Beleolvasó

J. Goldenlane: Éjfél

Tán meglepő, ám mindösszesen csak három vámpírt ismerek. Ott van legelőször is Richie, bár ő nem igazán számít. Egyszerűen nevetséges szokásai vannak! Állandóan az éjszakai teniszközvetítéseket nézi, és a legújabb kocsimodellekkel van kitapétázva a koporsója. A lábánál meg ott a videomagnó. Persze távkapcsolós, merthogy akkora távolságok vannak abban a koporsóban… De hagyjuk! Szóval, Richie nem sok vizet zavar. Aztán ott van az angyali, vagy inkább ördögi Maria. A századforduló gyermeke, hibátlan, szecessziós szépség. Lehetetlenül karcsú, meglehetősen magas, és királynőien kecses. Általában fekete ruhákat hord, és gyakorta hagyja el a kastélyt egyegy titokzatos kis kirándulás erejéig. Leginkább bárokba meg lokálokba jár, bár ezt tagadja, és örökösen hangoztatja, hogy mennyire megveti az ilyen helyeket. A szobájában zenét hallgat, és sokat olvas. Mindig ugyanazt a könyvet. És hát persze ott van még a Lord. Igazi úriember, elegancia és dekadencia kérdésében felveszi a versenyt a legkékvérűbb angol nemesekkel is. Ő a kastély ura, és megfellebbezhetetlen hatalommal, továbbá méla gőggel uralkodik kicsiny családja felett. Hogy mikor született? Ki tudhatná? Az bizonyos, hogyha történelmi témára terelődik a szó, akkor előszeretettel csillogtatja meg káprázatos tudását, és évszázadokkal ezelőtt meghalt személyeket is oly közvetlenséggel emleget, mintha csak tegnap látott jó barátairól mesélne. Hát, ők hárman vannak, ám rajtuk kívül nem ismerek egyetlen vámpírt sem. Leszámítva természetesen saját magamat.

I.

Az idő múlása általában számtalan változást terel maga előtt, és ezek a változások örök forrásai minden problémának. A mi kicsiny, nyugodt világunkat feldúló változások például egy nevetséges aprósággal kezdődtek: John elkésett az ötórai teával. – Hm, nem értem ezt a lehetetlen pontatlanságot! – meredt a Lord a belépő komornyikra, és összevont szemöldökkel elővette arany zsebóráját, majd futó pillantással megszemlélte annak számlapját. Hajnali öt óra három percet mutatott. Láttam, mert ott álltam a karosszéke mögött. Eredendően a kertet figyeltem az ablakból, a lassan már derengő világosságot, az elnyíló virágokat. Kedvelem azt a méla álmosságot, ami kora hajnalban elterpeszkedik a szürke ég előtt. A Lord megjegyzésére viszont visszafordultam, és a karosszéke mögé lépve magam is vetettem egy pillantást az órára. És valóban késett a tea. – John, van valami kielégítő magyarázata? – érdeklődött a ház ura, de a hangszíne nem volt fenyegető, csak unott és hűvös, mint mindig. – Bocsásson meg, milord, de sajnos a szakácsnőnek nem állt módjában időben elkészíteni a teát. – Valóban? Megtudhatnám, hogy mi akadályozta? – Valamivel éjfél után megszökött, milord. – Ó, ez kínos – pislogott zavartan a Lord, de persze könnyedén túllépett a probléma felett. – És ezt már elegendő indoknak érzi, John, hogy három percet késsen? – Ne haragudjon, milord. A szükséghelyzetre való tekintettel Herbert tette fel a teavizet, és rosszul mérte fel a forráshoz szükséges időt. – Ez akkor is tűrhetetlen. Le fogok vonni a béréből fél pennyt. – Fél pennyt? – nézett