Beleolvasó

J.Goldenlane: Pokoli balhé

Thani

avagy a kíváncsiság eszméletlenül frászos adottság

Fejjel lefelé lógok a sötétben. – Oké, most engedj még lejjebb! – Biztos ebben, Thani úrnő? – Naná, hogy biztos, te hülye tintamaszatoló! Mégis, mit gondolsz, itt akarok megöregedni, félúton lógva a semmi és a semmi között? – méltatlankodom, hangom ezer visszhangot vet a szűk aknában. – Szerintem vissza kéne fordulnia. – Szerintem neked az agyadra ment az a fene nagy műveltséged. Vagy lejjebb eresztesz, vagy felmegyek, és felpofozlak. Világos? – Világos, Thani úrnő! – sóhajt odafent Azren, minden titkárok legsokoldalúbbika, aztán hamarosan por és kőtörmelék szakad a nyakamba, ahogy lejjebb ereszt a derekamra kötött kötéllel. Ám a pofáját képtelen befogni. – Szeretném felhívni becses figyelmét, hogy mintha egy árnyalatnyit veszedelmesebb dolgot művelne, Thani úrnő, mint amivel más, előkelő hölgyek szabad idejüket elütik. – Miért, szerinted mivel szórakoznak az átlag úri spinék? – nyögöm, miközben igyekszem úgy tekeredni, ahogy ez az átkozott, majdnem függőleges járat kanyarog. És mellesleg hallgatom Azren rózsaszín habos meséit. – Kendőcskéket hímeznek, virágkoszorúkat fonnak, lanton vagy fuvolán játszanak, és gyakorta áhítatoskodnak, férjük sikereiért imádkozva a házi istenekhez. Esetleg széphistóriákat olvasnak, de természetesen csak olyanokat, melyek alkalmasak hótiszta lelkük építésére! – magyarázza. Ő, odafent. Én, idelent, fejjel előre lógok, és a mancsommal tapogatódzva igyekszem elkerülni, hogy minden útba eső sziklába beverjem szőke tincsekkel koronázott, és attraktivitásán kívül még más okokból is módfelett értékes kobakom. Közben izzadtság csorog a szemembe, kövek hullanak körülöttem. – És ha szabadna megjegyeznem… – Nem szabad! – unok bele végül a vég nélküli prédikációba. Azren lényegében akármeddig, lélegzetvétel nélkül tud sopánkodni, néha muszáj leugatnom. No, nem mintha ennek olyan sok eredménye lenne. – Ennek ellenére csak bátorkodnám megemlíteni, hogy Q al Aquim lovag úr nemtetszését fejezte ki, amikor Thani úrnő felvetette neki ennek a kis kirándulásnak az ötletét. Ha jól emlékszem… – Én tök jól emlékszem, Q szó szerint azt mondta, hogy „kitekerem a nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba”. Mi ezzel a baj? Fentről megtört sóhaj hallatszik, idelent kövek horzsolják a tenyerem, vállam, arcom. – Semmi baj sincs ezzel, Thani úrnő! – No, azért! És folytatódik a kedélyes barlangász túra! A járat megint kanyarodik, immár vízszintesre, a tartókötél meglazul, és én végre négykézlábra emelkedhetek. Fogalmam sincs, hol vagyok, hulla sötét van. – Állj, elértem az alját! – Hála Bölcs Elionnak! Akkor most visszafordul, és mehetünk haza, ugye? – lelkesedik Azren a semmi másik végében. – Frászt! Nem azért jöttem ide, hogy szétnézés nélkül távozzak. Engedd le a cuccom! – De Q lovag nagyon mérges lesz. Kiabálni fog velem! – Azt neked még meg kell élned, tintamaszatoló, és én, szavamra mondom, szétverem a fejed egy nagy husánggal, ha tovább húzod az időt! – förmedek rá, aztán rám tör a köhögés. Rohadt nagy idelent a por, de ezen nincs mit csodálkozni. Ha jól sejtem, itt az elmúlt évszázadokban senki sem takarított. Közben koppan mögöttem a hátizsákom, magam elé húzom, belekotrok, majd fényt csiholok speciális, a leghúzósabb körülmények között is makacsul kitartó mécsesembe. – No, Azren, itt egészen kitágul a járat, teljesen vízszintes, és abszolút járható – kiabálok fel rövid szemlélődés után. – Biztonságos? – Persze! – bíztatom, miközben felállok, leporolom a nadrágom, arrébb rugdosok néhány emberi csontot, rothadó bőr- és szövetdarabokat, rozsdás fegyvereket. – Tök kihalt itt minden! – Azért jobb lenne, ha visszafordulna, Thani úrnő! – Egy picit még előre megyek – tiltakozom, és felveszem az egyik koponyát, alaposan megvizsgálom. Valami dárda-féle üthette át a homlokát, de vajon honnan érkezett, nézek körbe. – Biztos, hogy veszélytelen? – Hulla nyugis a hely, nem eshet bajom. Rohadt sok itt a csont, leginkább emberi, lehet, hogy itt valakik harcoltak? Vagy inkább valami rejtett csapda van a közelben? – Akkor jó, de kérem, vigyázzon magára, Thani úrnő! Ez mégis egy régen kivájt, elhagyott járat, sok veszedelmet rejtegethet. – Ugyan, nem frászosabb, mintha otthon sétálnék, a kertben, a virágágyások között! – nyugtatgatom a srácot, aztán felkapok egy lábszárcsontot, kifejtem a rárohadt, immár könnyen foszló ruhadarabok közül, majd letérdelek, és mélyen előre nyúlva elkezdem kopogtatni a padlót. – Te csak várj türelmesen, mindjárt megyek! – Várok, Thani úrnő! A padló egy helyütt mintha másként dobogna, alaposan megszemlélem, és tényleg, ott más az anyaga is. Tehát ha oda lépnék, már kapnám is a dárdát, bele a pofámba. De honnan? Felemelem a fejem, szétnézek, ám mécsesem fénye kevés, a folyosó meg hosszú. Mindegy. Fedezékbe kushadok, majd teljes erővel ráütök a furcsa padlórészre. Semmi. Még egyszer ütök. Még egyszer semmi. Tehát az eltelt évszázadok alatt berozsdállt a kütyü. Kár, szívesen megnéztem volna, hogyan működik, de ha nem, hát nem. Megadóan vállamra kapom a zsákom, kezembe a mécsest, és elindulok az orrom után. A folyosó hosszú, kicsit lejt, és totál poros. Az oldala tele van kiszögellésekkel, egy ideig érdeklődve vizsgálom meg őket, aztán megunom, egyik sem több apró, koszos lyuknál. Amúgy semmi izgalmas nem jön szembe, se rejtett csapdák, se kísértő szellemek. Még egy árva patkány se, pedig azok imádják az ilyen elhagyott helyeket. Személyes tapasztalat! Ám végül minden folyosó véget ér, ez is ezt teszi, és én kénytelen vagyok megállni egy masszív, kövekből rakott fal előtt. Jól megszemlélem, a tetején mintha vésett jelek lennének. Pipiskedve emelem fel a fényt, kisilabizálom a betűket. Ó-semni szöveg, ez tuti. – Jelzés nélkül tilos betörni a sírra… Nem, nem sírra, ez hülyeség, inkább sírkamrába, mert… mert megesz az átok – olvasom hangosan. Ez nem stimmel. De gond egy szál se, izom előrelátóan készültem én erre a hullarablásra! Lekuporodom, előkotrom a hátizsákom mélyéről féltett kincsemet, a kézzel írt ó-semni szótárt, meg azt a fába foglalt grafitrudacskát, amit Mae Cristintől kaptam, a nászajándékom részeként, aztán nekilátok fordítani. – Ne törd meg e sírbolt nyugalmát, mert az lesz a jelzés, ami után elszabadul az élőt elemésztő átok – olvasom végül a végső verziót. Remek! Milyen hasznos is a tudás! Tényleg meg kéne tanulnom ó-semniül! Ám ezen elhatározásom tettekre váltásával még várnom kell, minimum addig, míg bedöntöm ezt a falat. Ezt a nagy, vaskos falat. Hol is kezdjem? Nos, talán annál a résnél. Szép, széles rés, egészen magasan, klasszul beleillik a feszítővasam, hát habozás nélkül bele is illesztem. Még alaposan beverem a kalapáccsal, aztán rákapaszkodom, megpróbálom a súlyommal kibillenteni az felső köveket. Nos, súlyom csekély, ám ezt a falat nem az örökkévalóságnak rakták. Az első nekirugaszkodásra bedől az egész. Majdnem maguk alá temetnek a lezúduló kövek, éppen csak sikerül elvetődnöm előlük. Mázlim van, megúszom egy darabban, bár csaknem megfulladok a hirtelen felcsapódó porban. Hosszan köhögök, aztán lassan levegő is jut a tüdőmbe, ami tiszta jó. Végül kitörlöm a szememből a kőporszemcséket, és körbenézek. Nem látok semmit, amiből azonnal levonom a briliáns következtetést: mécsesem kialudt. De hát mi mást is tenne egy mécses, legyen bármennyire is ütés-, víz-, és hülyeségálló, ha rádől pár mázsa szikla, nem? Azaz semmi extra, körülölel a megszokott sötétség. Tapogatódzva keresgélek, végül találok egy kőszarkofág-tapintású tárgyat. Ez tehát a sírkamra. De hol a hátizsákom? Tovább mászom, tovább tapogatódzom, átbukdácsolok pár nagyobb kőhalmon, végül meglelem a cuccom. Köszönöm Mist, te Titokzatos! Fényt persze így sem tudok gyújtani, de ez nem is annyira fontos. Visszamászom a szarkofágig, alaposan végigtapogatom hideg felületét. Az anyaga nyilván márvány, és tele van vésve, részben valami lovast ábrázoló dombormű, részben meg írás, persze ó-semni. A szótáram pedig tök használhatatlan a sötétben, hát jobb híján megpróbálom vakon lemásolni a kitapogatott jeleket. Miután végzek — kizárólag tudományos indíttatású! — kíváncsiságom kielégítésével, elteszem az a papírt, és nekilátok kinyitni a szarkofágot. Nem nagy ügy, talán két-három mázsa lehet a teteje. De tényleg muszáj megmozgatnom, hiszen az igazán érdekes dolgok nyilván odabent vannak. Tehát. Először is előkotrom hátizsákomból a két éket — vasalt tölgyfa mind a kettő, direkt erre a célra csináltattam —, és beverem őket a szarkofág lábánál a tető és az aljzat közötti, a művelet elején még meglehetősen vékonyka résbe. Elvesztett kalapácsom helyett egy elszabadult követ használok, az van itt, dögivel! Hajszálnyi lépésekkel haladok, lassan, mint a köszvényes csiga, de végül csak sikerül megbillentenem a tetőt. Sajnos, a keletkező, mintegy ujjnyi vastag résen a legjobb akarattal sem férek be, így kénytelen vagyok tovább küzdeni. Beillesztek a két ék mellé két simára csiszolt márvány hengerecskét. Összesen nyolc van belőlük, tök spéci darabok, kifejezetten szarkofágfeltöréshez! Na jó, ez nem igaz, egyszerűen az otthoni kis-tábla lábai, amiket elcsórtam, remélhetőleg senkinek sem fog feltűnni a hiányuk. Miután a koporsó lábánál megemeltem a fedőlapot, kicibálom az ékeket, és megismétlem az egészet a fejrésznél is, majd a még megmaradó négy hengert is bepréselem a tető alá, ami így már egész kis hengersoron áll. Illetve görög, bár csak akkor, ha teljes erőből nyomom. Hát ezt teszem, mintegy arasznyira elmozdítva a szarkofág tetejét az aljához képest. Lábirányba, mivel a fej felől közvetlenül a fal mellett áll ez a böhöm nagy koporsó. És ezek után már akár a hulla szemébe is nézhetnék, ha nem lenne halott sötét. De van, így kénytelen vagyok a tapintásomra hagyatkozni. Belenyúlok a szarkofágba, ám nem érek le az aljáig, hát felmászom elcsúsztatott tetejére, elhasalok, és fejjel előre behajolok a koporsóba. Így már nem kell nagyon gebeszkednem, hamarosan kitapintok egy száraz, pókhálós koponyát, rajta sisak, lejjebb talán valami páncél. Elmosolyodom, végigtapogatom a rég halott ember csontját. – Szia, öregfiú! Tehát te lennél az Aquim család ős-ősapja! – suttogom neki kedvesen. – Ne nézz bunkónak, tuti, hogy ez rajta van a koporsód oldalán, de a sötétben nem tudtam elolvasni. Ennek ellenére én fix vagyok, hogy te vagy Q ük-üknagypapája. Én meg a felesége lennék, a nevem Thani. Mae Thani, a Sárkányölő. Meg azt is szoktam mondani, hogy fekete boszorkány, de ebben van egy árnyalatnyi csúsztatás, mivel fekete praktikákkal csakis autodidakta módon foglalkozom. Meg más izgalmas dolgokat is művelek, most például éppen családfakutatással töröm magam. Mármint Q családfájának a kutatásával, merthogy nekem nincs ilyesmim. No, látod, ez közös bennünk, egyikünk szülei sem ismertek. Neked azért, mert te alapítottad a családot, nekem meg csak úgy leléptek, mielőtt találkozhattam volna velük. Miközben beszélek, alaposan végigtapogatom a koponyáját, aztán a testét, már ameddig elérem. Tényleg páncélt visel, karjai a mellkasán összefűzve, csontujjai egy pallos markolatára kulcsolódnak, aminek a pengéje nyilván a lábfejéig ér. Igazi lovag-ős, pont ahogy Qtól elvárhatja az ember. Nyakában amulett, súlyából ítélve tömör arany. Apró, nyolcszögű lapocska, telekarmolászva. Írás? Finoman leakasztom, láncostól. – Ne haragudj, ezt kölcsön venném. Csak amíg elolvasom, aztán tutira visszahozom. Meg bocs a rumliért, amit csináltam, majd rendet is rakok a következő alkalommal. Most nem, most már nincs sok időm, Q feltehetőleg aggódik értem, és biztosan utánam jön, ha estig nem érek haza. Mellesleg büszke lehetsz rá, annyi hőstettet hajtott már végre, hogy elsorolni sincs időm; harcolt az északiak ellen, ő védte Reelant, amikor ostromba fogták, persze sokszoros túlerővel, aztán még sárkányt ölni is elment, grátisz. Daalt, a fehér férget. Tuti így volt, én is vele mentem! Szóval, Q igazi hős, imádom, és hidd el, rád sem hoz szégyent! A részletekről majd később, legközelebb majd ezzel kezdem. Legközelebb majd hosszan beszélgetünk, most viszont tényleg mennem kell! Viszlát! – suttogom még, aztán legördülök a szarkofág tetejéről. A medált a nyakamba akasztom, természetesen ingem alá rejtve, aztán összeszedem szétszórt cuccaimat. A szarkofágot nyitva hagyom, macerás lenne visszacsukni. És amúgy sem árt Aquim-ősapának, ha levegőzik egy kicsit, hiszen évszázadok óta nem mozdult ki! Miután begyűjtöm a holmimat, vállamra kapom a hátizsákot, és elindulok a külvilág felé. A továbbra is masszív sötétség miatt elég vakrepülés-jellegű az egész, de azért lankadatlan török előre. Illetve vissza. Azren nyilván már halálra idegeskedte magát, és bizonyosan Qnak is feltűnt, hogy nagyon elhúzódik a délelőtti sétalovaglásom. A végén még megkérdezi, mit csináltam, és nem biztos, hogy tudok majd olyan választ adni, amivel nem akasztom ki tökéletes lovagomat!

