekkor legalább a lány nem tiltakozott volna elszöktetése ellen. Na de mi oka lehet a bárónak, hogy ezer veszéllyel dacolva, fogva tartson egy somanit? Persze, azért rengeteg előnye lehet, ha valakinek saját házi mágusa van, de nagy a vele járó kockázat is. És ha teszem azt, Esmael nem akar együttműködni fogva tartójával, hogyan lehet bármire is rákényszeríteni egy mindenható somanit? Bár már az is érdekes kérdés, hogy hogyan lehet megakadályozni a szökését. Ez pedig azt támasztja alá, hogy a lány nem fogoly, vagy ha az, akkor még mindig nem képes csodát tenni. Akkor viszont mi haszna lehet? Ilyen, és hasonló gondolatok merültek fel benne, miközben visszamászott. Kívülről megkerülte az udvart, addig a házig, ahol az őröket látta. Fene az égiek földi szolgáinak gyanakvó természetébe, dühöngött magában, ez a templom kész erőd, hogy nem tudtak kívülre rakni egy ablakot! Akkor milyen egyszerű dolga lenne! De mivel kifelé még egy lőrés sem nyílt, Argos ismét rákényszerült a tető megmászására. A másik oldalon óvatosan lekukucskált. Valóban ott állt alatta a két katona, és eszükbe sem jutott aludni. Na, essünk túl rajta, gondolta hősünk rezignáltan, és átvetette magát a tetőt szegélyező alacsony peremen. Az egyik katona nyakában landolt, a fickó letaglózva bukott a földre, de félig maga alá temette Argost is. A másik azonnal felocsúdott, nagyot kiáltva riasztotta ki tudja hol lévő társait, és lecsapott a könnyű prédának tűnő, földre szögezett támadójára. Argosnak hirtelen rengeteg dolga támadt; míg megpróbálta kiszabadítani a lábát a leütött katona súlyos páncélja alól, félig fekvő helyzetből hárította a másik fegyveres csapását, majd megragadta a lábát, és megrántotta. A fickó elvesztette az egyensúlyát, és rádőlt Argosra. Rögtön heveny pankrációba kezdtek, de ebben a katona nem vehette fel a versenyt a számtalan kocsmai csetepatéban edződött Argosszal, hamar kapott egy ütést az álcsúcsára, és elájult. Hősünk lelökte magáról az elernyedt testet, és feltápászkodott. Úgy sejtette, a küzdelem zaja már bizonyosan felzavarta az őrséget, hát nem szöszölt a zárral, szétrúgta az ajtót. A fájdalom figyelmeztette, hogy mezítláb van, de bejutott. A házacska egyetlen kis szobából állt, a falakat a Tanításokból vett jelenetek arany és kék színű képei díszítették. A teljes berendezésről ordított, hogy egyházi személy otthona lehetett valamikor, de az ágyban a somani Esmael feküdt. Még mindig zavartalanul aludt, holott a kint dúló harc csak annyira volt csendes, mint egy lopakodó bivalycsorda. Argos fölé hajolt, hogy felébressze, de szinte orrba vágta az ágy körül terjengő, jellegzetes édes-keserű szag. A francba, gondolta, és az ép vállára vetette a még mindig mozdulatlan testet. Elindult kifelé, bár nem hitte, hogy hátán a bekómázott lánnyal, van esélye a kijutásra. Pedig ha valóban feketesás-teát itattak vele, akkor rossz esetben akár napokig is eszméletlen lehet! Az udvaron lábdobogást hallott, az ellenkező irányba indult. Elrohant néhány csukott ajtó mellett, majd egy nyitott kapu következett, amin habozás nélkül befordult. Pár lépés után vette észre, hogy a templomba jutott. Fenyegetően borult fölé a sötét kupola, a falakat díszítő freskókról kifejezéstelen tekintettel néztek le rá az égiek dicsőségét hirdető, valaha volt hősök. De már nem fordulhatott vissza, üldözői túl közel voltak. És vajon hogyan fogom kinyitni azt az átkozott vasalt kaput, ami a várudvarra visz, gondolta, de a probléma megoldódott, a külső kapu kinyílt, és néhány újabb harcos jelent meg a színen. Még vagy két tucat lépésre volt tőlük, de az egyik kezében lévő íj látványa meggyőzte arról, hogy nincs esélye áttörni közöttük. Szitává lőnék, amíg odaér. Így jobb híján balra fordult, és egy lendületes ugrással bevágódott az egyik mellékoltár mögé. A feje felett, a falon koppant néhány nyílvessző. Letámasztotta a lányt, majd megpróbált kilesni, de néhány újabb nyílvessző elvette ettől is a kedvét. Ó, ti égiek, nem mondhatjátok, hogy eddig nem boldogultam jól a magam erejéből, de most már akár segíthetnétek is, fohászkodott. Ám könyörgésének látszólag nem lett foganatja, a katonák lépései rendületlenül közeledtek. Argos megfeszítette izmait, hogy rávetődhessen az elsőre, aki a látóterébe ér, de ekkor iszonyatos csattanás rázta meg a levegőt, majd utána néhány fültépő ordítás hangzott fel. Hősünk egy pillanatra megdermedt, de tudnia kellett, hogy mi történik, így félszemmel kikukucskált fedezéke mögül. Elképesztő látvány tárult a szeme elé. A templom közepén, magasan a levegőben tűz égett, hatalmas lánggal. Gyorsan terjedt, gyorsabban, mint ahogy a katonák futottak előle, pillanatok alatt beborította a berendezést, végigtáncolt az oltárok előtt leterített szőnyegeken, elkapta, és mohón felzabálta az embereket. És nem csitult, úgy nézett ki, hogy maguk a kövek is égnek. A termet halálkiáltások és égett hússzag töltötte meg. Argos úrrá lett megrökönyödésén, és a somani felé fordult. Esmael ugyanabban a pózban feküdt, mozdulatlanul, ahogy lehajította a válláról, csak a szeme volt félig nyitva. Tekintetében sárga lángok villogtak. – Jól van, kislány – nyögte ki Argos –, jól van, de most tűnjünk el gyorsan! Ezzel megragadta a karját, illetve megragadta volna, de Esmael teste tűzforró volt. Még időben visszarántotta a kezét, hogy ne szerezzen be néhány égési sérülést is felszabdalt tenyerére. – Gyerünk már, talpra, mindjárt itt lesznek a többiek! – sürgette a lányt, de az továbbra is mozdulatlanul maradt. Magában elfojtva néhány cifra káromkodást lekapta az oltárterítőt, belecsavarta a még mindig szobormerev somanit, és a vállára vetette. Aztán felmérte a terembeli helyzetet. A lángok nem csitultak, narancs ragyogásuk kísérteties fénybe vonta a freskók amúgy is komor alakjait. A kövezetet izzó parázs borította, valaha volt emberek maradványai. Hujjé, és mindez mezítláb, gondolta Argos elkeseredve. Rekord időt futott a templomajtóig, és kivágódott az udvarra. Teljes káosz tárult a szeme elé, álmukból épp hogy felébredt emberek futkostak rendezetlenül fel s alá mindenütt. A templom kívülről is égett. Az égiek hetvenhét szent nevére, ez órák alatt sem terjedhetett volna így el, döbbent meg Argos. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, vállán a mágussal. Egyenesen a kapu felé vette az irányt, és az egyre növekvő zűrzavarban el is érte, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá. A kapuőrök is elég későn vették észre, lekötötte őket a tűz látványa. – Gyorsan, menjetek oltani! A szertartásmesterek mind bent vannak a templomban, minden segítségre szükség van – lihegte futtában. A katonák hitték is, meg nem is. Az egyik végül elindult, és nagy nehezen a másik is követte példáját, de ekkor Argosnak eszébe jutott valami. – Te, várj csak! – szólt utána, miközben megbizonyosodott róla, hogy a fürgébb őr már messze jár. – Mi van? Argos közelebb lépett, és további magyarázkodás nélkül lecsapta a meglepett őrszemet. Gyorsan lehúzta a csizmáját, és felvette a saját lábára. Na, ezzel is megvolnánk, gondolta elégedetten, és mint aki jól végezte a dolgát, távozott.

A hegyek felé vette az irányt, az ő kedves hegyei felé. Mire felkelt a nap, már magasan jártak. Olyan utat választott, amely lóval teljesen járhatatlan, gyalog pedig látott némi esélyt arra, hogy lerázza üldözőiket. Jobban ismerte ő a Monshen ember nem járta felső vidékét, mint a legtöbb erdőjáró vadász! Az ösvény meredeken futott felfelé, hősünk egyre lassuló léptekkel követte. Csak délben állt meg pihenni egy puha füvű, meredek lejtésű tisztáson. Letette Esmaelt, és maga is leheveredett. Csábító volt a gondolat, hogy többet ebben az életben már ne is kísérletezzen a felkeléssel. No, de hogy veszem rá a báró embereit, hogy ebben partnerek legyenek, tette fel magában a nagy kérdést. És mivel nem tudott rá válaszolni, hát pár perc agonizálás után összeszedte magát, és feltérdelt. A somani még mindig olyan állapotban volt, mint induláskor, félig nyitott szemekkel, mozdulatlanul hevert, ahogy Argos letette, de a teste már nem volt forró. A tekintete is tompa volt, mint a fekete márvány. Vajon meghalt-e, gondolta Argos, akit nem igazán ejtett kétségbe ez az eshetőség sem, kétségkívül ez lett volna a legegyszerűbb megoldás. Nagyon idegesítette, amit a templomban csinált ez a törékeny, karcsú kis nő. Mert hogy ő csinálta, az biztos, Argos racionális gondolkodása elvetette az égiek közvetlen beavatkozásának a lehetőségét. Bár eddig a gyermekriogató mesék kategóriájába sorolta a mindenható mágusokról szóló történeteket is. De ha nem is mindenható, csak mindössze tudja olvasni az emberek gondolatait, már akkor sincs semmi esélye átejteni! Erőszakkal pedig nem viheti Lapátfog Henerhez. Sőt, nézzünk szembe a tényekkel, sehova sem viheti, egyszerűen túl nehéz. A frász kerülgette a gondolattól is, hogy visszavegye a hátára. Tehát életre kell pofozni, lesz, ami lesz. Az elhatározást tett követte, finoman meglegyintette a lány arcát. Semmi. Lehet, hogy mégis meghalt? De nem sokáig reménykedhetett ebben, Esmael szempillái megrezdültek. – Ébresztő, bogaram, mindjárt itt vannak a rossz fiúk – bíztatta. Esmael lassan körbenézett, arcán semmi érzelem sem látszott, majd felült, legalább is megpróbálkozott vele. Argos gyorsan elkapta, mielőtt visszaesett volna a földre. – Nem hiába bíztál bennem, amikor megírtad az a levelet. Megszöktettelek a bárótól! – húzta ki magát hanyag büszkeséggel. – Hálálkodni ráérsz később. Most sok-sok beszűkült agyú katona keres minket, úgyhogy siessünk – folytatta aztán némileg gyakorlatiasabban. Esmael bólintott, és rövid pihenés után lábra állt. Lényegében ugyan Argos tartotta talpon, de ez is sokkal több volt a semminél. – Ügyes kislány! Most szépen tedd előre a bal lábadat, most a jobbat, látod megy ez! – folytatta hősünk, már-már teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy egy bölcs és nagyműveltségű somani mágussal beszél. Az első tétova lépések után Esmael kezdett magához térni, egy kicsit gyorsítottak a tempón, de Argos ezzel is nagyon elégedetlen volt. Nincs az a két lábra sántító katona, aki ne érné be őket könnyűszerrel! De legalább haladtak. Fél órás botorkálás után változott a terep, persze nem javult, sőt! Az eddigi meredek, erdős hegyoldalt még meredekebb, sziklás hegyoldal váltotta fel. Megálltak pihenni. – Eddig remek, ez egy kicsit nehezebb lesz, aranyom. Vigyelek? – ajánlotta fel Argos rövid hezitálás után. – Nem kell, bírom még – válaszolta Esmael. Hideg volt a hangja, és mély, mint a titokzatos hegyi tavak, hallatán Argos úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Egy pillanatra szúrós lángok csaptak fel a tarkója mögött, és végigfutott a hideg a hátán, ahogy a mágus szavai természetellenes lassúsággal elhaltak a semmiben. Egy pillanatra nagyon rossz előérzete támadt, hirtelen magát látta, fényes páncélú lovagok között, sötét börtönökben, sikátorokban menekülve, vér és halál kísérete utakon, seregek élén és aranydíszes termekben, ahol melegbarna női szemek mosolyogtak rá, és kegyetlen arcú gyilkosok emelték felé fegyvereiket. De a látomás ahogy jött, tovatűnt, és amint véget ért, Argos már nem is értette, hogy mi is fogta meg a hirtelen felvillanó képekben, miért is érződtek azok olyannyira fontosnak. Egyébként is, túl fáradt volt végiggondolni jelentésüket, vagy akár csak megdöbbenni azon, hogy a lány mégsem néma. Ha beszél, beszél, ez sem lehet rosszabb, mint amikor varázsol, gondolt vissza a kromdalli templomra. Hisz az ottani tűzvész azt bizonyítja, hogy égiektől származó ereje visszatért. Miért ne jöhetett volna vissza a hangja is? – Akkor gyerünk. Így némán folytatták a felfelé kapaszkodást. A lány egyre inkább belelendült, pedig mezítláb volt, de nem sokára már elég jó tempóban haladtak. Argos szinte elégedett volt a mágussal, legalábbis nem várt volna tőle ennyit. Este lett, mire elérték a Monshen első csúcsát, innen egy ideig lefelé vezetett az út. Argos ismerte a terepet, egy sziklás falú vízmosásban ereszkedtek alá, és hamarosan elértek egy kis vidám hangú csermelyt. – Itt éjszakázunk – adta ki az ukázt szűkszavúan. Egy ideig eltöprengett rajta, hogy lovagias legyen-e vagy sem, de végül úgy döntött, Esmael inkább somani, mint nő. Ezt megbeszélve magával, saját problémái felé fordult, ivott, és úgy ahogy kitisztította a sebeit. A válla egészen bíztatóan nézett ki, lehet, hogy mégsem fog lerohadni a karom, töprengett veleszületett optimizmusával. Az ujjain lévő vágások sem tűntek vészesnek, bár a felfelé kapaszkodás során többször felszakadtak. Akár ki is táblázhattam volna, hogy merre jövünk, nincs az a vak nyomolvasó, akinek nem tűnnének fel a sziklákon hagyott vérnyomok, bosszankodott saját nemtörődömségén. Amikor végzett, körülnézett a lányt keresve. Hamarosan meglelte, egy lapos sziklán ült, törökülésben, csukott szemmel. Helyes, picim, ne is mozdulj innen reggelig, gondolta, majd lefeküdt egy közeli bokorban, és elnyomta az álom.