fel egy pillanatra Maria az ölében fekvő könyvből. – Félelmetes vagy, papa! Hadd figyelmeztesselek, hogy már évtizedekkel elmúlt a gazdasági világválság, továbbá a Brit Nemzetközösség régesrégen felhagyott az arany alapú valutakibocsátással. Manapság fél penny kevesebbet ér, mint a réz, amiből készül – csóválta meg a fejét, majd ismét lenézett, és lapozott. – Maria, ezerszer megkértelek már, hogy ne szólj bele a család pénzügyeibe. Ez az én dolgom. – Persze, papa – felelte a szentképeken tündöklő Máriák fagyos, fekete mása, immár teljesen hideg, szolgálatkész hangon, de nem nézett fel. Érthetetlen módon sajnálta az időt mindentől, ami nem függött össze a szenvedélyeivel. Pedig időnk az van bőven, merengtem el, visszafordulva az ablak felé. A kert felett lebegő páratakaró kezdett felszakadozni, közeledett a napfelkelte. – Tehát a szakácsnő távozott? – fordult viszsza a komornyik felé a Lord. – Igen, milord. – Akkor gondoskodjon az itt maradt holmijáról, John, és rendeljen egy új szakácsnőt az ügynökségtől. A komornyik könnyedén meghajolt. – Bizonyos benne, milord, hogy onnan kellene új szakácsnőt szerződtetnünk? – kérdezte aztán, végtelen merészség, de ő ilyesmiket is megengedhetett magának. – Nem értem, miért ne vehetnénk ismét igénybe az ügynökség szolgálatait. Ha jól emlékszem, az elmúlt százhúsz évben az összes cselédet onnan rendeltük, miért változtatnánk? – Az ügynökségen már a múlt alkalommal is megjegyzéseket tettek a mi, khm, furcsa szokásainkra – védekezett a komornyik. Egy pillanatra elmélyült a csend. – Megtudhatnám, John, hogy mi alapján tételezik fel, hogy nekünk furcsa szokásaink lennének? – érdeklődött végül a Lord, némileg talán csodálkozó hangon, már amennyire ő képes volt csodálkozni. – Talán azon alkalmazottak beszéltek, akiket valamilyen oknál fogva elbocsátottunk – mentegetődzött, de a ház ura nem fogadta el a magyarázatot. Kicsit megcsóválta a fejét, majd felém fordult. – Alexander Nyikolajevics – szólított meg –, ön, mint kívülálló, objektív szemlélő, ön úgy ítéli meg, hogy nekünk furcsa szokásaink vannak? Hogy komolyan gondoltae, amikor ilyen, és hasonlatos kérdésekkel fordult hozzám, azt nem tudom. Tekintve, hogy akkor már több évtizede náluk laktam, talán túlzásnak tartható, hogy objektív kívülállónak nevezett. Bár az is igaz, hogy ő másként mérte az időt, így megeshet, hogy valóban nemrég érkezett vendégként tekintett rám. Mindenesetre én komolyan vettem ezen megjegyzéseit, és nem hogy nevetni, de akárcsak elmosolyodni sem mosolyodtam volna el rajtuk soha. Hát kiléptem az ablakmélyedésből, és könynyeden meghajtottam magam felé. – Nem, uram. Önöknek nincsenek furcsa szokásai, leszámítva azon apróságokat, melyek ezen ország lakóira jellemzők, és amiket én, mint egyszerű külföldi, különösnek találok. De ezek nem zavarhatták a cég által küldött alkalmazottakat, hiszen ők szintén angolok. – Ha szabad helyesbítenem, milord, a negyvenhatban felvett kertész az édesanyja révén félig skót volt – szólt közbe John. – Ah! Szóval felföldi! Akkor semmin sem csodálkozom! – dőlt hátra a Lord, mindent értő arckifejezéssel. – Miért nem hívta