Q al Aquim

avagy azok az átkozottul strapás, egyhangú hétköznapok

Lassan ébredek, és elég későn. Az ablakon túl már pirkad, hamarosan a nap is felkel. Eltunyultam. Reelanban ilyenkor már túl voltunk egy-két hajnali csetepatén. De most, ugye, béke van, és ez nem egy ostromlott vár, hanem az otthonom. Ám ezzel együtt sincs okom sokat lustálkodni, hát további merengés nélkül felkelek. Ez persze nem olyan egyszerű, mivel Thani természetesen még alszik. Apró termete ellenére kiválóan képes elterpeszkedni az egész ágyon, és rossz szokása szerint már megint a vállamat használja párnaként. – Na, maradj még… – motyogja, amikor óvatosan kibújok a feje alól, aztán belecsavarodik a takaróba, és rendületlenül alszik tovább. Nesztelenül távozom, majd gyors arcmosás, öltözés. Mellvértet is veszek, meg hátamra szíjazom pallosom, aztán lemegyek, és meghallgatom az éjszakai őrség parancsnokát. – Minden rendben van, Q uram, semmi szokatlan nem történt – jelenti előírásszerűen, majd együtt körbejárjuk a posztokat a várfalon. Persze semmi furcsát nem tapasztalok. Wareen, ez az öreg, fekete kövekből rakott vár megfellebbezhetetlen biztonsággal uralja a környék lankás hegyeit, magas falai még komoly ostrom esetén is biztonságot nyújtanának. És most éppen béke van. Ám óvatosnak lenni sosem árt! Ennek jegyében az ellenőrző körút után visszavonulok a gyakorlóterembe, és végigcsinálom megszokott, reggeli gyakorlataimat. Mikor végzek, már magasan jár a nap, hát visszamegyek a lakosztályomba, rendesen megmosakodom, majd immár páncél és fegyver nélkül reggelizni megyek. Egyedül eszem, nem mintha ez rangommal járna, egyszerűn csak most éppen így alakult. Embereimnek nyilván dolga van, Thani pedig bizonyos, hogy még alszik. Így amikor befejezem az étkezést, elindulok lakosztályom felé, hogy felkeltsem szívem szeretett hölgyét, és megtudakoljam, vajon miféle úri foglalatossággal óhajtja elütni a mai napot? Ám nincs szerencsém, még az emeleti folyosón szembe jön velem Azren. Kitérni előle már késő, állapítom meg sajnálkozva, és egyébként is, hogy a saját váramban bujkáljak valaki elől? Azt már nem, tehát karba font kézzel, felemelt fejjel várom be. – Jó reggelt, Q uram! Elnézést, de lenne néhány elintézendő apróság… Szívem szerint azt válaszolnám, döntsön mindenben belátása szerint, megbízom hozzáértésében, és egyébként is, engem a birtok apró-cseprő ügyei nem igazán kötnek le. Más oldalról viszont ez egyszerűen nemtörődömség és lustaság lenne részemről, amit mindig is igyekeztem kerülni. – Rendben, nézzük át gyorsan! – biccentek határozottan és elindulok a könyvtár felé. Azren már megérkezése napján bevetette magát ebbe az apám idejében nem nagyon használt helyiségbe. A sarokba beállítatott egy hatalmas íróasztalt, amit hamarosan teljesen beleptek kupacokba rendezett könyvei, irattartói. Amint belépünk, ő máris az asztal mellé ül, én egy karosszékbe rogyok le. – No, halljuk! – intek, és elnyomok egy sóhajt. Azren nem sokkal az esküvőnk után került mellém, írnoknak és személyi titkárnak. Maga Paadre nagymester küldte, a lehető legjobb ajánlással, amire nem cáfolt rá. Jó emberem; hűsége biztos, szorgalma töretlen, tehetsége és tudása is elegendő a rábízott feladathoz, ám mindezzel együtt is nagyon nehezen szoktam meg személyét. Még most is zavar egy kicsit fontoskodó beszédmodora, meg ahogy tintafoltos ujjaival dörzsölgeti ritkás szakállát, és rövidlátó szemeit meresztgeti mindenre, ami egy karnyújtásnál távolabb van tőle. Most éppen rám. – Nos, a tegnapelőtti vihartól megáradt a Hideg-patak, és ki kellett nyitni a zsilipet, minek következtében megrongálódott a felső vízimalom kereke – kezdi végül. Hm. Megrongálódott a vízimalom kereke. Értem. Ó, Frej-jah, nem mondhatod, hogy bármi elém állított feladat elől meghátráltam volna valaha is. Pedig már hányszor nézhettem szembe a halállal! De úgy látszik, az élet mindig tud újdonsággal szolgálni. Mondjuk egy összetört malomkerékkel, nézek fel a mennyezetre. – És ehhez nekem mi közöm? – kérdezem, csekély érdeklődéssel hangomban. – Éppen a mi búzánkat őrölték volna. A molnár szerint legalább két nap, amíg rendbe rakják a kárt. – És? – Így két napot fognak késni. Azt kérik Q uramtól, hogy ezt engedje meg nekik. Frej-jah, ez nem lehet igaz! Vajon miket terjeszthetett rólam az apám, hogy ennyire félnek tőlem? – Megengedem, hogy késsenek – sóhajtok, végül is mi mást tehetnék? – Van még valami? – Igen – bólint Azren, és zavartan turkál egy kicsit az iratok között. – Most már tényleg válaszolnia kéne az öccse levelére. Mindössze megszokásból nyúlok a vállam felé, aztán eszembe jut, hogy nincs nálam kedves pallosom. Elvégre itthon vagyok, és jelenleg éppen béke van. – Majd holnap válaszolok neki. Ráér! – legyintek. Egyszerűen nincs kedvem Eshuval törődni! – A végtelenségig nem lehet halogatni – jegyzi meg Azren csendesen, lehajtott fejjel. Dühösen kilököm magam alól a széket, és elkezdek fel és alá sétálni az asztala előtt. Meggyőződésem, hogy nagyon is lehetne ezt a választ halogatni, akármeddig. Kedves öcsém levele alig pár héttel ezelőtt érkezett a királyi fővárosból, Hiszaenből, és ékes szóvirágokba öltöztetett fenyegetésekkel volt tele. Hogyha nem mondok le „apánk akarata szerint” Wareen váráról, „családunk ősi sasfészkéről”, akkor nem fog habozni „a törvény szigorát szegezni makacsságomnak”. Na, és akkor mi van? Ha a királyhoz fordul panaszával, az legalább másfél esztendő. Őfelsége bírái nem a gyorsaságukról híresek. És ugyan mit számít, hogy hogyan döntenek? A főváros messze van, az északiak pedig közel. Fényességes királyunk legyen boldog, hogy itt, a határvidéken álló rendházak még egyáltalán védik birodalmát! De amíg pénz és fegyver helyett csak szép szavakkal támogatja harcunkat, addig ne akarjon beleszólni a belügyeinkbe. Ha öcsémnek ítélné Wareent, akkor maga Paadre nagymester lenne az első, aki tiltakozna. Szóval, Eshunak nincs más lehetősége, ha már annyira akarja apai örökségét, mint hogy megküzdjön érte. A háborúhoz viszont nem ért, fegyverrel bánni nem tud, míg én… Eh, akárhogy nézzük is, nincs okom aggódni öcsém miatt, sem elkapkodni a választ. Ám ha így vesszük, hát halogatni is felesleges azt! – No, jó! – állok meg Azren előtt. Ő erre elővesz egy tiszta lapot, de határozott mozdulattal kiveszem a kezéből a tollat, és magam elé húzom a papírt is. – Nyugodtan diktálhatja, Q uram! – tiltakozna, ám mogorván leintem. – Köszönöm, tudok írni – nézek rá fenyegetően, majd fél kézzel az asztalra támaszkodva papírra vetem válaszomat. „Wareen az enyém. Vedd el, ha tudod!” Aztán felegyenesedem, és leteszem a tollat. Azren maga elé húzza a lapot, majd megcsóválja a fejét. – Elnézést, uram, hogy beleszólok, de tulajdonképpen, bizonyos szempontból, esetleg, mintha talán lehetett volna valamivel árnyaltabban is fogalmazni ennél! – Lovag vagyok, nem holmi cifra beszédű jogtudor! A kardot tudom forgatni, a szavakkal meg játsszon az, akinek ez a mestersége! – horkanok fel. – Hát… én pont ezen okból lennék Q uram mellett – válaszol csendesen. Meghökkenten pillantok rá, rövid ideig összekulcsolódik tekintetünk, aztán elkapja a fejét, és zavartan arrébb tesz néhány lapot az egyik kupacról. Nos, ha ezt ő is így látja, akkor én miért ne fogadhatnám el? – Jó, akkor írj valamit te! – hagyom rá. – De ez legyen az értelme! – figyelmeztetem, aztán visszaülök a karosszékbe. Azren újabb tiszta lapot vesz maga elé, kézbe fogja a tollat, egy kicsit félrefordított fejjel bámulja a mennyezetet, aztán munkához lát. Gyorsan ír, és hamarosan átnyújtja a kész levelet. „Kedves öcsém! Szomorú szívvel olvastam leveledet, és bár fáj, hogy a köztünk lévő testvéri viszonyt felhők árnyékolják be, de mégis erős lelkemben az elhatározás, hogy semmi körülmények között sem vagyok hajlandó lemondani Wareen váráról, és az azt övező birtokaimról, amelyek jogos apai örökrészemet képezik. Ha te ennek ellenére ragaszkodsz azon megalapozatlan állításodhoz, hogy ezen javak téged illetnek, és nem átallod ezen kérdéssel a mi nagybecsű királyunk bölcs bíráinak értékes idejét rabolni, akkor én természetesen készséggel állok a törvény szolgáinak elébe, és bizonyos vagyok benne, hogy ők is az én igazamat fogják megerősíteni. Továbbá figyelmeztetnélek, hogy bár semmi sem áll távolabb szándékaimtól, mint a testvérháború, de abban az esetben, ha te fenntartod nevetséges követelésedet, akkor nem fogok habozni, hogy akár fegyverrel is érvényt szerezek elsőszülötti jogaimnak.” Leengedem a papírt, és megtörten nézek Azrenre. Ő idegesen megvonja a vállát. – Újra fogalmazzam? – kérdi félénken. – Hagyjuk! – legyintek. Meggyőződésem, hogy öcsém ennyi tintát sem ér, minek még időt is fecsérelni rá? Hát aláírom és gyűrűmmel lepecsételem a levelet. – Még valami? – Semmi, uram! – mosolyog. – Helyes! – állok fel megkönnyebbülten, és már lépnék is az ajtó felé, amikor az kivágódik, és beesik Thani. – Azren, azok a barlangok… – kezdi nagy hangon, aztán észreveszi, hogy én is ott vagyok. Pillanatra megtorpan, majd szélesen elmosolyodik, és a nyakamba veti magát. – Jó reggelt, Q! – Jó reggelt, kedvesem! – fejtem le magamról óvatosan. Vajon csak a szemem káprázott, vagy tényleg meghőkölt egy picit, amikor észrevette, hogy én is hallottam az Azrennek szánt mondandóját? – Miféle barlangokról beszélsz? – Á, semmi! – legyint. Egy pillantást vetek Azrenre, titkárom bőszen beletemetkezik valami papírlapba, mintha itt se lenne. Tehát jó volt a megérzésem, itt valami baj készül. Visszanézek Thanira, akinek arcáról viszont messze világít a természetes, őszinte ártatlanság. Tehát nagyon nagy baj készül. Ó, Frej-jah, oly teljesíthetetlen kérés, hogy ne legyen se ön-, se közveszélyes, amit szívem szeretett hölgye tervez? – Mi van a barlangokkal? – kérdem még egyszer, immár kissé élesebb hangon. – Hát… – kezdi Thani, ég felé emelt tekintettel, majd felém sandít, aztán csak folytatja. – Vannak. Barlangok, azok vannak. Én meg gondoltam, összegyűjtöm, hogy hány, meg milyen, meg hol, és írok róluk egy listát, ami aztán majd tök hasznos lesz, ha valakit történetesen egyszer érdekelni kezdenek a Wareen környéki barlangok – hazudja a szemembe, könnyed eleganciával, rezzenés nélkül. – Ugyan kit érdekelnének a Wareen környéki barlangok? – csodálkozom vissza. – Hát most történetesen engem, és talán a jövő században is lesz valaki, meg egyébként is, jól jön az! Mondjuk, ha lerohannak minket az északiak, akkor majd klassz lesz tudni, hol lehet elbújni. Szóval, mindenképpen nagyon hasznos, ha írok egy ilyen listát – vágja ki, megkoronázandó az eddig összehordott hetet és havat. Világos. Lista a barlangokról! – És ehhez mi köze Azrennek? – lépek tovább, mintha eddig hinném meséjét. – Hát, mint minden kutatást, ezt is a könyvtárban kell kezdeni, ezt egy nagyon komoly és vastag könyvben olvastam, így arra gondoltam, megkérdem Azrent, miféle írások vannak erről a témáról, hogy aztán jól elmélyedjek bennük – magyarázza olyan stílusban, amit kénytelen vagyok egyszerűen nagyképűnek nevezni. – Tehát nem arról van szó, hogy valami eszement ötlettől vezérelve te le akarsz ereszkedni a föld alá – szögezem le. – Abszolút nem! – rázza a fejét teljes komolysággal. – Így nem is kell felhívnom a figyelmedet, hogy milyen veszélyes is az ilyesmi. Az ember beszorulhat, eltévedhet, vagy mindössze megcsúszik, és összetöri magát a sötétben. Sose találják meg, még a holttestét sem. – Na igen, tiszta veszélyes lehet – helyesel. – Arról nem is beszélve, hogy én meg egyszerűen kitekerem a nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba! – emelem fel a hangom, csak hogy kiemeljem a lényeget. – Sose tennék ilyet! Nem vagyok hülye! Nem, „hülyének” kifejezetten nem az, ám cserébe felelőtlen, vakmerő és kíváncsi. Nagyon valószínű, hogy be fog mászni az első barlangba, ami az útjába kerül. Vajon hogyan lehetne lebeszélni róla? Nos, sehogy. Jól ismerem szívem szeretett hölgyét, ha valami eszeveszett ostobaságot a fejébe vesz, azt onnan kiverni lehetetlen. A legészveszejtőbb dolgokba is képes belevágni, méghozzá gondolkodás nélkül, ha pedig megpróbálják valamiről lebeszélni a józan ész nevében, akkor még makacsabbul ragaszkodik kényszerképzeteihez. Így hát meghajtom előtte a fejem. – Magam is biztos vagyok benne, hogy semmi veszedelmes kalandba nem vágnál bele felelőtlenül – mosolygok rá, hálásan visszamosolyog. Attól tartok, ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. – Tehát erről ne is ejtsünk több szót! Inkább az érdekelne, mit szándékozol tenni ma délelőtt? – Nos, először is olvasgatok egy kicsit, itt, a könyvtárban, aztán talán kilovagolok… – biggyeszti le a szája szélét, mint egy unatkozó dáma. Tehát elmegy barlangászni. – Remek ötlet! – mosolygok rá, majd Azren felé fordulok. – És amint látom, te már eddig is támogattad Thani úrnő új, úri szeszélyét, mely szerint barlangokat keres. – Nos… – nyöszörgi a titkár, és az arcára telepedő aggodalomból úgy sejtem, jobban be van avatva szeretett hölgyem ügyeibe, mint amit még tisztességesnek érez velem szemben. Nem baj, legalább kicsit visszafogja, különösen, ha ezt megparancsolom neki, ami azért is hasznos, mert így legalább nem teszem feleslegesen próbára irántam való hűségét. Mondom, ez nem baj, ám azért kellően zord marad a hangom, hogy átérezze, helytelen dolgot cselekedett, amikor nem szólt nekem Thani terveiről. – Amikor befejezi az olvasgatást Thani úrnő, és kilovagol, akkor feltétlenül kísérd el, elvégre Wareen úrnője nem járhat kíséret nélkül. Ha bármi baja esik, téged teszlek érte felelőssé! – nyomom meg az utolsó mondatot, majd elvágva a további vitát, otthagyom őket. Hiába, bár nem kedvelem Azrent, de tagadhatatlanul vannak hasznos tulajdonságai. Például a kötelességtudata. Komolyan fogja venni, hogy ő felel Thani biztonságáért ebben a felelőtlen kalandban, és talán bízhatok benne, hogy higgadtsága és józan esze hatni fog egy kicsit szívem szeretett hölgyére. És ezen felül, Frej-jah, te is figyelsz majd rá, ugye? Ezzel vigasztalva magam, még mindig gondolataimba mélyedve (barlangok, miért éppen barlangok?) nekivágok a keleti bástyára felvivő lépcsőnek. Éppen semmi dolgom sincs, és mindig is kedveltem az onnan, fentről nyíló kilátást. Jól el lehet elmélkedni a végtelen távolságot bámulva. Ám alig fél emeletet teszek meg, amikor utánam szólnak. Megállok, megfordulok, észreveszem a lépcső alján álló, kissé görnyedt tartású alakot. – Mi történt, jó Nator? – sóhajtok, az öreg pedig lassú, nehézkes léptekkel elindul felfelé a lépcsőn. Végtelenül hosszúnak érzem, míg felér, ám megsértődne, ha elé mennék, hát tehetetlenségre kárhoztatva megvárom. – Q uram, bocsásson meg, hogy rabolom az idejét, de van egy kis baj, amit jobb, ha jelentek. – Jelentsd! – törődök bele, és intek, hogy kezdje. Nator régi csatlós, apámat is szolgálta már, sok másokkal együtt, akiktől leginkább az különbözteti meg, hogy nem gyűlöl. Sőt, úgy érzem, ő a legmegbízhatóbb emberem, ezen felül pedig mindent tud Wareen váráról, amit élő ember tudhat, hiszen születése óta itt él. Amikor megörököltem a birtokot azonnal bizalmi emberemnek választottam, és azóta sem csalódtam benne. Nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját. Néha talán túl lelkiismeretesen is. – Reggel, ahogy átmentem a Nagyasszony termén, észrevettem, hogy eltűntek a kis-tábla lábai. Mind a nyolc. Utánakérdeztem a cselédek között, de mind tagadja, hogy elvitte volna. Attól tartok, valaki ellopta őket, Q uram! – jelenti precízen, majd rám néz, utasításra vár. Hm. A Nagyasszony termében a kis-táblának vannak lábai? Kicsit töröm a fejem, és sikerül felidéznem, vannak bizony. Mind a nyolc sarkában, márványból. Olyan kis hengerecskék, talán valami karcolt díszítéssel, a részletek nem jutnak az eszembe. Nagyjából két-háromujjnyi magasra emelik a táblát, hogy alá lehessen csúsztatni az éppen nem játszó bábukat. És ezeket a lábakat most valaki ellopta. Értem én. – Mire kellhet bárkinek is nyolc, ujjnyi vastag kis márványhenger? – Talán valami gyereknek megtetszett, és elvitte, játéknak. Nyilván. De Frej-jah összes csodájára, miért kell nekem ilyesmivel foglalkoznom? Felnézek Natorra, az öreg tisztelettel néz vissza, és láthatóan neki nagyon fáj, hogy kár esett a gondjára bízott javaimban. Ha semmibe venném aggódását, akkor talán máskor, fontosabb alkalommal nem lenne ennyire alapos. Arról nem is beszélve, hogyha most leinteném, mondván nem lényeges, elég nagy vagyonom van, hogy ne érdekeljen egy ilyen apró veszteség, azzal megsérteném, ami nem lenne szép, tekintve korát és eddigi szolgálatait. – Értem Nator, és köszönöm, hogy szóltál. Jól tetted, hogy utána kérdeztél, most pedig hagyjunk pár napot a tolvajnak, hogy visszavigye. Hátha megbánja tettét, amit ez esetben nagylelkűen megbocsáthatunk neki. Ha pedig nem hozza vissza, hát akkor faragtass nyolc új lábat a kis-táblának. Pont ugyan olyanokat, mint az eredetiek! – utasítom, ő pedig engedelmesen fejet hajt. – Úgy lesz, Q uram! – felel, majd lassú lépésekkel elindul lefelé. Részemről lényegesen gyorsabban felsietek a torony tetejére, ahol végre egyedül lehetek. Nekitámaszkodom a mellvédnek, elnézek a lankás dombok felett. Odalent erdők váltakoznak szántókkal, bal kéznek kanyarog a Vaebe vivő út, arrébb a Hideg-patak völgye, és ma szép az idő, idelátszanak a Holló-hegyi apátság tornyai is. Az már nem az enyém, de addig itt minden az én birtokom. Néha, ha belegondolok, furcsa érzés, pedig hát ki másé is lehetne? Nos, például az öcsémé, merül fel bennem önkéntelenül, de nem, ezzel most nem akarok foglalkozni. Azren majd elküldi azt a levelet, minden héten jár futárom Vaebe, onnan még legalább két hét Sol, onnan két-háromszor annyi a Laurandriumon lefelé Hiszaen, azaz hónapok telnek el, mire megkapom öcsém válaszát. Amire válaszolok, ami újabb hónapokat jelent, nem hiszem, hogy idén dűlőre jutna a kérdés. Legkorábban jövő tavasszal jelenhet meg fegyveresek élén Wareen falai alatt, már amennyiben rá tudja venni valamely, a freitanokkal ellenséges lovagrend embereit, hogy részt vegyenek egy ilyen kétes vállalkozásban. Lovag legyen a talpán, aki beveszi Wareent, amíg én védem! És