Hajnalban ébredt, arra, hogy fáj. Tetőtől talpig. Na, ez is jó nap lesz, gondolta morózusan, majd felült, és ellenőrizte, hogy megvan-e még a mágus. Megvolt. Ugyanabban a pózban ücsörgött, mint este. Vajon meg lehet ilyenkor zavarni, vagy nem, töprengett el mosakodás közben. Lehet, vagy nem, indulnunk kell, döntött végül, majd odament hozzá, és egy határozott mozdulattal meglökte. Esmael orra bukott, de rögtön felébredt. – Szedd össze magad, és induljunk. A nő csak ránézett, hideg, fénytelen szemével, majd bólintott. Argos szívében egy pillanat felébredt a remény, hogy újból megnémult, de nem sokáig ringathatta magát kellemes illúziókban. – Fordulj el, amíg megfürdök! – parancsolta határozottan a lány. – Szükségem lenne valami lábbelire. És éhes vagyok. Van valami elemózsiánk? Hangja most is határozottan csengett, de már közel sem volt annyira misztikus, mint tegnap. Legalábbis már nem tűnt természetfelettien mélyen csengőnek, és látomásokat sem ébresztett hősünkben, aki ezen felbátorodva rögtön lazábbra vette a figurát. – Én is éhes vagyok, és nincs kajánk – válaszolta könnyedén, miközben kötelességtudóan elfordult. – A csizmámat pedig nem adom, mert ha a te talpad megy tönkre, akkor én tudlak vinni, míg fordítva ez nem megy. – Biztos vagy benne? – kérdezte Esmael, hátborzongatóan színtelen hangon, és Argost ismét kilelte a hideg. Vajon olvas a gondolataimban, vagy nem? – Siess! – zárta le a vitát. Esmael pedig gyorsan elkészült, és folytatták útjukat. Hamarosan megint felfelé kellett menniük, és ez lelassította őket. Meredek hegyoldalon vitt az útjuk, ahol ritkásan álltak a fák, és gyér, sárgás színű volt a fű. A tűző napon egyre nehezebbnek érezték lépteiket. Mi lesz itt, ha elérjük a fenyveseket, gondolta Argos. Nem örült volna, ha könnyelmű reggeli kijelentése miatt megint cipelnie kell a lányt. Bár nem biztos, hogy olyan messzire jutnak, hisz már folyik ellenük a hajtóvadászat. Ó, ti égiek, csak most ne hagyjatok cserben, nézett fel a Monshen kérlelhetetlenül szigorú vonulatára. De a hegyek nem válaszoltak kimondatlan kérdéseire, így némán haladtak tovább. Déltájban törték meg először a rájuk telepedett csendet, egy baljóslatúan kihalt, meredek szurdokban. – Zavar valami – mondta az eddig összeszorított fogakkal lépkedő Esmael. Argos, aki tudta, hogy nagyjából most léphettek be Tizano területére, idegesen nézett rá. Honnan a fenéből érezte meg? De hangosan nem szólt, csak mormogott valamit a fogai között mindenféle hegyi ragadozókról. Alig két perc múlva egy kiáltás állította meg őket. – Hé, vándorok! Álljatok meg, és dobjátok el a fegyvereiteket! Sokan lesünk rátok! A rekedtes férfihang gazdáját nem lehetett látni, feltehetőleg valahol az ösvény menti sziklák között lapult az illető. – Ugye, megmondtam – nézett szemében enyhe diadallal Esmael Argosra. – Jó, megmondtad – ismerte el hősünk, majd a sziklák felé fordulva, emelt hangon folytatta. – Tizanot keresem, békével jöttem! – Azért csak dobd el a fegyveredet! Argos eltöprengett, hogy hol is hagyhatta el a Zaentől zsákmányolt pengét, de nem jutott az eszébe. Amikor elkezdték a kapaszkodást, már biztosan nem volt nála a nehéz fémkard. Egyébként pedig ez teljesen mindegy is volt! – Nincs fegyverem – kiáltotta kissé ingerülten. Gúnyos röhögés hangzott fel a sziklák között. – Kinek képzeled magad, kisapám, Khazai Argosnak? – Na ide figyelj, te fafej, dugd ki a mocskos képedet a sziklák közül, és nyisd ki egy kicsit azt a csipás szemedet! – vesztette el Argos a türelmét. Fentről valami motozás hallatszott, majd kurta szitkok, végül pedig két szakadt alak mászott elő az ösvény mellől. – Szervusz, Argos, ne haragudj, hogy nem ismertünk fel messziről – mentegetődzött az egyik. – Összetörtnek nézel ki nagyon, ki üldöz, a kislány bátyja vagy férje? – kérdezte a másik, majd mindketten elkezdték bámulni Esmaelt. Ami azt illeti volt is rajta mit nézni, az az egy szál zsákszerű hálóruha, amiben Kromdall óta jött, eredetileg sem ért a térde alá, és mostanra tömérdek feslés és szakadás tette még szellősebbé. – Semmi közötök hozzá, az én nőm! – mordult rájuk Argos, és a nyomaték kedvéért átkarolta Esmael vállát, csak magában fohászkodva az égiekhez, hogy a mágus ne gyilkolja meg valami csúf csodával, felháborodván a bizalmas gesztuson. – Vezessetek Tizanohoz! – folytatta aztán magabiztosan, hogy a nő nem tett semmi fenyegetőt. – Nyugi, Argos, ne kapd fel a vizet! Tizano úgyis vár rád, hisz még mindig tartozol neki egy rakás pénzzel – visszakozott az idősebb hegyi haramia. Hopsz, erről elfeledkeztem, hökkent meg magában Argos, de szó nélkül követte a két hegyi rablót. Felkapaszkodtak a szurdok oldalán, majd rátértek egy jól kitaposott ösvényre. – Su már reggel észrevette, hogy valaki felfelé jön Kromdall felől, elég sokáig rostokoltunk itt miattad – pletykálkodott Buns, az öregebb csirkefogó. – Teljesen potyára! – Mindjárt sírok – morogta Argos. – Mit csinál a banda mostanában? – Az északi utakat tartjuk inkább szemmel, Raan Masanból néha érkezik valami zsákmány. – És Tizano? Hogy van a vén róka? – Tartja magát elég rendesen. Alig egy hete ölte meg a kis Ferren gyereket, aki vezér akart lenni – vonogatta a vállát az öreg hegyi haramia, mire Argos nagyon megnyugodott. Ha a rablóvezér belviszályokkal van elfoglalva, akkor talán még nem hallott az ezer aranypénz vérdíjról. Ha mégis, akkor az több, mint pech. – Amúgy meg minden a régi. Hopp, óvatosan kisasszonyka! – kapott Buns Esmael után, aki megcsúszott a meredélyen. De bámulatosan gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és egy kígyómozdulattal kitért a segítő kezek elől. – Ha hozzám érsz, megöllek – mondta ugyanazon a személytelen hangon, amit eddig is használt. – Jó, no, csak törje nyakát, ha úgy kívánja! – zsörtölődött a vén gyilkos megbántottan. – Argos, te is valami puccos dámát szedtél fel már megint, de hogy mit kedvelsz a fajtáján? Tényleg, mit is, gondolta megtörten Argos, és szívesen megfojtotta volna a lányt egy kanál vízben. Onnantól kezdve némán haladtak tovább, és alig egy óra múlva elérték a völgyet, amiben a rablóbanda tábora állt. Néhány, a sziklák közé rejtett sátor képviselte a luxust a világ ezen zugában, továbbá egy patakocska és némi gyep emelte a komfortfokozatot mindenki számára elviselhetővé. A táborban néhány fegyveres lézengett, mind elősereglettek a megérkezésük örömére. Emberei köréből egy fejjel kimagaslott a szikár, kegyetlen arcú Tizano, aki élet és halál ura volt errefelé. Már messziről köszöntötte őket. – Argos, te kutya, végre idedugtad a képedet! Hol a tizenegy ezüstöm? Elevenen megnyúzatlak, ha most sem adod meg a tartozásodat. Ez is jól kezdődik, gondolta Argos, de szótlanul gyalogolt be a táborba, megállt két lépéssel a vezér előtt, és csípőre tette a kezét. A többiek körbe állták őket, Esmael pedig közvetlenül Argos mellé lépett, és összefonta karral, kifejezéstelen tekintettel várta a fejleményeket. – Majd pont tőled ijedek meg, Tizano – törte meg a csendet a kötelező farkasszemnézés után Argos. – Ijedsz, nem ijedsz, nem érdekel. Hol a pénzem? – Meg fogom adni, időben. Becsaptalak már valaha is? – Számtalanszor! – Ez csak szemlélet kérdése! Néha valóban úgy hozták a körülmények, hogy nem tudtam teljesíteni, amit ígértem, de mindig kárpótoltalak miatta. – Igen, pont ezt a kárpótlást várom most. Két emberem, és három jó lovam döglött bele abba, amikor a múltkor távoztál. Ha fizetsz, szent a béke, ha nem, nem éled meg a holnapot. – Most éppen menekülök, nincs nálam pénz… – védekezett Argos, de Tizano belefojtotta a mondanivalóját. Szó szerint. Egyszerűen csak megragadta a torkát, és megrázta. Argos tapasztalatból tudta már, hogy Tizano erősebb nála, és pláne sérült karral, semmi esélye sincs ellene. És ezzel a rablóvezér is tökéletesen tisztában volt, hát nyugodt hangon folytatta. – Ide figyelj, te kutyafattya! Ha nincs nálad pénz, hát adj, amid van! És ha semmid nincs, elvesszük tőled a nődet. És lásd milyen jó vagyok hozzád, még az életedet is meghagyjuk – jelentette ki végül. Argos viszont még mindig nem érzett magában elég elszántságot, hogy megverekedjen a nagytermetű rablóvezérrel, inkább megpróbált megmaradni a diplomáciai síkon. – Figyelj! – hörögte, levegőkészletének nagy részét felhasználva. – Ez a nő előkelő családból származik, ha épen visszaszolgáltatjátok, busás fejpénz üti a markotokat. – Nem hiszek neked – válaszolta Tizano. – Biztos az, ami a kezeim között van. Megtartjuk a nőt! A rablók lelkes éljenzésbe kezdtek, és ez elnyomta Argos ellenkezését. Na, jó verekedjünk, gondolta teljes elkeseredésében, és félig megfojtva hősünk, de ekkor megérezte Esmael kezét a felkarján. A lány erősen megmarkolta Argost, aki ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Tizano szorítása enyhül a torkán. Hát habozás nélkül kitépte magát a rablóvezér kezei közül, és már ütni készült, amikor Tizano a nyakához kapott, és hörögve a földre rogyott. A körülöttük állók nem értették, mi történik, csak azt látták, hogy vezérük fuldokolva hánykolódik a földön. – Hé, ne álljatok itt ilyen bénán, mozgás, nem látjátok, hogy szívrohamot kapott? Gyorsan, segítsetek! – rögtönzött Argos, és megpróbálta kiszabadítani a karját Esmael szorításából. A lány, épp úgy, mint a kromdalli várban, félig lehunyt szemekkel, mozdulatlanul állt, de hihetetlen erővel kapaszkodott. – Engedj el! – sziszegte Argos, miközben a rablók figyelmét teljesen lekötötte főnökük haláltusája. – Engedj már el! Hiába volt minden, Esmael keze vasnál erősebben tartotta. A rablók segítségére sem számíthatott, a hegyi haramiák foglyaikról elfeledkezve, mozdulatlanul figyelték, ahogy vezérükből kiszorul az élet. – A fenébe, rohadt kurva, nehogy megöld! – feledkezett el úri neveltetéséről Argos, és teljes erejéből pofon vágta Esmaelt. – Az egyik legjobb barátom! Mivel a lány semmit sem reagált, megütötte még néhányszor. Erre végre kiszabadult a karja, hát ellökte maga mellől a somanit, és Tizano mellé térdelt. A rablóvezér lihegve kapkodott levegő után, arca lassan kezdet visszanyerni eredeti színét. – Na, semmi baj, öregem! – legyezgette meg egyik tenyerével Argos, míg a másik kezével megtámasztotta a fejét. – Látod, nem kéne annyit idegeskedned! Egy ilyen roham halálos is lehet. Ti meg mit bámultok, gazemberek, gyorsan, Su, Kia, emeljétek fel Tizanot, és vigyétek a sátrába! Te meg, Nobb, hozz vizet! – adta ki utasításait ellentmondást nem tűrő hangon Argos. A haramiák, látva, hogy vezérük nem halt meg, csalódottan elszéledtek, a kijelöltek pedig buzgón nekiláttak elvégezni a rájuk bízott feladatokat. Argosszal a kutya sem törődött, így nyugodtan felnyalábolta Esmael hideg testét, és bevitte Tizano sátrába. Bent ketten szorgoskodtak a még mindig kába vezér mellett. – Elmehettek! – bocsátotta el őket főúri hangon Argos, majd mikor azok kiléptek a sátorból, legördítette Tizano testét az ágy céljait szolgáló szalmazsákról, és Esmaelt fektette a helyére. Remélhetőleg most is legalább fél napig kómázik, mint a múltkor, reménykedett Argos, de hiába. Esmael szinte rögtön visszanyerte az eszméletét. Kis sóhajtással kinyitotta a szemét, és körbenézett. Szembogara természetellenesen fekete volt, és vöröses fények játszottak benne, de hősünket ilyen apróságok már nem tudták meglepni. – Ide figyelj, te… te somani! Legközelebb ne avatkozz a dolgomba! Magam is el tudtam volna simítani a problémát – sziszegte dühösen a lány arcába. Az meg se rezdült. – Nem a te dolgodba avatkoztam bele – válaszolta nagy sokára. – A saját sorsomról volt szó, amikor közbeléptem. Nyugodt lehetsz, amíg nem kéred a segítségemet, hagyni foglak meghalni. Most pedig aludnék – fejezte be, és lehunyta a szemét. Argos se köpni, se nyelni nem tudott felháborodásában. Csak nem hiszi azt ez a kis liba, hogy csak úgy packázhat Khazai Argosszal? Ezt nem fogja hagyni, döntötte el mérgesen. Aztán, magában még mindig dühöngve, megvizsgálta Tizanot. A rablóvezér lassacskán éledezett. – Argos, mit tettél, te… – Ne fáraszd magad, pihenj! Majd én kézbe veszem a dolgokat. Az embereid egy kicsit berágtak, hogy ilyen nyamvadt a főnökük, de majd én kordában tartom őket, amíg meggyógyulsz – bíztatta mosolyogva. – Nincs semmi bajom! – hörögte még mindig rekedtesen Tizano. – Miért fekszem a földön? – A jelenlegi állapotodban … – A jelenlegi állapotom nagyon remek – dühöngött tovább Tizano, felállt, és észrevette az alvó Esmaelt. – Aha, értem! Figyelj Argos, nem tudom, mi történt, de… – Az történt, hogy majdnem megütött a guta. Láttam már ilyet. Tiszta szerencse, hogy túlélted – emelte fel a hangját Argos. – És ne kiabálj, mert a hölgy alszik! – fejezte be dühösen ordítva. Az ilyesmi mindig jól levezette a feszültségét. Tizano majdnem megütötte, de a mozdulat felénél meggondolta magát, legyintett egyet, és anyanyelvén káromkodva kirohant a sátorból. Odakintről még sokáig hallatszott, ahogy emelt hangon ecsetelte emberei előtt egy gyámoltalan kecskegida és saját személye közötti nyilvánvaló különbségeket.

Amíg Esmael aludt, Argos igen kellemesen töltötte az idejét. Evett, majd felbontott egy flaska bort Tizano privát készletéből. Félálomban szenderegve élvezte a csendet és biztonságot. Odakint beesteledett, de senki sem zavarta meg nyugalmát. Éjféltájt Esmael felébredt, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, Argos a kezébe nyomott egy darab sajtot és kenyeret, így a csend egy kicsit tovább tartott. – Bocsásd meg, ha egy kicsit elhamarkodottan cselekedtem ma délután – szólalt meg végül a lány, miután befejezte vacsoráját, és a jóllakottság kissé engedékenyebb hangulatba ringatta. – Az volt az érzésem, hogy komoly életveszélyben vagyunk. Nem tűnt olybá a helyzet, hogy ennek az útonálló csürhének a vezére a barátod. – Szabad vadászok. Nem útonálló csürhe. Legalább is saját szóhasználatukban. A helyedben alkalmazkodnék a szokásaikhoz, amíg itt vagyunk. – Ne félj, menni fog. Khazaban is alkalmazkodtam. Mennyivel szebb is volt akkor, gondolta Argos, visszakívánva azt a pofonegyszerű helyzetet, amikor még azt hitte, hogy csak egy kis cselédlánynak csapja a szelet. – Hova tartunk most? – zavarta meg elmélkedésében a lány, feltéve azt a kérdést, amitől Argos már előre fázott. Na, rajta most mutasd meg, mit tudsz, fiú, ejts át egy mágust, ha olyan nagy legény vagy, bíztatta magát, és belekezdett. – Nos, az egyik barátomhoz, a nemesvérű Hensen Henerhez. Régi jó cimborám, biztosan segít. – Miért lenne szükségünk a segítségére? Itt fenn, a hegyekben az idők végezetéig el lehet rejtőzködni, nincs az a király vagy helytartó, aki át tudja kutatni a teljes Monshent. A rendházunk is ezen a vidéken volt, az Incen csúcsai között, és háborítatlanul átvészelt egy évszázadot. Argos sóhajtott egy kicsit. – Lehet, hogy neked megfelelő élet lenne, hogy örökre bujkálsz, de nekem nem. Belepusztulnék a tudatba, hogy többet nem verhetek szét egy kocsmát sem! Gondolod, nem lett volna okom nekem is már ezerszer lelépni? De én mindig visszamentem, és elértem, hogy ne kössenek fel. – Te lehet, hogy visszamehetsz, nekem nincs hova. Az én helyzetem messze más, egy somanit senki sem támogat, és bármely beavatott egyházfi könnyen leleplezheti. Én nem költözhetek be egy városba, marad a száműzetés. Ha nem tartasz velem, úgy is jó. Köszönöm a segítségedet. – Azért egy szál ruhában, pláne ilyen ledérben, nem mehetsz neki a hegyeknek. Felszerelés kell, teherhordó állatok, meg minden. Hisz valamiből fent is meg kell élni. Fogadnod kell szolgákat, és Hener ebben segíthet. – Nem bízom benned, be akarsz csapni. – Eszembe se jutott! – tiltakozott Argos. – De eszedbe jutott – vetette közbe halkan Esmael. Argos egy pillanatra megdermedt. Hát mégis gondolatolvasó! Fanyarul elmosolyodott, és feladta. Veszíteni is tudni kell. – Miért nem mondtad, hogy olvasol a fejemben? Akkor nem strapáltam volna magamat. Ha mindent tudsz, akkor ne is zavarjon, hogy itt vagyok. Tedd azt, amit akarsz – mondta csendesen, és visszaheveredett a szalmazsák mellé. – Nem tudok mindent – rázta meg lassan a fejét a somani. – Néha meghallok egy-egy érzelmet, ötletet a mások fejében, de nagyon ritkán. Én nem vagyok a gyerekmesék nagyerejű mágusa, aki képes mindenre. Ilyen mágusok nincsenek is, csak az emberek alakítottak ilyenné minket a képzeletükben, az ismeretlentől való félelmük miatt. – Azért amit a várban csináltál, az elég meggyőző volt – morogta Argos, eszébe idézve a megperzselt kövek látványát, az égő embereket. – Ne hidd, hogy még egyszer képes lennék rá. Esetleg, véletlenül megtörténhet, de én nem bízom benne. – Miért, a mágusok nem uraik a saját képességeiknek? – kérdezte csodálkozva Argos. Örült, hogy ilyen irányba terelheti a beszélgetést, hisz biztosan van a somaniknak is gyenge pontja, csak meg kell találni. – Nem egészen. Illetve, ahhoz, hogy létrejöjjön egy varázslat, nem elég egyszerűen akarni a sikert. Vágyni kell rá, nagyon, nagyon erősen kívánni. És ha tényleg a szíved mélyéből akarod, akkor meg fog történni a csoda – világosította fel Esmael, kissé fennkölt hangon, teljesen elfeledkezve helyzetükről. Kedvelhette a témát. Akkor csak beszéljen róla, gondolta Argos, és fecsegve folytatta. – Én már sokszor kívántam teljes szívemből, hogy kijöjjön a hármas sor kockán, de pusztán a vágyaim nyomán ez ritkán teljesült. Általában rá kellett segítenem. – Az, hogy szeretnél valamit, az csak az erőt adja hozzá – magyarázta türelmesen Esmael. – A várban erőt adott nekem a feneketlen gyűlölet. Remélem, soha nem fogok hasonló erővel vágyni a pusztításra. De az erőt formába kell önteni, és ez az, amit a mágusok akár egy életen át is tanulnak. Hogy ne forgácsolódjon szét az akaratuk, hogy egy dologra tudjanak összpontosítani. – És minden varázslat után elveszted az eszméletedet? – tette fel nyíltan a lényeges kérdést Argos. – Minden varázslat megviseli a szervezetemet, még ha teljesen kipihent és egészséges állapotban is csinálom. Most pedig messze nem vagyok sem kipihent, sem egészséges. Igen – folytatta Argos ki nem mondott kérdésére is válaszolva –, ilyenkor nyugodtan át lehet vágni a torkomat. Nem tudok védekezni – húzta szomorkás mosolyra a száját, aztán legyintett. – Bocsánat, most jó napom van. Megpróbálok majd minél kevesebbet meghallani abból, amit nem nekem szánsz – mentegetődzött. Argos meg tisztára elkedvtelenedett. Most mit is csinálhat? Semmit, és a tehetetlenség mindig az idegeire ment. Hogy szép tervéről lemondhat, az biztos. Agyő világ, a végén még tényleg eláshatja magát valahol a Monshen felsőbb régióiban. – Hogy miért is hagyják az égiek, hogy az emberek belekontárkodjanak a dolgaikba! – morogta, félig magának, de a lány nem hagyta szó nélkül. – Hidd el, megfizettem az árát. Csodát tenni nem egyszerű. Még az égiek földi szolgálói sem képesek rá igazán. Ők nem tudják, hogy bonyolult szertartásaiknak melyik az a része, ami létrehozza a varázslatot, és dogmáik nem is engedik nekik, hogy ezt kutassák – lendült bele. – Ha pedig valamelyikük mégis elkezdene ezzel foglakozni, azt megégetik, mint égtagadó mágust. És így sajnos igen lassan haladnak a mágia ösvényein. – Kész szerencse! Én nem élvezném a tudatot, hogy néhány közel végtelen hatalmú mágusnak van kiszolgáltatva a világ – mondta Argos, jelenlegi helyzetében teljesen átérezve a lehetőség borzalmait. – Azért ne hidd azt, hogy ehhez holmi különös tehetség kell! Elméletileg nagyon sokan megtanulhatnák a művészetét. Akkor sokkal egyszerűbb lenne az élet, nem lenne szárazság, sem pusztító viharok, biztos lenne minden évben a bő termés. A mágia segítségével az emberek boldogan és könnyen élhetnének. – És fölös energiájukból klassz kis mágikus háborúkat vívhatnának – vettette közbe Argos, nem mintha innentől érdekelte volna a téma, csak nem akarta, hogy a lányé legyen az utolsó szó. – Persze, ennek megvan a veszélye, mindenki arra használja fel a tudást, amire akarja. De ezért nem a mágiát kell hibáztatni, hanem az azt használó embereket – vetette fel a fejét a somani, mint aki valami begyakorolt szöveget mond. Világosan látszott, hogy ez fájó pontja, de mi mást is lehetne várni egy üldözött rend utolsó túlélőjétől, gondolta Argos, miközben elrendezte a fekhelyét. Egyszerűen elege volt az egészből. Milyen szép lenne minden, ha Esmael nem lenne somani! Hisz az égiek hetvenhét szent nevére, itt van, kettesben egy lánnyal, és min töri a fejét, na min? Azon, hogy hogyan ölhetné meg, holott mennyivel értelmesebb céljai is lehetnének! Kész, már sokan jövendölték neki, hogy mélyebbre nem süllyedhet, de eddig mindig rácáfolt ezekre a jóslatokra. Most maga is úgy érezte, elérte a lejtő alját. És ahelyett, hogy ezt belátva szépen és elegánsan feladná, itt filozofálgat, falból, és még mindig reméli, hogy megszívathat egy mágust. Erről ennyit. Dühösen magára húzta a takarót. – Ez mind nagyon érdekes, Esmael, de holnap még nagy út vár ránk. Ha nem haragszol, aludnék. Te meg gondold végig, hogy mit is akarsz csinálni a közeljövőben – morogta, és a másik oldalára fordult. Majd, reggel, akkor majd kitalál valamit. Bár elég reménytelennek tűnt helyzete. Ami meg Esmaelt illeti, kár volt ennyit is segíteni rajta, láthatóan nem szorul további gyámolításra. És nem is jó a lába, gondolta még, majd hamarosan elnyomta az álom.