fel a figyelmet eme tényre az illető felvételénél, John? – Ez csak később derült ki, milord – mentegetődzött az öreg komornyik. – Nos, immár mindegy. Ha az ügynökség nem hajlandó nekünk újabb embereket küldeni, akkor nem vesszük többet igénybe a szolgáltatásaikat – döntött végül a Lord, és láthatóan ezzel túl is lépett a kérdésen. – Közölje Herberttel, hogy legközelebb időben kezdje el az előkészületeket a hajnali teára. A komornyik engedelmesen fejet hajtott, és talán távozott volna, megszokott, hangtalan lépteivel, ám ekkor Maria ismét felnézett a könyvből. – Papa, Herbertnek már így is túl sok dolga van, nem lesz ideje főzni is. Tudod jól, hogy kell még egy ember, négy fő kevés egy ekkora kastély rendben tartására. – Engedd meg, hogy ezt én döntsem el. – Persze, aztán ha legközelebb a kertész szökik meg, akkor Herbert már mehet is füvet nyírni, kiváló! Kell egy új szakácsnő – magyarázta Maria hidegen, és közben lopva olvasott. Legalábbis nem emelte fel teljesen a tekintetét, amit én nem tudtam mással magyarázni. – Nos, Maria, mi mást javasolsz? – kérdezte végül a Lord nyugodt, könnyed hangon, éppen csak leheletnyi gúnnyal, amit persze Maria nem vett magára. – Az ügynökség megkerülésével is felvehetnénk új szakácsnőt. – Egy idegent? – csodálkozott el a ház ura. – No de hát mindennek van határa! Mi ez, átjáróház? Ennyi erővel akár a Trafalgar Squerere is kiköltözhetnénk! – Talán kapcsolatba léphetnénk egy új ügynökséggel – javasolta hirtelen John. Logikus gondolat, de hát megszoktam már, ha valaki bármire is rá akarja venni a Lordot, jobb, ha nem sieti el az érvelést, lépésről lépésre halad, és nagyon türelmes. Ennek jegyében aztán hosszan hallgattunk. Magam ismét kitekintettem az ablakon, hogy megszemléljem, mi változott az elmúlt pár pillanatban. Nos, minden. Még a terasz fehér márványlapjai is másként csillogtak az egyre erősödő fényben. – Papa, ne légy már ilyen vaskalapos! – sóhajtott fel végül Maria. A vállam felett visszanéztem. Láttam, ahogy a hajából előrebukik egy tincs, fekete vonal a hófehér bőrön. Tökéletes szépségű volt az arca, de a Lord jelenlétében nem lett volna illendő túl hosszan néznem, hát tovasiklott a pillantásom a komódon álló, unalomig ismert porcelánvázára, és csak a hangját hallgattam. Jegesen metsző volt, és gyönyörű. – Ha a régi közvetítőirodában gyanakodnak ránk, akkor keresni kell egy újat! – szögezte le határozottan. – Hogyhogy „gyanakodnak”? Nem vagyunk bűnözők, hogy „gyanakodni” kelljen ránk – jelentette ki a Lord, és az odakint egyre világosodó hajnal ellenére bent egy árnyalattal mélyebb lett a sötétség. Vagy csak én láttam így, de mindegy is, abban a pillanatban úgy sejtettem, nem lesz új szakácsnőnk. És még kevésbé lesz Mariának új szobalánya, mert mellesleg nagy tétben fogadtam volna rá, hogy ez húzódik meg a háttérben, nem a Herbert iránt való aggódás. Maria is mérlegelte még egy kicsit a helyzetet, de ő talán nem érezte, hogy túllépett egy határon, nem látta, hogy megváltozott körülöttünk az éjszaka. Vagy egyszerűen csak élvezte, hogy szembemenetelhet a halállal, nem is tudom. Az biztos, hogy egyszer csak becsapta