innen önkéntelenül is a védelem fontosabb kérdései felé fordulnak a gondolataim, jövőre rendbe kéne tetetni a régi víztározót is, és ha már kőműveseket hozatok Solból, akkor lenne még pár apróság, amit megcsinálhatnának. Ilyesmiken jár a fejem, teljesen elveszek az apró, ám lényeges részletekben, kürt hangja szólít vissza a tervezgetésből. Megjött a vár alatti falu bírója, hát lesietek a palota kapuja elé, és a lépcső tetején állva fogadom. Még tegnap este üzentek lentről, hogy elfogtak valami csirketolvajt, aki felett persze nekem kell ítéletet mondanom. Illetve úgy sejtem, ők alig várják, hogy felköttessem a gazembert, amihez mellesleg családomnak joga van, és tudom, hogy apám élt is ezzel a joggal. Ezzel szemben magam nem érzem feltétlenül szükségesnek, hogy halottakkal csúfítsam el a faluból a várba felvivő út mellett álló ősöreg fákat. Láttam halált eleget északon! Ezen nézetemet viszont nem értik a helyi gazdák, akik életének legvéresebb eseménye a disznóölés. Amikor a bíró és az emberei besorjáznak a várudvarra, látom a szemükben, elvárják uruktól, hogy keménykezű legyen, amit ők összekevernek a véreskezűvel, és magukban már halottnak tartják az elém cibált csirketolvajt. – Nem helyi, valami városi csavargó. Nekünk nincs jogunk ítélkezni felette, ezért kérjük nagy tisztelettel Q al Aquim lovag úr, hogy tessék a megfelelő módon adjusztálni az esetet! – vágja ki elszántan a bíró, a nagy beszéd közben két kezével gyűrve amúgy is megviselt kalapját. Nekem rossz nézni, mit művel szerencsétlen főfödővel, hát sietve intézkedem. – Jól tettétek, hogy elém hoztátok – hagyom rájuk, aztán érezhetően hidegebb hangon a fickó felé fordulok. – Halljam, honnan való vagy? Habozik a válasszal, és én már majdnem kiadom a parancsot a katonáimnak, hogy vigyék – megveretni nem akarom, de azt sem hagyhatom, hogy valaki dacolni merjen velem a saját birtokomon! –, amikor hirtelen csak megszólal. – Solból jövök. Szabad polgár vagyok Solban, semmi földesúr nekem nem parancsolgathat! És mellé büszkén méreget, pedig látszik rajta, hogy nem is olyan régen alaposan megverték, és amúgy is csak egy csavargó. A ruhája szakadt, mocskos, de új korában sem lehetett valami fényes öltözék, viselője pedig már hónapok óta nem látogatta a borbélyt. No, de ezzel együtt is városi polgárnak vallja magát, ó, Frej-jah, mennyivel egyszerűbb egy csatatéren, ahol azonnal látszik, kitől mit várhatok! Ám most itthon vagyok, és éppen béke van. – Persze, fiam, ha Sol városának a polgára vagy, akkor tényleg nem ítélkezhetek feletted – biccentek kimérten, de a hangom megmarad hideg és éles. – Úgyhogy a következő küldönccel majd üzenek is Sol városi tanácsának, és ők nyilván igazolják, hogy szerepel a neved a városi polgárok nyilvántartásában. Ha valóban így lesz, akkor egy ujjal sem ér hozzád itt senki, vasba verve visszaküldelek Solba, ítéljenek el ott. – De méltóságos lovag úr, ellopott két libát, és mikor a legények utána futottak, meg is verte őket! Hát nem tetszik felköttetni? – csodálkozik a falusi bíró, mintha számon kérné rajtam! Persze, mi máshoz szokhattak volna apám idejében? – Nem köttetem fel, míg nem járok utána, hogy valóban Sol polgára-e. Aztán, ha kiderül, hogy ez csak hazugság volt, akkor majd ezért is fizetni fog. Addig pedig itt marad, láncra verve a vártömlöcben – adom ki utasításaimat. Ez hosszú heteket jelent, addig csak elcsitulnak az indulatok. Hetek múlva senki sem fogja szerencsétlen fickó vérét kívánni, és hát némi fogság benne is lecsillapítja az indulatokat. Utána elengedem, hacsak nem jön közbe valami, döntök magamban, és intek embereimnek, vigyék a foglyot. A parasztokra több szót nem is vesztegetve sarkon fordulok, és visszamegyek a palotába. Úgy sejtem, Thani már kilovagolt, az érdekes kérdés csak, hogy vajon Azren vele ment-e? A válasz egyszerű, a szobám előterében, az asztalon levél hever, titkárom kiírt betűivel. „Uram, bár Thani úrnő az íróasztalom felgyújtásával fenyegetett, én mégis tartva magam az Ön parancsaihoz, kíséretébe szegődtem, ám attól tartok, ez által magam is részese leszek olyan eseményeknek, melyekben nem lelik örömüket némely istenek.” Aha. Szóval szerinte a feleségem olyan dolgokra készül, amiben “nem lelik örömüket némely istenek”. Van ebben valami, biccentek rá magamban, további magyarázkodását és túlzó bocsánatkéréseit éppen csak átfutom, nem érdekel. Az annál inkább, hogy hova mentek, de erről nem ír Azren. Szívem szeretett hölgye nyilván nem kötötte az orrára, vagy ami valószínűbb, még magában sem döntötte el, pontosan hova is tart. Rábólintok, ez a kaotikus felelőtlenség jellemző Thanira. Ám ezen tulajdonságához társul még egy, jelesen, hogy szinte bármit képes ép bőrrel túlélni, mert részben bármilyen helyzetben feltalálja magát, részben pedig igen nagyon minden istenek kegyében áll. Meggyőződésem szerint már kicsiny gyermekkorától kéz a kézben jár a szerencsével, amire szüksége is van. Mindezeket együtt véve elképzelhetőnek tartom, hogy túlélje ezt a kis kirándulást, bár az is biztos, hogy ő mindent meg fog tenni, hogy próbára tegye Kétarcú Rashadel türelmét. No de hát nem mehetek vele, részben mert úgysem hagyná, más oldalról meg nem foghatom egy életen át a kezét, hogy megóvjam a világtól! Nem mehetek vele, de ha estig nem jön vissza, utána megyek. Addig viszont nem, döntök, így felesleges töprengés helyett lemegyek az istállóba, hogy megnézzem az új csikót, (az éjszaka született, a lovász szerint szép állat lesz) és már kint vagyok az udvaron, amikor felharsan a kürtjel: freita lovag érkezik. Nohát, nem vártam senkit! Vajon ki lehet az? Vendégségbe jön, vagy talán valami hivatalos ügy miatt keres fel valaki a tetihuanai rendházból? Bárhogy nézem is, muszáj személyesen fogadnom, hát illendő módon, a palota kapujából sietek eléje. Két csatlós kísérte, magányos lovag léptet be, a hosszú út nyomát magán viselő páncélban, arca előtt ismerem fel címerét. – Üdvözlet Q al Aquimnak, a Sárkányölőnek! – Üdvözöllek, Rash al Farel, végtelen öröm számomra, hogy vendégül láthatlak szerény otthonomban! – felelek a szokások szerint hiszaeni rendházunk második fegyvermesterének, akivel eddig még nem sokszor találkoztam. Talán kétszer a királyi fővárosban, meg ott volt abban a seregben, ami végül elűzte a Reelant vívó északiakat, felszabadítva a várat a hosszú ostrom alól. Akkor nagyon örültem látásának, most kissé furcsállom érkezését. – Mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy váramban fogadhatlak? – Átutazom errefelé, és gondoltam, megszállok nálad pár napra, ha nincs ellenedre, mint ahogy ezt írtam is – száll le a lováról, majd kezet fogunk. Ennél barátibb üdvözlésre nincs is szükség, nem vagyunk többek rendtársaknál. – Nem kaptam meg üzenetedet, talán elveszett valahol. – Eh, nyomorult postagalamb, az ember már ennyit sem bízhat Iziana, a Kiszámíthatatlan kegyeire? – bosszankodik Rash, majd fejet hajt. – Természetesen, ha így alkalmatlan lenne jelenlétem… – Dehogy, Rash, dehogy! Kerülj beljebb, azonnal nyittatok neked és embereidnek egy-egy szobát, és készíttetek fürdőt is. Pihenjetek le, és majd vacsoránál, jó borok mellett megbeszéljük, mi járatban vagy! Ezzel beterelem őket a palotába, majd kiadom a megfelelő utasításokat. A cselédek hamarosan elvezetik őket, én pedig csak eljutok az istállóig, ahol megszemlélhetem az új csikót. Hiszaeni rendtársam érkezése ugyan meglep, de tulajdonképpen örülök neki. Legalább megtudom, mi hír a fővárosban, úgyis régen jártam arra, meg talán rendünk ügyeinek alakulásáról is hallok pár érdekes apróságot, nem árt az! Az istállóban gyorsan telik az idő, hamarosan mennem kell, ha nem akarom lekésni a vendégek érkezése miatt korábbra hozott vacsorát. Utam a Nagyasszony termén át vezet, önkéntelenül is vetek egy pillantást a sarokban álló kis-táblára. Tegnap játszottunk Thanival, méghozzá egy egészen elnyúló, érdekes játszmát, de aztán szívem szeretett hölgyének kérésére félbe hagytuk. Azt mondta, megfájdult a feje, én úgy hiszem attól, hogy reménytelenül vesztésre állt. A kétszínű bábuk még mindig változatlan helyzetben várakoznak a megcsonkított, láb nélküli táblán. Illetve, mégsem. Valaki lépett egyet Thani fekete korongjaival. Feltételezem, ő maga, talán ma reggel, mielőtt elment. Méghozzá egészen jót lépett, mérem fel a helyzetet, majd alaposan megszemlélem a megváltozott állást. Le is ülök a tábla mellé, tenyerembe temetem állam, hosszan, hosszan mérlegelek. Előbb csak a játékon töröm a fejem, aztán már Thanin. Hova mehetett? Nyilván nem egyszerűen egy barlangba, hanem egy különösképpen érdekes, esetleg veszélyes helyre. Hm. A legtöbb legenda kétségtelenül a Holló-hegyi, régi apátság alatt húzódó katakombákról szól. Az egy félig-meddig természetes járatrendszer, amit régen, még az apátság előtti időben temetkezési helynek is használtak. Igen, erről könnyen hallhatott érdekes dolgokat a környékbeli parasztoktól, akik úgy hiszik, kísértetek járnak arrafelé, és utána a könyvtárban is olvashatott róla pár apróságot, mivel a családi hagyományok szerint ott nyugszanak az őseim is. Bizonyosan oda ment, azaz ha nem téved el a föld alatt, akkor délutánra vissza is érhet. Egy szolga rezzent fel töprengésemből, jelenti, hogy tálalva, és hogy a vendég lovag úr már vár. Gyorsan lépek, előre tolva egy fehér korongot a táblán, aztán már sietek a nagyterembe, nem lenne szép, ha sokáig váratnám Hiszaenből érkezett rendtársamat. A terembe lépve köszöntjük egymást, majd leülök az asztalfőre. Balomra Rash al Farel kerül, megilleti ez a hely, jobbom üres, az Thani széke, aki még nem ért vissza. Így összesen öten vagyunk, Rash két csatlósával, és Natorral. De Thaninak itt kellene lenni, nem csak azért, mert akkor végre megszűnhetnék aggódni miatta, hanem mert ezt a vendéglátás szabályai is megkövetelik. Hiányát szinte azonnal szóvá is teszi Rash. – Kedves feleséged talán beteg? – Nem, csak délelőtt kilovagolt. Talán megsérült a lova, vagy valami más okból késik. Sajnálom! Remélem, hamarosan megérkezik. – Reméljük – bólint rá, de itt abba is marad a társalgás, mert a cselédek elkezdik felszolgálni a vacsorát. Csendesen eszünk, nem akarom háborgatni vendégeimet, amíg éhesek, csak az utolsó fogás után kérdezek rá jövetelük céljára. – Tetihuanába tartok, Q, a rend ügyeit intézem. Apró-cseprő haszontalanságok, lényegtelen formaság az egész, de nagymesterem ragaszkodott hozzá, hogy megbízható ember járjon utána a dolgoknak, így végül engem küldött. Ám mivel nem sürget az idő, úgy gondoltam, teszek egy kis kitérőt Wareen felé. Régen találkoztunk, szívesen hallanám első kézből dicső tetteidet! – Reelan óta talán csak egyszer kellett fegyvert ragadnom, Daal ellen, de hidd el, az sem az én dicsőségem. Frej-jah, a Győzhetetlen áldásával jártam, ő segítette lépteimet, övé az érdem, én pedig nem vagyok több, mint egyszerű lovagja! – védekezem, és aztán mosolyogva koccintunk, mi, „Frej-jah egyszerű lovagjai”. A nehéz vörösbor jól esik, enyhíti aggodalmam, amit Thani iránt érzek. Már lassan sötétedik, hol lehet? És mintha csak olvasna a gondolataimban, Rash is felőle kérdez. – Kedves feleséged hosszan elmarad. – Nem tudom, mi történhetett. Ám ha maradsz pár napot, amit el is várok tőled, ha már ily hosszú utat tettél meg, holnap bizonyosan találkoztok majd. – Köszönöm a meghívást, azt hiszem, élek vele. És igencsak remélem, hogy megismerkedhetek a feleségeddel – mosolyog rám sokat mondón. Pillanatra nem értem, mire akar utalni, szemöldököm önkéntelenül is magasba szalad, mire hangosan elneveti magát. – Eh, barátom, ne aggódj, ne féltsd asszonyod! – legyint, és ismét fenékig üríti poharát, amit a gondos cseléd eddigre ismét teletöltött. – Ám azt se hidd, hogy Hiszaenbe nem jutott el a híre! – teszi aztán hozzá cinkosan, és mellé még kacsint is. – Híre? Minek? – kérdezek vissza óvatosan, az éppen csak fejembe szállt ital mámora máris elillan, miről beszél Rash? – Nem minek, kinek! A feleségednek! Mondhatom, futótűzként terjedt a pletyka hogy Q al Aquim, aki pedig bármelyik főúri családba beházasodhatott volna, elvett egy egyszerű asszonyt. Elhiheted, mindenki oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon mi állhat a dolog hátterében. – Mi lenne? Thani maga Frej-jah, a Győzhetetlen küldetésében volt a társam, együtt jártuk meg a Xantiani-szorost, győztük le Daalt, a fehér férget. Mi furcsa lenne abban, hogy elvettem feleségül? – kérdem, talán egy picit ingerültebben, mint az illendő lenne. De Rash feltehetőleg nem érzi meg hangulatom változását, vagy talán csak a súlyos bor nemtörődömsége beszél belőle, amikor fölényes mozdulattal leint. – Eh, értem, elkísért sárkány ölni, szép cselekedet, de ez nem változtat a helyzetén. Nincs családja, vagyona, lássuk be, még csak nem is nemes! Ez pedig sértés. Majdnem sértés. Thani származása nem nemesi, de aki ezt előttem felhozza, az számítson a legrosszabbra! – Thani a feleségem, Wareen úrnője – jelentem ki csendes, hideg hangon, és már csak megszokásból is pallosom után nyúlok. Feleslegesen, nincs nálam, mint ahogy vendégeim is fegyvertelenül ültek asztalhoz, mégis ez az a mozdulat, ami megérteti Rash al Farellel, hogy milyen messzire merészkedett. – Persze, persze, értem én! – visszakozik gyorsan. – Csak éppen Hiszaenben az az ostoba pletyka járta… De tényleg, magam egy pillanatra sem hittem, hagyjuk is! Persze, tudom. Hiszaenben nyilván ugyanaz a pletyka terjed el, mint Solban, vagy akár Tetihuanában. Hogy Thani fekete boszorkány, és egyszerűen megigézett valami sötét bűbájjal, hogy beleszeressek. Ó, Frej-jah, ostobák, ostobák az emberek! – Thani nem foglalkozik fekete praktikákkal – jegyzem meg csendesen. Rash felkapja a fejét, egymás szemébe nézünk, ő láthatóan zavarban van. Ám nem akarom lábbal tiporni a vendégjogot, lassan elmosolyodom, és megemelem felé a poharam. – De ne beszéljünk rólam, válasszunk magasztosabb témát! Mi hír Hiszaenben, dicső, fővárosi rendházunk miféle nagyszerű, Frej-jahnak tetsző tettekkel öregbítette a hírnevét az elmúlt esztendőben? – kérdem barátságosan. – Nos, igyekszünk Frej-jahnak kedves dolgokat cselekedni, de nem akarom szerénytelen dicsekvéssel próbára tenni kedves vendéglátónk türelmét! – szerénykedik Rash, ám utána csak mesélni kezd. Alig tud lekötni. Eh, Frej-jah, mi értelme van itt ülnöm, és hallgatnom ezt az embert, aki feltehetőleg egyszerűen azért jött, hogy kikémlelje, mi a helyzet Wareenben, hogy aztán otthon, a fővárosban újabb pletykákat eresszen szét a széllel. Aztán elszégyellem magam, Rash is freita lovag, a rendtársam, nincs jogom ítéletet hozni felette. Így visszafogom dühöm, kedvesen unszolom, beszéljen tovább a fővárosról, ő pedig megteszi. Érdekes dolgokat mond, bár főként számomra érdektelen udvari pletykákat. Titkon számítok rá, megemlíti öcsémet, aki szintén ott van most, de ennél tapintatosabb. Vagy legalábbis nem akarja tovább feszíteni a húrt féltestvérem emlegetésével. Alapvetően jól teszi. Szóval az idő gyorsan telik, a bor is fogy, így később mégis elmesélem Daal legyőzésének történetét, még később a reelani ostromra terelődik a szó, és a közös hadi élmények felemlegetése végleg barátivá teszi a hangulatot. Együtt nevetünk és búslakodunk, mikor mi kerül szóba, odakint megfakul a délután, a terem falait vörösre festi a nyári alkonyat ragyogása. És Thani még mindig sehol. Talán baj érte? Bizonyosan. Itt az ideje, hogy utána menjek. – Ez mind igen érdekes, és remélem, hogy holnap még folytatjuk a beszélgetést, ám most mennem kell – bontok asztalt, majd minden további magyarázkodás nélkül visszavonulok a lakosztályomba. Úgy hiszem, Rash is örül, hogy korán lepihenhet a hosszú út után. Magam is érzem, hogy fáradt vagyok, a lakosztályomba lépve megszédülök, és csak a falnak támaszkodva sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Eh, sokat ittam, túl sokat, de most nincs időm kipihenni a mámort. Nagy hangon szólítom a szolgát, és vizet hozatok, aztán alaposan megmosom az arcom, tarkóm. A helyzet javul, és az éjszakai hideg levegő majd teljesen kijózanít, hát nem pazarlom tovább az időt, bár kicsit ingatagon, de sietve lemegyek az őrszobába. – Szólj nyolc embernek, a régiek közül – utasítom az ott szolgálatot teljesítő posztot, feszes tisztelgés után távozik. Magam is megyek, le, az istállóba, bár a folyosó némileg ing a lépteim alatt, de hát Frej-jah, ez nem lehet akadály! Megelőzőm embereimet, és bár a szédülés nem csillapodik, én már Armagedon nyergében várok, mire megérkeznek, és elkezdik felnyergelni hátasaikat. – Mindenki hozzon két fáklyát is, a Holló-hegyre megyünk – parancsolom kurtán, aztán kilovagolok az udvarra. A hűs levegő tényleg jót tesz, bár még mindig rosszul vagyok, de ennek ellenére kihúzott háttal, rezzenéstelen arccal várom be a katonákat. Ők a legmegbízhatóbb embereim közül valók, nem egy már Reelanban a kezem alatt szolgált, némán sorjáznak elő az istállóból, komor, lovas árnyak, pedig sejtem, nem örülnek neki, hogy éjszaka a kísértetjárta hegyre készülünk. Persze, ennek az egésznek nem sok értelme van, éjjel csak akkor találjuk meg szívem szeretett hölgyét, ha maga is keres minket. Ha a föld alatt jár még mindig, akkor most még nem tudok neki segíteni. Ám a hajnal első fényeinél megtalálhatjuk a jelet, amit a barlang bejáratánál hagyott. Tudom, hogy hagyott, no, nem Thani, hanem Azren. Tehát hajnalban utána mehetek a föld alá. Bár ezt elkerülném, hisz egész éjszakás keresés után semmi kedvem sem lesz még holmi barlangba is leereszkedni. Különösen a Rashhal való mulatozás után. Amint kilovagolunk a vár kapuján a szédülés visszatér, és egy pillanatra meg kell támaszkodnom Armagedon nyakán, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat. Csak nem Rózsaarcú Rilan csókolt arcon? De bármilyen betegség is bujkál bennem, arra még lesz erőm, hogy előkerítsem Thanit, ebben biztos vagyok, hát veszek egy mély levegőt, és rosszullétemmel nem törődve szorosabbra fogom a szárat. – Te menj előre, ti ketten hátul maradok, a többiek mögöttem jönnek egymás után! – parancsolom hangosan, aztán sokkal halkabban, magam elé suttogva még hozzá teszem: – Frej-jah, vezess a győzelemig!