Hajnalban arra ébredt, hogy valaki belép a sátorba. Azonnal felpattant, de az utolsó pillanatban kinyitotta a szemét, és felismerte Tizanot, mielőtt leütötte volna. A szabad vadászok vezére egy kézmozdulattal kihívta. – Baj van. – Hát ez nekem nem újdonság – morogta Argos, miközben megpróbálta a szemeiből kidörzsölni az álmot. Amint ezzel végzett, feltűnt neki, hogy a táborban nagy a nyüzsgés, bontják a sátrakat. – Gyere, a pataknál átkötöm a sebedet, már tegnap láttam, hogy furcsán tartod a karod, csak nem volt időm veled foglakozni. – Köszönöm, megállok a saját lábamon, nincs szükségem dajkára – mondta Argos, hangjában mély meggyőződéssel. – Ne dumálj, gyere! Közben elmondok mindent, amit tudok. Nekivágtak a szelíd lejtőnek, a hűs, reggeli szellő elfújta hősünk álmosságának utolsó morzsáit is. Pár perc alatt kiértek a táborból, leültek a patakparton, és Tizano nekilátott kimosni Argos sebét. – Az embereim rossz híreket hoztak – mondta közben a rablóvezér. – Csapatok jönnek Kromdall felől. – Biztos a báró emberei. Tartozom egy vallomással, a távozásom előtt kicsit felgyújtottam a várat. Nem volt szándékos, de valószínűleg megnehezteltek – mentegetődzött Argos. – Nem Gondal emberei. Ismerlek már, azokra én is számítottam az érkezésed után. De ezek Szent Lovagok. Sokan, nagyon sokan. Nem csak a ti nyomotokban jönnek, az összes ösvényen ott vannak a csatlósaik. Nagy hajtóvadászat ez, nagyobb mindnél, amire emlékszem. Az embereimmel feljebb vonulok, a Medvetorokig. Te mit akarsz csinálni? Argos kétségbeesetten törte a fejét, miközben Tizano gyakorlott kézzel gyolcsot tekert a karjára. Vajon Hener árulta el? Nem valószínű, a Kromdallból való távozásuk elég látványos volt, a Szent Lovagok maguktól is rájöhettek, hogy ott egy mágus ügyködött. És a báró is értesítette őket, hogy elfogta Khazai Argost, innen már azoknak a korlátolt agyú vasdobozoknak sem lehetett nehéz összerakni a helyzetet. De nem is az a lényeges, hogy hogyan kerültek ide, komolyabb probléma, hogy hogyan lehetne elkerülni őket. Esmaellel ők is mehetnének felfelé a hegyi rablókkal, de az nagyon kétesélyes. Az üldözők is erre számítanak, és ha ez egy nagyobb, összehangolt akció, akkor lehet, hogy a Lovagok északi rendházai is kivonultak. Akkor pedig könnyen egérfogóba kerülhetnek. Ő maga biztosan át tudna csúszni a vonalaikon, de egy lánnyal? Még akkor is, ha az somani… És egyébként is, neki még mindig az az egyetlen esélye a túlélésre, ha Lapátfog Henerrel elcseréli Esmaelt az ártatlanságát bizonyító papírra. – Nem megyünk veletek – döntött. A sok harcot látott Tizano megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála az égieknek! – De szükségem van a segítségedre. – Ne kímélj! – Kell kötszer, elvinni. Élelem, négy napra, két embernek. Vizestömlő. A nőnek csizma, rendes ruha. Takarók. Ló? Tizano elhúzta a szája szélét. – Nekünk is kevés van. Na, jó, egy. Az is több, mint a semmi. – Köszönöm, örökre az adósod maradok. – Kár, hogy ezt a te esetedben szó szerit kell érteni. Na, kész vagyok, szerencséd van, hogy nem volt mély vágás, különben már rég az égieket boldogítanád. De figyelj, ha a lány miatt van ez a felhajtás, mármint ha valami egyházi nőszemély, hagyd itt! Nélküle amúgy is könnyebben megúszhatod. Bár tehetném, gondolta Argos. – Nem a lány miatt van – jelentette ki határozottan. – Te tudod – felelte Tizano vállat vonva, és visszahúzta Argos ingének ujját a kész kötésre. – Az égiek legyenek veled! – Veled is.

Mire Esmael egy fél óra múlva felébredt, már egyedül voltak. Argos a kistermetű hegyi ló málháját igazgatta, hátra sem nézett, amikor a lány kilépett a sátorból. – Felvetted a ruhát, amit odakészítettem? – kérdezte. – Igen. – Remélem jó méret, nem tudjuk kicserélni. – Pont jó, a csizma sem szorít. – Örülök. Nehéz volt a lábadra találni valamit, de szerencsére Runan nemrég gyilkolt le egy, a fővárosba igyekvő családot, akiknek volt egy suhanc fiuk. De gondosan kimosta belőle a vért, meg az agyvelőcafatokat – árulta el Argos, merő rosszindulatból. Ám a lánynak a szeme sem rebbent – Így legalább senkinek sem hiányzik. Zavart volna a tudat, hogy valaki most miattam mezítláb kénytelen járni a hegyeket – felelte hideg hangon. – Hová mentek a hegyi vadászok? – kérdezte aztán, enyhe gúnnyal megnyomva az utolsó két szót. – Á, csak küzdenek a túlélésért! Mert valami félszáz Szent Lovag, meg kevéske csatlósuk özönlötte el a Monshen déli lábait. Legkésőbb holnapra felérnek ide is – magyarázta unottan legyintve Argos, de várakozása ellenére Esmael ettől sem esett kétségbe. – Erre számítani lehetett – vont vállat a lány. – Ó, persze – folytatta kedélyes hangnemben Argos, miközben feltöltötte a tömlőket vízzel. – Szerencsére Tizano adott felszerelést, így talán ellóghatunk előlük. – Aha – mondta Esmael alig figyelve. A ló mellett állt, és kritikus szemmel méregette az egykedvű állatot. – Argos, én nem tudok lovagolni. – Nem baj, én nem vagyok maximalista, nem bánom, ha egy nő nem tökéletes, feltéve, ha ezt maga is belátja – válaszolta hősünk, és felkötözte a vizestömlőket a nyereg mögé, majd rutinosan fellendült a lóra. – Na, gyere! – mondta, és felsegítette Esmaelt maga elé. – Nem olyan vészesen nehéz dolog a lovaglás, és úgysem fogunk lépésnél gyorsabban menni. Az a legegyszerűbb, ha szorosan hozzám simulsz, akkor biztosan nem esel le! – bíztatta mosolyogva a somanit, majd fél kézzel átkarolta a derekát. És elindultak.

Argos egy sziklapadon feküdt, és a látóhatárt kémlelte. Az előtte fekvő völgyben, messze lent terült el a festői Messana tó, a völgy túlsó végén pedig, ahol a hegyek szorításában a tó vize gyors, őrült temperamentumú folyóvá változik, állt Ikerion fehér falú erődje. Argos háta mögött, a sziklaplató alatt nem sokkal, egy ló és egy somani feküdt, az előbbi meglehetősen holtan, az utóbbi úgy-ahogy élve. Az elmúlt két napban megállás nélkül jöttek, Esmaelnek köszönhetően, egészen addig, míg a ló fel nem dobta mind a négy patáját, végkimerülésben. Most ott feküdt, kiálló bordákkal, habos pofával. Ocsmány dolog a mágia, szögezte le magában Argos sokadjára, majd visszafordult a remek panorámában gyönyörködni. No igen, még ebből a távolságból is látszott a vár körüli nyüzsgés a hevenyészve felállított sátortáborban. Egész hadsereg, hogy a fenébe lehetne kikerülni őket, törte a fejét. Arra ébredt, hogy Esmael mellékúszik. Estére járt már az idő. A lány szemei alatt karikák feketéllettek, arca beesett volt. – Ezek hogyan kerülhettek elénk? – csodálkozott, teljesen joggal, hisz az elmúlt öt nap alatt jókora távolságot tettek meg. Argos először ugyan Aldur felé vette ugyan az irányt, de mivel arról is csapatokba ütköztek, meggondolta a dolgot. Bocsáss meg, Lapátfog, mentegette magát, nem rajtam múlt, hogy cserbenhagytalak. De mivel Hener kastélya felé nem törhettek át, így elhatározta, hogy átkelnek a Monshenen, és majd aztán valahogy megpróbálnak visszatérni Aldurba. Tervét ugyan nem osztotta meg a somanival, de úgy volt vele, hogy az majd szól, ha valami nem tetszik neki. Ám egyelőre a lány teljesen ráhagyta az irányítást, tehát északnak indultak. És mágia-hajszolta lovuknál gyorsabban nem jöhettek üldözőik! – Nem kerültek elénk, ezek északról valók, ha jól látom a zászlók színeit, a Raddani Rendházból – válaszolta Esmael kérdésére. – Ekkor hajtóvadászatot rendeznek egyszem somaninak? Rengeteg ráérő idejük lehet! – hitetlenkedett a lány. – Át tudunk csúszni közöttük? – Talán. Sok ösvény vezet át az Ikerion melletti csúcsok között, de ha csak a vár körül ennyien vannak, akkor juthatott emberük mindegyikre. – Nélkülem átjutnál – szögezte le hangjában a legmélyebb bizonyossággal Esmael. – Verd ki a fejedből – válaszolta Argos. És még azt ígérte, hogy nem mászkál a gondolataim között, zsörtölődött magában. Majd mivel titkolódzásnak nem látta értelmét, felfedte indítékait is. – Ne hidd azt, hogy miattad csinálom. Tiszta önérdekből vagyok itt. Mert nem egyetlen somanit kergetnek, hanem kettőt. A te lüke levelednek köszönhetően. – Voltál ostoba mutogatni? – csodálkozott rá elkerekedő szemekkel Esmael, és Argost megnyugtatta, hogy még tud újdonságot mondani a mágusnak, de nem válaszolt. – Mit tervezel tenni? Visszafordulunk? – törte meg ismét a csendet Esmael. – Hova? – nézett az ellenkező irányba Argos. A hosszú emelkedő mögött fekete sziklafal zárta el a kilátást, azon csak leereszkedni is egy fél napba telt. – Nincs annyi időnk, ha a Lovagok ott a völgyben megindulnak, akkor nagyon gyorsan utolérnének minket. Nekik pihent lovaik vannak, nekünk meg… – intett lemondóan a tetem felé, még mindig a sziklafalat bámulva. A szeme csalt, vagy tényleg megvillant ott valami? Hamarosan újra látta, olyan volt, mintha fémen csillant volna meg a lemenő nap fénye. De még nem lehetnek ennyire közel az üldözőik! Aki tartotta ezt az iramot, az nagyon gyűlölheti őt. Bár ez nem szűkítette le igazán a kört, de ennyi nem is volt elég ahhoz, hogy valaki a nyomukban maradjon. Valaki, aki gyűlöli őt, vasakaratú, makacs, kitartó, jó lovas, ismeri a hegyeket, a rejtekösvényeket. Hm. Valaki, akiből egyszer régen Raan Masanban nyilvánosan bohócot csinált, és aki ezt azóta sem tudta megemészteni, aki már többször kihívta viadalra, de Argos bolond lett volna belemenni egy kopjás, lovagi stílusú összecsapásba. Persze, végül is a nemesvérű Tasson lovag már évek óta az Amani Rendházban él, valami menő címe is van, talán ő a Fegyverek Mestere, vagy valami hasonló. Biztosan részt vesz a hajszában, és ő képes is lehet arra, hogy most itt legyen. Igen, lehet, hogy ő ereszkedik most alá a hegyoldalban. Bár ez mindegy, bárki is az, itt lesz éjfélre. És ki tudja, hány csatlós bírta tartani vele a lépést? Arról nem is beszélve, hogy esetleg több páncél is csilloghat ott. – Mit vettél észre? – zavarta meg Esmael. – Valaki lefele ereszkedik, ott ni! – mutatta az irányt Argos. – Csillog a páncélja, tehát valószínűleg lovag. – Nem látom – meresztgette rövidlátó szemeit a mágus. – Attól még ott van, és ami az igazán baj, hogy éjfélre itt lesz – mondta Argos, és elfordult. Aztán, mivel a völgybeli látvány is lehangolta, átgördült a hátára, és belefeledkezett az égbe. Lehet, hogy fel kellett volna menniük a Medvetorokba? Ha bevetik magukat abba a barlangrendszerbe, nincs az a sereg, ami kifüstölheti őket. De előbb-utóbb éhen halnak. És ha még feljebb mentek volna, az Incen csúcsai felé, gondolkodott tovább, bár ezt a lehetőséget már napokkal ezelőtt megvitatták, és elvetették. Az Incen már nem játék, oda felszerelés, téli ruha, élelem nélkül felmenni öngyilkosság. Még egy mágusnak is, mutatott rá Esmael, amikor Argos elkezdte forszírozni a témát. – Mégis jobb lesz neked, ha itt hagysz – vetette fel újra Esmael. – Nekem nincs esélyem kijutni, nem vagyok elég ügyes, hogy átosonjak a soraik között. És fáradt is vagyok, nagyon. – Jó, akkor elmondom még egyszer, bár eddig gyors felfogásúnak mutatkoztál – sóhajtott nagyot Argos. – Ha túl is élem ezt a hajtóvadászatot, emberek közé többet nem mehetek, ha rajtam marad a tiltott mágia vádja. És nincs kedvem egy életen át az Incen havában vadászni a hegyi kecskékre. Rajtam csak az segítene, ha találkozhatnék valakivel odalenn, aki nem gyűlöl annyira, hogy megöljön, mielőtt megszólalok, és elég befolyásos ahhoz, hogy tisztára mosson a világ előtt, ha feladlak neki. Világos? – mondta Argos kissé ingerülten. – Igen, világos. Keressünk egy ilyen személyt. Argosnak eltartott egy ideig, míg utolérte. – Feladnád magad? – Igen. – Miért? – kérdezte meghökkenve hősünk, aki nem volt hozzászokva, hogy csak úgy, minden ármány nélkül feláldozza magát érte valaki. – Fél napon belül elkapnak minket, ha nem teszünk valamit. Ami alatt valami csodát értek. De ehhez fáradt vagyok, meg éhes, és általában kimerült. Persze próbálkozhatok, de abba belehalnék. Tehát nekem így is, úgy is végem. Legalább téged ne vigyelek magammal – fejezte be egyszerűen a lány. Sötét, titokzatos tekintetében nem tükröződtek érzelmek. Argos eltöprengett. Nem volt mit tagadni, módfelett tetszett neki az ötlet. Nagyon egyszerű megoldás lett volna, és ha elvonatkoztatott attól, hogy a saját sorsukról volt szó, akkor logikusnak is tűnt. Aztán megrázta a fejét, mit töpreng még? Kapott egy előnyös és önkéntes ajánlatot, ostoba lenne, ha nem fogadná el. Hisz többször már sokat kockáztatva vett rá embereket, nem is a legbecsületesebb módszerekkel, hogy ennél többet áldozzanak fel érte. Csak éppen nem volt könnyű beismerni, hogy elvesztett egy játékot… És nem is egy mágus ellen, mindössze a Szent Lovagok győzték le! – Várj, mi lenne, ha megpróbálnánk leúszni a folyón? – Nem tudok úszni. Argos összeszorította a száját. Így reménytelen. – És… igen, van keletnek egy szakadék, nem messze, ha ott leereszkedhetnénk… Teljesen járhatatlan kötél nélkül, de mágiával … – Holnap reggel. Addig nem. Az késő. Az égiek hetvenhét szent nevére! Miért nincs egy épkézláb ötlete? A nap elérte a látóhatár szélét, vörös fénye groteszkre festette a világot. – Na jó – adta fel megtörten Argos. – Ha van lent valaki alkalmas személy, akivel megegyezhetek, akkor feladlak neki. Ha meg nincs… akkor meg együtt látogatunk fel az égiekhez! Na, menjünk. – Menjünk – visszhangozta halkan Esmael. Leereszkedtek a platóról, és elindultak a völgybe. Szótlanul haladtak, Argos a lelkiismeretével küzdött, és továbbra is nyerésre állt. Néha lopva Esmael arcát kémlelte, vajon látszik-e rajta, hogy esetleg megbánta nagylelkűségét, de semmit sem tudott leolvasni róla. Kártyában nagy lenne a kislány, gondolta, ez megint szánalmat ébresztett benne, és kezdte elölről a tépődést. Éjfél tájra elérték a tavat. Ittak a Messana hideg vizéből, majd a parton haladva tovább mentek a tábor felé. Az éjszakát megtöltötte a víz hullámzásának monoton zaja, a hűs szél titokzatos illatokat hozott a túlparti vadonból. Már egészen közel voltak a tábortüzek barátságos fényeihez, amikor Argos megállást vezényelt. – Innen egyedül megyek tovább. Megnézem, kik vezetik a sereget, hátha van ismerős köztük. Várj, és semmiképpen se mozdulj el innen, itt biztonságban vagy. – És ha megindulnak a Lovagok? – Nem indulnak el éjszaka, minden akciójukat hajnalban kezdik. Van is rá valami idézetük a Tanításokból, hogy miért, de tulajdonképpen az az igazi okuk, hogy nem tudják kihasználni a sötétség előnyeit. Minden süket jól hallja, ahogy csörömpöl a páncéljuk. A tábor őrei meg nem jönnek ki idáig. Szóval nem mozdulj innen! – hagyta abba a fecsegést Argos, aztán eltűnt a sötétben.