a könyvet, ami eddig a térdén hevert, könnyedén lerakta oldalra a kisasztalra, és harcra készen felegyenesedett. Úgy állt ott, mint a feketébe öltözött végzet, vagy inkább tökéletes, fehér márványszobor, szép és hideg. Hirtelen elhatározással léptem mellé. Talán mert már amúgy is túl sok ütközetet láttam, vagy talán csak nem akartam, hogy Mariának ismét hallania kelljen azt a halott hideg „nem”et, amit a Lord oly megfellebbezhetetlenül tudott kimondani, hogy még a csillagok is beleremegtek. – Uram, ha nem haragszik meg a közbeszólásért, magam éppen egy kis londoni kirándulást terveztem. Szívesen hozok referenciákat pár jobbnak tartott ügynökségről, amelyek közül akár választhatnak is, ha végül ennél a megoldásnál maradnak – hajtottam fejet szolgálatkészen, és mellé a karomat nyújtottam Maria felé, aki kis habozással elfogadta a visszavonulás ezen elegáns módját, és nem szólalt meg. A Lordnak úgy hiszem, tetszett, hogy ezzel a felvetéssel elodáztam a döntést, illetve lehetőséget adtam neki, hogy az idő változatlan módon folyjon tovább a kastély ódon falai között. Meg talán untatta volna egy újabb szópárbaj Mariával. Akkor azt hittem, mindössze ezért bólintott rá, és a magam részéről már abban a pillanatban bántam az egészet, a teától is elment a kedvem, hát bocsánatot kértem, és távoztam.

II.

Maria velem lépett ki a szalonból. Bár nem hívtam, de nem engedte el a karomat, kecses eleganciával jött mellettem, és nem mosolygott. Nem volt szokása. – Most köszönetet kellene mondanom? – kérdezte gúnyosan, ám rezzenéstelen arccal, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó. – Ugyan miért kéne? Semmi sem történt, ami köszönetet érdemelne. – Magam is így látom. Én is jól tudom, hogy nem érdemes kötekedni papussal, csak hát úgy fel tud idegesíteni, amikor ilyen… régimódi! És rám nézett, hófehér arcban fekete szemek. Kicsit megtorpantam, pillanatra belefeledkezve szoborszép arcvonásaiba, aztán a pillanat csak nem akart véget érni. Biliárdgolyók bántóan éles csattanása törte szét finom eleganciáját. – Eh, Richie rám hozza a frászt! – csattant fel Maria, aki néha örömét lelte az effajta, közönséges kifejezésekben, és ellépett mellőlem, sajnos. – Gyűlölöm, amikor biliárdozik. – Hamarosan abbahagyja, és holnap talán eljön velem – mondtam, vagy inkább valami más semmiséget, nem is emlékszem, csak arra, hogy tartalmatlan butaság volt, és hogy ebben a pillanatban vetődött fel bennem, Richie is elkísérhetne Londonba. – Na igen, vidd magaddal, akkor legalább nem engem idegesít, hanem téged – vetette oda Maria. Nem hittem neki. Illetve, hittem, hogy Richie idegesíti, de azt nem, hogy meglenne folyamatos bosszankodás nélkül. – Elviszem, vedd ígéretnek – hajtottam fejet. Karja kicsúszott a kezemből, éppen csak futó csókot lehelhettem a kézfejére, gúnyosan mosolyra húzta az ajkát, majd eltűnt a folyosó hajlatában. Tehát egy könnyed mosolyért vállaltam a soknapos utat, a törődést, London mocskát, és mindezt Richie szertelenségével súlyosbítva. Megérte, akkor úgy éreztem megérte, mert közeli és megfogható volt az emlék, ám pár percre rá már kifakult, amint a közeledő