Thani

avagy mihez is tartozhat az a fény az alagút végén?

Méla beletörődéssel bukdácsolok előre a sötét folyosón, néha nekimegyek a falnak, néha meg is ütöm magam, de amúgy nyugodt unalommal vánszorognak a percek. Egy idő után kezd elegem lenni, érzésem szerint jóval több ideje megyek kifelé, mint amennyi időt a befele jövés tartott. Végül megunom az egészet, és előkotrok a hátizsákomból egy, remélhetőleg üres lapot. Szikrát csiholok, majd felemelem a lángoló papírt, gyorsan körbe nézek. Tök idegen falak néznek rám vissza, sőt, röhögnek a pofámba. Ezek szerint a lefele vezető, látszólag egyenes, elágazásmentes folyosó suttyomban csak rejtegetett néhány mellékjáratot. Vagy a sírkamrából indult egy másik járat is. Ez izgalmasabb, mint hittem! Ám sajnos fény nélkül az egész fele olyan mókás sincs, mint kivilágítva, meg hát van más dolgom is, így csak visszafordulok. Azren vár rám, és nyilván nagyon ideges, nincs szívem halálra szívatni a fickót azzal, hogy még járok idelent egy kört. Qt meg végképp nem akarom kiakasztani. Bár nagyon szeretem látni, amikor haragszik, akkor olyan fenemód férfias, de ezzel együtt is, most talán okosabb dolog hazamenni. Mászni. Bukdácsolni. Esetleg orron csúszni, ahogy a folyosó diktálja. És fenébe a pimasszal, már megint csak húzza és halasztja, hogy megleljem a kötelet, aminek a másik végén Azren, a kötelességtudó titkár dekkol. Lehet, hogy még volt pár elágazás a sötétben, amiket elvétettem? Lehet. Igazából sajnálok még egy lapot elpazarolni, inkább tovább megyek. A gyomrom unja meg leghamarabb. Tuti, hogy elmúlt már az ebédidő, talán már a vacsora is. Nincs mese, eltévedtem. Pontosan, ahogy Q megmondta. De hát tökéletes lovagom nem szokott tévedni, ha valamit megmond, az bizony úgy lesz! Nincs ebben semmi furcsa, hát nyugodtan folytatom a barangolást a hullasötét járatokban. Végtelennek tűnő idő után vízcsobogást hallok, majd hamarosan bele is gázolok a hozzá tartozó föld alatti (továbbá álnok és alattomban támadó) patakba. A nyomorult megpróbál elgáncsolni, de eszembe sincs beleesni. Akkor szétázna a hátizsákomban őrzött szótár! Amit persze nem hagyhatok, így végül talpon maradok a csúszós köveken. Hosszan tapogatódzok, míg végül találok egy elegendően magasan lévő kiszögellést. Felakasztom rá a hátizsákom, egyelőre úgysem lesz rá szükség. Amint ezzel megvagyok, tovább gázolok a patakban. Ha mázlim van, valahol kitör a felszínre. Ha nem, akkor pedig szégyellje magát! De végül is jól van megszervezve a világ, hamarosan világosság dereng fel előttem, a patakocska széles, félhomályos terembe fut be. A fény felülről jön, alábukdácsolok a nyílásnak, a mennyezeten kürtő nyílik, és nagyon, nagyon magasan látom az eget is, rácsokkal szabdalt, kör alakú lyukon át. Biztosan valami régi kút alján állok. – Hahó, itt vagyok, engedjenek ki! – kezdek kiabálni, persze, tök feleslegesen. Ez tuti régi kút lehet, talán valahol a hegy tetején álló apátság egyik mellékudvarán. Ősz szakállam nő, mire valaki idetéved, és kihúz. Azaz már megint magamnak kell magamat megmenteni. Nem ügy! Azt tudom, hogy az apátság alatt tele a hegy mindenféle régi járatokkal. Amikben csak úgy nyüzsög rengeteg nyughatatlan szellem, de hát nem kell minden hülye szövegnek bedőlni, amit a babonás parasztok terjesztenek. A lényeg, hogy van itt egy csomó barlang, meg csatorna és pince, erről sok mesét hallottam már. Tehát itt is kell lennie egy elérhető kijáratnak, nézek körbe, és valóban. Oldalt a terem kiszélesedik, és van ott valami kockaforma, azaz mesterséges nyílás is. Jól látom, mert arrafelé fehér színű minden, közelebbről megnézve mészben fürdik az egész. Bukdácsolva indulok el a kijárat felé, másfél ember magasan van, meredek fal tetején, ami szintén meszes, fehér csíkokban folyt végig rajta a szutyok, feltehetőleg elég régen. Botladozás közben az egyik mészcsomó elgáncsol, amikor visszanézek rá, egy halott arc bámul felém. – Hát neked sincs jobb dolgod, mint molesztálni az élőket? Mit vétettem én neked, te leselejtezett hulla! – morgom neki, aztán feltápászkodom, megyek tovább, immár óvatosabban kerülgetve a terem ezen oldalán igen nagy sűrűségben előforduló tetemeket. Nyilván valahol az apátság alatt járhatok, valami régebbről itt maradt tömegsírban. Hát, ez már csak egy ilyen nap! Aztán néhány hullát mégis kénytelen vagyok megzavarni az öröklét az élethez képest mégiscsak stabil nyugalmában, mert nem érem el a kijáratot. Hát összehordok pár tetemet egy csinos kis kupacba, aminek tetejéről már elérem a nyílást, és kimászom. Tuti, hogy az apátság alatt vagyok, talán egyenesen a templom alatt, a régi járatokban, amit ma már csak csatornának használnak. Legalábbis fehérre meszelt falú alagút indul előttem, és a lábamnál piszkos víz maszatolódik. Persze fogalmam sincs, merre a kijárat, de nem is kell keresni. Fentről énekszó hallatszik, aztán emberi beszéd. – És mind ti istenek, vegyétek magatokhoz tisztelt holtaink lelkét, és mind ti istenek, fogadjátok őket megillető módon, és mind ti istenek közül te, Ashel, te Aranyfürtű, te vezesd őket a túlvilágon! Aha, ez nyilván valami temetés, nyugtázom magamban, vagy legalábbis valami friss hulláért imádkozhatnak odafent. Méghozzá nem is akárkiért, ha már egyszer az apátság főnöke vezeti a szertartást, ismerem fel a kenetteljes férfihangot, de közben már mászom is. Kétrét görnyedve az alacsony alagútban, amit még tök régen építettek, amikor errefelé mindenféle rablóhordák garázdálkodtak. Ez tuti, olvastam róla! Mellesleg ezeknek a járatoknak fő tulajdonsága, hogy labirintusszerűen kuszák, és aki nem ismeri ki magát benne, az garantáltan eltéved, de hát engem egy egész férfikórus vezet, merthogy odafent ismét énekelni kezd egy csomó hang. Gond nélkül követem a nyekergést, aztán még mászom egy keveset, egy függőleges kürtőben, aminek a végét széles vaslap zárja le. – Most pedig magasra emelem e kelyhet, áldozatunk jegyét! – citálja odafent az apát, én meg neki feszülök a vaslapnak, félrelököm, és kimászom az oltár mögött, majd elkap egy köhögőroham (hát mi a fenének égetnek itt annyi füstölőt?) és beleesek az oltáron álló áldozati kehelybe. Na, helyben lennének. Fejem felett ragyognak a hajnali fények, velem szemben pedig ott áll a teljes apátság, sok kikericssárga csuhás szerzetes, meg pap bámul, arcukon a totális megdöbbenés, mintha maga Aranyfürtű Ashel lépett volna le a freskókról. Különösen az apát kifejezése röhejes, őt tök közelről megszemlélhetem, mert pont velem szemben áll, egészen az oltárnál. – Sziasztok! Remélem, nem zavarok… nagyon… – teszem még hozzá, aztán felkecmergek az oltárról, és megkísérlem leverni magamról a ruhámra gyűlt szutykot, mészesővel terítve be környezetemet. – Aranyfürtű Ashel, kegyelmezz! – motyogja az apát, és tágra nyílt szemmel hátrál, megkísérlem megnyugtatni. – Elnézést, nem akartam bajt! – Távozz közülünk, kísértő szellem! – Távozok, és nem kell így kiakadni, nem vagyok kísértő szellem. Mae Thani vagyok, innen, Wareenből. Tudod, a vár úrnője – magyarázom, mivel totál értetlen pofát vág. – Na, biztosan emlékszel, az esküvőmön találkoztunk! – Emlékszem, és felismerlek, Mae Thani – borzong meg a fószer, hullaszínre sápadva. Na, igen, talán mégsem kellett volna említeni az esküvőmet. – Te, már mondtam, bocsánatot kérek, én nem akartam, hogy… – magyarázkodnék sietve, de a szavamba vág. – Távozz kísértő lelke Thani úrnőnek, ki háborgatod az élőket! Mi most készülünk megadni neked a végtisztességet, ne kísérts minket, gonosz asszony! – rázza felém magasba emelet két kezét, és bár általában gyorsan szoktam kapcsolni, most egy kicsit lemaradok. – He? – Láthatod, megadjuk neked a végtisztességet, ne háborgass minket! – Végtisztesség? Mármint, ez az én temetésem? – értetlenkedem, és nem számítok igenlő válaszra, hát nagyon megdöbbenek, amikor senki sem tiltakozik. – Lásd, megadjuk neked a végtisztességet, hát térjen meg lelked megnyugodva a túlvilágra! – Frászt térek, fafej! – válaszolok elszántan, ilyen tömény hülyeség bőven elegendő, hogy kiakasszon. – Nyissátok már ki a szemeteket, élek! Fenti állításom alátámasztására büszkén kihúzom magam, és végigmutatok vizes, foltos, frissen szakadozott ruhámon, beletúrok kócos tincseimbe, amiből porzik a mész és a kosz. Nem lehet túl bizalomgerjesztő látvány, erről rögtön az apát biztosít. – Látlak, te túlvilág-fehér kísértő lélek, és nem félem hatalmad, Aranyfürtű Ashel fénye megvéd! – kiabál, és közben kikerülve az oltárt bátran felém lép. Kedvem lenne elgáncsolni, de inkább hátrálok egy kicsit. – Rendben, belátom, kicsit talán furcsán nézek ki, de csak azért, mert most jövök az Aquim család ősapjától és közben még összefutottam egy csomó lemeszelt hullával egy tömegsírban – magyarázkodom, hogy megnyugtassam a sok fehérre sápadt papot, de közben rájövök, ez még rosszabb szöveg, mint az esküvőm felemlegetése, a csürhe csak idegesebb lesz tőle. Az apát meg tovább adja a rendíthetetlent, és megkísérel visszaűzni az túlvilágra, ahova szerinte tartozom. – Térj vissza a holtak közé, és ne háborgasd az élőket, gonosz asszony! Közben még közelebb jön, és szélesen lóbálja a kezében tartott füstölőt. Mögötte meg a teljes apátság, egy csomó jó kötésű pap meg paptanonc, akik láthatóan nagyon komolyan veszik magukat. Tényleg kiakasztóak! Még hogy én hulla! Már éppen nyitnám is a számat, hogy immár teljesen szalonképtelenül elmagyarázzam nekik, mekkora barmok, amikor hirtelen meggondolom magam. Nekem agyamra ment a sok műveltség, amit Azren, meg Q igyekezett belém gyömöszölni. Hát mikor akartam én bármit is elmagyarázni korlátolt marháknak? A tömeget nem meggyőzni kell, hanem elérni, hogy ne lincseljenek meg! Ezzel az ifjabb éveimben alaposan megtanult alapigazsággal felvértezve felkapok egy súlyos ezüst gyertyatartót, és belevágom az oltár mögötti ablakba. Szép magas ablak, gyönyörű színes üveggel, ami valami fontos, szent jelenetet ábrázol Aranyfürtű Ashel csodatételeiből. Már gondolom, azt ábrázol. Bár tulajdonképpen mindegy is, mert amikor belevágom a gyertyatartót, irdatlan csörömpöléssel beszakad az egész. Hullik az üvegszilánk, kiabálnak a papok, én meg csak megszokásból sikoltok, az jól feldobja az ilyen mulatságokat, és elmélyíti a káoszt, amiben el lehet tűnni. Nem is habozok, mászok késlekedés nélkül, át az ablakon, ki az udvarra. Nagyot huppanva érek földet a széles kőkockákon, felmérem, hol is vagyok (jobbra a kolostor főépülete, szemközt falak, balra lesz a kapu) és már futok is. A külvilágba vezető kapu tényleg balra van, de sajnos, zárva, így egy dicstelen kitérő után tovább loholok a konyhakertek felé. Pechemre szembe jön pár pap, láthatóan engem kergetnek, de még láthatóbban nem szívügyük, hogy el is kapjanak, könnyen kereket oldok előlük. Bekeveredem egy mosóudvarba, aztán jön valami istálló, padlás, raktárak, és végül bemászom egy elhagyott udvarocska sarkában korhadó hordóba. Passzív megoldás, de tízből kilencszer bejön. Éppen csak hosszan, nagyon hosszan kell lapulni, hogy odakint megunják a hajszát. Tekintve, hogy egész éjszaka bolyongtam a föld alatt, kiválóan megy a lapulás, és szerencsére nem is hortyogok közben, vagy legalábbis nem annyira, hogy bárki meghallja. Aztán valaki leemeli felőlem a hordó tetejét, és rám önt egy kis szemetet. – Hé, ez mi volt! – emelkedem fel félig még álomban, egy ijedt képű, vén szerzetes áll velem szemben, sőt, térdre rogy! – Ne bánts, kísértő lélek! – Mae Thani vagyok. – Felismertelek, ezért könyörgöm, ne bánts, kísértet! Reggel magam is ott voltam az imádságon, és a jelenésed utáni engesztelésen is – magyarázza. Miről beszél? Felnézek az égre, már elmúlt dél, nyilván befejezték az általam megzavart imádságot. Mellesleg az udvar még mindig kihalt, éppen csak szegény öreg szerzetes reszket előttem a kopott köveken. Térden állva! Komplett megveszett a világ, amíg én odalent tettem egy kört? – Na, állj fel! – kászálódom ki a szemeteshordóból. – Ahelyett, hogy itt nyivákolsz, inkább hozz valami kaját, aztán az asztal mellett majd beszélgetünk. – Ne fald fel a szívem, kísértet, én Aranyfürtű Ashel szolgája vagyok! – Én meg élek, és nem eszem emberi szívet. Bárha sokáig idegesítesz, akkor lehet, hogy veled kivételt teszek. – Halott vagy, jól tudom! – könyörög előttem összetett kézzel. Mist, te Titokzatos, szavamra mondom, ha eleget ismétlik, még a végén elhiszem. – Nem vagyok kísértet. Élek! – rázom meg, szemében ég a téboly, hát nagyot sóhajtok, és feladom. – Na, jó, tényleg kísértet vagyok. Ha így, hát így! – Tudtam én, tudtam! – Bölcs vagy, én meg tényleg kísértet vagyok, Mae Thani kísértete, és kiszipkázom az orrodon át az agyadat, ha nem engedelmeskedsz nekem. – Nem teszek ellened! – Remek. Akkor halljam, hogyan haltam meg! – Én nem hiszem… – Mindegy, mit hiszel, hallani akarom, mit tudsz a halálomról! – Csak ami reggel érkezett hír. – Miszerint? – noszogatom, mire csak mesélni kezd. – Hogy Thani úrnő szíve megszakadt, amikor az éjjel felhozták elé a meggyilkolt Q al Aquim lovag úr holttestét. – Mi?! – csodálkozom el. – Ezt most még egyszer, kinek a holttestét? – Q al Aquim úr, aki a férje volt ebben a világban, ha elfelejtette volna odaát… – Qt nem lehet elfelejteni! És meggyilkolni sem. Hogyan halt meg? – Éjszaka kilovagolt, és csapdát állítottak neki. Haramiák. Az emberei küzdöttek mellette, de hiába, csak a holttestét tudták visszavinni a várba. Sírva terítették ki az úrnő előtt, aki sikoltva rárogyott, és meghalt. – Nem, az nem én voltam. Én nem szoktam sikoltva rárogyni senkire és semmire – rázom a fejem, aztán morcosan horkantok egyet. – Ez totál hülyeség. Qt nem lehet csak úgy megölni, nincs az a haramia, aki csapdát tudna neki állítani. Ez mind hülyeség! – De kísértő lelke Thani úrnőnek, ne tagadja a valót! Csak akkor térhet meg istene mellé a túlvilágra, ha elfogadja halálát, mindaddig míg nem hiszi, addig ideláncolva bolyong a mi világunkban. – Eddig is ide voltam láncolva ebbe a világba, ezután is menni fog – szögezem le hidegen. – Most pedig fürdeni akarok. – De… – Nincs de! Ha élek, akkor Mae Thani vagyok, Wareen úrnője, akinek jobb, ha engedelmeskedsz, ha meghaltam, akkor pedig egy nagyon dühös, és rengeteg fekete praktikában járatos kísértet vagyok, akinek még inkább jobb, ha engedelmeskedsz. Világos? Tehát, most elvezetsz a fürdőbe, csinálsz meleg vizet, és amíg megfürdöm, addig kerítesz nekem egy tiszta ruhát! Nos, ez az érvelés végre eljut imádságokkal aszalt agyáig, így hamarosan egy kellemes, langyos vízzel teli dézsában ücsörgök, és teljes figyelmemet a kétnapos kosz levakarásának szentelem. – Óhajt még valamit, Thani úrnő? – érdeklődik kimérten a paraván másik oldaláról a pap, aki lassan csak elfogadja, hogy nem vagyok hulla, mindössze a szomszéd földesúr felesége. – Persze! Hozz ruhát, szerezz kaját, és jelents be audiencián az apátnak. Remélem, ki tud találni valami nagyon jó mesét a délelőtt történtekre! – Ő semmiről sem tehet, a hírhozót kell felelősségre vonni! – védi azonnal evilági főnökét a szerzetes, aztán hallom, ahogy elcsoszog, és végre magam maradok. Nagyot sóhajtva kinyújtózom a dézsában, és hallgatom a csendet. Szép, nagy fürdője van a kolostornak, sok, paravánnal elválasztható dézsával, de ilyenkor, déltájban nem szokás fürdeni, senki sem zavar meg az elmélkedésben. Leginkább persze a reggeli eseményeken töröm a fejem. Helyből elvetem, hogy meghaltam, azt azért észrevettem volna, és hát persze az is marhaság, hogy Qt bárki is legyőzze. Így inkább azon merengek, vajon ki és miért költené a mi halálhírünket, de nem jutok sokra. Qt nem mindenki kedveli Wareenben, vannak, akik még most is inkább az apját szolgálnák, pedig az öreg már több mint egy éve feldobta a talpát. Tehát ember még csak lenne, aki a halálunkat akarja, de olyan, aki elég agyatlan, hogy ilyesféle hülyeségeket terjesszen, már kevesebb akad. De hát majd megtudom az apáttól, mi az ábra, nincs más dolgom, mint mihamarabb találkozni vele, így sietve tisztálkodom, és már meg is törölköztem, mire a szerzetes visszajön. – Az akarod, hogy ezt vegyem fel? – csodálkozom nagyot, mikor elém terít egy helyre kis rikító sárga szerzetesi csuhát. – A nővérektől kértem. Ha nekik, Aranyfürtű Ashel szolgálólányainak megfelel, akkor Thani úrnőnek sem lehet ellene kifogása – közli a szerzetes, hogy mennyire semmit sem számít neki a világi rang. Aha, tehát már egyáltalán nem tart kísértetnek. Ezt akár haladásnak is felfoghatom, ami mindössze rá nézve szomorú. – Rendben, pöpec ez a gönc, adjad! – marom el a cuccot, és öltözés közben utasítgatom tovább. – Most pedig az apáthoz vezetsz, és míg én tárgyalok vele, szerzel valamit enni, rendben? – Az apát úrral nem tudtam beszélni, mivel éppen fontos vendéget vár. – Lehet, hogy most vendéget vár, de aztán már csak várat, merthogy én megyek be előbb, ez fix, világos? – morranok rá, aztán büszkén felvetett fejjel hagyom, hogy az apát fogadószobájába vezessen. Előkelőségemen kicsit ront csak, hogy néha megbotlok ebben a vacak csuhában, de hát nincs mit csodálkozni rajta, nem vagyok én az ilyen hülye göncökhöz szokva! Az esküvőn is rám adták azt a marha cuccot, aztán mi lett belőle, merengek, míg a kolostor öreg, savanyú szagú falai között bolyongunk. A szerzetes gond nélkül vezet át a roskadozó épületen, egy tágasabb terembe. Oldalt, a falak mentén kényelmetlen fapadok, a fény pár keskeny ablakon szivárog be, csak hogy látni lehessen a sarokban felhalmozódott koszt. Világos, ez az apát rosszabbik fogadószobája. – Várjon itt, Thani úrnő, amint lehet, bejelentem az apátnál, hogy itt van, és ő majd nyilván sietve fogadja – közli a szerzetes, majd égnek fordított orral távozik. Nyelvet öltök a mögötte becsukódó ajtóra, aztán odalépek az ablakhoz. Mélyen kihajolok, füves kis udvarocskára nyílik, és az orrom hegyét tenném rá, hogy a másik oldalán már magának az apátnak a lakosztálya húzódik. Vagy nem, de akkor még mindig visszamászhatok ide unatkozni, huppanok ki a gyepre, és átosonok a másik oldalra. Az egyik ablak mögül mintha beszéd hangzana, beleselkedni nem megy, de hallgatódzni prímán tudok! Fiatalos, ám sajnos nekem idegen férfihang szitkozódik odabent, nyilván az a bizonyos fontos vendég, aki miatt nekem várnom kell. – Ájtatos csürhe, hát ezért háborgattok? Vajon ki lehet, aki ilyen hangot mer megütni az apáttal? – Uram, ez nem semmiség, nem ok nélkül kérettem ide, és nem véletlen, hogy nem elégedhettem meg másnak a látásával. Nem szabad félvállról venni, ha valahol kísértő lélek jelenik meg. Az mindig égi jel! – Ostobaság, kísértetek nem léteznek. – Valóban ritkán látni őket, éppen ezért kell ismét megkérdeznem, személyesen öntől, Aranyfürtű Ashel szent nevére, valóban látta Q al Aquim lovag úr és Thani úrnő halott testét? Érdeklődve hallgatódzom, a válasz kifejezetten érdekel. – Igen, láttam a saját szememmel! A hazug állat! Vajon ki lehet? – Esküszik istene szent nevére? – Esküszöm Frej-jahra, a Győzhetetlenre, és kardommal vágom fel annak a hasát, aki kétkedik a szavamban! – nyomja a sódert a fiatal férfihang, és mintha fém csörrenne, mint aki éppen az oldalára kötött kardot paskolgatja. Na, csak találkozzunk szemtől szembe, pillanatok alatt be fogja látni, hogy bizonyos helyzetekben mit sem ér, ha fegyverekkel aggatja tele magát! – Ha valóban halottak, akkor reggel kísértet lépett a világunkba, és mindaddig, míg el nem űzik vagy meg nem engesztelik, maradni fog – folytatja az apát. – És én adakozzak, hogy elűzzétek vagy megengeszteljétek? – nevet rá a másik. – Hát nem, kísértetek nem járnak, különösen nem annak a kis ribancnak a kísértete! Még egy rossz pont a pasasnak. Nem vagyok kis ribanc! – Thani úrnő veszedelmes asszony volt, míg élt, sokak szerint egyenesen fekete boszorkány. Nem becsülném le a hatalmát! – ellenkezik az apát. Majd jól beolvasok neki is, hát mit képzel magáról? – Senki volt, és már halott! – mordul fel a másik, és lépések koppannak, mint aki távozni készül, de az apát utána szól. – És hogyan halt meg Q al Aquim? – Már elmondtam. Rablók támadták meg, és kész! – Biztos? Ismét fémcsörgés, amit az apát hideg hangja nyom el. – Tedd el a fegyvert, fiam, Aranyfürtű Ashel papja vagyok, a túlvilágon arany mezők és méltó hely vár rám istennőm gazdagon terített asztala mellett, engem nem fenyegethetsz halállal. Én nem félek, és remélem, neked sincs okod félni. Mert ha egy fekete boszorkány kísértete a nyomodba ered, akkor rosszabb sors vár rád a halálnál! És mi egy fekete boszorkány kísértete hozzám képest, ha igazán feldühítenek, kontrázom magamban, míg a pap zavartalanul folytatja: – Imádkozz, fiam, hogy ne érezzen téged felelősnek férje haláláért. Úgy hallottam, szerette, és megeshet, bosszút áll érte. – Ne fenyegess, nincs okom félni! Nem terhel felelősség Q halálért – köpi az idegen férfi szeretett lovagom nevét, mintha szitkozódna, én meg morcosan rávicsorgok a falra. Ezt a rossz szöveget adja be másnak, én csak tudom, mikor hazudik valaki, és mikor hiszi, amit mond. Ez fószer pedig sáros, tiszta ügy! Az persze hülyeség, hogy Qnak bármi baja eshetett, de azért ez a fazon számítson egy alapos sípcsont-rúgásra, ha találkozunk! Ezt én idekint szigorúan elhatározom, ők odabent elköszönnek, igen kimérten, aztán a férfi távozik, és most akár lecsaphatnék az apátra, hogy számon kérjem rajta reggeli udvariatlanságát, de inkább az idegen nyomába szegődöm. Valahol csak megleshetem az arcát, hátha felismerem. Így az üvegezetlen ablakok alatt osonok, hallom odabent határozott lépteit, aztán ajtó csikorog, én meg jobb híján bemászom a soros ablakon a függöny védelmében, és belapulok a kézre esően sarokban álló, ősöreg szekrény és a fal közé. Természetesen azonnal telemegy az arcom pókhálóval. – Uram! – tiszteleg közben valaki odakint, nyilván valami katona, aki itt várakozott eddig, az idegen férfi meg felel neki. – A ribanc itt van – sziszegi csendesen és nagyon dühösen. – Az apát azt mondja, kísértetként jelent meg nekik hajnalban. A kijelentést csend követi, érdeklődve várom a katona válaszát. Nem csak én, de a tag késik a magyarázattal. – Szóval, ennyit arról, hogy meghalt, ostobák! – un bele a hallgatásba a férfi, és igen ingerültnek hallatszik. – De… – Hallgass, Harrat, nem akarom hallani, hogy mentegetődzöl! Hazudtál, amikor azt mondtad, hogy láttad a holttestét! Harrat, Harrat ismételgetem magamban a nevet, de sajnos nem ismerem, konstatálom szomorúan, miközben a fazon idegesen védekezik. – De hát lement valami barlangba, négy emberemet utána küldtem, halott kell, hogy legyen! Hm, remélem, Azren nem keveredett semmi bajba, szánok egy gondolatot a kötelességtudó titkárnak, aki feltehetőleg még mindig annak a kürtőnek a szájánál dekkol, és várja, hogy felhúzhasson. Hacsak négy marcona fegyveres meg nem akadályozta ebben. De hiába érdekelnének a részletek a Harrat nevű katona nem tud semmi biztosat, ezt a főnöke is tisztán látja. – És visszaértek már azok az emberek? – kérdi élesen, a válasz sokkal tétovább. – Nem, de hát csak meg tudtak ölni egy nőt, meg egy tintaféreg írnokot… – Hát nem ölték meg őket! A nőt látták reggel, az egész apátság. – Talán tényleg a kísértetét, amilyen gonosz asszony volt, meg hát fekete praktikákkal is foglalkozott – magyarázza a katona, feliratkozva a felpofozandók listájára. Még hogy én gonosz? Én, aki a palota padlásán macska-menhelyet alapítottam, Q legteljesebb ellenkezésével dacolva! – Él vagy halott, az a lényeg, hogy itt van. És nem akarom, hogy innen távozzon. Úgyhogy itt maradsz az emberekkel, és átkutatjátok ezt a kócerájt! – De ez egy kolostor! Nem szentségteleníthetjük meg. – Nem érdekelnek a kifogásaid. Előkeríted a ribancot, és elhozod nekem, élve vagy holtan, semmi más nem érdekel. Látni akarom, és lehetőleg saját kezűleg megölni – pattog a férfi. Hm, nem kedvelhet túlzottan. Vajon miért, merül fel bennem, először, mióta elkezdtem leselkedni utána. Jó lenne kinézni a szekrény mögül, talán ismerem az arcát, csak éppen akkor esetleg észrevesz, és átvágja a torkom, mielőtt beolvashatnék neki. Úgyhogy jelenleg örülök, hogy vissza tudom tartani a tüsszöghetnékemet, piszok sok itt a por! – Nos, ha az apát megengedi, hogy átkutassam a kolostort… – Természetesen nem engedi, de nem is érdekel az ő engedélye. Azt mondtad, valamelyik embered ismer pár nagykutya csuhást, hát fizesd le őket, és a segítségükkel, az apát háta mögött kerítsétek elő azt a fekete boszorkányt. Utána várlak Wareenben. – Értem, uram! – tiszteleg ismételten a Harrat nevű katona, aztán távoznak, egyik jobbra, a másik balra. Én maradok a pókokkal. Fejemet a szekrény öreg fájának támasztva elmélkedem, de semmi új nem jut az eszembe. Meghalni nem haltam meg, ez még mindig tuti, a többi totál káosz. Tehát nincs semmi baj, a terep nekem megszokott, sóhajtok, aztán kilépek a szekrény mögül. – Te meg mit keresel itt, nővérem? Fiatal, csinos, bár kicsit kancsal nő áll előttem, napsárga csuhában, kezében vizeskancsó. – Nahát, hogy mekkora itt a kosz! Tényleg ideje, hogy valaki kitakarítson – méltatlankodom, majd a ruhaujjammal buzgó csapdosásba kezdek, száll körülöttem a por. – Te vagy a soros a takarításban? – Pontosan, ahogy mondod! – hagyok rá mindent csuklóból, ilyen helyzetben igazán felesleges vitatkozni. – Most itt takarítok, aztán utána a konyhán segítek, ez egy ilyen nap – mosolygok rá, aztán elfordulok, és buzgó munkába merülök, kezemmel törölgetem a szobácska közepén álló székeket, asztalokat. – Én azt hittem, itt már délelőtt takarítottak. – Na, igen, délelőtt kellett volna, de már végeztem is, látod? Csak tudod kicsit késtem, mert ugye jött az a szellemjárás a templomban, meg az imatermekben. – Az imatermekben is? – csodálkozik, és leteszi a vizeskancsót az asztalra. – Ott csak igazán! Hú, csak úgy röpködtek az imazsámolyok, meg a többi kaca… izé, holmi. – Nos, nem lehetett mást várni – sóhajt, és bizalmasan közel hajol. – Állítólag Thani úrnő mindenféle fekete praktikákkal foglalkozott, igazi fekete boszorkány volt. – Igen? – csodálkozom vissza, és tulajdonképpen tényleg érdekel, mit tartanak rólam a kolostorban. – Igen, fekete boszorkány volt, én erről már sokat hallottam, már hónapok óta itt élek. Te nyilván az új nővérek közül való vagy. – Naná! – vetem oda, aztán gyorsan észbe kapok. – Ez a nevem, Naná, és természetesen az újonnan jött nővérek közül való vagyok, én nővérem Aranyfürtű Ashel ragyogó kegyelmében – nyomom a sódert, mintha magam is csuhás lennék. A nő persze nem értékeli, lazán beleköt. – Naná? Furcsa név, még sosem hallottam. – A Nana becézése. Nálunk megszokott. – „Nálunk”? Honnan való vagy? – Hiszaenből – felelem gondolkodás nélkül, az jó messze van. – Ó, ez remek! Az egyik nővérünk szintén hiszaeni. Összeomlik bennem a világ. – Hiszaeni? Ez tényleg remek! – nevetek azért töretlenül, és elébe megyek a következő katasztrófának. – Biztosan találunk majd egy csomó közös ismerőst. Mit is mondtál, melyik rendházból való? – Azt nem tudom, de ha már úgyis befejezted, hát keressük fel, nyilván örülni fog neked! – Keressük! – karolok bele, és hagyom, hogy kivezessen a teremből. Elvégre nincs más dolgom, mint megpattanni a kolostorból, anélkül, hogy a Harrat nevű katona vagy a vele szövetséges papok elkapnának. Hát rendületlenül követem a nőt, aki közben csacsog, hősiesen tűröm, csak akkor akasztom meg, amikor a kinti folyosón elérjük az első ajtót. – Egy pillanat, nekem itt dolgom van! – mosolygok rá bocsánatkérőn, és mielőtt tiltakozhatna, belépek az ajtón. Megnyugodva csukom be magam mögött, nagyot sóhajtok, aztán szemébe nézek a teremben ácsorgó mintegy fél tucat papnak és fegyveresnek. Pár csuhás, közöttük a legrangosabb egyenesen az apát helyettese, és éppen egy kardos, bőrpáncélos fickóval beszél, aki nyilván az imént még az idegen férfihanggal tárgyalt, és bár vele alázatos volt, de azért ő sem akárki! Fél tucat csatlósa lebzsel hátrébb, illedelmesen a fal mellett szobrozva. Aha, tehát belefutottam az apát háta mögötti, titkos megbeszélésbe, ahol az én elfogásom a téma. Éppen az apáthelyettes magyaráz, a mondat közepén torpan meg, bámul rám. Egy végtelen pillanatig hulla csend, amit sietve kihasználok. – Azt hiszitek, nyughatok a sírban, míg azt fegyveresek lába tapossa, és gyilkosaim élnek? – kiáltom bele a terembe, és vádlón felemelem két kezem. – Kísérteni foglak titeket, míg bűnös üzelmeitekről le nem rántja a leplet az igazság, minden istenek segítségével! Ezzel sikoltok egy kísértethez méltót – strapás ám ez a szellemjárás, de kezdek belejönni! –, aztán hátat fordítok nekik, és kilépek. – Mi dolgod lehet neked az apáthelyettes úr fogadószobájában? – botlok bele a kint felejtett nővérbe, akit pár pillanattal ezelőtt hagytam ott, szándékaim szerint örökre. De fordulatos ez a világ, a nő megint itt van, arcán töretlen mosoly és ártatlanság. – Oda be sem szabad menni! – Akkor talán zárjuk is be, nehogy valaki véletlenül betévedjen – támasztom ki egy kézre eső székkel a kilincset, és ismét belekarolok a lányba. – No, hol is tartottál a történetben a másik hiszaeni nővérről? Akadozva indul, vissza-visszanéz a bezárt ajtóra, különösen akkor, amikor vagy fél tucat fegyveres koppan rajta. – De… Megzavartál odabent valakit? – Ilyenkor? Ugyan, ki járhatna itt? – Akkor ez mi? – vonja fel a szemöldökét. Nyilván az ütemes ütésekre céloz, amikkel a fegyveresek éppen szétverik az ajtót. – Csak patkányok motoznak, menjünk, mielőtt kijön egy. – Ó, akkor tényleg menjünk! Utálom a patkányokat. – Én is – hazudom, mert hát egy jó fej rágcsáló mennyivel barátságosabb jelenés, mint egynémely emberszabású marha! Így a nőbe karolva, szép, nyugis lépésekkel magam mögött hagyom az ajtót törő katonákat, és persze töretlenül bízom, hogy hamarosan kijutok a kolostor öreg, kopott épületéből. Sietnék Wareenbe. Módfelett szeretnék annak a férfinak a szemébe nézni, aki azt hiszi, hogy meggyilkolta Qt!