Egy ideig maradt a parton, de amikor már túl közel került a táborhoz, belemerült a vízbe. A fagyhalállal kombinált tüdőgyulladás kockázatát ellensúlyozta a tudat, hogy itt nem jártak őrjáratok. A víz alatt úszott, levegőt a parti sások fedezékében vett. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne citerázzanak a fogai. Egyszer közvetlenül egy őr mellett bukkant fel, de csak annyi baj lett belőle, hogy kicsit frászt kapott. Majdnem a várig sodortatta magát a vízzel, ott már nem volt parti őrség, és egy szikla fedezékében kimászhatott. Rövid ideig várt, hogy múljék vacogása, de mivel ez csak nem akart megtörténni, hidegrázással küzdve feljebb kúszott a parton. Innen már beláthatta a tábort. A tüzek fényében alig-alig voltak kivehetők a címerek, melyek ott virítottak minden sátor előtt. Argos utálta a lovagi nagyképűség eme szimbólumait, de most hasznosak bizonyultak. Jó pár ismerős nemesvérű család jelvényét sikerült azonosítania, és meghökkenve vette észre, hogy habár a lovagok nagy része valóban a Raddanból való, azért vannak köztük a Canseli Rendházból is. Amennyire vissza tudott emlékezni, a nyár elején keringtek pletykák, hogy ez a rendház felvonult az Incenbe, égtagadókra vadászni, de aztán nem igazán terjedtek hírek az eredményeikről. Pedig Esmaeléket nekik kellett elpusztítaniuk, furcsa, hogy nem kürtölték szét diadalukat. És most más rendházakkal együtt vadásznak néhány kósza szökevényre, pedig a Szent Lovagok berkeiben is mindennaposak a belviszályok, melyeket a rendek közötti féltékenykedés robbant ki általában. Argos, továbbra is reszketve, megpróbálta összefésülni a tényeket, de semmi korszakalkotó nagy ötletet nem sikerült kicsiholnia belőlük. Hamarosan visszatért jövetelének céljához, és némi töprengés után kiválasztotta a vörös alapon repülő sólymot ábrázoló pajzsot. Részben mert a hozzá tartozó sátor közel volt, részben mert a bent lakó Aquai Raomer apja jó barátja volt. Állítólag. Olyan harmincöt éve. De az igaz barátság soha sem múlhat el! Biztosan tett valamit az öreg, amiért Raomer még mindig hálás lehet. Legalábbis ez belefért abba a képbe, amit Sharen meséi alapján épített fel az apjáról. Elhatározását tett követte, felállt, leverte magáról a sarat, és eltökélt léptekkel elindult a kiszemelt sátor felé. Ezen késői időpontban kihalt volt minden, senkinek sem tűnt fel, hogy a hajsza alanya a tábor közepén sétálgat. A sátor ajtaja előtt alvó fegyveresnek nem adott időt a felébredésre, lecsapta, mint a legyet. Aquai Raomer tábori lakhelye fényesebben volt berendezve, mint a legtöbb zug, ahol Argos álomra hajtotta a fejét az elmúlt években. Belsejét vaskos, felfüggesztett szőnyegek osztották szét, a külső részben, ahova Argos belépett, egy sokszemélyes asztal állt. Az asztalon mécses pislákolt, megvilágítva a bejárattal szemközt ülő, középkorú férfit. Minden nehézség nélkül felismerte benne Raomert, Raan Masanban többször is találkoztak már, bár mindig csak egy-egy futó pillanatra. Argos már akkor sem kedvelte a Szent Lovagok társaságát. Raomer felnézett a belépő Argosra, majd sietség nélkül felállt, és a meghökkenés legkisebb jelét sem adva, előhúzta széles pengéjű kardját. Ez nagyon olajozott mozdulat volt, látta be hősünk, és buzgón remélte, hogy nem lesz alkalma harc közben megcsodálni a párjait. Mert egy dolog, ha valaki könnyű fegyverrel, páncél nélkül végigtáncol ezer párbajt, és megint más nekirontani egy csupafém gyilkológépnek, puszta kézzel. – Sajnálom, hogy pont elém vetett a sors, Khazai Argos, lemondtam volna boldogan a dicsőségről társaim javára – mondta a lovag, minden köszönésfélét mellőzve. Ez szabad fordításban valami olyasmit jelenthetett, hogy kár, hogy neki kell megölnie, de lovagi becsületből nem kegyelmezhet, úgyhogy Argos fusson, ha kedves az élete. Ezt támasztotta alá az a lassúság is, amivel elkezdte megkerülni az asztalt. – Nem vagyok égtagadó – kezdte Argos, de a férfi nem állt meg, változatlan tempóban közeledett. – Tőrbecsaltam, és legyőztem a somanit, szeretném az egyház kezére adni – folytatta Argos, de kissé kilelte a hideg. Nagyon fenyegető volt, ahogy a páncélba öltözött lovag méltóságteljes lassúsággal közeledett. – Apám nevére esküszöm, hogy így van – fejezte be, és örült, hogy nem remeg a hangja. A lovag csak ekkor állt meg. Eltette fegyverét, majd váratlanul elmosolyodott. – Üdvözöllek fiam! – köszöntötte Argost. Ekkora egy marhát, gondolta a szólított döbbenten, de azért gyorsan alkalmazkodott, és szintén mosolyogva meghajolt. – Legyen üdvözölve, Raomer uram – válaszolta szertartásosan, de kezdeti tisztelete elszállt. Bár megértette az öreget, végül is, ahogy a szólás tartja, minden lovag csak egyszer adhatja hamisan a szavát. De ezek szerint, egyszer adhatja. Azért furcsa volt, hogy valaki csak úgy hisz neki. – Bíztam benne, hogy apád nemes vére nem fajzott el annyira, hagy megtagadd az égieket. Hol van a somani mágus? – Feljebb, a Messana partján hagytam. – Akkor ne vesztegessük az időt! – döntött a lovag. Néhány kiáltással maga mellé rendelte csatlósait és apródjait. Azok pár pillanat múlva már ott voltak, pedig legtöbbjükön látszott, hogy igaz álmukból ébresztette fel őket uruk. Kurta parancsok hangzottak el, és néhány percen belül menetkész volt a csapat. Argos is kapott egy lovat, annak a nyergéből csodálhatta meg Raomer embereinek összeszokottságát. A katonás fegyelem és rend most is undorral töltötte el, de be kellett látnia, hogy megvannak a maga előnyei ennek is. Ám ettől még nem lett szimpatikusabb az egész. Hamarosan elindultak, és átlovagoltak a táboron. Akik ébren voltak felfigyeltek rájuk, néhányan még Argost is felismerték, de senki sem merte megállítani őket. Hősünk megnyugodva vette tudomásul, hogy jól választott, Aquai Raomer valóban elég nagy úr volt ahhoz, hogy ne merjenek az útjába állni. Amikor közel értek ahhoz a helyhez, ahol Esmaelt hagyta, megszólította a lovagot. – Uram, innen szeretnék egyedül tovább menni. Raomer nem kérdezősködött, bólintott, visszafogta a lovát, és megálljt parancsolt embereinek is. Argos leugrott a nyeregből, és gyalog indult tovább, immár egyedül. Közben azon töprengett, hogy ezt a naiv, gyerekes eszmékre támaszkodó bandát lazán meg lehetne szívatni. Csak az a probléma, hogy ha egy is túléli, akkor az a világ végéig követi bosszújával. Ez pedig nem elvetendő kockázat. Hamarosan eltűnt a szemük elől. Óvatosan, zajt nem csapva lépkedett, mindig a bokrok takarásában. Amikor odaért, ahol elváltak, egy pillanatra megijedt, hogy a somani eltűnt, de aztán észrevette a lányt. Egy fának vetett háttal ült, és látszólag aludt. Argos hangtalanul a háta mögé osont, és mielőtt meggondolhatta volna magát, leütötte. Aztán féltérdre ereszkedett mellette. Bocsánat, kicsi lány, simította végig Esmael arcát egy gyöngéd mozdulattal, az égiek a tanúim, hogy nem szívesen teszem, gondolta, majd futólag megcsókolta a lányt. A part menti fák közömbösen bólogattak a könnyű szélben. Argos megrázta a fejét, majd felnyalábolta a somanit, és visszavitte a rá váró csapathoz. – Ő az? – kérdezte némi gyanakvással a hangjában a lovag, amikor meglátta a törékeny nőalakot. Argos megértette a hitetlenkedését, neki is nehéz volt összeegyeztetnie a lány kinézetét és hatalmát. – Ő – válaszolta kurtán. Rohadt rossz volt a kedve. Nem is szólalt meg a visszaút során, némán vágtatott a lovag nyomában. Amikor átvágtak a táboron, már nagy nyüzsgés fogadta őket. Úgy látszik, közben elterjedt a híre, hogy látták Khazai Argost Raomer úr társaságában, és láthatóan mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. Emberek csoportosultak a tüzek körül, széles gesztusokkal beszélgettek, és mohón hallgatták a számtalan lábra kapó rémhírt. Amikor Argosék áthaladtak a sátrak között, néhányan kósza éljenzésbe kezdtek az velük lévő eszméletlen nő láttán. De nem szerezhettek bizonyosságot, hogy valóban az átkozott somanit hozza-e a lovag, mert az nem foglalkozott a csőcselékkel, egyenesen Ikerion várának vasalt kapuja felé tartott. A kapuőr, amikor felismerte, hogy ki közelít, azonnal felhúzatta a rácsot, fütyülve minden ezt tiltó szabályra. Aquai Raomerrel nem lehetett ellenkezni, ezt mindenki tudta, bár kevesen voltak, akik saját kárukon tanulták meg, és utána még el tudták mesélni. Belovagoltak a vár komor udvarára, a lovak patáinak dobogását elnyomta az ismét leereszkedő vasrács csikorgó zaja. Az őrök által tartott fáklyák sötét árnyakat vetettek a fehér kövekből emelt, magasba nyúló falakra. Raomer leszállt a lóról, és karjaiban tartva a somanit, elindult a templom felé. Csak a fejével biccentett Argosnak, hogy kövesse. Amikor a templomkapu őre észrevette őket, egy szempillantást sem vesztegetve Argosra, mély meghajlással üdvözölte a nagyurat. – Miben lehetek szolgálatára, Raomer úr? – kérdezte, még mindig L-alakban. – Romaneros szentéletűvel kell beszélnem. – Romaneros szentéletű, az égiek földi szolgálója, alszik… – Akkor ébreszd fel. Most – vágott a szavába Raomer. – Igenis – rezzent össze a kapuőr, és beengedte őket. A büszke lovag nem vesztegette idejét várakozással, félrelökve a túlbuzgó katonát, megindult az égiek szolgálóinak szobái felé. Ismerhette már a járást, tétovázás nélkül vágott át az épületen, Argos alig bírta tartani vele a lépést. Ezerszínű falikárpitok, aranyozott gyertyatartók díszítette folyosón haladtak, cirádás kilincsű, festett ajtók maradtak mögöttük. Enyhén, de még éppen érezhetően füstölőfák illata fűszerezte a levegőt. Végül az egyik ajtó előtt megálltak, és Raomer kopogtatott. Érdekes módon megvárta a választ, és csak utána nyitott be. Apró, ám pazarul berendezett szobába léptek. A bútorzatot lényegében egy jókora asztal alkotta, mely mellett alig maradt hely egy szépen faragott támlájú ágynak és egy ezüstveretes ruhásládának. Az asztalon könyvek, iratok, térképek, és az írástudás más látványos kellékei hevertek, precíz rendben. Romaneros szentéletű az előrejelzéssel ellentétben nem aludt, hanem fel s alá sétált az asztal előtti két lépés hosszú szabad területen. A kopogásra megállt, és dühös arckifejezéssel meredt a belépő lovagra. Az nem zavartatta magát, benyomult, és még Argosnak is sikerült bepréselnie magát a szűk helyre. Az ajtó bezárult mögöttük. – Megvan! – jelentette ki diadalmasan Raomer, nem pazarolván az időt udvariaskodásra, vagy bőszavú magyarázatokra. A szeme diadalmasan csillogott. Argos szívesen leköpte volna. – Mármint mi? – vonta fel szemöldökét a szentéletű. Öreg ember volt, reszelős hangú, görnyedt hátú, de Argos már hallott róla történeteket, melyek szerint nem olyan elesett, mint amilyennek tűnik. – A somani kutya! – válaszolt a lovag, és letette Esmaelt az ágyra. – Hogy sikerült tőrbe csalnod? – kérdezte Romaneros hitetlenkedve. – Jórészt Khazai Argosé a dicsőség – tolta előrébb Argost a lovag –, aki együtt utazott a somanival, kivárva az alkalmas pillanatot, amikor lecsaphat rá. – Maradjatok egy ideig csendben! – parancsolta a szentéletű, és az ágy mellé lépett. Halkan belekezdett egy ima mormolásába, a kezével pedig tett néhány furcsa mozdulatot. Raomer arcán mély áhítattal figyelte a hókuszpókolását. Esmael ezt sokkal elegánsabban csinálta, gondolta Argos, csakazértis. – Valóban, ő a keresett somani! – fejezte be a szertartást a szentéletű. – Adjunk hálát az égieknek a győzelemért!