hajnal egyre világosabbra festette az eget. Lassan véget ért az éjszaka. Keserű gondolatokkal kergetődzve vonultam vissza, felkelt és lenyugodott a nap, hát miért is kellett nekem közbeszólom? Hagyhattam volna Mariát végtelen szóváltásba keveredni a Lorddal, évtizedek óta mást sem tesznek, mint egymáson köszörülik a nyelvüket. Ám ez már késő volt, így megkerestem Richiet, és még éppen elértem, mielőtt teniszütőjével a vállán eltűnt az alkonyatban. – Gyere velem, jó az idő játszani! – hívott, persze, eszemben sem volt menni. Azt hiszem, ezt ő is tudta. – Inkább kártyázzunk, az szórakoztatóbb. – Fenéket szórakoztató, mindig csak kártyázunk, és mást sem értem el, mint hogy tartozom neked egy kisebb vagyonnal. – Tizennégyezerhétszáztizenkét font nekem nem is tűnik olyan kis vagyonnak, de igazad van, lényegtelen kérdés. Másról szerettem volna beszélni veled. – Tudom, John mondta, hogy Londonba készülsz, Maria meg azt, hogy magaddal akarsz vinni. Nekem tetszik az ötlet, rég jártam arra, de ne ma induljunk! Most nem esik, ilyen szép időt kár kocsiban ülve fecsérelni, teniszezni akarok. Némán álltam félre az útjából, és szerencsére másodjára nem invitált, illetlenség lett volna ismételten elutasítani. Hát kiültem a teraszra, és egy pohár rubinvörös boron keresztül bámultam az éjszakát. Szeretem, ahogy a csillagok fénye megtörik a kristálypohár metszésén, minden kézmozdulatra más és más módon. Közben az járt a fejemben, vajon Richie miért érzi úgy, hogy képes „fecsérelni” az időt. Az idő nem számít, az idő nem létezik! Én legalábbis nem éreztem úgy, hogy bárhová is sietnem kéne, így végül nem aznap indultunk, nem is másnap. A következő héten John azt javasolta, hogy talán célszerű lenne néhány új ruhát készíttetni a hosszú útra, és valamivel később a Lord megemlítette, hogy ad pár ajánlólevelet, az mindig jól jöhet egy messzi nagyvárosban. – Az öregnek fogalma sincs a távolságokról – magyarázta aztán Richie útközben, a szél cibálta fekete haját, mert persze nyitott kocsit választott, és gátlástalanul száguldott vele a kihalt országúton. – Abban a fix hitben él, hogy egy londoni út több hétig tart, közben mindenféle piszkos fogadókban kell megszállni, meg lovat váltani, meg mit tudom én. – Ha saját kocsival mégy, és minden éjszaka fogadóban szállsz meg, ahol rendes istálló van, akkor nem kell lovat váltani. Az csak a postakocsinál szokás, ahol erőltetett a tempó, és menet közben nem kímélik az állatokat – magyaráztam csendesen, és jobb híján az eget bámultam. Arcomat mosta a szitáló eső. – Ja, ezt mondom én is. Az öreg teljesen el van tévedve, lilája sincs arról, hogy mire képes egy sportkocsi. Tudod, hogy most száz felett hajtunk? – Száz mi felett? – Mérföld per óra. És csak figyeld meg, lesz ez még jobb is! Ebben magam is erősen bíztam, hát csak biccentettem, és reméltem, hogy hamarosan eláll az eső. Ha a szél kicsit szétfújná a felhőket, és látszanának végre a csillagok, akkor megtudhatnám, hány óra van, ezen törtem a fejem. Aztán Richie bekapcsolta a rádiót, ahol tizenegyes híreket mondtak, csupa érdektelen ostobaságot. A világban aznap sem történt semmi.

III.