Q al Aquim

avagy odaát

Mocsárban lépkedek, sűrű sár kapaszkodik csizmámba. A fekete sötétségben szinte semmit sem látok, göcsörtös facsontvázak borulnak fölém. Mögöttem valami jön, valami fenyegető. Nem fordulok hátra, igyekszem megszaporázni a lépteimet, mindhiába. Hosszú szálú hínár kap a lábam után, és hiába sietnék, lépni is alig tudok. Aztán egy alattomos gyökér leránt a földre, arcom belemerül a hideg mocsokba. Az a valami már itt van, egész közel, csalhatatlanul tudom, pedig nem hallatszik, ahogy közelít. De jön. Megpróbálok feltápászkodni, vagy legalább hanyatt fordulni, hogy szembe nézhessek vele, de kezem, lábam nem engedelmeskedik. Bénán fuldoklom a sárban, aztán, bár mozdulni még most sem tudok, enyhül mellkasomban a szorítás. Sötétben fekszem, fagyosan hideg sötétben. A koporsómban. Hallom, hogy felettem, valahol a sír mellett Frej-jahhoz imádkozik egy monoton, ismeretlen hang. Szeretnék kiáltani, hogy ez tévedés, hogy még élek, de nem tudok szólni. Béna vagyok. És bár ez lehetetlen, de mégis látom, hogy kik állnak a sírom mellett, felismerem Paadre nagymestert, mellette anyám árnya, távolabb Yein, és más lovagok is, de az ő arcuk már homályba vész. Anyám sír, az idegen pap pedig közömbös arccal citálja a búcsúztató imát. A többiek némán várnak a csöpögő esőben. Kétségbeesetten keresem közöttük a jól ismert, vékony kis alakot, de hiába. Kicsi Thani, miért nem vagy itt? Miért nem gyászolsz meg?! Nem hagyhatom el ezt a világot úgy, hogy ne vessek még legalább egy pillantást az arcodra! De hiába szólítanám kedvesemet, időm lejárt. A pap befejezi az imádságot, aztán hallom, ahogy kopognak a göröngyök a koporsófedélen. És rám borul a néma csend. Hideg van. Nagyon. Halálosan. Lassan feltámad a szél is, már nem egyszerűen fázom, hanem reszketek. Aztán csak sikerül feltápászkodnom, bár a vihar többször visszalök a földre, havat és jeget kavar az arcomba. A sötét még mindig teljes, vaktában indulok el, valamerre. Nagyon, de nagyon sokára meglátok egy apró, vörös pontot a távolban, ami hamarosan kettéválik és fölém emelkedik. Belenézek a hatalmas szempárba, bár fáj a belőle sütő szemrehányás. Aztán lassan felderengnek a sárkány körvonalai, és én önkéntelenül is belekapaszkodom pallosom markolatába. Daal nem törődik vele, ellép előlem, aztán fordul, és ismét elsétál előttem. Mintha csak hívna, játszani egy játékot, az ő szabályai szerint. Felveti a fejét, szikrákat köp, széttárja szárnyát, majd újból összecsukja. Hatalmas termete ellenére macskás könnyedséggel mozog, pikkelyei tompán fénylenek, titokzatos, fehér derengésbe vonva mindkettőnket. – Félsz, freitan? – nevet rám, felvillantva agyarait. Iszonytatóan mély és egyben furcsán behízelgő hangja van. – Te halott vagy! – emelem magam elé védekezőn a fegyvert. Felveti a fejét, és kacag. – Igen? Jó, hogy említed, már majdnem elfelejtettem. Vajon mit gondolsz, mit gondolok rólad, a gyilkosomról? És tüzet prüszköl, fel, a fejem fölé. – Frej-jah, a Győzhetetlen akarata volt – védekezem. – Te pedig Frej-jah lovagja vagy – figyelmeztet, feleslegesen. – Az vagyok, és vállalom minden tettemért a felelősséget – emelem fel büszkén a fejem, majdnem hogy rám nevet. – Ó, persze, persze! Vállalod a felelősséget! Sose hittem volna, hogy egy sárkány arcán ennyire kifejezően tükröződhetnek az érzelmek! Mintha ember lenne, ahogy haragvón összevonja a szemöldökét, ahogy dühében kitágulnak az orrlyukai. – Halandó ember, van neked egyáltalán bármi fogalmad arról, hogy mit tettél, legalább töredékét sejted annak, hogy mi mindenért vállalsz itt nekem nagy hangon felelősséget? – Ha kevés az erőm a felvállalt feladathoz, akkor belebukom, de nem hátrálok meg. Lovag vagyok, Frej-jah, a Győzhetetlen lovagja. – Igen, belebuksz – hagyja rám, és felvillan a sötétben félelmetes fogsora. – Talán belebuksz, talán nem, erről nem az én feladatom dönteni, és nem is ezért vagyok most itt, az istenem rá a tanú! – Akkor miért jöttél? – kérdem élesen. – Hogy átküldjelek. – Hova át? – Evilág, túlvilág, ki tudja, most éppen melyik oldalon vagyunk – sziszegi, és fölém emeli a fejét. Én félre lépnék, de hiába, lassú vagyok hozzá képest, egy kígyót idéző mozdulattal elhátrál, aztán kitátja pofáját, és tüzet lehel. Felzúgnak köröttem a forró, vérvörös lángok, megsüketít a dübörgés. – Vissza! A szoros felé! – kiáltom, ahogy egy kicsit csitul a zaj, és megragadom lovam szárát. Armagedon engedelmesen hátrál az éjszaka csillagteli sötétségében, én pár palloscsapással ritkítom meg az utánunk zúduló katonákat. De hiába, a szoros messze van, az ellenség pedig számos. Kik lehetnek, és hogy nem vettem észre, hogy csapdába sétálunk? Ám nincs időm szidni magamat az ostobaságom miatt. Körbetáncoltatom Armagedont, nyerek egy kis helyet, de ez kevés, és a köröttem állók hiába akarnának hátrálni, az idegenek már körbe vették maroknyi csapatomat. Hamarosan össze fognak tömörülni köröttem a testek, és akkor vége, nekem hely kell, hogy forgathassam pallosomat! Néhány ütésre még van időm, aztán valaki megragadja a lábam, és lerántana. Könyökkel sújtok felé, hogy elszédül, de a másik oldalt is vannak már, és végül kilöknek a nyeregből. Estemben letarolok néhány embert, és szerencsém van, megkapom azt a fél lélegzetvételnyi szünetet, ami ahhoz kell, hogy felállhassak. Közben ugyan eltalál pár csapás, ám kit érdekel, már amúgy is több sebtől vérzem. De talpon vagyok megint, kezemben fegyverem, tehát még nem ért véget a harc. – A győzelemig! – kiáltom, pedig már régen nem erről van szó. Nem a győzelemért küzdök, sőt, még csak nem is az életemért. Itt már mindössze az a kérdés, hogy lovagként halok meg, vagy nem. És én freitan vagyok, hát harcolok, ütéseim nyomán hullanak ellenfeleim. De sokan vannak, ahogy a szemembe csorgó izzadtság látni engedni, embereimet pedig hiába keresi pillantásom, ők már elestek. Aztán végül nem én adom fel, az egyik csapásnál kettétörik fegyverem. Habozás nélkül dobom el a semmire sem jó csonkot, és puszta kézzel folytatom tovább. Hamarosan összezárul körülöttem a tömeg. És aztán csak fekszem, a hideg, nyálkás földön. Átkozott mocsár! Látom a fejem felett összehajló, csupasz ágakat. A köd megakad bennük, szürkén vak masszája csillogó cseppekké gyűlik, aztán lehullik a földre. Kopp, kopp, végeláthatatlanul, monoton egyhangúsággal. Nem, nem bírom tovább hallgatni! Megpróbálom kezemmel befogni a fülemet, de nehéz minden mozdulat. Lassan, a földön csúsztatom karomat a fejem felé, ujjaim idegen testbe ütköznek. Egy áll, nyitott száj, kimeredt szemek. Egy másik halott. Másik?! Lassan és óvatosan nyitom ki a szemem. Félhomály. Csak egy magányos fáklya világít, valahol, egy ajtó nyílása mögött, gyér fényét megszűrik a rácsok. A fejem zúg, a szám száraz. Vizet kérnék, de csak valami érthetetlen hörgést sikerül kipréselnem ajkaim közül. Ha pedig segítséget nem kérhetek, akkor magamnak kell cselekedni. Hát elhatározom, hogy felülök. Dicső feladat! Freitanhoz méltó! Egy örökkévalóságig tart, amíg véghez viszem. De hiába csuklom vissza számtalanszor a padlóra, végül térdre küzdöm magam, bár kezemmel kell megtámaszkodnom, hogy ne dőljek el. Még szédülök, de felemelem a fejem, és szétnézek. Idegen, koszos-borostás arc néz rám vissza, talán ha karnyújtásnyira. – Csak magadhoz tértél, lovag, pedig az őrök, akik idehoztak, négy az egyhez ellened fogadtak. A párod még délután elpatkolt – int a fejével oldalra, lassan odanézek. Janil. Reelanban csatlakozott hozzám, amikor meghalt az ura, Sern al Arak, azóta engem szolgál, tegnap este pedig elkísért Thani után. Vedd a lelkét, Frej-jah, hű szolgád volt, hunyom le egy pillanatra a szemem, aztán visszafordulok a beszélő felé. – Ismerlek – nyögöm, már amennyire tudok beszélni. Fojtogat a szomjúság, ám ahogy kezdek magamhoz térni, lassan bár, de jobb lesz. – Na, ez szép, lovag uram! – neveti el magát a másik, látszanak csorba fogai. – A tisztelt uraság nem felejtette el az egyszeri csavargót, akit tömlöcbe vettetett! De Kétarcú Rashadelre, azt ugye nem hitte volna, hogy rá fél nappal már maga is mellette raboskodik a saját várában, igaz? Persze, felismerem a tömlöcöt. Az utolsó a sorban, a keleti torony alatti tömlöcök sorában, amiket nem régen hozattam rendbe, hogy ne a katonák barakkjainak a pincéjébe kelljen bezárni a gonosztevőket. De hogyan kerültem én ide? – Úgy sejtem, nagy bajban van, lovag uram! A katonák, akik hozták, nem úgy bántak magával, mint ahogy egy lovaggal szoktak bánni. Azt hiszem, rosszat akarnak magának, nagyon rosszat. Még egy darab kötelet is itt hagytak nekem, és nevetve bíztattak, hogy most megfizethetek annak, aki miatt itt vagyok – magyaráz tovább a csavargó, és két kezében megfeszül az a bizonyos kötél. Nem hosszú, de ahhoz kényelmesen elég, hogy megfojtsanak vele egy védtelen embert. Ám én nem vagyok védtelen, emelkedem feljebb, és igyekszem stabilan feltérdelni. Legalább a kezem legyen szabad, amihez mindössze az kell, hogy a lábam megőrizze az egyensúlyomat, és ne kelljen mellé támaszkodnom. – Na mi van, lovag uram, csak nem akar verekedni? Pedig lássa be, félájultan nincs esélye! – pattan talpra a csavargó, könnyen és ruganyosan. Ha a hátamba kerül, valóban nincs sok esélyem, de én freitan vagyok, aki vagy győz, vagy veszít, de mindenképpen küzd. – Persze, nem kell ezt úgy elkapkodni. Én sem vagyok hülye – kocogtatja meg mutató ujja hegyével a halántékát. – Nekem is van egy olyan érzésem, hogy a piszkos munkát végezteti el velem éppen valaki. Világos, ha megöl, akkor már meg is halhat, valaki – vajon ki? – pedig őszintén állíthatja, nem tudja, mi történt velem. Ezt látom, az kicsit meglep, hogy a csavargó is tudja. – Más oldalról, ha nekem így is, úgyis végem, akkor miért ne küldeném magam előtt azt a Q al Aquimot, akiről azt beszélik, hogy élő ember még nem győzte le – és a kötél ismét megfeszül a kezében. – Szóval, halljam? Mivel kecsegtet lovag uram? Mit ígérhet egy egyszerű csavargónak? Mit ér az élete, vagy legalábbis az a pár óra haladék, amíg reggel értünk jönnek? Eh, most mit játszik itt velem? Minek néz, mit hisz? Arra számít, hogy alkudozni fogok? – Lovag… nem kereskedő… vagyok! – Nos, ezt így ebben a helyzetben hallva valakitől kénytelen vagyok elhinni! – kacag fel, aztán odébb lép, leül a fal mellé. – Tudom egyébként, akármit kérhetek, egy lovag nem felejti el azokat, akik megmentik az életét. De jó az én szívem, nem kell semmi ostoba szolgálat, egy zacskócska ezüsttel megelégszem. Amolyan nagyobbacska zacskóra gondoltam. Ha véletlenül kikerülnénk innen, majd jelentkezem érte. Ha meg reggel felkötnek minket, ami azért majdnem biztos, akkor remélem, a túlvilágon beajánl Frej-jahnál. Végül is, ha már itt meghalok magával, akkor ennyit igazán megtehet! – hunyja le a szemét, és utána már nem szól, aludni próbál. Még hosszan várok, a légzését figyelve egy idő után úgy sejtem, valóban elnyomta az álom. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegőt, és visszarogyok a padlóra. Lehunyom a szemem, a hideg kövek kellemesen hűsítik az arcom. Hamarosan összeszedem magam annyira, hogy hanyatt forduljak, aztán csak várok, hogy a méreg teljesen kitisztuljon a testemből. Megmérgeztek, a saját váramban megmérgeztek! Már tisztán emlékszem, a szédülés, ami nem múlt, hiába lovagoltunk hosszan a hűs éjszakában, sőt, percről percre rosszabb lett. Alig tudtam ébren maradni, könnyen csapdába csalhattak azok az idegen katonák, és harc közben is alig bírtam el a fegyvert. Nem csoda, hogy legyűrtek! Tehetetlen dühömben öklömmel a földre csapok, a fájdalom észhez térít. Nincs rá jogom, hogy fellángoljon lelkemben a harag. Magamnak köszönhetem, hogy itt vagyok. Hibáztam. Elveszítettem egy csatát. Nem, nem ott, az éjszakában, a Holló-hegyre vezető úton, hanem előtte. Magam mellé engedtem valakit, akit nem kellett volna. Nem figyeltem oda valakire, aki gyűlölt, és ráadásul elég elszánt és fondorlatos volt, hogy csapdát állítson nekem. Hogyan mérgezhetett meg valaki a saját váramban? Ebben hibáztam, nem a holló-hegyi úton, de végül is mindegy. Veszítettem, csak ez számít. Először ebben az életben. És ezek szerint utoljára. Felnézek a fölénk boruló kőboltozatra. Jól ismerem a tanításodat, Frej-jah! A veszteseknek nincs helye ebben a világban. Aki méltatlan élni, az meghal. Legyen így, ha így rendelted. Ám ha én meghalok, akkor mi lesz Thanival? Aki az én vesztemre tör, az őt is meg akarja majd gyilkolni? Egyáltalán, visszatért már a barlangi kirándulásából, vagy most is ott bolyong a föld alatt? Nyilván eltévedt, ez biztos, de vajon megtalálja-e magától a kivezető utat? És ha nem? Ha segítségre van szüksége? Én pedig nem mehetek utána, szikrázik fel bennem az aggodalom, de veszek egy mély levegőt, kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Utána kell mennem, tehát utána fogok menni, döntök. Aztán csak fekszem, pihenek. Hagyom, hogy visszatérjen az erőm. Szükségem lesz rá. Az éjszaka telik, a tömlöc apró ablaka mögött vándorolnak a csillagok, míg a közeledő hajnal megfakítja a fekete eget. Bárkinek a katonái őrködnek odakint, hamarosan itt a reggeli őrségváltás. Amikor eljön az idő, felkelek. Nem is olyan nehéz, bár némileg szédülök, de ez már nem a méreg, csak a vérveszteség hatása. Igen, a lábamon, karomon van pár csúf kinézetű seb, érzem mindet, ám egyik sem gátol túlzottan a mozgásban. Azért takarékoskodnom kell az erőmmel, figyelmeztetem magam, míg odalépek a fal mellett hortyogó csavargóhoz, és felrázom. – He? Mi? Hogy? – ébredezik, rázok rajta még egyet. – Mi a neved? – Mi mi? A nevem? Gilan, Vándor Gil után. – Kelj fel, Gilan, és húzd be hátra a csatlósom holttestét, hogy az ajtóból ne nagyon lehessen látni. Utána szólítsd ide az őröket, és mondd meg nekik, hogy megöltél, ott a holttestem, vigyék ki – utasítom, szemét dörzsölve ásítozik. – Na ne! Este még itt haldokoltál, most meg úgy parancsolgatsz, mintha… – méltatlankodik, de a szavába vágok. – Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura. Felajánlom, hogy csatlakozz hozzám, és mellé szavamat adom, hogy Frej-jahnak, a Győzhetetlennek tetsző cselekedetekben lesz részed, ha velem tartasz. Nem parancsolgatni akarok neked, kövess szabad akaratodból, vagy maradj itt békességben, és imádkozz az istenedhez, lehet, hogy ő majd kisegít a bajból, Solból való Gilan! Bambán bámul rám, de nem válaszol, hát megragadom a kezét, felrántom, és amíg elhúzza szegény Janil testét, a karomra csavarom a kötelet, amit azért kapott, hogy megfojtson vele. Aztán a falhoz húzódom, egészen az ajtó mellett, hogy kintről ne lehessen látni, ellenben könnyen elérjem a majd belépő katonákat. Gilan gyorsan végez, aztán rám néz, tétova pillantással. – Hé, lovag uram, ha verekedni akar, rám ne számítson! Azok a Frej-jahnak tetsző cselekedetek, amikről beszélt, nekem nem annyira tetszők ám! – Elég, ha képességeid szerint segítesz. Rajta, kiabálj az őröknek! – Hát… Végül is majd mindegy, hogy felkötnek, vagy agyonvernek – von vállat végül, aztán éktelen hangon elkezd óbégatni. – Hát ez mindennek a teteje! Miféle börtön ez, minden istenekre! Hát az egyszerű csirketolvajnak hullákkal kell hálnia? Húzza már ide valaki a belét, és takarítsa el ezeket a dögöket, mert mind megpusztulunk a büdösben. Egy ideig semmi nem történik, aztán valahonnan, a folyosó végéből csak érkezik válasz. – Hallgass már el, te… – Hallgasson az öreganyád! Már éjfél óta itt kékül az a lovag, vagy mifene, akit hoztatok, hát most már tüntessétek el! Vagy talán azt akarjátok, hogy a reggeli váltás dicsekedhessen el vele az uratoknak? Az őr morog valamit, aztán csoszogó léptek hallatszanak, legfeljebb két, három pár láb. Egy halott kihúzásához nem kell sok ember. – Na, hol van? – sötétül el a rácsos ajtó, ahogy a katonák megállnak előtte. – Ott, hátul – bök maga mögé Gilan. – Húzd közelebb! – Húzzátok ti! Én megöltem, a többit már igazán elintézhetitek. Hé, és ne felejtsetek el szólni az uratoknak, hogy én csináltam, nekem kell érte jutalmat adnia. – Ne félj, megkapod a jussod! – röhög rá a katonák vezetője, ők nyilván tudják, miféle jutalmat szán ismeretlen uruk gyilkosomnak. – Na, gyerünk, takarítsuk el a dögöt! Az ajtóban csikordul a kulcs, Gilan félre húzódik, még kicsit hajlong is, mintha pusztán tiszteletből tenné, nem pedig a bőrét féltené, de ezen merengeni már nincs időm. A nyíló ajtót teljes erőmből visszacsapom, hogy az első katona lehanyatlik, a másodiknak elkapom a nyakát a kötéllel, és akkor már tudom, kétszeresen is szerencsém van, mert nincs harmadik, és mert amelyik a földre került, az elvesztette az eszméletét. A megmaradt pedig a kezeim között vergődik, de szorosan tartom a kötelet, nem tud kiáltani, és hamarosan elgyengülnek mozdulatai. Akkor leeresztem a földre, és ütök egyet a halántékára, hogy lent is maradjon. Aztán minden erőmet leköti, hogy talpon maradjak, a hirtelen mozgás után alig bírom megőrizni az egyensúlyomat. – Megáll az eszem! Ez két felfegyverzett katona volt, lovag uram! – hitetlenkedik mögöttem Gilan, csak pár pillanat múlva fordulok felé, amikor már nem látszik az arcomon a fájdalom. – Vedd el az egyik kardját, aztán húzd őket beljebb, hogy rájuk zárhassuk az ajtót! – parancsolom, szándékaim szerint hideg hangon. Immár nem ellenkezik, sietve teszi, amit mondok, én meg kicsit félre állok, feltűnésmentesen megtámaszkodom a falnál, és igyekszem összeszedni az erőmet. Eh, az egyik vágás a vállamon csak komolyabb lehet, és a térdemben is nyilall a fájdalom, nyilván az a régi, reelani sérülés, ami rosszabb napjaimon elővesz. Ám most a kisebb gondom is nagyobb, mint holmi régi sebeket számolgatni! – Vezess, Frej-jah, a győzelemig! – sziszegem magam elé, aztán ellököm magam a faltól. Gilan már felfegyverkezett, magam is elveszem a másik katona kardját, meg az övére akasztott kulcskarikát. – Hozd a fáklyát! – szólok hátra az emberemnek, aztán bezárom a tömlöcbe a két katonát, és indulok, végig a sötét folyosón. Közben minden cellába bevilágítok, de csalatkoznom kell, senki sincs idelent. Mi történhetett az embereimmel? Ám ez majd egy későbbi gond. A keleti torony alatt vagyunk, innen egy út vezet ki, a torony földszintjén keresztül. Ott szép, nagy terem húzódik, ideális nagyobb őrposztnak, esetleg egyenesen katonai szállásnak, ha a barakkok már tele vannak. Akárki is az úr most a várban, biztos kihasználja ezt a lehetőséget, legalább pár őrre számítanom kell, ám a helyzet nem reménytelen, már van kardom. A kulcskarikának hála, könnyen átjutunk a lenti folyosó két rácsos ajtóval is megerősített végén, majd fel a toronyba, ahol valóban katonák várakoznak. A meglepetés a mi oldalunkon áll, láthatóan nem számítottak rám. – Frej-jah segíts, a győzelemig! – kiáltom, és már megyek is előre. Csak pár csapás, vagy kettő elesik, a többi fut, szerencsémre. Nem vagyok bolond utánuk futni. – Halljam, ki a te urad? – ragadom meg az egyik földre került férfi nyakát, és alaposan megrázom. Az arcát csúf fintorba húzza a fájdalom, a lábát vágtam meg, most is folyik a vére. Ha hamarosan nem kap segítséget, meghal, de még nem tudja. – Nem… – tiltakozna halványan, nem hagyom végigmondani, nem akarom, hogy erőt merítsem a saját szavaiból. – Akkor meghalsz! Ha élni akarsz, beszélj, hallod! Ki a te urad? – Harrat bérelt fel. – Ki az a Harrat? – Ismerős… Solból, régről… – És ő kit szolgál? – kérdezek tovább, Gilan zavar meg. – Hé, lovag uram, akik elszaladtak, már fújják is a riadót! – szól vissza az udvarra vezető ajtóból. A menekülők nyitva hagyták, ahogy odakapom a fejem, látom, hogy odakint többen összefutnak. – Indulj az istálló felé! – utasítom Gilant, és még egyszer visszafordulok a földön fekvő katona felé. – Hol van Thani úrnő? Itt a várban? Visszajött? Fogságba vetették? Láttad egyáltalán? – kérdezem a férfit rázva, de már ereje végén jár. – Nem láttuk a fekete boszorkányt, hiszen… – suttogja, és elájul. – Merre van az az átokverte istálló? – kérdi kintről Gilan, hangjában érződik, közel jár a teljes kétségbeeséshez. – Maradj mögöttem, vezetlek! – kiáltok ki neki, megnyugtatónak szánt hangon, miközben visszaejtem a földre az ájult katonát, aztán a kardja szíjával átkötöm a térde felett a lábát. Nagyon sietek, így is hosszú, sok lélegzetnyi időt vesztek, de hát nem hagyhatom elvérezni, életet ígértem neki cserébe a segítségért. – De jönnek! – kiabál közben ideges hangon Gilan, aztán a félelem elragadja, futva indul, maga sem tudja merre. Szerencséjére már ott vagyok mellette, megragadom a karját, magam mellé rántom. – Erre! Maradj a nyomomban! Engedelmeskedik, együtt indulunk az istálló felé. Ott is áll két katona, jó helyen, hozzáértő ember jelölte ki a posztjukat, könnyen elénk kerülnek. – Félre az utamból, Frej-jah nevére, Q al Aquim vagyok! – kiáltok rájuk, ez elég, hogy elbizonytalanodjanak, harc nélkül meghátrálnak, és hangos „ide, ide, itt van” kiáltásokkal riasztják a többi katonát. Akkor már lovon vagyok, a hű Armagedon könnyedén tépi el az istrángot hívásomra. – Arra szállj fel! – mutatom Gilannak Harmatot, nagyon szelíd, ám igen kitartó paripa, idegen, gyengébb lovasokat is jól megtűr a hátán. A csavargónak szüksége is van a ló jóindulatára, magától nem maradna fent egy felnyergeletlen paripán, ezt rögtön látom, ám többet nem segíthetek neki. Ha leesik, lemarad, akkor neki vége, remélem, istene vigyáz rá! Aztán vágtatunk. Ki az istállóból, el az ott már gyülekező fegyveresek között, akik ijedten rebbennek szét, ahogy csapatuk közepébe irányítom Armagedont. A nagytermetű harci paripa utat csinál Gilan hátasának, aki különösebb parancs nélkül is követi, át az udvaron, végig a fent lakó mesterek házai előtt, el a kapuig. A kapurostély fent van, meglep a magabiztosság, amivel az idegen betolakodók nyitva merték hagyni a várát, később majd bizonyosan lelek rá magyarázatot, most csak megköszönöm Frej-jahnak a segítséget, és kivágtatok a szabadba. A vár gyorsan hátra marad mögöttünk, az első leágazáson letérek az erdőbe, hamarosan elveszünk a lankás domboldalakat fedő, árnyas ligetekben. Rövid haladék, ha fentről üldöznek, hamarosan meglelik nyomunkat. – Gilan! Indulj azon az ösvényen, abban az irányban hamarosan ki fogsz jutni a Vaebe vivő útra. Menj egyenesen Tetihuanába… – mutatom karommal az utat, de itt közbe szól. – Hé, lassabban! Eszembe sincs Tetihuanába menni, az innen vagy egy hét. – Négy nap. Ha sikerül lovat váltanod, akkor csak három. – Három vagy négy, egyre megy, én ugyan nem megyek oda, nincs ott semmi dolgom. – A freita rendházba kell menned, ott járulj Paadre al Es-Con nagymester elé, és mondd el neki részletesen, hogy mi történt Wareenben. – Persze, egyenesen a nagymesterhez! Lovag uram, engem az első kapus kivág a szemétdombra, de az nekem nem hiányzik – tiltakozik gúnyosan. – Te most az én nevemben jársz, tisztelettel fognak fogadni. – Hát… – visszakozik zavartan, de nem sikerült meggyőznöm. – Csak azt nekem bizonyítanom kell ám, hogy a lovag úr küldött. Önkéntelen mozdulattal nyúlnék pecsétgyűrűm felé, persze, nincs az ujjamon. Elvették, nincs ezen mit csodálkozni, csak a harag csap magasabbra bennem. Hogyan hihette azt bárki is, hogy elveheti tőlem a birtokom, a rangom, az életem? De meg fogja bánni! Frej-jah, segíts, és én harcolni fogok, a győzelemig! – Mondd meg Paadrénak, üdvözlöm, és sok szerencsét kívánok, ne járjon úgy, mint Leetet alatt, vagy két esztendeje. Ott rajta ütöttek, ha nem érek oda időben, talán meg is hal, ám persze erről senkinek sem beszéltem soha, mert nem akartam az ő rovására hírnevet szerezni. – És ettől majd hinni fog nekem? – kérdezi Gilan, magabiztosan rábólintok. – Hinni fog. Mondd meg neki, hogy arra kérem, küldje el Yein al Eshadot Wareenbe. A régi vadászházban fogok rá várni, vagy legalább hagyok ott üzenetet. Igen, Paadre hinni fog neki, ha nem is annyira, hogy idejöjjön a rendház lovagjait vezetve, de nem is engedi el a füle mellett az üzenetet. Yein pedig a barátom, ennél jóval kevesebbért is eljönne Wareenbe. Az ő segítsége remélhetőleg elég lesz, ha másra nem, hát hogy haladékot szerezzek, míg összeszedem magam, embereket gyűjtök, és persze megtudom, ki ellen kell vezetni őket. – Megjegyezted az üzenetet? – Igen – bólogat Gilan, aztán elismétli szavaimat. – Rendben. Frej-jah kísérjen, a győzelemig! – búcsúzom tőle, de miközben megfordítom Armagedont, még utánam szól. – És a lovag úr? Mit csinál itt a lovag úr, miért nem maga viszi az üzenetet? – Nekem dolgom van. Most pedig siess, hamarosan üldözni fognak! – fordulok vissza egy pillanatra, aztán összezáródnak mögöttem a lombok. Nekem meg kell találnom Thanit, aki persze, hát miért is ne, Frej-jah, te végtelen bölcsességű, a legjobb pillanatot találta meg az eltűnésre! Illetve, ezért haragudni rá ostobaság, valóban a legjobb pillanatban tűnt el. Így elkerülte, hogy az idegen, aki csapdát állított nekem, őt is meggyilkolja. Cserébe mindössze a föld alatt veszett el, valami barlangban, kicselezve Kétarcú Rashadelt, és ismételten próbára téve Kiszámíthatatlan Iziana türelmét, de hát onnan majd csak kihozom valahogy! Hiába, néha meg kell menteni szívem szeretett hölgyét, ehhez már volt lehetőségem hozzászokni. Így nem is idegeskedve, egészen higgadtan vágok át a Wareen alatti ligeteken a Holló-hegy felé. A fejem felett néha látszik egy-egy pillanatra a fekete kövekből rakott vár, minduntalan eszembe juttatva kételyeimet. Mi történhetett? Ki mérgeztetett meg? És az embereim? Élnek, halnak, esetleg fogságba vetették őket is? Szükségük lenne a segítségemre? Tehetek értük egyáltalán bármit jelen helyzetemben? A kétségek mély barázdákat szántanak a homlokomon, de nem, most erre nincs időm, majd ha megtaláltam Thanit, majd akkor! Hosszan semmi sem zavarja meg utamat, aztán megállok, egy útba eső tanyánál. Az elősiető parasztasszonytól gyolcsot és élelmet kérek, majd leszállok a nyeregből, és vizet merek a kútból. Mohón iszom, lemosom magamról a bőrömre kérgesedett vért, végigvizsgálom sebeimet. Hát, nem szívderítő a látvány, de nem is olyan vészes, volt már rosszabb is! Közben visszajön a parasztasszony, és nem is hagy magamra, miközben a tornácán ülve bekötözöm súlyosabb sebeimet. – Így minden jó, uram? – Igen. – De hogy esetleg a kísérete… – Nincs kíséretem. – Csak mert uram, tudom… Szóval én nem igazán merném háborgatni, de… – Már mondtam, nem akarlak bántani. Menj, és csomagolj nekem ebédre meg vacsorára valamit! Látom, hogy szegények vagytok, majd elküldöm mindennek az árát – unom meg végül, ahogy a lényeget kerülgeti. Az ígéret végül megnyugtatja, ha nem is maradéktalanul, elmegy a dolga után. Nyilván ismer arcról, sokszor bejártam a birtokot az elmúlt évben, ám ezzel együtt is megértem, rongyos-mocskos külsőm megijesztette. No meg a történetek, amiket apám terjesztett rólam… Ám apám halott, én viszont bizonyosan élek, és még sok dolgom van! Rövid pihenő után nekivágok az út utolsó szakaszának, késő délután érem el a Holló-hegy alsó lankáit. Jól ismerem ezt a környéket is, szépen végigjárom a szóba jöhető barlangnyílásokat. Már a másodiknál rám mosolyog Kiszámíthatatlan Iziana. A gyér bozótosban pár ló áll kikötve, közöttük Szöszmösz, szívem szeretett hölgyének kedves hátasa. Mellette még egy ló az én istállómból, ezzel jöhetett Azren, és még négy másik, idegen paripák. Mind nyugodtak, látszik, hogy ellátták őket reggel, tehát emberek is lesznek a közelben. Lecsusszanok Armagedon hátáról, gyalog megyek fel a barlang szájáig, ahonnan halovány füst szivárog elő. Talán rejtve kellett volna megközelítenem, de hát nincs időm játszani. Gyorsan meg kell találnom Thanit, hogy mihamarabb visszamehessek Wareenbe, ahol igen sürgős és fontos dolgom van! – Q al Aquim vagyok, Frej-jah, a Győzhetetlen lovagja. Van ott valaki? – kiabálok fel, némi ágrecsegés felel, kövek csuszamlanak, feltehetőleg sietősen szedett lábak alatt. – Segítség, Q uram, én itt vagyok! Erre, erre! – kiabál lefelé egy ismerős hang, nyomában könnyen meglelem hű titkáromat, Azrent. Hamvadó tábortűz mellett fekszik, alaposan megkötözve, és jobb híján a fejével igyekszik integetni nekem. – Segítség! – Itt vagyok, segítek – állok meg a tűz mellett, de nem hajolok le elvágni a szíjait, csak kivont fegyverrel körbe nézek. – Van itt valaki? – Két katona őrzött engem, két idegen fegyveres, de amikor ön jött, Q uram, elszaladtak – világosít fel szolgálatkészen titkárom, ám csak akkor nyugszom meg, amikor lódobogás jelzi, az idegenek valóban elmentek. Csak ekkor térdelek Azren mellé, hogy kiszabadítsam. – Hol van Thani? – kérdem köntörfalazás nélkül. – Lemászott egy hasadékba, a barlang mélyén – mutat hátra titkárom a meghökkenés legkisebb jele nélkül, majd még kötelességtudóan hozzá teszi: – Nagyjából tegnap ilyenkor. Nos, pontosan erre számítottam. – Halljam a részleteket! – Tegnap reggeli utasítása szerint Thani úrnő kíséretében szegődtem – kezdi a történetet Azren, miközben igyekszik életet dörzsölni elgémberedett végtagjaiba. – Ehhez a barlanghoz jöttünk, ahol lemászott az egyik, bent lévő hasadékba. – Miért? – szúrom közbe, és előveszem a magammal hozott élelmet, megkínálom a titkárom, aki jót étvággyal lát neki. – Köszönöm, uram. Azért ment le, mert úgy sejtette, hogy itt nyugszik az ön családjának ősatyja. Némán biccentek, ez is úgy van, ahogy gondoltam. – Mondd tovább! – Tehát, Thani úrnő lemászott, én pedig vártam rá, ahogy megparancsolta nekem. De egészen késő estig nem jött, és már éppen a lemászást fontolgattam, amikor megjelent négy katona. – Kinek az emberei? – Nem mondták. Csak azt, hogy, már elnézést, de hogy ön, Q uram, halott. És hogy megölnek, ha nem árulom el nekik, hol van Thani úrnő, és a kincs, amit keres. Égnek ugrik a szemöldököm. Tehát őseim csontjai mellé még kincsről is szó van. Mesélnek erről a családi legendák, tudom, de én sosem hittem el ezeket a részeket. – Persze, nem árultam el, mert hű vagyok önhöz, meg hát magam sem tudtam – magyaráz tovább Azren. – Nem hittek nekem, hosszan fenyegettek, ám végül nem bántottak, és ketten leereszkedtek a föld alá. Azok sem jöttek vissza azóta. A maradék kettő várt, aztán megjött maga. Erre elszaladtak. Gondolom, azt hitték, mégsem halt meg, hanem katonák élén keresi a feleségét – fejezi be óvatosan, és picit kémleli a lejtőt, ahol feljöttem. – Egyedül jöttem, nincsenek velem katonák. – Ööö… Megkérdezhetem, miért? – Mert valaki bevette Wareen várát, és tömlöcbe vettetett. Csak amikor kimondom, akkor érzem meg igazán a tények súlyát. Mintha pofon vágnám magam! Ezért valaki fizetni fog, Frej-jah, te… Ám nem most, most más dolgom van. Míg engem elragadnak az indulatok, Azren, a kötelességtudó titkár mindössze picit félrenyel, majd némi köhögés után sürgős szemüveg-törölgetésbe kezd. – Értem, uram – közli végül, a szemüveg is visszakerül a helyére, titkárom újra a régi, szokott módon utasításra vár. – Megtudhatom, mit szándékozik tenni most, uram? – Először megkeresem Thanit. Ha befejezted az evést, gyere, mi is leereszkedünk a barlangba! – Igenis, Q uram – feleli habozás nélkül, és nem ad hangot kételyeinek. Ellenvetés nélkül segít, előbb a lovakat vezetjük be a barlang elülső termébe, hogy biztonságban legyenek, majd megmutatja az adott hasadékot, ahol Thani és a két katona lemászott. Még a kötelet is buzgón hozza. – Szívesen leeresztem önt, Q uram! – Talán mégis jobb, ha magamtól megyek – utasítom el, még csak az kéne, hogy magammal rántsam. A kötél azért jó ötlet, hozzákötöm egy kiálló sziklacsúcshoz, aztán lábbal előre elkezdek leereszkedni. Hamarosan elnyel a sötétség. Ez itt nyilván a katakombákba vezet le, a kolostor alatti pincerendszerről sokféle szóbeszéd jár a környék parasztjai között, ám én tudom, felét sem kell elhinni. Kísértetek legalábbis biztosan nem járják, és eltévedni sem olyan egyszerű benne, mint mesélik. Thani, hacsak nem törte össze magát, biztonsággal kijuthatott belőle, esetleg egy szabadba vivő járaton, vagy még valószínűbben egyenesen a kolostorban. Ám ez a tudat nem nyugtat meg! Az apátság már nem az én birtokomon áll, és egyáltalán nem biztos, hogy a szerzetesek között biztonságban tudhatom szívem szeretett hölgyét. Vajon a kolostor apátja mellém, vagy idegen ellenségem mellé áll, ha választania kell? Bújtatja Thanit, vagy kiadja a kolostor biztonsága érdekében? Nem tudom, ezt nem tudom, hát összegyűjtöm lassan elfogyó erőmet, és tovább ereszkedem lefelé a sötétben.