Argos a következő órát a falhoz támaszkodva töltötte. Senki sem foglalkozott vele, pedig sokan megfordultak a kis szobában ez alatt az idő alatt. Az égiek különböző rendű és rangú szolgái jöttek először, és elvitték Esmael még mindig eszméletlen testét. Odakinn fegyveresek nyüzsögtek, senki sem akarta elszalasztani a nagy pillanatot, és mindenki szeretett volna legalább egy pillantást vetni a legyőzött ellenfélre. Romaneros szentéletű uralta a helyzetet, mindenkivel váltott néhány szót, imák és szertartások neveit emlegette. Argos a felét sem értette a kiadott utasításainak. Aztán szép lassan elcsendesült minden. Romaneros fáradtan roskadt bele karosszékébe. Raomer meglökte Argos könyökét, és intett neki, hogy most már menjenek, de ő megrázta a fejét. – Romaneros szentéletű! Szeretnék önnel beszélni – szólalt meg, nem törődve támogatója rosszalló pillantásával. – Igen? – kérdezte a szólított, és félig kinyitotta a szemét. Argos nem folytatta, várt. A csend nyúlt, de nem sietett rávezetni az öreget az okára. Ha nem jön rá magától, akkor nem is érdemes rá vesztegetni az időt, írta le magában az aggastyánt. – Raomer lovag, kérlek várd meg Khazai Argost, mindjárt követni fog téged – távolította el udvariasan a lovagot a szentéletű, és Argos beletörődött, hogy ez nehezebb beszélgetés lesz, mint gondolta. – Tehát te lennél a hírhedt Argos, a Khazaiak szégyene – kezdte az öreg, amikor négyszemközt maradtak. – Nem élek nagyvilági életet, de rólad még én is sokat hallottam. Miről kívánsz szólni? – A nevem becsületéről – kezdett bele Argos. – Mert eddigi tetteim csak apró-cseprő bűnök voltak… – Cöcö – sziszegte az aggastyán a fejét rázva, de Argos nem zavartatta magát. – …apró-cseprő bűnök voltak ahhoz képest, amivel most vádoltak meg igaztalanul. Mert nem vagyok égtagadó. – Ó. És hogyan lehetne kiköszörülni e csorbát szerinted? – kérdezte látszólag naivan az öregember. – Úgy, hogy egy nagy tekintélyű, bölcs egyházfi nyilvánosan kijelenteni, hogy nem tagadtam meg az égieket, nem foglalkoztam tiltott mágiával, és nem vagyok a somanik szövetségese. Ez lemosná a szégyent – mondta Argos komoly hangon. Romaneros ajkain halovány mosoly jelent meg. – És rám gondoltál. – Igen. Az ön szavát mindenki elfogadná, hisz ismert éleselméjűsége és tisztánlátása az égtagadók megítélésében – nyálazott egy kicsit hősünk. – Megtisztelő a véleményed. Azért adtad fel a somanit, hogy tisztára mosd a nevedet? Most légy óvatos, fiú, gondolta Argos, és minden idegszálát megfeszítette a stressz. – Azért adtam fel a somanit, mert égtagadó – válaszolta nyugodt hangon, egyenesen az öreg szemébe nézve. – Nehéz neked hinni. Nem mintha nem tűnne igaznak amit mondasz, csak a te eddigi életeddel… nehéz összeegyeztetni. Én azt hittem volna, hogyha már az égiek szeszélye, vagy saját ostobaságod miatt, belekerültél ebbe az ostoba helyzetbe, akkor megpróbálod mindenáron kimenteni a somanit a hajtóvadászatból. Csak hogy megmutasd, hogy képes vagy rá. Még akkor is, ha a végén megölöd, mert hisz lelkedben igaz híve vagy az égieknek. Mellétrafáltál, öreg, gondolta Argos mogorván, nem öltem volna meg a végén. De nem erről kellett meggyőznie a szentéletűt. – Valóban, megfordult ilyesmi a fejemben, de hamar elvetettem. A somani veszélyes volt, nagyhatalmú. Nem akartam kockáztatni. – Vagy nem mertél? – Nem akartam – hangsúlyozta Argos, és igyekezett megszikráztatni a szemét, csak mint egy átlagos ficsúr, aki felháborodik rajta, hogy gyávasággal vádolják. Rövid csend telepedett a szobára. – Nos, jó, nem látom, miért ne emelhetném ki a holnap reggeli hálaadó szertartáson érdemeidet – jelentette ki az öreg, és hősünk gratulált magának a sikerhez. – De jobb lesz, ha velünk maradsz addig, amíg megégetik a somanit. Fogalmazni aztán tud a kisöreg, az égiek hetvenhét szent nevére, látta be Argos, de mivel a nehezén már túl volt, úgy döntött, hogy kockáztat, és nem siklik el a megjegyzés felett. – Tehát tekintsem magamat fogolynak? – kérdezte élesen. – Ó, dehogy. Inkább fogd fel úgy, hogy egy tapasztalt lovag gondjaira bízlak, nehogy valami baj érjen. Hiszen neked köszönheti a vesztét a somani, nehogy megpróbáljon utolsó erejével bosszút állni rajtad – mosolygott rá kedvesen a vén szentéletű. – Attól fél, hogy megszöktetem? – kérdezett rá nyíltan Argos. – Ostobaság lenne megpróbálni is! – Igen, ostobaság – válaszolta töprengő hangon az aggastyán. – Csak, mint tudjuk, az égiek megvetik az ostobákat, ám kegyesen mosolyognak le az igazszívű őrültekre – jegyezte meg halkan, aztán újból csend nehezedett rájuk. Hol is hallottam én már ezt, töprengett el Argos egy pillanatra, de ez a rövid kihagyás is elég volt ahhoz, hogy kicsússzon a keze közül a társalgás irányítása. – Ám ne vesztegessük tovább az időnket, mindjárt virrad! – vágta el a beszélgetés fonalát az öreg. – Raomer! – Igen, szentéletű! – lépett be a szólított oly gyorsan, hogy Argosnak az a kényszerképzete támadt, hogy hallgatódzott. Pfuj, egy Szent Lovag, ajtóhoz tapadt füllel! – Raomer lovag, mostantól addig a pillanatig, amíg a somani hamvait szét nem szórjuk a szélben, maradj Khazai Argos mellett. Mindenhová kísérd el, és ha bármi veszély fenyegetné, védd meg. Nem adhatjuk meg a bosszú lehetőségét sem az átkozott mágusnak. Megtennéd? – Örömmel veszem, hogy méltónak bizonyultam egy ily fontos feladatra. – Köszönöm, Raomer lovag. Tudtam, hogy számíthatok rád. Argos majd elaludt, de ásítozás nélkül kibírta, amíg befejezték az udvariaskodást. Ám egyszer mindennek vége szakad, így nagy sokára csak sikerült elbúcsúzniuk, és távozhattak. Mire kiértek a várudvarra már felkelt a nap. Három, számolta magában Argos az átvirrasztott éjszakákat. De csalódnia kellett, ha azt hitte, hogy most majd jól kipihenheti magát. Frászt. A várkapu előtt, egy hevenyészett emelvény körül már gyülekezett a nép a hajnali hálaadáshoz.

Argos az egész szertartást az első sorban volt kénytelen végighallgatni, mivel a büszke természetű Raomer közvetlenül az emelvény mellé állt, ő meg nem szakadhatott el tőle. Így nem volt lehetősége aludni egy kicsit sem, folyamatosan figyelő szemek szegződtek rá. Különösen miután Romaneros szentéltű, ígéretéhez híven, felhívta a figyelmet Argos nagyszerű szerepére. – És ne feledkezzetek meg, jó lovagok, arról a személyről, kinek diadalunk egy részét köszönhetjük! – szónokolta a szertartás végén. – Arról a hősről, aki életét és lelkét kockáztatva az átkozott somani társaságában járt, eltűrte, hogy tiszta nevét sárral dobálják meg, becsületét befeketítsék, és mindezt azért, hogy végül beteljesíthesse az égiek akaratát, és legyőzze közös ellenségünket. Dicsőség a Khazainak, akit Argosnak neveznek! Az említett alig bírta visszafogni a nevetését, olyan furcsa volt hallani, hogy őt magasztalják. Az égiekre, van aki elhiszi ezt a maszlagot? De láthatóan akadtak ilyenek, némelyek, akik eddig gyanakodva méregették, most rámosolyogtak, és úgy tekintettek rá, mint egy közülük valóra. Az összes többi tömény unalom volt. Argos, aki már évek óta nem járt templomban, nem is figyelt, csak gépiesen követte a szertartást. Közben Romaneros szentéletű utolsó megjegyzése járt a fejében. Vajon hol is az a bizonyos határ az ostobaság és az őrültség között? Amikor befejeződött a hálaadás, a lovagok szétszéledtek, néhányan kisebb csoportokba verődve tárgyalták a már megtörtént eseményeket, és találgatták az eljövendőket. A nap már fölé emelkedett a hegyek bérceinek, a hűs, hajnali levegő érezhetően kezdett melegedni. – Raomer uram! – szólalt meg Argos. – A Tanítások mely részéből való az a tétel, hogy az égiek megvetik az ostobákat, ám kegyesen mosolyognak le az igazszívű őrültekre? – Földi Háborúk Könyve, hetvenkettedik passzus – válaszolta gondolkodás nélkül a lovag, majd egy pillanat múlva még hozzátette. – Valóban hozzád illő részlet. Ha te is úgy látod, gondolta Argos, és döntött. Rögtön jó kedve kerekedett, hisz ezen a kérdésen rágódott amióta Esmael felvetette, hogy feladja magát. Ám ekkor egy erős kéz markolta meg a vállát, és visszarántotta a való világba. Ahogy megfordult, megdöbbenve ismerte fel támadójában Tassont, a nemesvérű amani lovagot. Hujjé, erről elfeledkeztem, nyögött fel magában. Ahogy gyorsan utánaszámolt, Tasson pont erre a reggelre érhetett ide, ha megállás nélkül jött azóta, hogy észrevette a páncéljának a csillogását a hegyoldalban. De elgyötörtnek is látszott a fickó, szemei alatt sötét karikák gubbasztottak, haja csatakos volt az izzadtságtól, és bűzlött, mint a marhapásztor csizmája, trágyahordás után. – Hallottam, hogy minő dicshimnuszokat zengtek rólad, te patkány, de engem nem versz át a sima modoroddal. Argos a szeme sarkából látta, hogy Raomer keze kardjának markolatán pihen, ez úgy-ahogy megnyugtatta. – Szóval szerinted Romaneros szentéletű tévedett, vagy hazudott, amikor azt állította, hogy nem vagyok égtagadó? – vágott vissza habozás nélkül. A körülöttük állók, akik eddig némán várták a fejleményeket, felszisszentek. Egy null, állapította meg Argos. A lovag nem tudott kapásból válaszolni, csak lilult a feje. Argos lusta mozdulattal felemelte a karját, és megpróbálta ellenfelének kezét lefeszíteni a válláról. Azonnal látta, hogy esélye sincs, Tasson jóval erősebb nála, de nem esett kétségbe, alattomosan átfogott a csuklójára oly módon, ahogy Laol, a namradi kocsmák réme tanította neki, évekkel ezelőtt. A lovag kiáltva kapta vissza a kezét, egy lépést hátrált, majd felfogva szégyenét, kardot rántott. – Megtámadnál egy fegyvertelen embert? – kérdezte Argos továbbra is hulla nyugodtan, hisz látta, hogy Raomer kardja is kijjebb csúszott hüvelyéből. Kettő null, számolta tovább a pontokat, a közönség reakcióját értékelve. Egyértelműen ő volt a helyzet ura. – Már többször bajra hívtalak, de mindig kitértél előle. Most is elszaladsz, te gyáva! – őrjöngött a nemesvérű lovag. Agyára ment a kialvatlanság, szögezte le magában Argos. – Kérlek, legalább annyi tapintat legyen benned, hogy nem állsz szélirányba! – nyögte, és kényesen befogta az orrát. Néhányan elröhögték magukat. – Gyere vissza, ha megmosakodtál! – fejezte be Argos a társalgást, és hátat fordított ellenfelének. Szándékosan lassú lépésekkel távolodott. Rajta, üss meg, szurkolt magában, de a nemesvérű Tasson nem volt hajlandó felkoncoltatni magát a körülöttük álló lovagokkal. Nem támadta hátba, csak utána ordított. – Gyáva patkány vagy, ha nem állsz ki velem! Argos nem reagált, mindig tisztelte, ha valaki ragaszkodott az életéhez, és maga is a túlélésre játszott. Hamarosan felzárkózott mellé Raomer is. – Helytelen volt megfutamodnod! – vonta felelősségre Argost. – Évek óta nem küzdöttem páncélban, lovagi karddal, ő meg csak azt gyakorolta. Álltam volna ki vele bajt vívni? – Igen. A becsületedért – válaszolta Raomer. Ó, ti égiek, mindenkinek megvannak a maga korlátai, sóhajtotta lemondóan Argos. – Nincs se fegyverzetem, se lovam – mentegetődzött, tudván mily illetlen dolog lovagi körökben a piszkos anyagiakat emlegetni. Remélte ezzel lekoptathatja a témáról az öreget, de csalódnia kellett. – Szerzek. Páncélt, kardot, paripát. Mindent, ami kell. – Jó, ha Raomer uram szerez felszerelést, kiállok vele a sértéseit megtorlandó. Megvédem a becsületemet, de ígérje meg, hogy gondoskodik a temetésemről – mondta Argos, csipetnyi gúnnyal a hangjában. – Gondoskodom a temetésedről – válaszolta komoly képpel a lovag, nem érzékelvén az iróniát Argos szavaiban. Hát ez aztán remek, lelkesedett az érintett, és felfüggesztette a további társalgást, szótlanul haladtak tovább. Egyenesen Raomer sátrához mentek. Argos nem törődve semmivel, megkereste a legközelebbi ágyat, hozzávetőleges pontossággal rádőlt, és még a levegőben elnyomta az álom.

Átaludta az egész napot, és a rákövetkező éjszaka nagy részét. Csúf zajokra ébredt, fém csattant fémen, és valakik nehéz tárgyakat csapkodtak a földhöz, egészen a közelben. Jaj, ki az aki ilyen hajnali órában képes dolgozni, fordult a másik oldalára, de nem lett csend. No jó, tápászkodott fel beletörődve a megmásíthatatlanba. Nekibotorkált a sátorlapnak, egy pillanatra kinyitotta a szemét, betájolta magát, majd átaludt a szoba ajtaján. Egy figyelmetlen alak nekirohant a sötétben, és ismét felkeltette. Megragadta az ismeretlen ruháját, kilesett a szemhéja mögül, és örömmel állapította meg, hogy csak egy suhanc áll előtte. – Hozz nekem reggelit! – Én Raomer uram parancsára… – Arra tanítottak, hogy feleselj? Semmi engedelmesség, meg kötelező tisztelet az idősebbek iránt? – kiáltott rá a szegény ifjúra, és saját hangjára végre véglegesen felébredt. Elengedte a kölyköt, kiment a külső terembe, és leült az asztal mellé, majd halántékát dörzsölgetve eltöprengett az előző nap eseményein. Még jó, hogy reggel lefeküdt, hisz csak annyi idő alatt, míg ébren volt, sikerült két garantáltan halálos balhét összehoznia magának. Mert ha megvív Tassonnal, és valami ilyesmit ígért Raomernek, akkor neki vége. Másrészt, ha megpróbálja kilopni Esmaelt az égiek szolgálóinak kezei közül, az is gyors és csúf halállal kecsegtet. Ostobaság volt csak rágondolni is! Hm, ostobaság vagy őrültség? Gondolatait a visszatérő suhanc zavarta meg, aki egy jókora ezüsttálcát egyensúlyozva lépett be a terembe, majd letette azt Argos elé. A tálcán kenyér és sonka volt, meg egy kancsó bor. – Óhajt még valamit, Argos uram? – kérdezte a siheder dacosan, felvetett fejjel. – Nem, köszönöm, elmehetsz – válaszolta Argos, majd még utána szólt – És bocsáss meg, ha megbántottalak volna, de mostanában kissé ingerlékenyebb vagyok a szokottnál. A gyerek szemei elkerekedtek a csodálkozástól, ám Argos nem vesztegetett rá több időt, nekilátott reggelijének. Mire befejezte az étkezést, lebontották a feje fölül a sátrat. A pirkadat első fényeiben láthatta, hogy lassan az egész tábor útra kész, megrakott szekerek álltak mindenfelé. A hajtóvadászat véget ért, a Szent Lovagok hazafelé vették az irányt. Pár óra múlva Argos is egy ló nyergében lötyögött, a sereg hosszúra nyúlt kígyójának közepe táján. Mellette Raomer lovagolt. Északnak tartottak, le a Monshen lábáig, ahol majd rátérnek a kövezett útra, Raddan felé. Egy héten belül megérkezhetnek, még ha esősre fordul is az idő, ami ebben az évszakban nem lenne szokatlan, és a rendházban megtartják a pert, a Tanításokban leírt szabályok szerint. Délben hosszú pihenőt tartottak. Argos türelmesen megvárta, amíg Raomert elnyomta az álom, és lelépett. Egyenesen az égiek szolgálóinak szekerei felé ment, amelyek a sor elején helyezkedtek el. Gyorsan kiszúrta azt a ponyvás kocsit, melyen Esmaelt őrizték, csak úgy nyüzsögtek körülötte a páncélos lovagok, meg a sok egyházfi. Nem is próbálta megközelíteni, tisztában volt vele, hogy úgysem engedik oda, és minek élesztgetné fölöslegesen Romaneros szentéletű amúgy is igen heveny gyanúját? Inkább egy ispotályos szekeret keresett, lehetőleg olyat, amelyen az égiek szolgálólányai utaztak. Ilyet is lelt hamar. Futólag megvizsgálta a vállsebét, sajnos szépen gyógyult, de jobb híján kénytelen volt megelégedni vele. Hát odament a szekérhez, és türelmesen várt, amíg a két ispotályos nő felfigyelt rá. Mosolyogva köszöntötte őket. – Khazai Argos vagyok – folytatta. – Lenne egy kisebb sérülésem, egyáltalán nem komoly, de gondoltam, jobb ha egy hozzáértő is vet rá néhány pillantást. Kérem, ha nincs egyéb feladatuk, szánnának rám egy kis időt? – kérdezte túlzott udvariassággal. – Ez a feladatunk – válaszolta hidegen az idősebbik, szigorú arcú, negyvenes nő. – Mutassa! Argos levette az ingét, megfeszítve mellkasának kidolgozott izmait. A fiatalabbra koncentrált, aki kedves mosolyú, széparcú teremtés volt, és ezen felül megfelelően tapasztalatlan lánykának tűnt. Határozottan ő volt az egyszerűbb eset, és most kivételesen a siker számított, nem a kihívás. – Tényleg nem veszélyes. De átköthetjük – vont vállat az idősebbik. – Köszönöm – válaszolta Argos a kisebbik szemébe nézve. Nem kerülte el a figyelmét az másik nő szája szélén megjelenő megvető mosoly, de ez számított a legkevesebbet! Aztán hagyta hogy leültessék, és átmossák a sebet. – Ez nem is volt veszélyes helyzet, alig hárman voltak, bár lesből támadtak rám. De amikor ezt szereztem, – mutatott a nyaka mentén húzódó forradásra, – akkor sokkal nagyobb volt a baj. Fenn a Monshenen történt… – kezdett bele, és folyamatosan, alig figyelve mesélt, amíg kész nem lett a karján a kötés. Utána megmozgatta a vállát, és örömmel tapasztalta, hogy már egyáltalán nem fáj. Felállt, lassú mozdulatokkal felöltötte ingét, majd rövid köszönetnyilvánítás után áttért jövetelének igazi céljára. – Nem lehet kellemes itt utazni a somani közvetlen közelében – kezdte könnyed, társalgó hangnemben. – Maga mondja, hisz napokon át kettesben volt vele – kérdezett vissza a fiatalabb. Az idősebb ekkorra, hála az égieknek, megunta hősünk pózolását, és más teendők után nézett. Argos kettesben maradt kiszemelt áldozatával. – Rólam valamiért elhitte, hogy nem akarom bántani – mosolygott kedvesen a leányzóra, felvillantva harminckét hófehér fogát. – Tényleg hallottam, hogy Khazai Argos sokakat becsapott már, de nem hittem volna, hogy egy átkozott somani eszén is túl járhat valaki. – Nem volt nehéz – szerénykedett Argos. – De itt most más a helyzet, hisz itt tudja, hogy ellenségek között van. – Nem tehet semmit, folyamatosan imádkoznak a teste felett – tért rá végre a lényegre a lány. – És gondolom, mindenféle altató főzetet is itatnak vele… – hagyta befejezetlenül a mondatot hősünk. – Dehogy, az semmit sem használ egy mágus ellen! – Tényleg? – csodálkozott Argos nagyra nyílt szemekkel. – Igen. Tudniillik nincs olyan szer, ami teljesen béklyóba verné az elmét – fitogtatta tudását a kislány. – Sőt, a legtöbb kábító hatású tea hallucinációkat idéz elő. Ez azt jelenti, hogy az áldozat képeket lát, hangokat hall, ha esetleg tompábban is, mint egy közönséges álomban. És cselekedni is akar ebben a képzelt környezetben. Ha pedig igazán akar valamit, akkor van lehetősége használni bűnös tudását. Ilyenkor még veszélyesebb is lehet, mint ébren, mert még a tudata sem felügyeli az égiektől lopott hatalmat. – Ki hitte volna! – álmélkodott Argos, és egy templom égő kövei jelentek meg a lelki szemei előtt. – Akkor hogy lehet őket ártalmatlanná tenni? – Csak az égiek támogatását kérve. Más nem foghat vissza egy mágust, mint az igaz hit. Ez nem is hangzik olyan rosszul, gondolta Argos. Most, hogy lélekben már Esmael mellett állt, határozottan örült neki, hogy az mégiscsak egy lényegében megfékezhetetlen erejű mágus. És mivel már mindent tudott, amit ebből a kislányból kiszedhetett, úgy döntött, hogy lassan akár távozhatna is. – Megkérdezhetném a becses nevedet? – Saoménak hívnak. – Köszönöm, Saome, amit értem tettél. Most sajnos mennem kell. Esetleg később még találkozhatunk – hajolt meg mélyen a lány előtt. – Az égiek legyenek veled! – Veled is – intett kurtán, és utána gyorsan elhúzott, mert már pár pillanattal ezelőtt észrevette Raomer magas alakját, ahogy fejét forgatva közeledett az úton. – Raomer uram! Engem keres? – szólította meg, amikor biztonságos távol jutott az ispotályos szekértől. – Igen – rezzent össze a lovag. – Miért hagytál ott? – Csak a karomon lévő vágást kötöztettem be, nem hittem volna, hogy ehhez engedélyt kell kérnem – sértődött meg Argos. – Többet el ne mozdulj mellőlem! Egy pillanatra se! Romaneros szentéletű rám bízta az életedet, nem szeretnék neki csalódást okozni azzal, hogy neked valami bajod esik. – Én sem – mondta Argos őszintén, és némán bandukolt vissza a lovag mellett a cókmókjaikhoz.