Nem ismerem Londont. Ha muszáj volt, átutaztam rajta, és ha a sors úgy hozta, hát elintéztem arrafelé is mindenféle ügyeket, de nem ismerem a várost, és nem is óhajtom megismerni. Arra való a kocsis. Ám Richie egy ideig Londonban is lakott, hát ez alkalommal rábíztam a részleteket. Előbb elhagyott utakon, aztán széles országúton, más automobilok felfelvillanó fénypászmái között hajtott, míg beértünk az ívlámpák ragyogásába. Ő persze napszemüveget tolt az orrára, és nekem is ajánlotta, de elutasítottam. Szűkre húzott szemmel bámultam az elsuhanó külvárosokat, míg végül megálltunk egy sötétebb, elhagyottabb kis utcácskában. – Én ide beugrom, jössz te is? – hívott Richie, és kiszállt az automobilból, persze az ajtó kinyitása nélkül. Kicsit elnéztem a válla felett. Magas, vakolatlan téglafal mellett álltunk, más kocsik között. A sarkon túlról zene hallatszott, illetve inkább csak a dob üteme. Nem vonzott a hely. – Köszönöm, inkább megvárlak kint. – Te tudod. Ha kellek, bent megtalálsz – intett még, aztán ment, én maradtam. Az eső ismét szemerkélni kezdett, és nem bántam, hogy felhők mögé bújtak a csillagok. Így is vakított a sok fény, aztán jött két fickó, és verni kezdett egy harmadikat. Egy ideig érdeklődve néztem, de semmi újat nem láttam, majd a másik oldalról érkezett egy összehajló pár. Talán arra gondoltak, hogy majd holmi romantikus enyelgéssel múlatják az időt, és erre valami érthetetlen oknál fogva alkalmas helyszínnek érezték a töredezett betonjárdát meg a vakolatlan téglafalat. – Holnap dolgoznom kell, nem érek rá sokáig – magyarázta a nő. A másik oldalon a vert férfi vére végigfreccsent a téglákon, és az azt követő kiáltást már nem lehetett nem meghallani. – Te, ott mi történik? – Valami balhé, bébi. – Akkor maradjunk távol, gyere – húzta volna a hölgy, de kísérője lecövekelt, és csak bámulta az affért. Busa fejű, széles vállú ember volt. Úgy éreztem, látja és érti a részleteket, nem idegen tőle a testi erőszak. No, nem mintha ez a verekedés olyan nagyon érdekes lett volna, bár tény, jobb híján én is azt latolgattam, mikor adja fel a védekezést a szerencsétlen. Nem volt az már olyan messze, ezt a hölgyet kísérő férfi is így láthatta. – Hé, ti, ismerem a srácot, hagyjátok békén! – kiáltott, de meg kellett ismételnie, mire észrevették. – Haver, attól, hogy ismered a tagot, még mit ütöd bele az orrodat? – Húzz el, vagy megbánod! – kiabáltak neki vissza a verekedő emberek, és még a nő is kérlelve fogta vissza a karját. – Hagyd, ne keveredjünk bele! Azt hiszem, ez volt a végső lökés, ami döntésre bírta a busa fejű férfit. Elvált a hölgy mellől, és átment az utca másik oldalára. Ez után négyen verekedtek tovább, immár lényegesen egyenlőbb esélyekkel. A nő tágra nyílt szemekkel bámulta, és az elfutás illetve maradás között vacillált. Kint elment néhány zajos kocsi, aztán a dulakodó férfiak kupaca közelebb sodródott hozzám. Persze, tudom, egy ilyen modern sportkocsi sokat kibír, ám bizonyos mértékig felelősnek éreztem magam érte, ha már Richie itt hagyott vele. Nem akartam, hogy házigazdám, a Lord tulajdonában bármi kár essék. Így ezen a ponton megköszörültem a torkomat. Nem egyből váltak szét, fel kellett állnom, és kilépnem az automobilból, hogy valóban észrevegyenek. Akkor aztán abbahagyták a verekedést. Az eredendően megtámadott férfi térdre