Thani

avagy egy víg özvegy

Tulajdonképpen sok rosszabb dolog van, mint bujkálni egy kolostorban. Például, ha bujkálás közben suttyomban még katonák is kergetik az embert, akik meg akarják ölni. Tehát megpróbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, ami nem ügy, ilyenkor, koradélután zsong az egész épület, egy csomó csuhás lót-fut a dolga után, senkinek sem tűnik fel egy új arc. Egy ideig az engem vezető nő nyomában kullogok, utána egy zajosabb teremben lemaradok, átvágok egy kihalt folyosón, és végül megérkezem valami udvarocskába, ahol éppen egy szerzetes magyaráz pár szerzetestanoncnak. – Ha jól látom, új nővérünk sokat késett – fordul azonnal felém szavát félbeszakítva. – Talán azért, mert már jól ismeri a zsályafű fajtáit, és fel is tudja nekünk sorolni. Meg kell vallanom, a kérés kicsit meglep, de ha ez kell a boldogságukhoz! – Van olyan kis lapos, ami zöld, meg kórószerű, sárgásabb, és van az a fajta is, amit teába tesznek – magyarázom, és a jól végzett munka örömével már mennék is, de ekkor az udvar másik oldalán belép egy pap meg egy fegyveres, és fejforgatva körbenéznek. Tehát maradok, és édesen mosolyogva várom, hogy az ősz szerzetes példát statuáljon belőlem a többieknek. – Fiatal nővérünk nyilván összekever valamit, mivel a zsályafű nem lapos, sem nem kórószerű, és teába sem célszerű tenni, mivel mérgező – kezd hosszú szónoklatba, de ekkor az engem keresők távoznak, azaz én is mehetek. – Úgy értettem, hogy teába teszik azok, akik meg akarják mérgezni a szomszédjukat, csak nem hagyta végigmondani! – vágok az ősz szerzetes szavába, és már indulok is. – Most pedig mennem kell, remélem, hamarosan találkozunk! Aranyfürtű Ashel mosolyogjon rátok, és a többi, és a többi. Nem állítanak meg, simán kilépek, aztán bevágódom egy arra járó, termetes asszonyság által cipelt kosár mögé, remélve, hogy így elkerülöm a szintén gyanúsan éles szemmel nézelődő szerzetespárt, akik szemben jönnek. Persze, ha olyan egyszerű lenne semmivé válni! – No, nővér, mit csinál? – szól, sőt, kiabál rám az asszony, a két szerzetes, naná, hogy rögtön felfigyel ránk. – Ó, csak leejtettem valamit! – hajolok földig, és hagyom, hogy a csuhához szerencsés módon központilag rendszeresített csuklya az arcomba hulljon. Aztán méla beletörődéssel fésülgetem ujjhegyeimmel a poros kőpadlót. – Majd mi segítünk, nővér – hajol mellém a két gyanús arc, egyelőre talán még jó szándékkal, de mindenképpen elszántan. – Mit keresel? – A kabalámat. – Milyen kabala? – Megvéd a kíváncsi tekintetektől, idegen fegyveresektől, alulfejlett szarvasmarháktól – magyarázom csuklóból, persze nem elégedett vele a kis mohó. – Nem ezt kérdeztem, hanem hogy hogyan néz ki? – Amolyan izé, meg némileg talán kisebb, de azt is mondhatnánk, hogy nem. Azt hiszem, ezen a ponton elvesztené a türelmét, de ekkor, mázli vagy pech, megérkezik mellénk két katona is. – Végignéztük a folyosót, de nem találtuk – jelenti az egyik, mire a szerzetes, aki eddig engem faggatott, felemelkedik, és végre nem velem foglalkozik tovább. – Ne ilyen hangosan! – inti csendre idegesen a katonát, aztán észbe kap, magyarázni kezd, immár kenetteljesebb hangon. – Már úgy értem, ez egy kolostor, fiam, itt halk beszéd a szokás. Ha nem leltétek meg vágyaitok tárgyát, talán induljatok azon a folyosón, és ott keressétek! – int el valamerre a fejem felett. Én buzgón markolászom tovább a semmit. – Jobb lenne, ha maguk is jönnének, mert a parancsnok úr azt mondta, hogy ne szakadjunk el, merthogy… – Én is ott voltam, fiam, tudom, mit mondott! – vág a szavába a szerzetes, láthatóan feszélyezi az ottlétem. Hát ezen már ne múljon a jó kedve! – Hoppá, megvan! – kiáltok fel boldogan, aztán megragadom a semmit, felkapom, majd azonnal sarkon is perdülök, és üres markomat mellkasomhoz szorítva elsietek. – Köszönöm a segítséget a keresésben! – kiáltok még vissza, aztán belépek egy ajtón, és utána egy ideig elcikk-cakkolgatok az imateremben térdelő szerzetesek között, de végül elérem a szemközti falat, nincs tovább út. Jobb híján térdre zuttyanok, és elmerült imádkozást imitálva várok, míg az utánam siető egyik katonát kitessékeli a teremben felügyelő szerzetes. Felismertek? Á, kizárt, inkább rutinból koslattak a nyomomban, de azért mégis! Ki kéne találni valamit, mert ez a vak bolyongás nem vezet sehova. Ám semmi sem jut az eszembe, és ráadásul a vak bolyongás is ugrott. Nem mehetek tovább, mert rém feltűnő lenne ám, ha negyed perc imádkozás után lelépnék. Tehát hosszan maradok, többször megszámolom, hogy az orrom előtti kövön negyvenkét repedés található, ha azt a hosszút kettőnek számítjuk, akkor negyvenhárom. Mist, te Titokzatos, elegem van, dobj be valami izgalmasat, mert megpusztulok az unalomtól! Mintegy vezényszóra, a nyakamból előre bukik az a nyolcszögű medál, amit Aquim őspapától csórtam, izé, vettem kölcsön. Csinos darab, és itt, a fényben, megállapíthatom, hogy tényleg arany, és tényleg írás van rajta. Illetve ó-semni jelek, amiket valaki hasra ütéses rendszerben felfirkálgatott, legalábbis ez az első benyomásom. De nyilván bírnak valami jelentéssel, így végül az imádkozás maradékát azzal töltöm, hogy megfejtsem titkos értelmüket. Totál agyhalál, majd talán máskor. Aztán véget ér a közös ima, a szerzetesek és nővéreik szépen sorba rendeződnek, és távoznak. Beállok én is, bár nem ismerem az imát, amit fennhangon énekelnek, de tátogni prímán tudok, simán beleolvadok a tömegbe. Mázlim van – már éppen ideje is! – a csoport kiénekli magát az udvarra, ahol feltűnésmentesen lemaradok, és útba veszem a kaput. Nyitva van, ami el is várható egy kolostortól, ám sajnos fegyveresek vigyázzák, illetve inkább szigorú „kötetlen társalgásba” merülnek, alibiként. Jelenlétük nyilván nekem szól, udvariatlanság lenne, ha nem értékelném. Szóval, habozás nélkül odasétálok, és meg is állok az egyik katona előtt. – Jó katonák, nemes vendégeink, segítségükre lehetek valamiben? A faluba megyek, és szívesen hozok valamit önöknek, ha szükségét látják – ajánlom fel, és mellé őszintén rájuk mosolygok, belenézek a szemükbe. Egyiknek a másik után. Bambán visszavigyorognak. – Nem igazán van semmire szükségünk. – Ne fáradjon, nővér, hamarosan úgyis elintézzük a dolgunkat, és megyünk. Na, ha az én elfogásomra gondol, akkor az nem lesz olyan hamar. Merthogy ezek a fafejek nem ismernek arcról. Garantált, hogy nem helyiek, a kiejtésük alapján arra tippelnék, hogy import banditák Solból. – Akkor csak egy korsó bort hozok fel, az megkönnyíti a várakozást, és Aranyfürtű Ashel nagy szeretettel veszi, ha áldomást isznak a nevére a terített asztal mellett. Ebbe meg naná, hogy nem kötnek bele, még integetnek is utánam, amikor kimegyek. A marhák. De talán az csak feltűnne nekik, ha jókedvűen leugrabugrálnék a hegyoldalban lankása vezető úton, így addig szigorúan jól nevelten megyek, amíg láthatnak. Aztán kicsit feljebb cibálom a csuhát, és így némileg könnyedebben leslattyogok a faluba. Muszáj szereznem valami kaját, mielőtt éhen halok, és az is érdekel, hogy itt vajon mit hallottak a halálomról? A szóba jöhető vacsora- és információs gócpont pedig a helyi kocsma. Kint már esteledik, mire belököm az ajtaját, és kizárom magam mögött a feltámadó hűs szelet, viharfelhőkkel feketedő eget. Cserében bent állott sörszag és tömény izzadságbűz fogad. – Elnézést, hogy bejöttem, jó fogadós uram, de úgy látom, vihar készül odakint, és igen félnék egyedül, sötétben nekivágni a hegyoldalnak, bár az én hibám, hogy ily hosszan maradtam, de ha Aranyfürtű Ashel nevében megtűrnének egy éjszaka erejéig… – hamukázom csont nélkül. Itt hamarosan muszáj lesz változtatni, a végén még maradandó károsodást szenvedek, és egy életen át nem tudom lemosni ezt a kenetteljes stílust. – Hát, maradhat, ha nem bánja, hogy a padon alszik – vonogatja a vállát a kocsmáros, szerintem nem szeret, de nem is akar belekötni a falu felett magasodó kolostor szerzeteseibe. – A pad, az nekem nagyon jó! És ha lehet, kérnék valami vacsorát is. Majd holnap, a kolostorból leküldöm az árát – pofátlankodom tovább. De panaszra nincs okom, bejön a szöveg, hamarosan már az egyik sarokasztalnál, egy nagy tányér kása felett bámulhatom, hogy hogyan bámulnak a helyiek. Sok paraszt, nekem mind tök egyforma, de tuti van közöttük valami hierarchia, mert nem szólítanak meg, egészen addig, amíg az egyik gazda beszélgetést nem kezdeményez. – Úgy hallottuk, nővér, hogy fent a kolostorban járás volt. – Az volt, bizony, de milyen! – hagyom rájuk, és most, hogy a csorda vezére megtisztelt szavával, mind kicsit közelebb húzódik, részletekre kíváncsian. – A nővér is látta? – Saját két szememmel – bizonygatom. – És nagyon rettenetes volt? – Kilelt a hideg. Nem fiatal lányoknak való az! – sóhajtok, de nem unja meg, tovább kérdez. – És mondott is valamit? Most már tényleg jó lenne megtudni, hogy miről is beszélünk. – Nézze, gazda uram, ha mondott, ha nem mondott, az én dolgom. Miért kérdezi? – Mert hát mi is láttuk ám! Nem az asszonyt, a férjét, biza’. Ezek rólam meg Qról beszélnek? Az jó lenne, ez a téma módfelett érdekel. – És hol látták? – No, fiam, mondjad! – int hátra a főgazda, mire egy nyolc-tíz év körüli gyerek, aki eddig a másik sarokban gubbasztott, kicsit előre jön, és magyarázni kezd. – Én láttam Q al Aquim lovag úr kísértetét. Bizony, ma reggel láttam! – Részletek? – kérdezek vissza tányérom felett, mire a gyerek büszkén beszélni kezd. Láthatóan bejön neki, hogy mindenki lesi a szavát. – Hajnalban a tanyánkra jött, egyenesen az erdőből. Nagy lovon vágtatott, a ruhája csupa rogy, az arca meg tiszta vér. Már biztosan nem élt, halott volt, de egyenesen ült a lovon, és pontosan a tanya felé jött. Anyám azonnal felzavart engem meg a két húgomat, és ideküldött, hogy itt várjuk meg, mi lesz. Ő maradt, hogy megtudja, mit akar, mert hát Wareen ura élve és holtan is parancsol a környéken, de minket ide küldött a Holló-hegy alá, hogy biztonságban legyünk. Nem is szabad hazamennünk, amíg nem üzen. – Aha. Ez érdekes – biccentek, mert a gyerek láthatóan dicséretet vár a sok sületlenségért. – És én is láttam Q lovag úr kísértetét! – kontrázik valaki oldalról. A helyiek már nyilván ismerik a meséjét, de nekem, az új arcnak mindent elő lehet még egyszer adni, és amúgy is hálás közönség vagyok. – Szintén ma reggel? – kérdezem, hogy bátorítsam. – Nem, én még hajnalban, kicsivel napfelkelte előtt. Kifele mentem, amikor a wareeni elágazásnál, fent a domboldalon észrevettem egy árnyat. Hát, jól megnézem magamnak, mi lehet az, talán valami elkódorgott marha, vagy öszvér, de bizony nem. Egy nagy mén volt, de vagy másfélszer akkora, mint egy rendes ló, díszes szerszámban, takarókkal, mint a lovagoké. Rajta meg ült egy páncélos alak, jól megtermett férfi az is, vértben, pajzzsal, nagy karddal a hátán. Akkor még nem hittem volna, hogy kísértet, mert egészen valónak nézett ki. Gondoltam is, de korán reggel kilovagolt ma Q lovag úr, merthogy a takarók, meg a pajzs is az Aquimok címerével volt festve. – És biztosan nem ő volt? Mármint, élve, nem holtan? – akadékoskodom egy picit a józan ész nevében, de a paraszt meggyőzhetetlen elszántsággal rázza a fejét. – Nem evilági volt! Mert amikor felértem az elágazáshoz, akkor nyomát sem láttam. Eltűnt, nem is látszott merre, sőt! A földön sem látszottak patanyomok, pedig ott táncoltatta azt a ménkű nagy lovat, a gyep meg gyenge, sáros a harmattól. De nyoma sem látszott, hát biztosan kísértet volt. – Tuti. Akarom mondani, ez nyilván így igaz, gazda uram! – No, ezt láttuk mi a mai napon – veszi át a szót ismét a főparaszt. – Ezért kérdeztem, igaz-e, hogy a templomban meg megjelent Thani úrnő kísértete. És nehogy már lemaradjak tőlük, bunkó falusi parasztok! – Hogy igaz-e? Igaz! Én ott voltam, láttam a saját szememmel. Az oltár felett jelent meg, lebegve. Kitárta a karját, és nagyot sikoltott. Ott mindenki térdre hullt, azonnal, mert tiszteljük ám azt a nagy tudású asszonyt, de nagyon. Ő meg azt mondta, a halál neki semmi, és hamarosan fel fog támadni. Akár már holnap is láthatják élve, ha olyan a kedve. De ha akar, megint meghal, neki nem ügy, mert sárkányölő fekete boszorkány. Aztán kirepült az ablakon keresztül. Így éljek, a saját szemmel láttam! Az oltár mögötti nagy üvegablak teljesen össze is tört – bizonygatom elszántan. Kár a gőzért, a parasztok nem kételkednek, csak hümmögve összenéznek, értőn bólogatnak. Lelkük rajta. – Hát, azt hiszem, nehéz idők jönnek – közli a konklúziót a főnök, és ezt még el is hiszem neki. – Ja. De most egy pillanatra ki kell mennem, ha megbocsátanak – állok fel, és szépen távozom hátrafelé. A vacsit megettem, a hülyeségünket kicseréltük, tőlük értelmes, Qról szóló híreket nem remélhetek, mehetek tovább, dolgom van Wareenben! Kint már mélysötét, plusz erős szél fogad, aztán hamarosan kitör a vihar. De legalább egyedül vagyok, hát nyugodt lélekkel feltépem a csuha mindkét oldalát csípőig, ebben már nem kell megjelennem senki előtt, ellenben így legalább ki tudok lépni. Tényleg sietek, ám sajnos az út sártengerré válik, nehéz végigcuppogni benne mezítláb, meg persze zuhog az eső, dörög és villámlik, a fák nyögnek és zúgnak, pöpec kis nyári vihar tombol a fejem felett. Lassan már hajnalodik, mire kikeveredem Wareen alá. Napfelkeltekor engedélyezek magamnak egy kis szünetet, egy, az éjszaka kidőlt fán ülve pihenek egy kicsit. Már idelátszik a vár, és ha a szemem nem csal, még mindig a családi lobogónk lebeg az öregtorony felett, olyan nagy nem lehet a baj. Jobb híján ennek örülök, meg a lábamat lógázom, amikor patacsattogás hallatszik, és hamarosan beléptet a képbe egy freita lovag, meg két csatlósa. Amint észrevesz, megállítja a lovát, és végigmér, szkeptikusan várom, hogy mire jut. Nem sokáig húzza az időt, gyorsan leereszkedik hozzám egy kérdés erejéig. – Nővér, csak nem kint érte a vihar? – Miért, maga szerint hobbiból fürödtem meg a sárban? A válasz meglepi, de végül fejet hajt, elmosolyodik. – Bocsásson meg nővér! Igazából csak azt szerettem volna kérdezni, hogy szüksége van-e valami segítségre? – Kell a lovad. Vagy az egyik csatlósod lova, az is jó lesz. – Csak ennyi? – kérdez vissza, immár szúrós szemmel méregetve. – Na jó, a kíséretembe is szegődhetsz. Dolgom van Wareenben. Picit hallgat, aztán komoran összevonja a szemöldökét. – Te nem vagy Aranyfürtű Ashel nővére. – Talált. Te viszont freitan vagy, akinek kötelessége bajba jutott hölgyeken segíteni. – Bajba jutott hölgy vagy? – mér végig még egyszer. Hiába strapálja magát, a látvány nem változik, mezítláb vagyok, sáros lábbal, derékig szakított csuhában. Csurom vizesen. – Igen, Wareen úrnője vagyok, Mae Thani, a sárkányölő. Elhiszed? – kérdezek rá élesen, vitára számítva. – Nos… Amennyire ismerem Thani úrnő hírét, nem hinném, hogy bárki ezt merné hazudni – ezzel lelendül a nyeregből, és meghajol előttem, csatlósai követik a mozdulatot. – Akkor halljam! Ki vagy, mit kerestél Wareenben, honnan jössz, és hova mégy? – Lassabban, úrnőm! – int, és az arca komorra vált, mint aki valami nagyon rosszat készül mondani. – A nevem Rash al Farel, freita lovag vagyok, a rend hiszaeni rendházából. Wareenből jövök, ahol két éjszakát töltöttem Q al Aquim vendégeként, és máskor talán boldog lennék, hogy téged is megismerhetlek, Thani úrnő, ám most szomorú hírekkel tartok Tetihuanába. – Kitalálom! Azt a hírt viszed, hogy meghaltam Qval együtt, és most mindjárt elkezdesz visszaűzni engem a túlvilágra. – Nem, úrnőm! – rázza a fejét, és leold valami kisebb csomagot a nyereg mögül. – Valóban azt hittük, mindketten meghaltak, és hála Frej-jahnak, hogy a hír legalább félig hamis. De csak félig. És itt letérdel előttem, és átnyújtja azt a bizonyos csomagot. Mivel mostanában úrinő vagyok, hát kelletlenül felállok a kényelmes fatörzsről, úgy veszem át. Egy kettétörött kard van benne. Még pontosabban Q pallosának markolata, olyan arasznyi pengével. – Q al Aquim, Frej-jah legigazabb lovagja halott – fűz hozzá magyarázatot Rash al Farel. – Aha – hagyom rá, és így, hogy túl vagyunk a formaságokon, visszahuppanok a fatörzsre. A lovag rám emeli tekintetét, talán valami hosszadalmasabb reakciót vár, tőlem ugyan nem kapja meg. Dög fáradt vagyok, fenének hiányzik, hogy még sápítozzak is előtte. Így rövid várakozás után ismét fejet hajt, és tovább nyomja az ilyenkor szokásos sódert. – Engedje meg, Thani úrnő, hogy felajánljam a szolgálataimat. Ha bármivel is segíthetek ebben a nehéz órában, örömmel teszem. – Naná, hogy segíthetsz. Most szépen feljössz velem a várba, és irtózatosan szétrúgjuk a seggét annak, aki ezt a baromságot terjeszti! – rázom a fejem, átmenetileg mégiscsak szüneteltetve úrinő mivoltomat. – Ez nem rémhír, Thani úrnő! – tiltakozik a lovag, még mindig előttem térdelve. – Tegnap részt vettem Q temetésén, és akkor is ott voltam, amikor meghalt. – Akkor tudod a részleteket is. Halljam! – bíztatom, mire mesélni kezd. – Tegnap előtt érkeztem Wareenbe, egyszerű vendégségbe. Hiszaenből tartok Tetihuanába, és útközben megálltam itt, nem is sejtve, miféle tragédiának leszek szemtanúja. – A rizsát hagyd ki! Fáradt vagyok, szorítkozzunk a lényegre! – Értem, Thani úrnő. Qval ültünk vacsoraasztalhoz, és téged is vártunk, de hiába. Így férjed este, napnyugtakor kilovagolt utánad, én pedig a kíséretébe szegődtem. És innentől hazudik. Tudom, hogy hazudik. Q soha nem engedné meg egy hiszaeni freitannak, hogy vele menjen rám vadászni. A tetihuanaiak között sem mindnek, csak jó barátainak, például Yeinnek, meg még vagy fél tucat régi harcostársának, akikkel együtt küzdött még Reelanban. De egy fővárosi lovagtársát soha nem hívná ilyesmire, egyszerűen az eszébe sem jutna. Elvégre, hogy én hol vesztem el, és miért nem kerülök elő, ez ugye ránk tartozik, nem egy jöttment vendégre. – Értem, a kíséretébe szegődtél. És utána? – biztatom, megakadás nélkül hazudik a szemembe. – Haramiák támadtak meg minket. Jól szervezetten, az éj leple alatt csaltak csapdába. Küzdöttük, freitanhoz méltó módra, ám Q fegyvere eltört, és utána lerántották a lóról. Nem tudtam neki segíteni. Meghalt. Tegnap eltemettük, és most megyek Tetihuanába, hogy elvigyem a hírt. – Akkor most ki van Wareenben? – Férjed hű emberei vették át a birtok vezetését, míg Paadre al Es-Con tetihuanai nagymester kijelöli a vár új urát. Azt hittük, Thani úrnő is végleg elveszett. Ám nagy szerencse, hogy nem, így azt hiszem, az a legjobb, ha visszakísérem Wareenbe. – Ja, az lenne a legjobb. Amúgy is felelőtlenség itt jártatni a szánkat, amikor olyan rablóhordák garázdálkodnak a környéken, amik még Qt is meg tudják lepni – bólogatok buzgón, és a szemem sarkából látom, hogy megrezdül az arca, a szúrás talált. Sáros ez a lovag, de nagyon! Persze, nem csoda, a freitanok tetihuanai és hiszaeni rendháza rég ápolja a kölcsönös ellenségeskedést, egymást jobban utálják, mint a szomszéd lovagrendeket, az eredendően ellenséges északiakkal meg, akik ellen gyakran vezetnek hadjáratokat, szinte puszi pajtások a mindenféle belvillongásokhoz képest. Szóval, mindenképpen fenntartásokkal viseltetem ezzel a pasassal szemben, ő viszont látszólag nem veszi észre. – Induljunk, Thani úrnő! – hajt fejet rezzenéstelenül, muszáj kipróbálnom, mennyire ad a látszatra! – A lovadra én szállok fel. De te gyalogolj előttem, és vezesd száron, mert rossz lovas vagyok. – Így lesz, Thani úrnő! – hagyja rám ezt is, hát felpattanok a lóra, és hagyom, hogy vezessen. Így indulunk vissza a várba, mögöttünk léptet a két csatlós, alattunk fogy az út. Jó ez így, az legalábbis mindenképpen jó, hogy ez a díszes lovag nem jut el egyhamar Tetihuanába. Ha nagy a baj, Qnak biztosan az az első dolga, hogy üzen a rendházba, és jobb, ha az ő küldönce ér oda hamarabb, tehát módfelett hasznos vagyok, ha feltartom ezt a Rash al Farelt. Persze, ezzel együtt is a legokosabb lenne jól elszaladni, mert ez a pasas rosszat akar nekem, az biztos. Vagy ha nem is ő, de aki a várban vár minket, az már tutira. Annak már hallottam a hangját a kolostorban, tudom, hogy most Wareenben van, és hogy ez a lovag nem árulta el a nevét, az azt jelenti, hogy cinkosok. De miben? Ezek tényleg megölték Qt? Mondjuk álmában, hátulról, miután leitatták, esetleg talán képesek lehettek bántani, dehogy nyílt csatában? És azt hiszik, én ennek bedőlök? Na nem, ez a rajtaütősdi nem igaz, és Q nem halt meg, mert ha meghalt volna, akkor a valódi mesét hallom róla, nem ezt a rózsaszín habos baromságot. Még hogy haramiák, meg csapdába csalás! Ám ha tudni akarom az igazat, akkor Wareenbe kell mennem, még akkor is, ha ez némileg életveszélyes. Ám más oldalról, mitől esne bajom? Ha meg mégis, akkor Q majd csak előkerül, és megment, lassan itt lenne az ideje, hogy belépjen a képbe, és rendbe rakja ezeket az arcokat. És amint beléptetünk a várba teljesen bizonyossá válik, hogy igen, itt Qra lesz szükség, de gyorsan, mert a palota kapujában, büszkén felvetett fejjel az általam egyszer látott Eshu al Aquim várakozik, az én tökéletes lovagom selejtes féltestvére.

Q al Aquim

avagy ki kit kísért?