Napnyugtára érték be az előörsöt, és akkorra már állt az új tábor. Nem volt olyan fényes, mint az előző, Ikerion mellett, hiszen csak egy éjszakára volt hivatott otthont nyújtani a fáradt seregnek. Argosék gyorsan meglelték a számukra felállított sátrakat, és lepihentek. Raomer rövid ideig négyszemközt tárgyalt az egyik csatlósával, aztán magához intette hősünket. – Fiam, megvan a felszerelés, amit kértél. Holnap megvívhatsz a nemesvérű Tassonnal. Ne köszönj semmit, szívesen segítettem. Argos picit megszédült. – Jó, igazán remek. Akkor holnap beszélek vele. – Még ma. Jobb ezt minél hamarabb letudni. – Persze – törődött bele Argos. – Elkísérlek, hogy később bizonyságot tehessek, hogy becsületes párbaj volt – bíztatta Raomer. – Köszönöm – nyögte ki Argos. Együtt vágtak át a táboron, az amani lovag sátra magányosan, távol a többiekétől állt. Argos azt is észrevette, hogy a Canseli Rendházból való lovagok is különhúzódtak a többséget képező Raddaniaktól. Amikor közel értek, Tasson felállt, és eléjük ment pár lépést. A kardját sem felejtette el magával hozni. – Mit akarsz itt, te Khazai kutya? – Elégtételt venni jöttem. Gyávának neveztél, ezért kihívlak lovagi párbajra! – válaszolta Argos, jó hangosan, hogy a szomszédos sátrak lakói is hallják. Ha már balhé, legyen nagy. Meg ki tudja, mire lehet jó még a nyilvánosság? Tasson arcán széles mosoly terült el. – Végre! Holnap napfelekeltekor megfelel? – Nem – mondta Argos, és érezte, hogy Raomer meglöki hátulról, de csakazért sem vett róla tudomást. – Nem. Szeretném megvárni, míg a somanit megégetik, hogy biztos lehessek benne, hogy kipusztul mocskos fajtája a föld színéről. Bocsáss meg, Esmael, nem jutott jobb az eszembe, kért elnézést magában a mágustól. – Eh, ez üres kifogás! Megint el akarod kerülni, mi, hogy kiállj velem férfi módra. Még szép, hogy igen, gondolta Argos. – Dehogy! – szegte fel a fejét sértődötten. – Azon a napon, amikor a somani hamvait a szélbe szórják, megvívhatunk. Esküszöm a nevemre! – Mit számít az nálad! – tajtékzott Tasson, de ezt már Raomer is megelégelte. – Még nem szegett meg lovagnak tett esküt Khazai Argos, így ajánlom, hogy higgy neki, különben magam is személyes sértésnek veszem bizalmatlanságodat. Ez hatott, Tasson nem akart a tapasztalt Raomerrel is párbajozni. – Jó – dörmögte. – De hallottátok mind – emelte fel ismét a hangját –, aznap, amikor a somanit megégetik, Khazai Argos ki fog állni ellenem. Esküt tett rá! Ezzel nem törődve többet velük, visszament sátrához, és belefeledkezett vacsorájába. Ők is elindultak visszafelé. – Nem értem – kezdte Raomer kicsit távolabb –, miért húzod az időt. A somani sorsa már nem tartozik rád. – Ha jól tudom, minden párbajozó joga, hogy elrendezze dolgait, mielőtt esetleg meghal. Nekem nincs családom, akikről gondoskodnom kéne, de attól még szeretnék azzal a tudattal kiállni, hogy nem hagyok magam mögött befejezetlen ügyeket. – Ismerem én is a párbajozók jogait, jobban, mint te, és azt is tudom, hogy nem illik vele visszaélni. – Ez nem visszaélés. Tassonnak legyen mindegy, hogy várnia kell még egy hetet, hisz évek óta vár már erre az alkalomra – mondta Argos, és közben azon töprengett, hogy Romaneros szentéletű vajon azt is rábízta Raomerre, hogy szerény személyét felsegítse az égiek közé, vagy önszorgalomból ilyen lelkes az öreg lovag.

Az éjszaka hamar eljött, a tábor elcsendesedett, és a pislákoló tüzek égi tükreként felragyogtak a hideg fényű csillagok. A sátrak között langyos szél járt, halkan fésülgetve a napközbeni melegtől kókadt fák lombjait. Argos most is, mint délután, jófiúsan kivárta, hogy Raomer elaludjon, aztán kimászott a sátorból, de mielőtt nekivághatott volna a bársonyfekete éjszakának szembetalálkozott egy kard pengéjével. Az a suhanc tartotta, akivel előző reggel már sikerült megismerkednie, ha futólag is. – Ha még egy lépést tesz, meg kell önt ölnöm, Argos uram – mondta nagyon komoly képpel ifjonc. Argos visszafogta a nevetését, mert nem akarta megbántani szegény gyereket, és teljes komolysággal válaszolt maga is. – Először is, ha valakinek át akarod vágni a torkát, akkor a fegyvered hegyét vidd egészen közel a nyakához, így – lépett közelebb, és ráfektette állát a kard hegyére. – Mert ha ilyen távolról kalamolsz az arca előtt – lépett vissza az előbbi helyzetbe –, akkor, ha az illető gyors… úgy értem, tényleg gyors, megtörténhet, hogy mire te megteszed azt a hiányzó araszt, addig ő kitér előled, és kitöri a nyakadat. Így – prezentálta ezt is Argos egy villámgyors mozdulattal. A suhanc elejtette a kardot, és ijedten pislogott, torkával Argos kezei között. Az várt egy kicsit, aztán elengedte. – Persze lehet – folytatta, miközben a másik levegő után kapkodott –, hogy sikerül megkarcolnod véletlenül, de hidd el, semmit sem érsz vele, ha az illető két hét múlva elpatkol seblázban. Na, szedd fel szépen a kardodat, és térjünk vissza az előbbi kijelentésedre – fejezte be a karitatív népművelői tevékenységet hősünk. – Miért is szeretnél megölni? – Raomer úr parancsolta, hogy ne tévesszem önt szem elől az éjszaka folyamán – nyögte ki az ifjú. – Hm, ennek egy kissé drasztikus értelmezése az, hogy megölsz, bár kétségkívül hatásos. De szerintem Raomer inkább arra gondolt, amikor azt mondta, hogy ne tévessz szem elől, hogy ne tévessz szem elől. Azaz légy a nyomomban, figyeld minden lépésemet, ne hagyj magamra egy pillanatra sem. Szóval gyere – indult neki az éjszakának. A suhanc rövid tétovázás után követte. Messze kerülve a még égő tábortüzeket, és a körülöttük vigadozó katonákat, határozottan haladtak keresztül a táboron. – Hogy hívnak? – kérdezte Argos egy kicsit később, szégyellve már, hogy imént olyan csúnyán visszaélt a gyerek gyakorlatlanságával. – Carisnak. A Vjana családból való vagyok. – Akkor mi ismerjük már egymást. Jártam egyszer a raan masani palotátokban, bár elég régen. Nem hiszem, hogy emlékszel rám. – De emlékszem. Egy este nagy kiabálásra ébredtem, és ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy az apám a szemközti balkonon egy idegennel vív. Aztán berohant a dajkám, és becibált az ablakból, hogy ez nem gyereknek való látvány. A konyhai cselédektől tudtam meg másnap, hogy maga volt az az ismeretlen. Apám azóta is szidja önt, ha szóba kerül az eset. Argos elmosolyodott, de óvatosan, nehogy az ifjonc észrevegye. Régi, raan masani szép idők! – És most elégtételt kívánsz venni? – kérdezte, felvéve a helyiek életritmusát, de cseppet sem idegeskedve. – Ha majd úgy tudom forgatni a kardot, mint Argos uram, akkor talán – válaszolta az ifjonc kimérten. Van jövője a gyereknek, gondolta hősünk kellemesen csalódva, de nem mondta ki hangosan, mert nem akarta megbántani. Közben elérték a canseliek sátrait. Itt is lobogott még egy tűz, néhány fiatalabb lovag és csatlós ülte körül, kártyáztak és ittak. Argos odalépett közéjük. – Beszállhatok? – kérdezte. Ugyan már évek óta nem járt a Monshen északi oldalán, így haragosai nem nagyon lehettek közöttük, de hírét ismerték mind. Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd az egyik, kicsit már mámoros lovag elnevette magát. – Khazai Argosról azt mesélik, hogy ügyesebben csal a kártyában, mint ahogy a macska fogja az egeret. – Ugyan! – legyintett hősünk, majd leült közéjük, elvette a paklit, és megkeverte. – Ha valaki esetleg úgy látná, hogy csalok, akkor szóljon, egy aranydukátot adok neki. Mert én becsületesen játszom, bizony! – kedélyeskedett tovább, leosztva négy lapot annak a lovagnak, aki az imént szólt, majd magának is. Az óvatosan megnézte, és széles vigyor terült szét az arcán. – Ne örülj korán! – figyelmeztette Argos. – Jobb lapom van, mint a te négy vacak helytartód – ezzel felfordította a lapjait, négy királyt. Az emberek felszisszentek, aztán hitetlenkedve összenevettek. – Na, ezek után várhatod – mondta a lovag –, hogy valaki leálljon veled játszani! – Úgy sincs egy rezem se, amit feltehetnék. – Akkor miből ajánlottad azt az egy dukátot az imént? – Önbizalomból – felelte Argos egyszerűen, és meghúzta a hozzá legközelebbi borosflaskát. Megint körberöhögték, kezdte magát jó érezni. – Akkor miért jöttél ide, ha nem játszani? – kérdezte valaki. – Mert untam a raddaniak nagy pofáját hallgatni egész este – válaszolta, ezt megtapsolták. – Tán csak egy normális van közöttük, az én Caris cimborám. Na, ne állj már ott olyan szerencsétlenül! – szólította meg a még mindig tanácstalanul, a tűz fénykörének szélén tébláboló ifjút. – Ülj le közénk nyugodtan, megmondtam, hogy nem fognak bántani! Többen nevetve helyeseltek, és biztosították, hogy bár rühellik a raddani kutyákat, de vele kivételt tesznek. Caris bátortalanul leült Argos mellé, aki a kezébe nyomta a félig kiürült palackot, hogy ellegyen valamivel. – Meg sajnállak is titeket – folytatta a nép puhítását. – Aztán minek? – kapta fel a vizet egy erősen alkoholos befolyás alatt álló csatlós. – Kemény legények vagyunk mi, nem kell minket sajnálni! – Persze, kemény legények vagytok, végigharcoltátok az Incenen a nyarat, feldúltátok a somanik utolsó rendházát. És? Az emberek nem erre fognak emlékezni, hisz ez titkos hadművelet volt, hanem arra, hogy Raddanban égették meg az utolsó somani mágust – mutatott rá Argos, levadászva egy újabb teli palackot. Többen bólogattak. – A franc bele, hogy Raddan közelebb van, így övék a dicsőség – morogta valaki hátul. – Á, ne dőlj be a raddaniak dumájának – mondta valaki más –, a somaninak esélye sincs megszökni, nyugodtan elvihetnénk Canselig. Argos némán bólogatott, és letette maga mellé az üres üveget. Tapasztalatai alapján tudta, hogy a dolog egy idő után már magától működik, és csendben, néha-néha közbeszólva, hallgatta végig, ahogy a társaság jól felheccelte magát. Kedves témájuk lehetett a szomszéd rendház ócsárlása. Már ott tartottak, hogy mennek, és majd jól megmutatják a raddani mocskoknak, hogy kivel szórakozzanak, de aztán végül győzött a bor, és elszántságuk alább adott. A társaság kisebb csoportokra bomlott, néhányan csak ittak, mások énekelni próbáltak, megint mások Argos anekdotáit hallgatták. Aztán ki-ki a saját tempójában kidőlt, és lassan elcsendesedtek. Hősünk elégedetten, bár kissé imbolyogva tápászkodott fel. – Gyere, Caris! – emelte talpra a hortyogó suhancot, majd néhány nehezen követhető egyensúlyozó manőver után a sátruk felé vette az irányt. Hajnal felé járt már az idő.