csuklott, a többiek lihegve álltak, és rámmeredtek. – Hát te meg ki a fene vagy? – kérdezte az egyik nagy hangon, és egészen elém lépett, talán csak hogy jobban megnézhessen magának a sötétben. – Mi a fenét akarsz itt, kisapám? – Talán ezt most jobb lenne abbahagyni – kértem csendesen. Meghőkölt a hangom hallatán, így további érdeklődés nélkül elléptem mellette. Ki a mozdulatlanná dermedt férfiak köréből, a falhoz, ahová a vér freccsent. Leguggoltam, ujjamat végigfuttattam a vakolatlan téglákon, vöröses maszat ragadt rájuk. Vér, vér, vér… Csak vér, semmi több. Felálltam, sietve a zsebkendőmbe töröltem a kezem, aztán eldobtam a mocskos szövetet, nem akartam összekoszolni a ruhámat. Gyors léptekkel mentem vissza a kocsihoz, ismét ellépve a megdermedt verekedők mellett. Felkaptam a hátsó ülésről a felöltőmet, majd könnyedén meghajoltam a mindeddig némán bámuló nő felé. – Hölgyem, látom, egyedül maradt. Ha nem venné tolakodásnak, hazakísérném. Sok veszély les az éjszakában egy önhöz hasonlatosan gyönyörű teremtésre! Lassan reagált, darabos mozdulatokkal fűzte a kezét felajánlott karomba, és utána nehézkesen tette meg az első lépést, végig a szemembe nézve. Egészen szép tekintete volt, bár a vastag festés elfedte bőre egészséges pírját. – Hé… Na, izé… Mi a fene van most, haver? – sikerült végre megszólalnia az egyik verekedő félnek mögöttem. Nem örültem, hogy el kell szakítanom pillantásomat a nő arcáról. – Mi lenne? Ezt a szerencsétlent már láthatóan kikészítettétek, tovább verni nincs sok értelme. Hagyjátok békén, vagy öljétek meg tisztán és gyorsan, ahogy nektek tetszik, de felhívom a figyelmeteket, hogy közben ne essen baja a kocsinak, amiből kiszálltam. Te meg – fordultam a busa fejű férfi felé, aki eredendően a hölgyet kísérte –, menj be ebbe a lokálba, keresd meg Richard Fontainbleu urat, és add át neki üzenetemet, mely szerint sajnos elfoglaltságom támadt, ami miatt nem maradhatok itt tovább. Valahol a Tower környékén fogom várni. Ezzel elfordultam, és tovább léptem, a nőt vezetve, de utánam szóltak. – Hé, na… Még egyszer visszafordultam, és hidegen ránéztem a fickóra. – Nem hallottad az üzenetet? – kérdeztem, még mindig csendesen, bár kicsit vádló éllel. – De, persze… Csak, csak… Mit mondott, mikor fogja várni? – Várni fogom, amíg megérkezik, de ez már nem tartozik rád. Menj, add át! És ismét elindultam volna, és harmadszor is utánam szólt, amivel meglepett. Nem szeretem, ha akadékoskodnak velem. – De… – Azt mondtam, menjetek! – emeltem meg kicsit a hangom, és a vállam felett visszanéztem, egyetlen hosszú pillanatra. További ellenkezés nélkül szétrebbentek. A busa fejű futva indult vissza a lokálba, a többiek csak el, a lábukat kapkodva, lihegve a fáradságtól és a félelemtől. Szívverésnyi időt sem pazaroltam rájuk, tovább vezettem a nőt. – Jöjjön, hívok taxit, és hazaviszem. – Nem, nem kell taxi… Itt lakom, igen, itt lakom a közelben – magyarázta akadozva, viszszavisszanézve a vállam felett. – A többiek… mármint… – Attól tartok, ma este nélkülöznie kell kedves jó barátját, akivel hazaindult. – Nem barátom, csak itt futottunk össze… A diszkóban, ugye – magyarázta, és meg is botlott. Mellettem teljesen elvesztette természetes báját, pedig annak a busa fejű férfinak az oldalán még szinte ragyogott benne az élet. – Ha nem barátja, akkor egy szót se pazaroljon