Az akna, melyben Thani nyomán ereszkedem lefelé, pokolian szűk. Nem egy helyen el sem férnék, csizmám sarkával igyekszem helyet törni magamnak az omladékos járatban. Kövek, kavicsok hullanak alá a mélybe, remélem, nem temet maga alá a barlang. Egy örökkévalóság, míg leérek, tökéletes feketeségben emelkedem talpra. – Most ereszd le a fáklyát! – utasítom Azrent, hamarosan táncoló lángok világítják meg a fehér, sötétségbe vesző falakat. Magasra emelve a fényt nézek szét. Lábaimnál halottak hevernek, többségük már évszázadok óta, de a régen itt porosodó csontok felett friss tetemek is fekszenek, két idegen katona. Bizonyosan azok, akik leereszkedtek Thani után. Óvatosan, egy lépést sem téve szemlélem meg őket, dárda ütötte át egyiknek az arcát, a másiknak a mellkasát. Harcra utaló nyomok nincsenek, ez nyilván valami régi csapda, ami őrzi az innen induló folyosót. Kicsit még szemlélem a sötétbe vesző falakat, aztán üres bal kezembe felkapom az egyik, lábaimnál korhadó pajzsot, és magam elé emelve lassan elindulok előre. Nyilván a padló egyik köve indítja a szerkezetet, legalábbis a lábam alatt kattan valami, aztán fentről hallom a nyikorgó suhanást, és már jön is a dárda, méghozzá egyenesen három, szépen, egymás mellett, fakeretre rögzítve. Gyorsabb, mintha emberkéz vetné, de számítottam rá, kezemben a pajzs, sikerül belefordítanom az ütésbe. Elkapom a felém lendülő fegyvert, emberfeletti ereje majdnem fellök, végül mégis talpon maradok. A csattanás pillanatában a pajzs és a dárda is eltörik, nem csoda, évszázados eszköz mind a kettő, faforgács porzik az arcomba. Ezen felül viszont semmi bajom sem esik, némi pislogás után megszemlélhetem, ahogy a szerkezet felhúzza az immár foghíjas keretet a törött dárdával együtt, és utána szabad az út. – Valami baj történt, Q uram? – hallatszik felülről titkárom hangja, a csattanás nyilván felhallatszott. Eldobom a pajzs semmire sem jó roncsát, és visszakiabálok neki. – Semmi baj, minden a legteljesebb rendben van. Ereszkedj le! – Igenis! – jön az elszánt felelet, utána még hosszan kell várakoznom, mire a mennyezet kürtőjéből aláereszkedik Azren. – Maradj szorosan a fal mellett! – utasítom, nehogy ő is elindítsa a csapdát, majd előre emelt fáklyával elindulok a folyosón. Kihalt, koszos járat, semmi érdekest nem találunk, egészen hosszan. Végül kicsit kiszélesedik, utunkat térdmagas kőhalom keresztezi. Fal volt valaha, oldalt még áll belőle valamennyi, mögötte pedig fehér kőből faragott, monumentális szarkofág magaslik. Hát, Frej-jah, ez nem lehet igaz! Thani tényleg megtalálta családom ősapjának sírját! – Gondolja, Q uram, hogy Thani úrnő ide jött? – kérdezi mellettem bátortalanul Azren, és szemüvegét tologatja az orrán, hol fel, hol le. Feleslegesen, azon a poros üvegen keresztül semmit sem fog látni. – Biztos vagyok benne, hogy Thani ide jött. – De akkor most hol van? Mi történhetett vele? Kicsit nézelődöm, aztán észreveszem, hogy a kőrakás alól, oldalt, valami nedvesség szivárgott ki. Minden rosszra készen dobálom félre a köveket, ám végül megnyugodva sóhajtok, nem Thani holtteste kerül elő, csak a lámpása, abból folyt ki az olaj, amikor rádőltek a kövek. – Ez Thanié – emelem fel a szétpréselődött lámpát. – Bizonyosan akkor vesztette el, amikor bejutott a sírkamrába. Azaz attól kezdve sötétben maradt. – Sötétben? – szörnyülködik Azren. – Akkor miért nem kiáltott segítségért? Vetek rá egy megsemmisítő pillantást, ért belőle. – Persze, világos, Q uram! Bejutáskor elvesztette a mécsesét, és persze nem kiáltott segítségért – bólogat, de rögtön utána bizonyságot tesz róla, hogy a nemes dámákról alkotott előítéleteit még nem rombolta földig szívem szeretett hölgye. – Vajon mit csinálhatott szerencsétlen, a sötétben bolyongva, egyedül és védtelenül? – Kinyitotta a koporsót – felelem, a szarkofág tetejét tartó márvány hengerecskékre bökve. Meg sem kell őket közelebbről néznem, tudom, hogy a Nagyasszony termében álló kis-tábla lábai. – És gondolom, utána belenézett, amit mi sem halogathatunk tovább – sóhajtok, és fáklyámat előre emelve odalépek a szarkofághoz. Az oldalán ó-semni írás, ez bizony valóban az ősapám, War al Aquim sírja, akiről a családi legendák szólnak, és akinek a nyughelyét mély titok őrzi. Őrizte, egészen addig, míg Thani be nem került a családba, mert lám, ő megtalálta! Most már kíváncsi vagyok, hogy vajon az a bizonyos, általam mindig is mesebelinek tartott kincs is itt van-e? De a koporsó üres, amikor belenézek, sem kincs, sem páncél vagy fegyverek, amiket pedig bizonyosan mellé temettek ősapámnak. Persze, megeshet, hogy pár sírrabló mégis eljutott idáig, de a csontoknak akkor is itt kellene lenniük. Ám nincsenek, a szarkofág tökéletesen üres. – Kinyitotta a koporsót, aztán csalódottan távozott. Feltételezem, a sötétben sok időt vesztegetett, már délután lehetett, mikor elindult vissza. – Biztosan így volt, Q uram. De az is biztos, hogy nem érte el a hasadékot! Nem jött ki, és mivel az ide vezető folyosón sincs… – …ezért lenni kell itt valahol egy másik kijáratnak, amit eddig nem vettünk észre – fejezem be a gondolatot, mielőtt titkárom felvet valami fekete praktikákkal és sötét varázslatokkal megtűzdelt megoldást. Thani nem boszorkány, és kísértetek is csak igen ritkán járják ezt a világot, ez pusztán egy sírkamra, semmi több. – De hol lehet az a járat? – Nem lehet nagyon elrejtve, mert Thani sötétében is megtalálta – vélekedem, majd körbe járom a helyiséget. A tovább vezető járat valóban nincs elrejtve, a terem hátsó sarkából nyílik egy olyanforma alagút, mint amin bejöttünk, ám amikor bevilágítok a fáklyával, kicsit meghőkölök. Talán ha arasznyi padka vezet itt közvetlenül a fal mellett egy gyorsan mélyülő hasadék peremén. Előre dőlök, és lefelé nyújtva a fáklyát igyekszem belátni a mélységet, úgy becsülném, kétembernyi, de az alja csupa hegyes szikla és kő, aki itt leszédül, az nem éli túl! – Thani úrnő itt ment végig? – csodálkozik Azren magasra szaladt szemöldökkel. – Sötétben? – Igen. Nyilván egyik kezével a falat követte, és biztosan azt hitte, az majd visszavezeti a kijárathoz. Csak éppen itt volt ez a folyosó is, amiről nem tudhatott, hiszen amikor bedöntötte a sírkamra falát, akkor elvesztette a mécsesét. – Akkor nincs mit tenni, utána kell mennünk – sóhajt mindenre készen Azren, érzem a hangján, hogy mennyire nem örül ennek, de az is világos, hogy nem fog meghátrálni. Hű emberem. – Pontosan – hagyom rá, és előre indulok a keskeny padkán. Leginkább lefelé kémlelek, de nem látom odalent Thani holttestét, ezt is túlélte, hála neked, Frej-jah, te Győzhetetlen! Mi is baj nélkül végigmegyünk a veszélyes szakaszon, utána megint rendes, járható az út, csak éppen sokfele ágazik. Már az első kereszteződésnél kettéválunk, és szépen, szisztematikusan végigjárjuk az elágazásokat a fáklyával megjelölve a járatokat magunk mögött. Kész labirintus húzódik itt a hegy alatt, vajon Thani eltévedt, és még mindig itt bolyong, vagy innen is kijutott Kiszámíthatatlan Iziana kezét fogva? Persze, kijutott. Több órás, fárasztó kutatás után az egyik folyosóból vízcsobogás hallatszik, elérek egy földalatti patakmedret. És ahol az út a vízbe vezet, megtalálom szívem szeretett hölgyének hátizsákját. A vízszint felett lóg, szépen felakasztva, könnyen elérem, és belekotrok. Pár lényegtelen kacat, meg a szótára van benne, nyilván azt féltette annyira, hogy ne vigye magával a vízbe, így inkább ide akasztotta, hogy biztonságban legyen. Az viszont a világ legmegérthetetlenebb rejtélyeinek egyike, hogy vajon hogyan képzelt visszajönni érte? Nos, fogalmam sincs róla, de ez nem is lényeges. Szerencsés módon itt vagyok, hát belesüllyesztem a zsákba a már hamarabb megtalált mécsest, a vállamra veszem az egészet, és kiáltok Azrenért. Titkárom fehér porral tetőtől talpig belepett árnya hamarosan előkerül. – Hívott, Q uram? Még nem fejeztem be, arra még sok járat indul – int a háta mögé. – Nem kell bejárni őket. Thani megtalálta ezt a patakot, és a nyomába szegődött, abban reménykedve, hogy az majd kivezeti a felszínre. – Ó! Ez igen bíztatóan hangzik – mosolyodik el mérsékelt örömmel Azren. Úgy sejtem, ő még mindig azt hiszi, csak Thani tetemét leljük majd meg a hosszú keresés végén, én viszont egyre bizakodóbb vagyok. – Gyerünk! – intek előre, és indulok is. Derékig a patakban gázolunk, de szerencsénk van, sehol sem kell úszni. A hűs víz egy ideig kellemesen felfrissít, aztán már inkább fázom, meg hát a sebeimnek sem tesz jót, így nagyon örülök, amikor a patakmeder kiszélesedik, és végre kigázolhatunk a partra. – Ez már a kijárat? – értetlenkedik Azren egy, a mennyezeten nyíló lyuk alatt állva. – Igen. A kolostor alatt vagyunk, ez lesz a régi kút, ami az istálló mögötti udvaron nyílik. Rég nem használják, rács fedi, és senki sem megy a közelébe se, mert kísértetjárta hely hírében áll. Vagy félszáz éve, amikor megostromolták a kolostort, jobb híján ide eresztették le a halottakat. Oda, ni! – intek előre, ahol mészbe fagyott testek hevernek végig a köveken. Azren beleborzong, de összeszorított szájjal követ, amikor odamegyek, és átgázolok köztük. Frej-jah vegye a lelküket, és bocsásson meg nekem, de muszáj háborgatnom örök nyugalmukat, erre vezet az utam. Láthatóan nem is olyan régen valaki már átvágott a tetemek között, azaz Thani itt járt! – Ezek már nyilván a kolostor alatti katakombák – mászom fel a tovább vezető járat szájába, aztán felsegítem Azrent is. Titkáromat tetőtől talpig por borítja, itt-ott mészmaszatokkal színesítve. Kísérteties látvány, különösen szemüvege, amit rendületlen elszántsággal törölget. Ám nem mosolygom meg, részben mert igen fáradt vagyok, és hát magam is hasonlatosan nézhetek ki. Ráadásképpen az én ruhámat még vér is mocskolja, az az átkozott vágás a vállamon átvérezte a kötést, de nem számít, még bírom. Magam előtt tartva az utolsókat pislákoló fáklyát, elindulok a katakombákban. Nem tudom az utat, de fent valahol énekhang hallatszik. Nyilván az esti imádság. Az éneklő hangok kórusát követve megyek, végig a folyosókban, aztán egy függőleges aknában kapaszkodom fel, melynek vastetejét félretolva kijutok a napvilágba. Úgy számítom, valahol a templomban fogok felérni a felszínre, esetlegesen kicsit megzavarva az imádságot is, mondom, erre számítok, ám azon azért meghökkenek, hogy egyenesen az oltár mögött emelkedem fel. Szembe velem a kolostor összes szerzetese, éppen imádság közben, még pontosabban megdermedve, leesett állal. Az ének abbamarad, kísérteties csend tölti meg a hatalmas csarnokot. – Aranyfürtű Ashel, megint… – motyogja maga elé kimeredt szemekkel az apát, aki egészen közel áll hozzám, kezében az áldozati kelyhet nyújtva istene felé, aztán csak összeszedi magát, megemeli a hangját. – Q al Aquim freita lovag, térj meg a túlvilágra, ahova tartozol, ne kísértsd az élőket! És hát mit lehet erre válaszolni? Alapvetően semmit, világos, hogy nem kezdek el magyarázkodni, hogy még élek, és amúgy sem lenne helyes, ha hosszan zavarnék egy idegen istentiszteletet, sem Frej-jah, sem én magam nem találnám helyén valónak. Ám valamit mondanom kell, ha már itt vagyok! – Üdvözlöm, apát uram, és nagyon sajnálom, hogy megzavartam az imádságot. Ha nem bánja, most távoznék, majd odakint megvárom, és mindent megbeszélhetünk. Választ nem kapok, nem is várok, a csend még mindig teljes, mindössze az aknából hallatszik ki Azren lihegése, ahogy az utolsó métereket igyekszik megtenni. Lehajolok és felhúzom, aztán nyugodt, hosszú léptekkel elindulok az ajtó felé. Titkárom követ, előttem a szerzetesek széthúzódnak, széles utat adva kifelé. Rájuk sem nézek, hátra sem fordulva lépek ki a szabadba, de amit Azren becsukja mögöttünk az ajtót, picit megszédülök. Hosszú volt ez a nap, nagyon hosszú! Fáradt sóhajjal ülök le a templom fala melletti, egyszerű kőpadok egyikére, kezembe temetem az arcom. Pedig minden rendben, illetve ami fontos, az rendben. Az apát azt mondta „megint”, mint akivel nem először esik meg, hogy valaki hasonló módon megzavarja az imádságot. Tehát Thani előttem járt, kijutott, élve kijutott. A többit nem is sejthetem, de hamarosan kiderül, csak ki kell várni. – Freitan, figyelj! Felkapom a fejem, búzasárga csuhás szerzetes áll előttem, felismerem, az apát helyettese. – Freitan, itt nem vagy biztonságban, gyere! És hívva int, de közben fejét felkapva körbenéz, mint aki fél, hogy valaki szemtanúja lesz a jelenetnek. Feleslegesen, a lassan teljesen sötét éjszakában senki sem jár, csak a közeli vihart ígérő szél tereli a port a kolostor széles udvarán. – Freitan, kövess, az életed és asszonyod élete múlik rajta! Thani említésére pedig azonnal talpra állok, még egyszer feledve a fáradtságot. – Mit tudsz Thaniról, szerzetes? – Menjünk, itt nem beszélhetünk, az apát hamarosan befejezi az imát, és az első dolga az lesz, hogy szól a katonáknak! Katonák? A kolostorban? Ez nagyon rosszat jelent, ám nem töprengek el felette. – Gyerünk! – intek Azrennek, a szerzetes pedig sietve vezet, végig a kolostor öreg épületének sötét, hideg folyosóin. Az üvegezetlen ablakokon befúj a szél, és esőpermetet szór az arcomba, de mire az első villám megdörgeti az eget, már egy apró szerzetesi cellába érünk, melyet barátságos gyertya világít meg. – Az apát eladta magát? – kérdem élesen a szerzetest, aki vezetett minket, és aki erre lehajtott fejjel kezdi védeni az elöljáróját. – Aranyfürtű Ashel szerzetesei nem értenek a fegyverforgatáshoz, az öregekben még élesen él az utolsó alkalom, amikor megostromolták a kolostort. Az apát urunk igen helyesen úgy döntött, hogy nem vall színt, és támogatja Wareen urát, bárki is legyen az. – Én vagyok az! – csattanok fel, de magam is érzem, mennyire semmit nem jelent ez a jelen pillanatban. Fáradtan rogyok le a kis cella egyik oldalát végig elfoglaló, kemény priccsre, hátamat nekidöntöm a hideg kőfalnak, és egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem. – Q lovag, nem tudom, hogyan kerülsz ide, mit tudsz, ám attól tartok, már más tartja Wareent! – figyelmeztet az apáthelyettes. – Tegnap kaptuk a hírt, hogy Q al Aquim meghalt, és hogy mostantól az öccse, Eshu al Aquim a birtok ura. Eshu! Tudtam, tudtam, hogy nem lehet más, ő elég alattomos és agyafúrt, hogy ehhez hasonló, mocskos módon szerezze meg a földemet, és neki megvolt a lehetősége is cselekedni. Apánk is freitan volt, hát Eshut nyilván befogadták a hiszaeni rendházban, és ott könnyen találhatott magának támogatókat. Ott sokan örülnek annak, ha a tetihuanai rendház nehéz helyzetbe kerül, vagy esetleg szégyenben marad, nem véletlenül látogatott meg Rash al Farel. És Eshut ráadásul itthon, a környéken is ismerik, ő könnyen elfogadtathatja magát a falvak parasztjaival, vagy akár ráveheti a holló-hegyi apátság vezetőjét, hogy ne segítsen engem. Eshu, te átkozott, ezt nem fogod túlélni! – Az imént, kint Thanit említetted. Mit tudsz róla, mi történt vele, hol van most? – Nem tudom, hol jár most. Reggel érkezett, ugyanazon az úton, mint te, freitan, és az első ijedelmében sok testvérünk kísértetnek nézte. Ám élt, ebben biztos vagyok, és nem lehetett semmi komoly baja, mert pár keresetlen kifejezést hozzánk vágva távozott, kitörve az egyik értékes ablakot. Igen, ez Thanira vall. De a szerzetes téved, ettől még lehetett komoly baja, hiszen szívem szeretett hölgye nagy valószínűséggel félholtan is meg tudna botránkoztatni pár szerzetest, értékes tárgyak eltöréséhez pedig általában elég megmozdítania a kisujját. – Hova ment? – Eltűnt a kolostorban, és igazából senki sem akarta keresni. Az apát magához hívatta Eshu al Aquimot, hogy felelősségre vonja, miért üzente Wareen úrnőjének halálát, de nem jutottak egymással semmire, így Eshu a kapitányán keresztül engem kért meg, hogy segítsek neki. – Kapitánya? Az ki? – Egy Harrat nevű zsoldosvezér. Solból érkezett, de az emberei között van egy, aki helyi, és akit személyesen ismerek. Úgy hitték, ennyi elég, hogy őket segítsem, no meg megfenyegettek, hogyha nem állok melléjük, akkor megölnek. Így látszatra megegyeztem velük, ám testvéreimet titkon arra kértem, próbálják becsapni a kíséretükbe rendelt katonákat, és nélkülük keressék meg Thani úrnőt. Abban bíztam, meglelem, és elrejthetem, de csalatkoztam. Úgy hiszem, már nincs a kolostorban. Csendesen rábólintok. Thani reggel ért ide, mondjuk aludt egyet valamelyik rejtett sarokban, majd utána érdeklődött a helyzetnek, és végül sietve elindult Wareenbe. Mondjuk, hogy megtudja, mi történt velem, vagy inkább hogy visszafoglalja, mert nem hiszem, hogy kevesebbel megelégedne szívem szeretett hölgye. Az éjszaka pedig viharos, ami azt jelenti, csak reggelre ér majd a vár alá. Ha sietek, lóval még elé kerülhetek, ez biztos, éppen csak az a kérdés, hogy ezt akarom-e? Egy oldalról természetesen, hiszen Thani felelőtlen és vakmerő, kihívja Kétarcú Rashadelt, még akkor is, ha az szeretne már egy kicsit békét hagyni szívem szeretett hölgyének. Egy oldalról utána kellene mennem, mint ahogy a barlangokba is utána mentem. Más oldalról viszont mit tehetnék érte Wareenben? Jelenleg semmit, fegyverre van szükségem, lóra, talán katonákra, és pihenésre. Már két napja nem aludtam, hacsak nem számolom alvásnak azt a pár órát, amit lázálmokkal töltöttem. Nem, most nem mehetek Wareenbe, most nem állhatok Eshu elé, az nem Frej-jahnak tetsző harc lenne, hanem pusztán öngyilkosság. Ezt világosan látom, ám így is nehéz a döntés. Teljes lelkemmel Thani után indulnék, most rögtön, hiába tudom, hogy nem tehetem meg. Nem tehetek semmit, csak bízhatok, hogy megéli a másnapot a segítségem nélkül is. Ha Rash még ott van, akkor nem fogják egyszerűen meggyilkolni, akkor nem nyúlhatnak hozzá, akkor megkapja azt az egy nap haladékot, amire szükségem van. Mert holnap, holnap már ott leszek, és jaj mindenkinek, aki a szemem elé kerül, ha szívem szeretett hölgyének akár csak a haja szála is meggörbült! Ezt eldönteni nem telik hosszú időbe, a szerzetes legalábbis szó nélkül kivárja, míg ismét az arcába nézek. – Figyelj, szerzetes, köszönöm a segítséget, de még többre lenne szükségem. Lóra, fegyverre, páncélra, de leginkább nyugalomra. Itt kell töltenem az éjszakát, de reggel megyek tovább, mert holnap estére Wareen alá akarok érni, teljes fegyverzetben – állok fel a priccsről, az apát helyettese két kézzel tart vissza. – Freitan, értem, hogy aggódsz, de vannak pillanatok, amikor rá kell bíznod magad Kétarcú Rashadel jóakaratára! Fáradt vagy, sebesült, legalább négy-öt napos pihenésre van szükséged, de ha mindezt semmibe is vennéd, mert tudom, te rettenthetetlen lovag hírében állsz, akkor sem indulhatsz el reggel. A kolostorban nincsenek harcra nevelt lovak, se lovagi páncél, vagy pallos – magyarázza, és közben megpróbál óvatosan visszaültetni a priccsre. Mintha valami óvni való beteg lennék! – Értem, ha nincs fegyveretek, nem baj, majd kerítek máshol, de az időt nem vesztegethetem. Sok a tennivalóm, holnap reggel indulok – közlöm, és nem akarok erről vitázni, de nincs is rá szükség. A szerzetes lassan bólint, mellé nagyot sóhajt, de ennél többet nem tiltakozik. – Legyen, freitan, és kísérjen Aranyfürtű Ashel áldása, bár kétlem, hogy az ő segítségére lenne most szükséged. Pihenj le, ez a cella biztonságos, és mindjárt ide küldöm két testvéremet, akik majd segítenek ellátni a sebeidet. Ezzel az apát helyettese távozik, magam maradok Azrennel a hűs, magányos gyertya fényét táncoltató kőfalak között. Fáradtan ülök le a priccsre, és szívem szerint azonnal lehevernék, de titkárom állva marad, és bár száját beharapva hallgat, de az arca nagyon beszédes. – Mi van? – Csak… nos… azon gondolkodtam… – Mondjad! – Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnő élve kijutott a holtak föld alatti birodalmából, hát nem hiszem, hogy pont az ön öccse árthatna neki. Minden istenek mély kegyében áll, és ezen felül is… Ezen felül is fekete boszorkány, de ezt nem mondja ki. Jól teszi, így legalább igazat adhatok neki. Igen, Thani tud vigyázni magára a maga őrült, kaotikus módján, nekem pedig tényleg pihennem kell, ha vissza akarom venni Wareent az öcsémtől. Frej-jah, tudom, az élet szüntelen küzdelem, de a halandóknak néha mégis szükségük van egy kis alvásra! – Igazad van, de most pihenj, holnap is hosszú napunk lesz – intem, aztán elheveredem a kemény ágyon, magamra húzom a vékony pokrócot, és a következő pillanatban már alszom. Másnap reggel a vártál frissebben ébredek, ám úgy érzem, kicsit később a megszokottnál. Felülök, mozdulatomra vén szerzetes ébred a cella távolabbi sarkában, hunyorogva emeli felém ráncokkal barázdált arcát. – Jól van, uram? – Remekül – hagyom rá, és fel is állok. A vén szerzetes hisz nekem, elcsoszog, távozása után nem sokkal az apát helyettese érkezik. – A katonák még mindig itt vannak, és mivel még mindig nem találták meg a feleséged, Q lovag, ezért elhatározták, hogy módszeresen átkutatják az épületet. Ebbe már az apát is beleegyezett, de időbe telik, míg ideérnek, és amúgy is kevesen vannak, ki tudjuk kerülni őket. – Köszönöm, hogy segítesz, szerzetes. Győzhetetlen Frej-jah és az istened áldása kísérjen érte. Ha majd visszaszerzem Wareent, nem felejtek el illő jutalmat küldeni. – Nem jutalomért teszem, freitan, pusztán a kolostor érdekéből. Nem hiányzik, hogy a feldühödött tetihuanai lovagtársaid bosszúból feldúlják a környék falvait. – Nem fognak ilyet tenni, ezt megígérem – mondom komoly hangon, főhajtással köszöni meg, és utána azonnal témát vált, ezzel is mutatva, elég biztosíték neki a szavam. – Néhány testvérünk hamarosan elhagyja kolostort, a közeli faluba mennek, megáldani a vihar elverte földeket. Ha közéjük álltok, feltűnés nélkül távozhattok, a kapunál őrt álló katonák nem fogják megállítani őket. Ezzel két csuhát terít ki előttünk, az övéhez hasonló, ragyogó sárga ruhákat. Összevont szemöldökkel mérem végig őket. – Azt tanácsolod, hogy öltözzek álruhába? – Nincs más megoldás, ha csak nem akarod a kardoddal kivágni magad, freitan – csóválja a fejét, és sajnos igaza van. Ó, Frej-jah, értem én, nagyot hibáztam, értem, hogy neheztelsz rám, de nem viszed túlzásba? Álruhában, szerzetesnek álcázva bolyongjak egy kolostorban, mint egy csavargó, egy szélhámos… mint Thani, aki nyilván még élvezte is, hogy lóvá tehet egy csomó, ártatlan szerzetest. No, ha neki ment, talán nekem is sikerülni fog! – Essünk túl rajta! – sóhajtok, és ruhám fölé húzom a csuhát. Azren külön parancs nélkül is öltözik, nyilván tetihuanai iskolájában is hasonló öltözetet hordott, majd engem is végigmér. – Elnézést, Q uram, de ha megigazíthatnám… – kérdi óvatosan, mint aki valami rossztól tart, pedig nem haragszom rá. Nem rá haragszom. – Ha úgy látod jónak, igazítsd! Titkárom további szószaporítás nélkül megköti helyettem a csuha övét, aztán még egyszer végigmér. – Talán ha kicsit meggörnyesztené a vállát, Q uram – javasolja, és tanácsokban az apát helyettese sem szűkölködik. – Talán az is szerencsés lenne, ha letenné a kardját, átüt a csuha anyagán a markolat. Szó nélkül oldom le a fegyvert, ha már ezt az utat választottam, akkor ezen kell járnom, és egyébként is! Ha pár zsoldos katona támad meg, a meglepetés erejével csak el tudom venni az egyik kardját. Ha meg többen jönnek, felkészülten, akkor úgyis mindegy. Hát fegyvertelenül és meggörnyesztett vállal vágok neki a kolostornak, az apát helyettese vezet, Azren pedig mögöttem lépked. Az épület kihalt, mindössze az egyik sarkon jön szembe pár szerzetes, zavartan lehajtom a fejem, hogy a csuklya eltakarja az arcomat, és közben idegesítő érzés kúszik fel a torkomon. Eh, Frej-jah, nem mondhatod, hogy valaha féltem volna, akár az északiak földjén csatázva, akár mondjuk Daallal, a fehér sárkánnyal szemben állva, hát nem, most sem vagyok hajlandó rettegve végigosonni a falak mentén! De kicsit később maga az apáthelyettes kér meg, hogy kicsit hajtsam lejjebb a fejem, mert így nagyon feltűnőek vagyunk. A társaság, mely a földeket megáldani készül, az udvaron gyülekezik, szent énekeket mormolva várják össze egymást, nincs mit tenni, kénytelen vagyok közéjük állni. Az apát helyettese itt már magamra hagy, egyetlen társam Azren, aki hozzám hasonlatosan nem ismeri Aranyfürtű Ashel dalait. Egyikünk sem imádkozott még sosem a gabona éréséért! Tehát csendben vagyunk, és jobb híján Frej-jahot kérem, hogy picit hunyja le mindent látó szemét. Aztán érkezik valami vezető, a szerzetesek sorba rendeződnek, és lassan elindulunk. Mellém egy fiatal férfi kerül, aki szélesen mosolyogva szemléli az udvart, a kék eget. – Igen szép ez a reggel, testvér, békés és nyugodt. – Igen – hagyom rá, a földet fixírozva, aztán, mivel némaságát úgy értelmezem, még vár valamit, hát kényszeredette hozzáteszem: – A vihar szépen kitisztította a levegőt. Közben szerencsésen elindulunk, már látom, a kapu mellett valóban áll két katona, könnyed beszélgetést tettetve figyelnek, és tőlük nem túl messze, az egyik oldalépület árnyékában még másik tucatnyi fegyveres várakozik. Ők nem is igyekeznek ártatlan képet vágni, majdnem hogy fegyvereik markolatán nyugtatott kézzel lesik az udvart. – No, igen, a vihar kitisztította a levegőt, ám én mégsem örvendeznék neki. Nem tesz jót a gabonának, az év ezen szakában, különösképpen nem. – Nyilván – hagyom rá, már megint olyasmiről van szó, ami soha sem érdekelt, de szó nélkül hajlok rá, hogy elfogadjam egy hozzáértő szerzetes véleményét. – Te hogy látod, testvér, párosunk melyik részét kérje a határnak, hol szeretnél imádkozni? És ezt pontosan a kapu boltíve alatt kérdezi, a két katona szeme előtt. – Nekem mindegy, testvér, te talán javasolnál valamit? Szerencsém van, javasolna, elég hosszan magyaráz, baj nélkül magunk mögött hagyjuk a kolostort. Az út lefele visz a hegyről, és tényleg szép az idő így, vihar után, hát lelkemben mély megnyugvással haladok a szerzetesekkel. Frej-jah, te Győzhetetlen, hát olyan mély lenne sár, amiben megsüllyedt a lábam? Eshut megölöm, csak adj rá egy picinyke lehetőséget, vagy akár ne is, ezt magam is elintézem, ha addig élek is! Thani pedig biztosan túléli, sőt, baj nélkül túléli azt a fél napot, amit késlekedem. És az is biztos, bármikor érkezem, lesz lehetőségem megmenteni valamiféle veszedelemből, ehhez már volt alkalmam hozzászokni az elmúlt esztendőben. Igen, a legbiztonságosabb helyzetekben is kiprovokálja az életveszélyt, erre példának mindjárt ott volt az esküvőnk, de megdöbbentő módon azt is túlélte, hála Kiszámíthatatlan Izianának! Ezzel nyugtatom magam, míg leérünk a falu határába, ahol aztán a szerzetesek párokra bomlanak, és ki-ki a neki rendelt földek felé indul, imádkozni. Az én társam az a fiatal férfi, aki már a kapuban mellém sodródott, most ő választ nekünk területet, aztán szerencsés módon sietve előre indul, nincs más dolgom, mint picit lemaradva követni. Közben fecseg is, szerzeteshez képest igen szószátyár, egy ideig hallgatom, aztán amint elmaradnak mögöttünk a többiek, megállítom. Semmi kedvem a feltétlen szükségesnél többet lapulni! – Álljunk meg egy pillanatra, szerzetes – lököm hátra a csuklyát, a torkán akad a szó. – Q al Aquim vagyok, és csak kényszerből öltöttem fel a csuhátokat, hogy elhagyhassam a kolostort, ami megtörtént. Köszönöm, hogy segítettél, most pedig vezess az utánunk jövő párnak kijelölt területre, mert ott van az egyik emberem. – De… De… Q al Aquim halott! – Nem tőled hallom először ezt az ostobaságot. Vagy talán azt hiszed, ez egy halott ember keze? – ragadom meg a nyakát fél kézzel, nem túl erősen, de érezhetően. Persze, semmiképpen sem bántanék egy szerzetest, vagy úgy általában, egy védtelen, ártatlan embert, ám jelen esetben ez a legegyszerűbb módja, hogy elkerüljem a hosszas magyarázkodást. Sikerül is, a fiatal szerzetes élénken visszakozik. – Értem, lovag uram, biztosan valami rémhír volt, nem akartam megbántani azzal, hogy szóba hoztam. – Akkor vezess sietve az emberemhez, utána pedig térj vissza a munkádhoz! Tényleg nagy volt az éjszakai vihar, ráfér ezekre a földekre, hogy valaki imádkozzon értük – intek körbe hanyagul. A szerzetes pedig szó nélkül vezet. Pár perc gyaloglás után megtaláljuk Azrenék párosát, láthatóan ők sem jutottak messzire. – Testvérem, jó hogy jöttök – köszönt minket már messziről a titkárom párjának rendelt szerzetes. – Ez a fickó itt mellettem közönséges, csaló, egy szélhámos, egy gazember! A párom láthatóan csitítaná a kitörést, de hiába! – Képzeljétek, egy dalt, egy imádságot nem ismer, de én lelepleztem. Csaló! A legjobb lesz, ha közösen visszakísérjük az apát színe elé, aki majd kikérdezi, és meg is bünteti. – A titkárom feletti ítélkezést hagyd rám, szerzetes! Való igaz, hogy egy Aranyfürtű Ashelhez szóló imát sem ismer, de ügyesen fogalmaz meg hivatalos leveleket, és elboldogul a gazdasági kérdésekben is, részemről elégedett vagyok vele – szólok neki oda, amint elegendően közel érünk, hogy ne kelljen megemelnem a hangomat. Szavaim hallatán kicsit elszédül, ám Azren megkönnyebbült mosollyal fogad. – Éppen időben, uram! Sajnálom, de… – Ne sajnáld, felesleges lett volna tovább becsapni Aranyfürtű Ashel szerzeteseit, akik immár mehetnek a dolguk után. Gondolom, majd ha megtérnek a kolostorba, mindenről részletesen beszámolnak az apátnak, és a többieknek. Amikor megtérnek a kolostorba, azaz este – hangsúlyozom ki a lényeget, még ha valaki szégyennek is érezné, de ennyi egérútra szükségem van! És ahogy a szerzetesek arcát nézem, meg is fogom kapni. – Mi mindig igen tiszteltük Wareen urát! – A családom a vár alatti faluban él, remélem, nem esik bajuk! Pár szóval még megnyugtatom őket, aztán titkárommal levetjük a csuhát, és immár megszokott öltözetemben, ám még mindig páncél és fegyver nélkül nekivágunk a határnak. Márpedig kell a felszerelés, ha meg akarok küzdeni Wareenért! – Figyelj, Azren – fordulok szembe a titkárommal, mikor a dűlőút kanyarulatában eltűnnek a szerzetesek. – Téged nem ismernek annyira, mint engem, tehát szabadabban mozoghatsz, mint én. Menj el a barlanghoz, ahol a lovakat hagytuk, aztán vezesd őket a régi vadászházba, amelyik a Hideg-patak felett áll. Ott várj rám, de csak holnap estig, ha addig nem jönnék, menj Wareenbe. Vidd el a lovamat, mondd, hogy én leereszkedtem abba a barlangba, és nem jöttem vissza. Kérj jutalmat, hogy visszavitted Armagedont, névleg állj Eshu szolgálatába, közben pedig próbáld megtudni, mi lett Thanival. Ha megtalálod, kövesd mindenben a parancsait, kétkedés nélkül. – Értem, uram – feleli a megszokott módon Azren, mintha csak holmi papírmunkáról lenne szó, nem pedig az életét tenném kockára. Ha Wareenbe megy, könnyen megeshet, hogy értékes tudása ellenére is kivégzik, bár talán Eshu elhiszi, hogy mindenki hozzá hasonlatosan könnyen feledi adott szavát. No de Frej-jah, bízzunk, hogy idáig nem jutunk el. Elvégre mindössze meg kell élnem a holnap estét, hogy titkáromnak ne kelljen Eshu szolgálatába lépnie. – Frej-jah vigyázzon rád! – veregetem meg a vállát, és további búcsúzkodás nélkül folytatom az utam, hátra hagyva Azrent. Fegyvert kell szereznem, és már tudom, hogy honnan. Bocsáss meg, Frej-jah, ám úgy látszik, az álruhába öltözést már nem is választja el olyan sok a közönséges rablástól. Merthogy én most felmegyek a Jaris-szirti szentélyedbe, és kölcsön fogom venni az ott díszként szolgáló régi páncélt és kardot!