Másnap nehezen ébredt, enyhe fejfájással, de a táborlakók többségénél hamarabb, és erre igazán büszke lehetett. Igyekezett gyorsan összeszedni magát, kimászott a sátrából, és vett egy mély levegőt. A lábainál Caris aludt, pont abban a pozícióban, ahogy este letette. – Ébresztő! – pofozgatta meg az arcát. – Jaj! – nyögte a suhanc. – A fejem! – Nem kellett volna tegnap annyit vedelni. – Fele annyit sem ittam mint te… illetve Argos uram – morogta az ifjonc, és közben megpróbált feltápászkodni a földről. Argos kicsit sóhajtott, majd csak felsegítette. – Először is, ahhoz hogy velem versenybe szállhass, még sokat kell gyakorolnod. Másrészt jól emlékszel, tényleg ittunk pertut, többet is, de azért jobb lenne, ha Raomer előtt tartanánk a formaságokat. – Az égiekre, hogy fogom ezt megmagyarázni neki – támasztotta meg a halántékát Caris. – Úgy, hogy azt mondod, hogy egész éjjel le sem hunytad a szemedet, végig engem őriztél, ezért érzed magad most oly nagyon fáradtnak. Meg fog dicsérni – bíztatta Argos. – Ha elhiszi. – Elhiszi, ha jó alaposan megmosakszol, elrágcsálsz egy keserűdiót, és megpróbálsz mosolyogni! – osztotta meg tapasztalatait a kezdővel. – Rá sem bírok gondolni – nyöszörögte Caris. – Azért csak rajta! – állította pályára az ifjoncot Argos, majd maga is rendbe szedte külsejét. Szerencséjük volt, Raomer elhitte a mesét. Legalább is Argos így tippelt, bár ő csak messziről figyelhette azt a beszélgetést, amelyben Caris előadta az éjszaka enyhén módosított történetét. Aztán elindult a menet, és Argos egykedvűen unatkozhatott egész nap a lovag mellett. Ráadásul frissnek is kellett mutatkoznia, míg a mázlista Caris nyugodtan alhatott hátul, a kutya sem figyelte. Élt is a lehetőséggel, és néha vészesen ferde szögben ülte meg a lovat, de csak egyszer esett le, és akkor sem lett semmi komoly baja. A déli pihenő kezdetén Argos megkérte Raomert, hogy mutassa meg neki a kölcsönpáncélt. Az öreg bólintott, és odavezette Argost az egyik szekerükhöz. A rakomány tetejére szíjazva, vízhatlan ponyvába burkolt ládában lapult a holmi. Lopta, kérte, esetlen talán vette, tűnődött Argos némán. Mindenesetre szép ötvösmunka volt, fénylő felületét gondos kezek véste virágmotívumok díszítették. – Felpróbálhatom? – kérdezte Argos. – Persze. Van itt hozzá minden. Kell segítség? – Köszönöm nem – válaszolta Argos, ám utána majdnem egy teljes órába telt, míg felöltötte a páncélt. De nem sajnálta rá az időt, hogy felidézze a kapcsok, pántok, illeszkedések bonyolult rendjét, tudta, hogy ezen lényegében az élete múlik. Amikor kész lett, körbesétálta a szekeret, próbálgatta a különböző mozdulatokat. Elővette a nehéz, két kézre kovácsolt pallost is, és végigpróbálta a főbb hárításokat és támadásokat, ahogy annak idején, Khazaban tanította neki Sharen. Beleizzadt. Néhány idősebb lovag mosolyogva figyelte ügyetlenkedését. Könnyű nektek, ti már pelenkából is páncélozottat viseltetek, morgott magában Argos, és tovább küzdött öltözete ellen. Legalább elviszitek a hírt Tassonnak, hogy béna vagyok. Ami aztán igazán semmit sem árthat! Majd mikor úgy érezte, hogy elegendő közfeltűnést keltett, visszavette megszokott ruháját. – Nos, elégedett vagy vele? – kérdezte Raomer délután, amikor ismét egymás mellett lovagoltak. – Igen. Pont az én méretem. Honnan szerezte Raomer uram? – Kapcsolatok kérdése – nagyzolt a lovag. – Kívánsz még valamit? – Aha. Ne figyeltessen azzal a kölykökkel. Utálom, ha valaki lesi az álmomat! – Miért, mit árthat? – mosolyodott el Raomer. – Úgy gondoltam, hogy jó gyakorlat lesz neki a te figyelésed. Hidd el, semmi jelentősége sincs a dolognak! Argos meg volt bántva, hogy ennyire semmibe veszik. Majd pont ő fog egy ilyen ócska mesét elhinni! – Ha tényleg ez a helyzet, hát jó, nem bánom – mondta végül. – Maradhat, de ha túlzottan az idegeimre megy, le fogom csapni. – Óvva intenélek. A Vjana család fia, és azok már így sem kedvelnek téged, ha jól tudom. Ha megint szégyent hozol rájuk azzal, hogy megvered Carist, akkor lehet, hogy bosszút állnak – intette a lovag jóakaratúlag. Szeretnéd, mi, gondolta Argos és morgott még valamit a foga között, de nem válaszolt. A por egykedvűen szállt körülöttük, igazi nyár végi forróság telepedett a tájra. A csapat lassabban haladt a tervezettnél, az est már éjszakába hajlott, mire elérték a következő táborhelyet. Ott a menet feloszlott, mindenki a sátra felé vette az irányt, amit a gondos elővédek már régen felállítottak. Argos megvárta, míg elül a nyüzsgés, és kisétált a szabadba. Félszemmel figyelte, hogy egy vékony árny követi. Felfelé haladt, biccentett az őrnek, aki miután felismerte utat adott neki. Kicsit meggyorsította lépteit, a sziklás hegyoldalban növő, csenevész fák suttogva borultak fölé, elfedve a csillagok fényét. Amikor már elég messze ért az őrtüzek fénypöttyeivel ékes tábortól, letelepedett egy még mindig meleg sziklára. Caris hamarosan utolérte, és mellé mászott. – Ugye, hogy elhitte. Ügyes gyerek vagy te – kezdte Argos. – Elhitte. Azt is mondta, hogy most már nem kell figyeljelek. Aztán az este megint odajött, mondta ő is, hogy ügyes vagyok, és adott három ezüstpénzt, hogy mégis maradjak a nyomodban továbbra is. – Mutasd csak a pénzt! – kérte Argos. Caris előszedte az érméket, az amúgy üres erszényéből. Argos magyarázta nélkül eltette az egyiket. – Hé, ezt miért vetted el? – méltatlankodott Caris. – Mert én kerestem neked mindhármat. Délután rávettem Raomert, hogy továbbra is veled figyeltessen. – Miért? Hogyan? És add vissza! – Azért, mert téged már ismerlek, ügyesen, és nem adom. Továbbá, mivel a te családod gazdag, az enyém meg nem, és most különösen le vagyok égve, nekem nagyobb szükségem van a pénzre, mint neked – ezzel elvett még egy érmét. Caris gyorsan tanult, eltette a megmaradt egyszem ezüstöt. – És ma este mit csinálunk? Megint inni kell? – Kell? – visszhangozta Argos. – Ebben az életben semmit sem kell! Vannak olyan dolgok, amiket hasznos, hasznosabb és még hasznosabb megcsinálni, de semmit sem kell – filozofálgatott, majd felállt a szikláról, és elindult lefelé a domboldalon. Caris kis habozás után követte. Egy ideig csend telepedett rájuk, majd Argos megint megszólalt. – Nyugi, ma nem inni megyünk. Hölgytársaságban fogjuk tölteni az estét. – Mi? Úgy érted, hogy… izé, na… – esett kétségbe Caris. – Miért, hogy másként lehetne ezt érteni? – kérdezett vissza Argos tágra nyílt, értetlenkedő szemekkel. A suhanc erre csak elvörösödött, de nem válaszolt. Nagy ívben megkerülték a tábort, végig a hegyoldalban maradva. Alattuk csak a tábortüzek pislogtak, sehol sem látszott semmi más mozgás. Hamarosan az egyházi szekerek felett jártak, tisztán ki lehetett venni a sátrat, ahol Esmaelt őrizték, szoros, dupla gyűrűben fáklyás őrök állt körülötte. Ezen kívül viszont itt is minden kihaltnak tűnt, és leszámítva a néhány őrszemet, biztonságosnak látszott a terep. Argos csak ritkán állt meg egy-egy pillanatra fülelni, és rutinosan kerülte ki a posztoló katonákat. – Te, csak nem az égiek egyik szolgálólányát keressük fel? – döbbent meg Caris. – Miért, vannak más nők is velünk? – fordult vissza egy pillanatra értetlenkedve hősünk. – Ha jól ismerem a ti álszent szabályaitokat, tilos asszonyt vinni a hadba vonuló sereggel. Így nem csoda, ha esténként nagy a nyüzsgés az ájtatos lelkű leányok körül. – Ez nagyon illetlenül hangzott. – Lehet, de attól még igaz – vont vállat Argos, aztán ment tovább. Zajtalanul haladtak, majd egy bozótosabb rész szélén, ahonnan jó rálátás nyílt a táborra, hősünk lehasalt, majd kicsit előrébb mászott. Caris buzgón követte a példáját. Rövid szemlélődés után Argos felfedezte azt az ispotályos szekeret, ahol ellátták a sebét. – Figyelj – suttogta –, abban a kocsiban két nő utazik. A fiatalabb lehet a tied, Saoménak hívják, egész jó bőr. Én megelégszem az öregebbel is. – De… – vetette volna közbe Caris, ám Argos folytatta. – Egyszerűen odamégy, bekopogsz, bemutatkozol. Megelőlegezel magadnak egy lovagi címet. Megmondod, hogy egy elbitangolt öszvért kerestetek, de társad kificamította a bokáját, és sürgős segítség kellene, mert mozdulni sem tud. Ragaszkodsz hozzá, hogy csak az egyik menjen. Mert… mert mondjuk senki sem tud az elveszett állatról, és nem akarsz nagy felhajtást, hisz holnapra úgyis megleled. Ha peched van, az öregebb akar majd túrázni, de valószínűbb, hogy nem lelkesedik az esti hegymászásért, és akkor Saome fog veled menni. Aztán kézen fogod a kislányt, és felviszed egy elhagyatottabb helyre. Ennyi. – Te azt akarod, hogy én… – bicsaklott el Caris hangja. – Én nem akarok semmit. Ha már fenn vagytok, azt csinálsz, illetve nem csinálsz, amit akarsz. De ha a lány egy órán belül visszajön, és elrontja az én szórakozásomat, akkor kitekerem a nyakadat. Na, mozgás, légy férfi! – lökte előre Carist. Az esetlenül feltápászkodott, majd odament a mutatott szekérhez, kétségbeesetten visszanézett, végül nagy levegőt vett, és kopogott a kocsi oldalán. Bent világosság gyúlt, és hamarosan megjelent egy kócos női fej. Argos jót mulatott, ahogy a zavart ifjú megpróbálta beadni a mesét. Nagyon átlátszó volt, mert amennyire ki lehetett venni a gyertya halovány fényében, állandóan elpirult, meg vagy féltucatszor beletört a nyelve a hazugságokba, de végül Saome elment vele. Ennyit az égiek szolgálóleányainak erkölcseiről, gondolta Argos, és maga is nekivágott. Mint előbb Caris, ő is kopogott a szekér oldalán, de nem várt a válaszra, hanem azonnal belépett a ponyva mögé. – Az égiek… – szólalt meg egy méltatlankodó hang, de Argos befogta a nő száját. – Ó, könyörgök, ne vesd a szememre, hogy itt vagyok, amióta csak találkoztunk, nincs olyan perc, melyben nem rólad álmodoznék! – suttogta, majd óvatosan elengedte az asszonyt. – Mit képzel, hogy merészelt idejönni! – válaszolta az, de koránt sem olyan határozott hangon, mint ami elvárható lett volna az égiek egy szolgálólányától, akire éjnek évadján rátör egy férfi. – Bocsáss meg, hogy felkerestelek, de nem tudtam felejteni csillagként fénylő tekinteted, rózsásan mosolygó ajkad, hangod dallamát! Találkozásunk minden kis részlete elevenen ég a szívemben – suttogta Argos, végtelenül őszintén csillogó szemekkel, majd rövid mérlegelés után még féltérdre is ereszkedett, bár félt, hogy ez esetleg egy kicsit már túl színpadiasan fog hatni. Ám a nő láthatóan nem tartotta nevetségesnek, vagy legalábbis nem tette ezt szóvá. – Nekem úgy tűnt, inkább a kis Saome kötötte le a figyelmedet! – mosolyodott el megvetően. – Ugyan, ki figyelne egy kislányra, ha megcsodálhat egy érett asszonyt! – tiltakozott Argos széttárt kezekkel, és úgy érezte, innen már könnyen fognak menni a dolgok. Lényegében nem tévedett, nemsokára megkapta azt, amire vágyott.

Egy bő óra múlva, arcán elégedett vigyorral hagyta el a terepet, hóna alatt egy kisebb csomag lapult. Visszament a fák közé, ahol elvált Caristól, de még sok idő telt el, míg megjelent a suhanc. Kézen fogva jött lefele Saoméval, és Argosnak még hosszú búcsúzkodásukat is ki kellett várnia. Amikor végre egyedül maradtak, megköszörülte a torkát. Caris ijedtében nagyot ugrott, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor felismerte Argost. Elindultak visszafelé. – Nem sietted el – jegyezte meg rosszmájúan, már menet közben Argos. – Hát, elég messze mentünk, hogy biztosan ne zavarjanak meg – mentegetődzött Caris. – Örömmel hallom, hogy nem vagy olyan hebehurgya, mint a legtöbb korodbeli ifjú, aki már az első bokorban leteperte volna szegény lányt. Carisnak a torkán akadt valami, így nem válaszolhatott, csak krákogott egy sort. – Mi van abban a csomagban? – terelte másra szót, amikor végre megszólalt. – Néhány apróság. A másik nőtől kaptam. – Tshaman. Tshamannak hívják. Saome mondta. – Aha, köszönöm. Jó tudni – válaszolta hősünk kifejezéstelen hangon. Nem sokára visszaértek a sátrukhoz. Kettő, számolta az átvirrasztott éjszakákat Argos.

A másnap reggel is fülledt melegséggel köszöntött rájuk, az állatok nyugtalankodtak, és az emberek is ingerlékenyebbek voltak a szokottnál. De az indulás után nem sokkal a nyakukba szakadt az égiek áldása. Az ég elborult, hatalmas villámok cikáztak, és csak úgy dőlt víz a sötét fellegekből. Az út pillanatok alatt felázott, a szekerek néhol tengelyig süllyedtek a friss sárban. Valahol elöl egy ló megriadt, és árokba borította a kocsit, ami elé be volt fogva, ezzel szinte teljesen megakasztva a menetet. Az emberek káromkodva küzdöttek a szél által életre keltett ponyvákkal, hogy ne ázzon el minden. Kapucni, ka-puc-ni, memorizálgatta Argos, miközben megpróbálta olyan magasra hajtani a gallérját, amilyen magasra csak lehetett. Nem igaz, hogy ilyen egyszerű dologra nem tud odafigyelni. Hogy nem képes soha egy csuklyás köpenyt kifogni? Ó, ti égiek, miért pont ezt tagadjátok meg tőlem! Gátlástalanul szitkozódott egy kicsit, az ítéletidőt leszámítva is elég elgyötörtnek érezte magát. Az előtte haladó kocsi véglegesen megakadt. – Gyerünk, emberek, toljuk meg! – vezényelt valaki. Még csak az kéne, borzadt el Argos, így is csupa víz vagyok, ne kívánja senki, hogy össze is sározzam magamat! Aztán a nagy kavarodásban sikeresen elvesztette Raomer csapatát. Ennek nagyon megörült, és amikor kicsit később megenyhült a vihar, akkor még fütyörészni is kedve támadt. Tetőtől talpig át volt ázva, de kit zavarnak ilyen apróságok? Tovább fürdette az arcát a még mindig szemerkélő esőben. Légy üdvözölve rég látott északi ősz! Mivel az utat a lezúduló víz hömpölygő folyóvá változtatta, mindenki megpróbálta szekerét partosabb részekre vontatni. Argos is az út mentén haladt, óvatosan, lassú lépésben, nehogy megcsússzon a lova. Mellette az egyik kocsit éppen felfele húzták, de nagyon úgy nézett ki, hogy hiába, magával viszi az áradat. Argos alig ismerte fel az egyik lent küzdő, csupasár figurában Jasmelt, azt a canseli lovagot, akinek négy helytartót osztott poénból. Az is észrevette őt. – Gyere Argos, segíts! A szólított nagyot sóhajtva leszállt a lováról, majd belegázolt a sáros, mocskos áradatba. Együttesen feszültek neki a szekér hátuljának, térdig vízben állva. Elöl egy tajtékos lovat próbált a kocsis rávenni az együttműködésre. Nagy nehezen kimozdították a szekeret a holtpontról, majd az nem sokára megugrott, és kikerült a veszélyes zónából. A két férfi pofára esett a sárban. – Az égiek hetvenhét szent nevére! – káromkodott Argos, rothadt avart és sarat köpködve. – Hogy te hogyan nézel ki! – nevette el magát Jasmel megkönnyebbülten. – Te beszélsz – morogta az érintett, és feltápászkodtak. De amikor végignézett társán, Argosból is kitört a jókedv. A fiatal lovagot tetőtől talpig vastagon borította a mocsok. – Köszönöm, Argos, jó cimbora vagy – nevetett azért, sáros arcából messze villantak fehér fogai. – Á, semmi az egész – legyintett hősünk. Egy kicsit pihegtek, aztán Argos szólalt meg megint. – Figyelj, nem tudnál kölcsönözni nekem egy kardot? – Miért, Raomer úr megszerezte neked szegény megboldogult Tamin teljes felszerelését. A kardját is. Aha, tehát valami Tamin nevű gyerek páncélját kaptam meg, gondolta Argos, bár ez igazából lényegtelen volt. – Csak az kétkezes, széles pengéjű. És én ahhoz nem igazán értek, jobb kedvelnék valami könnyebb fegyvert. – Városi ficsúr! – vetette oda megvetően Jasmel, de azért vigyorgott rendületlenül. – Azzal nem győzhetsz lovagi viadalban, különösen nem Tasson ellen. – Tudom, ellene majd azzal az átokverte pallossal küzdök meg, de egyéb esetekben inkább egy rendes kardnak örülnék. – Milyen egyéb esetekben? Kivel akarsz te itt harcolni? – meresztett rá nagy szemeket a fiatal lovag. – Á, csak tudod megtetszett egy lány, akinek a szeretője rossz szemmel nézi, hogy meg is fogom szerezi – hamukázott hősünk. – Lány? Miféle? Argos csak a szemével intett előre, az egyházi kocsik irányába. Jasmel elmosolyodott. – Aha, értem. És mivel közülünk senki sem kószál arra felé, felszarvazott szerető csak raddani lehet – mondta, és Argos őszintén örült, hogy nem kellett rávezetnie erre a felfedezésre. – Szívesen kölcsönzök neked fegyvert. Este elég lesz? De kibontom a csomagokat most is, ha sürgős, csak nem igazán szeretném, ha elázna a holmim, ha nem muszáj. – Ráér – legyintett Argos elégedetten, aztán még váltottak pár szót, mielőtt hősünk elsodródott volna a canseli lovag mellől. Az eső tovább szemerkélt, de kisütött a nap is, és hamarosan jóval melegebb lett. Az áradat is lefolyt, a menet lassan visszarendeződött. Argos tovább kószált, de nem sokára meglelte Raomer, így kénytelen volt újból csatlakozni hozzá. És leszállt az utazás harmadik éjszakája. Argos amint lehetett, visszavonult a sátrába. Alaposan megtörölközött, és háborítatlanul élvezte a száraz ruha és takaró nyújtotta kényelmet. Nem sokáig, hamarosan Caris mászott be hozzá, aki még mindig csurom víz volt. – Ma este mit csinálunk? – lelkesedett. – Alszunk – válaszolta Argos megfáradt hangon. – És tarts tőlem tisztes távolságot, amíg nem száradsz meg! – Alszunk? – sóhajtott csalódottan a suhanc. – Könnyen beszélsz, te ma is pihentél, amikor épp nem figyelt rád az öreg. Na, nagyon akarsz valamit csinálni? – Igen! – Jó, akkor menj el Jasmelhez, és hozd el tőle a kardomat. De ne vegye észre senki, hogy mit hurcolászol, igazán nem hiányzik nekem a feltűnés. Legjobb lesz, ha nem is hozzám hozod, hanem a saját holmid közé rejted. Ha észreveszik is, nem lesz gyanús, hogy van egy tartalék pengéd. Van nálad egy Tanítások? – Nincs – hökkent meg Caris. – Akkor szerezz egyet. – Hogyan? – Hogyan, hogyan! Keress egy megvesztegethető szolgát, adj neki egy ezüstöt, és kölcsönözd el tőle az ura könyvét. Az égiek hetvenhét szent nevére is megesküdhetsz, hogy pár napon belül visszaviszed. – Nincs pénzem. – Tegnap még volt. – De… de azt odaadtam Saoménak. – Még egy ilyen amatőrt! Nesze – vette elő saját erszényét Argos –, itt van egy ezüst a Tanításokra, még egy, amiből vegyél egy üveg jó bort Jasmelnek, és még egy apróban, előre nem látható kiadásokra – ezzel leszámolt a megdöbbent ifjú kezébe két ezüst- és tizenkét rézpénzt. – Tegnap még panaszkodtál, hogy le vagy égve! – Az tegnap volt. Most pedig hagyj aludni, holnap is nehéz napunk lesz! – intette mogorván a suhancot, de mielőtt az kiléphetett volna a sátorból, még összevont szemöldökkel utána szólt: – Caris! – Igen? – És jól jegyezd meg, hogy nőnek nem szabad pénzt adni! Soha! Halmozd el ajándékokkal, hívd meg pazar ebédekre, fizesd ki titkon a tartozásait, de soha, soha ne adj neki pénzt, mert azzal véglegesen sárba tiprod a tisztességét! Érted? – Értem. És nőtől pénzt elfogadni szabad? – kérdezett vissza megvetéssel a hangjában az ifjú. – Az csak a te tisztességeden múlik. Jóéjt – rázta le Argos, majd lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt.