rá. Engedje meg, hogy ma estére én legyek a lovagja! – Hát… – Jóindulata jeléül elsőnek ha megosztaná velem a nevét, már az nagy kegy lenne – kértem mosolyogva, miközben kiértünk egy másik utcára, a sarkon oda sem figyelve fordultam. A szeme, a szeme igenis szép volt, és nyakának ívén a púder sem tudta elfedni az erek lüktetését. Vér, vér, vér… – Gil. Gilnek hívnak, már a barátaim – mosolygott vissza félszegen. Összerezdültem, ő pedig kissé magára talált. Lépéseink üteme is visszatért, mint aki kezd megnyugodni. – Csodálatos név! – hajtottam fejet, bár ez hazugság volt. Illetve magával a névvel nem volt semmi bajom, tetszett, csak egyszerűen nem illett hozzá, mint ahogy a túlzón feszes és rövid szoknya sem. Vagy talán az én ízlésem diktált mást, nem is tudom. – Csodás név, méltó a viselőjéhez. Nem is értem, hogyan keveredhetett abba a másik társaságba. A mamája biztosan megszidja, hogy gardedám nélkül jár. – Á, a muttert halálira nem izgatja, mit csinálok. Minden szombaton lejövök a dizsibe. De téged még nem láttalak. – Mert nem szoktam erre járni, bár ha tudom, hogy önhöz hasonlón szép virágszálak teremnek Londonban, nem kerülöm ily hosszan a várost. Nagyon finom a keze, biztosan jól zongorázik – futtattam végig ujjaimat az ujjain. Meleg és nyirkos volt a bőre, és lüktettek az erei, vér, vér, vér… Csak kár, hogy mindenféle műanyag gyűrűkkel csúfította el magát. Sajnálom, a műanyaggal, mint ékszerrel, sosem tudtam megbarátkozni. – Á, nem zongorázok. Pénztáros vagyok, itt a diszkontban. – Ma estére akkor is feledje a munkát, nem való az ilyen fiatal lánynak! – Te… Te gazdag vagy, ugye? – mérte végig az öltönyöm. – Jó családból származom, hölgyem – tértem ki a válasz elől. – De ne beszéljünk rólam, amikor maga is jelen van. Mondták már, hogy hasonlít Katerina Pavlovna hercegnőre? – Nem – rázta a fejét zavartan. – Pedig profilból kifejezetten – álltam meg, ujjam hegyével elfordítva állát. Szép volt oldalról, a haja kedves csigákban omlott a vállára, a hűs levegőben látszott a lehelete. – Most… Baj van, rosszul vagy? – zavart meg hirtelen, és ellépett, pedig még szívesen néztem volna. – Semmi, semmi baj – ráztam a fejem. Nyilván megijesztette hosszú mozdulatlanságom. Tudom, hogyha nem figyelek oda állandóan elfelejtek lélegezni, pislogni pedig határozottan nem szeretek. Minek akár egy pillanatot is elveszteni a világból? – Menjünk! – Biztos nincs bajod? Nagyon sápad vagy! – Régen jártam napon – húztam gúnyos mosolyra a szám szélét. – Menjünk tovább, kedvesem! – Nincs tovább, megérkeztünk. Itt lakom – intett maga mögé egy kapualjra. – Ó! – emeltem meg a szemöldököm, majd rámosolyogtam. – Tehát itt kell elbúcsúznunk? – kérdeztem, és hamarabb tudtam a választ, mint ahogy ő eldöntötte volna. – Hát, végül is, feljöhetsz… És szép volt, lélegzett, szeme mélyén apró hajszálerek vitték az életet. Vér, vér, vér… Egy hosszú pillanatig haboztam, pedig már percekkel ezelőtt megérett bennem a döntés. – Nem lenne helyes, kedvesem. Majd talán máskor. Ezzel sarkon fordultam, és elmentem. Pedig szép volt, tényleg szép, a sok apró, zavaró részlet ellenére is. Tovább beszélgethettem volna vele itt lent, akár fel is kísérhettem volna, vagy akármi mást is megtehettem volna vele, csak valahogy… Valami baj volt az összhatással. Hiányzott belőle a harmónia. Nem volt tökéletes.