Másnap elérték a kövezett utat, mely Namradból vezetett észak felé, át a Monshen legkönnyebben járható hágóján. Innentől sokkal gyorsabban haladtak, és az idő is szép volt, így már kora délután megérkeztek a hegyek lábánál elterülő Sonon városába. A falak mellett vertek tábort, és szigorú őrséget állítottak, mely elzavarta a kíváncsiskodó népeket. Megérkezésük után nem sokkal küldönc jött Raomerért, és a lovagok vezetőinek a tanácsába szólította. Miután Argos így ismét felügyelet nélkül maradt, szabadon kószálhatott a táborban, Carisszal beszélgetve. A suhanc élvezte nagyon, hogy a hátuk mögött összesúgva mutogatnak utánuk az emberek, felhívva egymás figyelmét Argos hírhedt személyére. Amikor leszállt az est, nagy mulatság vette kezdetét, mert a városka lakói – némi ösztökélésre – felajánlottak néhány marhát és pár hordó bort a győztesen visszatérő seregnek. Hamarosan mindenki a tüzek körül tolongott, hogy néhány darab potya húst kapjon, és a bor is rendesen fogyott. Argos a kavalkád közepe táján ült, egy jókora szelet sülttel a kezében, és pikáns történetekkel szórakoztatta úgy negyven fős hallgatóságát. Néha lopva a vezéri sátor felé pillantott, ahol még most sem fejeződött be a tanácskozás. Úgy számolta, ma még nem lesz emberhalál, de nem akarta, hogy esetleg készületlenül érjék az események, ha mégis történne valami lényeges. Jóval éjfél után látta, hogy a Canseli Rendházba tartozó lovagok vezetője kiviharzik a főnöki sátorból, de senki sem követte, és a mulatozók sem figyeltek fel az apró intermezzóra. Argos elégedetten bólintott. Haladnak szépen a dolgok, csak túléljem őket, gondolta, és mivel nagyon unszolták, elmesélte az annak idején nagy port felvert esetét Iona hercegnővel.

Másnap kiderült, hogy nem mennek tovább, mert valamin összekaptak a sereg vezérei. A canseliek, akik tegnap még együtt mulatoztak a raddaniakkal, immár élénk gyanakvással szemlélték őket, és tapintható volt a közöttük szikrázó rosszindulat. Hova tűntek a régi erkölcsök, és a bizalom, merengett Argos reggeli közben. Intrikához szokott korunkban mily könnyen egymás ellen fordulnak az emberek! Mikor befejezte az étkezést, Raomer még mindig nem volt sehol, és Carist sem látta a közelben. Már éppen elindult volna, hogy megtudja, hol vannak, amikor igen viharos tempóban feltűnt a szekerek között a nemesvérű Tasson. – Te kutya, ez a te műved, valld be! De hiába lassítod a menetet, előbb utóbb a somanit megégetik, és akkor ki kell állnod ellenem – fenyegette meg mutatóujjával. – Semmi közöm sincs hozzá, hogy azok a nagyképű canseliek maguknak követelik a mágus fejét – hazudta szemrebbenés nélkül, mert bár tényleg nem sokat tett a viszály szítása érdekében, azért a semminél jóval többet. – És ne légy ideges, nem fogok megszökni előled. Egyébként is, a helyedben én örülnék, így legalább beérnek minket az amani társaid. – Eh, mit érnék én azzal! Egyébként is, visszafordultak, amikor megkapták Romaneros szentéletű üzenetét, hogy a menekülő somanit elfogták. Kár, gondolta Argos, aki úgy vélte, hogy három veszekedő rendház több, mint kettő. – Miért nem veszik ki részüket a diadalból? – Mert amíg itt ezek a pojácák a koncon vitáznak, addig az amaniak még mindig harcban állnak – fecsegte Tasson, pillanatra előtérbe helyezve a lovagtársai iránti gyűlöletét Argos utálatának. – Azt hittem, nincs már több somani rendház. – Nincs is. Az égtagadó Gondal várát vívják. No lám, gondolta Argos meglepetten, tehát a taplócska báró égtagadó hírébe keveredett! És bizony meglehet, hogy nem is ok nélkül, végül is, amilyen ostoba, még az is lehetséges, hogy tényleg ki akarta tanulni a mágusok mesterségét. A bolond! Mintha nem kínálna az élet ezer lehetőséget amúgy is. Bár ez megmagyarázná, hogy miért raboltatta el Esmaelt; akart egy somanit magának, hogy ellesse titkait. No, ebben az esetben nem kár az ostoba fejéért. – Ha így áll a helyzet, akkor én gyorsan keresnék magamnak egy nagyerejű szövetségest – vetette oda Tassonnak. – Minek? Erős vagyok én magam is! Inkább te reszkess, több okod van rá. – No, csak arra gondoltam, hogy ha itt, az égiek óvjanak tőle, elszabadulnának az indulatok, akkor lehet, hogy valakinek a nagy kavarodásban eszébe juthat, hogy könnyen végezhet most veled. És tudod hogy mennyire féltékenyek ezek a nyúlszívű északiak az Amani Rendházra! – bólogatott mindent tudóan Argos, majd abbahagyta a fecsegést, mert látta, hogy Tasson eltöpreng a szavain, és nem akarta megzavarni a gondolkodásban a nemesvérű lovagot. Az így is elég nehezen tudta követni hősünk egyszerű okfejtését. – Bármelyiknél jobb vagyok! – Tisztességes viadalban bizonyosan. De egy csata hevében annyi minden megtörténhet – ábrándozott Argos, és szemei előtt megjelent egy kellemes kép; öt-hat lovag amint éppen Tassont agyalja. – No, de nekem most már dolgom van, az égiek legyenek veled! – köszönt el gyorsan a lovagtól, majd határozott léptekkel nekivágott a tábornak. Csak addig haladt ebben a gyors tempóban, amíg eltűnt Tasson szeme elől, utána kényelmes sétába váltott át. Egész délelőtt céltalanul őgyelgett fel és alá. Sokakkal beszélgetésbe elegyedett, Carist kereste. Néhányszor majdnem össze is futottak, de szerencsére mindig idejében észrevette, és kitért előle. Egyszer közvetlenül előtte viharzott el az ifjú, teljesen feldúlt arckifejezéssel. Argos majdnem megszánta, de még sok dolga volt, amiről jobb, ha a kölyök nem szerez tudomást, hát elkerülte a vele való találkozást. Délben visszatért a sátrukhoz ebédelni, addigra már szinte mindenkivel beszélt, akivel tegnap együtt mulatozott. Még javában evett, amikor befutott Caris. – Argos, hol jártál, egész délelőtt kerestelek. – Én is téged. Nyilván elkerültük egymást – mondta közömbösen. – Te, tudod, hogy nagy baj van ám? – Vajon mi? – kérdezte, minimális érdeklődéssel a hangjában. – Tegnap a canseliek vezetője nagyon összerúgta a port a többiekkel a tanácsban, azt követelte, hogy a somanit vigyék Canselbe, és ott égessék meg, mivel a canseliek pusztították ki a rendjüket, és nekik van joguk az utolsó mágus kivégzésére. Állítólag még kiabáltak is, olyan idegesek voltak. – Nem hiszem, ez csak pletyka! – rázta meg a fejét hitetlenkedve hősünk. – Nem pletyka, Raomer mesélte tegnap. – És? Majd megegyeznek, csak idő kérdése. – Talán. De mindenki azt beszéli, hogy a canseliek csak időhúzásból tárgyalnak, és már megindult egy kétszáz fős seregük ide, hogy elvegyék a mágust tőlünk – magyarázta széles gesztusokkal a suhanc. Így terjednek a rémhírek, gondolta Argos. Ő csak ötven fős sereget emlegetett beszélgetőpartnereinek. – Ez akkor sem tartozik rám. Én ki fogok maradni az egészből! – jelentette ki hangosan, hogy később minél több tanúja legyen.

Délután a canseliek felszedték a sátraikat, és vagy egy nyíllövésnyivel távolabb állították fel új táborukat, melyet természetesen saját őreik vigyáztak. Kicsit később Jasmel még egyszer felkereste Argost, és félrevonta egy beszélgetés erejéig. – Figyelj, Argos, a többiek nevében is beszélek, mi kedvelünk téged, csatlakozz hozzánk! – Nem tehetem! Raomer apám barátja volt, áruljam el? – Ha nem akarsz az igaz ügy mellé állni… – komorodott el a lovag. – Nem erről van szó! Csak nekem is vannak elveim – mondta Argos olyan hangon, mintha komolyan gondolná. – Nem tehetem meg, hogy veletek vállvetve küzdjek, de megígérem, hogy ellenetek nem harcolok. Ha összecsapásra kerül a sor, nem fogok kardot ragadni. Ám ennél többet ne kérj tőlem! – Köszönöm – egyezett bele nehéz sóhajtással Jasmel, és visszatért az övéihez. Később megjelent Raomer, és nagyon mogorvának tűnt. Szó nélkül étkezett, majd elvonult, és belefeledkezett fegyvereinek ápolásába. A tábor korán nyugovóra tért, az éjszaka fenyegetően csendes volt, a tüzek mellett nem mulatoztak katonák. Argos éjfélig aludt. Amikor felébredt, bepakolta hátizsákjába a Tshamantól kapott holmikat, és kilépett a sátra elé. Kurta pillantással felmérte a környéket, de csak a szél járt a mezőn, melyen annyi élet sem moccant, mint holmi évszázadok óta elhagyott temetőben. Nem merenghetett sokat, neki sietős dolga volt, ám mégiscsak megtorpant egy pillanatra, és felnézett a csillagokra. Ó, ti égiek, fohászkodott némán, most állítsatok meg, ha kedvetek ellen való, amit tenni készülök! Bár ha minden igaz, ti formáltatok ilyenre, így végül is nincs sok alapotok csodálkozni az eredményen. Vagyok, akivé lettem, teszem, amit szeszélyeim diktálnak, de ha ezért bárkit is felelősségre lehet vonni, akkor azok ti vagytok, ti szent nevűek. Hát ne engem büntessetek tetteimért, és ne is nekem bocsássatok meg. Hisz ti kevertétek meg a paklit, így végül is ti tehettek róla, hogy most egy égtagadó mágus megszöktetésére indulok! És ha mégsem úgy van, ahogy az a sok ájtatosképű a mágiát megítéli, és ti, ott fenn, valóban vagytok olyan nagyvonalúak és megértőek, mint amilyennek én képzellek titeket itt lent, akkor annyit kérnék csak tőletek, hogy ha nem is segítetek, legalább ne játsszatok ellenem! Aztán még várt pár pillanatot valami jelre, de az csak nem akart feltűnni, bár a csillagok bíztatóan hunyorogtak. Hát vállat vont, és elindult megkeresni Carist. Könnyű szellő járt a feje felett, ahogy végigsietett a kihalt táboron. Gyorsan elérte a suhanc sátrát. Zaj nélkül beosont, és óvatosan megrázta az alvó ifjú vállát. Caris hökkenten kelt fel. – Mi van? – Hozd a kardomat, meg a Tanításokat! – parancsolta Argos halkan. – Kint majd mindent megmagyarázok. A suhanc szó nélkül engedelmeskedett, és hamarosan menetkész volt. Kiosontak ahhoz a szekérhez, melyen Tamin lovag egykori felszerelését tartotta Raomer. Csendesen leszedték a páncélt és a pallost. Megrakodva hagyták el a tábort. Az őrök sokkal éberebbek voltak, mint az előző napokban bármikor, Argos minden ügyességét bevetette, hogy elkerüljék őket. Amikor biztonságos távolba értek, lepakoltak. – Figyelj Caris, holnap nagy balhé lesz, jobb ha felkészülünk. Az ifjú lelkesen bólogatott, és nekilátott felsegíteni Argosra a páncélt. – Nem így gondoltam! – tiltakozott az. – Azt szeretném, ha te vennéd fel a vértezetet. Carisnak leesett az álla. – Azért – magyarázta Argos –, mert én megígértem Jasmelnek, hogy velük fogok küzdeni, de ha ez kiderül, Raomer holnap este felkoncol. Arra kérnélek, hogy tégy úgy, mintha én lennék e páncélban. A sisakrostély eltakarja az arcodat, a többi fém meg befed, ha nem elegyedsz szóba senkivel, nem bukhatsz le. Csak arra kérlek, hogy ne keveredj harcba, mert ha esetleg megölnek, az sok más hátrányán túl az én vesztemet is okozná. Caris elkerekedett szemmel bámulta. – Azt akarod, hogy maradjak ki életem első csatájából, hagyjam cserben az uramat, és segítsek neked, hogy te is el tudd árulni? – hüledezett. Argos kicsit sóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz ez egyszerű! – Mond Caris, hány éves is vagy te? – Húsz. – Érdekes, én tizennyolcnál nem hittelek idősebbnek – jegyezte meg hősünk, és szúrós pillantást vetett a piruló ifjoncra. – No jó, tegyük fel, hogy húsz. Akkor is fiatal vagy. Rengeteg csatában részt vehetsz még. Mire olyan idős leszel, mint én, eleged is lesz belőle. Úgyhogy nyugodtan kihagyhatod a holnapit, ezer alkalmad lesz bepótolni. Ami meg az urad elárulását illeti, két ember ide vagy oda nem számít, a raddaniak ötször többen vannak, mint a canseliek, nem tudnak veszíteni. – Akkor miért állsz a canseliek pártjára? – Mert semmi izgalom sincs abban, hogy valaki a biztos nyerőre fogad. – Szóval vegyem fel a vértezetedet, húzzam le a sisakrostélyt, és mászkáljak a csatatéren, kerülve mindenkit? Argos lelkesen bólogatott. – Na jó – törődött bele a Caris savanyú képpel, és nekilátott felöltözni. Hősünk buzgón segített neki. – Volt már rajtad ilyesmi? – kérdezte közben. – Többször is. Lovagnak készülök, vagy mi! – Remek. Nehezen lettek készen, de végül ott állt a suhanc, teljesen fémbe bugyolálva. Argos elégedetten vizsgálgatta. Tüzetes szemlélőt ugyan nem téveszthetett meg az álca, de harc hevében, egy futó pillantás erejéig, mindenki könnyen összekeverhette Carist Argosszal, ebben az öltözetben. Hiszen mindenki ismerte Tamin régi páncélját, és az is elterjedt már, hogy azt Raomer megszerezte Argosnak. – Ne felejtsd el, nincs más dolgod, mint megmutatni magad a harctéren! Semmi felelőtlen verekedés. Világos? Utána itt találkozunk. – Azért ha nagyon sarokba szorítanak… – Akkor elfutsz. – De akkor gyávának fognak tartani! – Engem, és nem téged. Majd kibírom valahogy. Most már mennem kell, te várd meg itt, amíg megszólal a riadó – adta ki utolsó utasítását hősünk, majd lelépett.