Thani

avagy rég látott rokonok, ha találkoznak

Eshu látható örömmel fogad, mármint ha az arcát eltorzító ronda grimaszt mosolynak értelmezem. – Rash, azt hittem, már félúton jársz Vaebe, de szavamra, ahogy a társaságodat látom, jól tetted, hogy visszafordultál! – Megnyugtat, hogy helyesled a tetteimet – válaszolja Rash, jól érezhető gúnnyal a hangjában. Eshu nagyjából velem egyidős lehet, azaz sokkal fiatalabb, mint a már lassan korosodó freitan, természetes, hogy nem fogad el tőle bírálatot. Eshu is érzi, hogy csak magát blamálja, ha menőzni akar, hát némán kísér fel minket a nagyterembe. Ám ott, hatszemközt, már nem fogja vissza magát. – Hogyan kaptad el ezt a kis ribancot? – vigyorog rám ismét, szemében csúnya lelkesedés lobog. Akár meg is ijedhetnék tőle, de inkább kedélyesen visszavigyorgok, majd háttal megtámaszkodom a nyugati oldalon futó ablaksor egyik párkányán. Tudom, hogy háttérben a fénnyel dögösen nézek ki. – Nem kellett engem elkapni, jöttem magamtól, amint egy lelkiismeretes kísértettől el is várható – válaszolom meg a nem nekem feltett kérdést, és közben mellesleg végigfut tekintetem a termen. De semmi lényeges nem változott, minden a helyén. Remek, utálnám, ha Eshu felkoncolása után még pakolni is kellene! – Nagy a szád, emlékszem, régen is az volt. De mindegy, rajtad ez már nem segít, mert én most megöllek! – húz kardot. Ja, merthogy kardot hord, vért nélkül, tarkán hímzett zekéje mellé. Nyilván ez a hiszaeni divat, Solban is láttam ilyet gazdag piperkőcökön, szerintem röhejes. – Na gyere, te béka, bár Q biztos szomorú lesz, hogy én öllek meg, mert hogy nagyon szeretne személyesen megfojtani – lököm el magam az ablakpárkánytól, és felemelem ökölbe szorított két kezem. Persze, Eshut nem torpantja meg ennyi, de nem is a saját erőmben bízom, hanem az eddig némán figyelő freitanban. Aki csak nem nézi karba tett kézzel, hogy a jelenlétében felkoncolnak egy nőt! Q melletti tapasztalatom azt súgja, hogy ilyet a legelvetemültebb, saját társukat is eláruló freita lovagok sem tesznek, és még igazam is lesz, mert valóban közbe szól. – Eshu, tedd el a kardod, és vedd elő a jobbik modorod! Wareen úrnőjével beszélsz. – Bizony, én vagyok Wareen úrnője, tök klassz, nem? – pimaszkodom, tudván, hogy egy baromira nagy pallos védi az életemet. És szerencsére Eshu is tisztában van ezzel, megtorpan, ránéz a lovagra. – Rash, csak nem hajtasz fejet egy solbéli kis szajha előtt? – Ide vigyázz, te békaképű! Szajha vagyok, vagy nem, tök mindegy, minimum kézcsókkal kell köszöntened, mint sógornődet. Ezt egy illemtankönyvben olvastam, de úgy látszik, te ilyet még sosem láttál. Hajlonganod kellene előttem, merthogy én Q felesége vagyok! – Csak az özvegye, szajha! – vág vissza gonosz vicsorral, és látom a szemén, szívesen felkoncolna, de egy lépést sem mer felém tenni, amíg Rash meg nem engedi neki. – Ha özvegy, akkor még jobb! – kontrázom. – Akkor ez az egész vár az enyém, és csak akkor maradhatsz, ha megengedem. És tudod mit, frászt! Menj a fenébe, békaképű sógorka! Erre talán mégis leszúrna, de Rash közénk emeli a kezét, amit szerencsés módon megtold a pallosával is. – Eshu, tedd el a fegyvert! – De hát csak nem akarod életben hagyni? – Te hagytad életben, csak magadat okolhatod ügyetlenségedért. Ha kezet mersz rá emelni a jelenlétemben, meghalsz! Itt merül fel bennem, hogy vajon meddig marad a pasas? – De Rash, akkor hiába volt az egész? Ha övé marad Wareen, akkor semmit sem értünk el – magyaráz Eshu, immár fegyver nélkül, de tök idegesen. – Meg kell szereznem a birtokot, kudarcot vallottunk, ha életben marad ez a kis szajha. Ez nyilvánvaló, de nincs annyi mákom, hogy ezt beismerve távozzanak. Rashnak, sajnos, vannak elképzelései. – Azt mondod, Q halott – szögezi le. – Esküszöl rá Frej-jah, a Győzhetetlen nevére? – Láttam a holttestét, mint ahogy te is láthattad, amikor felhoztuk a vár alól, és a kapuban találkoztunk. Láttad a holttestet, és ott voltál a temetésén, tudnod kell, a bátyám halott! – hazudik könnyedén. – Itt vetném közbe, hogy tegnap a holló-hegyi kolostor apátjának még úgy adtad elő ezt a rizsát, hogy láttál Qt és engem is holtan – kotyogok közbe. – És ott is Frej-jahra esküdtél, szegénynek nagyon elege lehet már belőled! A beszólás talál, Eshu arcán átvillan a megdöbbenés, amit Rash is lát, és rögtön rájön ám belőle, hogy igazat mondok. – Honnan tudhatod, Thani úrnő, hogy mit beszélt tegnap Eshu az apáttal? Erről még én sem hallottam. – Na mit gondoltok, fafejek, mi a fenének vagyok fekete boszorkány, ha még ennyit sem tudok? – nézek rájuk sértődötten, majd karba font kézzel duzzogni kezdek, mint akinek belegázoltak a szakmai becsületébe. De magamban halálira élvezem a mókát! – Látod, ez egy átkozott fekete boszorkány, mindent tud, ha életben hagyjuk, ránk hozza a tetihuanai nagymestert – rázza az öklét felém Eshu, a béka. – Eh, utolsónak Paadre al Es-Contól fogok félni! – horkan fel Rash, lelke rajta. Mellesleg én sem félek a tetihuanai nagymestertől, én hullanyugodtan el tudom képzelni, ahogy felszecskázza ezt a két bohócot. – Akkor? – türelmetlenkedik Eshu. – Mi legyen, ha nem ölhetjük meg? Hogyan szerezzük meg a birtokot? – Megszerezzük. Tisztán, és jogosan, hogy senki se szólhasson egy szót se. – Hogyan? – Elveszed feleségül. Nos, az ötlet nem vált ki osztatlan lelkesedét. – Mi, hogy befeküdjek ennek a békának az ágyába? – Ezt a ribancot vegyem el, akibe még a csizmámat sem törölném bele? – Szó nem lehet róla, hogy igent mondjak! – Nem veszem el! – Márpedig elveszed! – ragadja meg Rash Eshu vállát, és meg is rázza. – Elveszed a bátyád özvegyét, ebben senki sem találhat kivetnivalót. Hogy aztán mi lesz, az rád tartozik, én pár nap múlva elutazom, utána azt teszel, amit akarsz. De addig követed a parancsaimat, érted? Mert ha nem, akkor feledem apád emlékét, és leveszem a kezem rólad! Ez ütős érv, meg általában, én sem kedvelem, ha páncélba öltözött, baromira nagydarab lovagok morcosak rám. Eshu sem bukhat az érzésre. – Rendben, ha nincs más mód, elveszem – nyögi kényszeredetten, de közben rám vicsorog. Na jó, ha így, hát így! – Rendben, hozzámegyek, de csak akkor, ha minden marad a régiben. Ugyanazt a szobát kapom, ugyanannyi szolgám lesz, megmaradnak az ékszereim, meg a ruháim, meg lesz saját lovam, és ugyanannyi havi költőpénzt kapok, mint eddig – közlöm feltételeimet, amivel egységes megdöbbenést váltok ki belőlük. – Mit beszélsz? – rökönyödik meg a lovag, ez jó, a mese leginkább neki szólt. Fontos, hogy elhiggye, én együttműködöm, így talán nem őriztet annyira. – Költőpénzről beszélsz, amikor még alig temettük el a férjedet? – De eltemettétek, tehát ő már nem fizet. A feltételeimet hallottátok, de cserébe ígérhetem, hogy feledhetetlen éjszakákat tölthetsz velem! – kacagok kacéran Eshura, aki viszont csak a száját húzza el. Ő talán jobban ismer, de legalábbis gyanakvóbb típus. – Megmondtam, hogy a csizmámat sem törölném beléd, szajha. Megöllek, amint lehetőségem lesz rá. – Nem ölsz meg. Rám Rash vigyáz, igaz? Ha gyanús körülmények között meghalnék, biztosan visszajön, és jól lefejez téged! – Nem, Thani úrnő, attól kezdve, hogy elmentem innen, már nem az én gondom a sorsod. Nekem, mint freitannak csak az a dolgom, hogy gondoskodjam egyik rendtársam özvegyéről. Ha hozzá mégy a férjed testvéréhez, akkor ezzel eleget tettem a feladatomnak – torkoll le a lovag, és látszik a szemén, hogy nagyon megvet, de én ugyan nem érzem magam ettől rosszabbul. Kurvának lenni komoly hivatás, ezzel szemben hátba szúrni egy rendtárs lovagot színtiszta gazemberség. – Miért, lezavarjak veled egy numerát, freitan, hogy emlékezzél rám? – kérdezek rá kihívóan, és élvezem, hogy kiül az arcára az undor. Nem is méltatja válaszra a felvetést, inkább csatlósait hívja, akik sietve jönnek is. – Te felkíséred Thani úrnőt a szobájába, és ott maradsz őrizni. Nem akarom, hogy bármi baj érje ezekben a vészterhes napokban, ezért saját biztonsága érdekében nem hagyhatja el a palotát. Ezért te felelsz, személyesen – ad utasítást az egyiknek, aztán jön a másik. – Te az istállóba vezeted a lovakat, ellátod őket, aztán felviszed a csomagjainkat. Mégis maradunk még pár napig. Szeretnék mihamarabb túlesni az egészen, honnan lehet a leggyorsabban papot keríteni? Az utolsó mondat már kifejezetten nekünk szól, sietek megválaszolni. – Vaeből, ott van a legközelebbi Frej-jahnak szentelt templom. Onnan legalább két, ha nem három nap, míg megjön valaki, addig simán elintézem ezt a két marhát. Ám sajnos elfeledkeztem róla, hogy Eshu is helyi. – Van gyorsabb megoldás, ribanc! A Jaris-szirten áll egy szentélye Frej-jahnak, ahol szolgálatot tesz egy vén szerzetes. Ő holnapra itt lehet, ha ma üzenünk érte. – Üzenünk mind a kettőnek. Aki hamarabb érkezik, az tartja meg a szertartást, a másik meg kap valami adományt a fáradtságáért – dönt habozás nélkül Rash. Ezzel részéről le is zárta a témát, már megy is, hogy ez ügyben is intézkedjen, engem meg csatlósa kísér, udvariasan, de ellentmondást nem tűrve. Mielőtt kilibbenek az ajtón, még elkapom Eshu pillantását. „Megöllek” formázza hangtalanul a szája, édesen visszamosolygok, „én leszek a gyorsabb” ígérem, szintén hangtalan, aztán megpaskolom az őrzésemre rendelt csatlós vállát. – A fürdőbe, öregem, rohadt mocskos vagyok, muszáj piperészkednem egy picit. – Értem, Thani úrnő – feleli. Olyan negyven körüli, sok csatát látott pasas, sebes arccal, fegyverforgatástól megkérgesedett tenyérrel, és persze jó modorral, elvégre egy freita lovag embere. Ám ami egy oldalról előny, az más oldalról baromi hátrány. A fószer lazán magamra hagy a teli dézsa mellett, eszébe sem jut, hogy jelen legyen, amikor egy úrinő – pedig rólam van szó! – fürdik, és nyilván arra sem számít, hogy az adott úrinő bemászik a kéménybe, ahol könnyen leereszkedhet a konyhába. Megjegyzem, nem először teszem meg az utat, az első hetekben, amit Wareenben töltöttem, bejártam az egész várat. A pincétől a padlásig minden átjárót, rejtett utat és titkos szegletet kiválóan ismerek. A lakosztályunkhoz tartozó fürdőhelyiség vízmelegítő tűzhelyének a kéménye például egyenesen össze van kötve a nagykonyha kisebbik tűzhelyével, hiba nélkül elérem, aztán fejjel lefelé lógva kikukucskálok a szerencsésen alig parázsló tűzön rotyogó kondér felett. Az ismerős szakácsok tesznek-vesznek odabent, a szokottnál sokkal, de sokkal csendesebben, a sarokasztalnál idegen katonák esznek, olyan fél tucat fegyveres. Sok, ennyibe szívem szerint nem kötnék bele, de Mist kedvel engem, hamarosan hívatják őket, és csak kettő marad. Annyival meg elbánok. Szóval egy szerencsésen kézre eső fadarabbal felborítom a kondért, a tűz sisteregve kialszik, és elegendő mennyiségű gőz csap fel, hogy megfelelően misztikus körülmények között jelenhessek meg. – Mae Thani vagyok, sárkányölő fekete boszorkány, Wareen úrnője! – mászom elő a kéményből, kellően kormosan, némileg szakadtan, felcsapó gőzbe burkolózva. – Azokért a katonákért jöttem, akiknek rossz a lelkiismerete! A rossz lelkiismeret pedig a legtöbb katona sajátja, ez a két példány is totál befrászol tőlem. Kardot rántanak, kétségbeeséstől villogó tekintettel várják, lecsapjon rájuk valami csúnya varázslat. Ám ebben már nem vagyok olyan jó, kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy kényelmesen letelepedem a padra, amiről az imént ugráltak fel. – Hú, ez remekül néz ki! Kaphatok belőle? – hajolok a tányérjuk fölé, és engedély nélkül is elkezdek enni. Tényleg nagyon éhes vagyok. – Te… Te ki vagy? – szedi össze végül a bátorságát az egyik fegyveres, kardjával hadonászva az orrom előtt. – Már mondtam, de ha nem hiszel nekem, kérdezd meg tőle! – intek Orsa, kedvenc szakácsnőm felé. – A nagyságos Mae Thanival beszélsz, katona – feleli az engedelmesen, édesen rámosolygok a fegyveresre. – Na, látod, megmondtam, Mae Thani vagyok. Te meg nyilván annak a rongy Eshu-békának az egyik tetves katonája, nem? – Nem! – csattan fel, Eshu az ő köreikben sem lehet népszerű. – Én Harratnak dolgozom, senki másnak – vágja ki büszkén, elismerően bólogatok. – Ó, hogy Harrat! Az más, róla sokat hallottam, hogy jó fej, meg nagy harcos, és hogy remek emberei vannak, mert nem választ ám maga mellé minden lelkiismeretlen utcai csavargót, csak ügyes, megbízható fegyverforgatókat. Ha neki dolgozol, akkor gyere, ülj mellém, Orsa mindjárt hoz még egy adag sültet, ebédelhetünk együtt – invitálom barátságosan, de csak nem akaródzik mellém ülnie. – De… Szóval, mi azt hallottuk… – Hogy halott vagyok, Qval együtt, tudom, tudom – sóhajtok, rohadtul unom már ezt a hülye szöveget. – Nem vagyok halott, illetve halott voltam, de visszatértem kísértetként, megettem a szívét annak a pasasnak, aki megölt, és ettől feltámadtam. Tucat-sztori, hagyjuk! Na, gyertek, egyetek velem! – invitálom őket, de valahogy még mindig nem akaródzik mellém ülniük. – És most mit csinál itt, Thani úrnő? – Hülye kérdés, én itt lakom. Az érdekesebb, hogy ti mit csináltok itt? – vágok vissza élesen, kezemben egy kedélyes cubákkal gesztikulálva. – Mi Harrat parancsára vagyunk itt – védekezik az egyik katona, a másik bólogat, és bár még mindig nem teszik el a fegyvereiket, de már nem akarják használni, ami tök megnyugtató. – Ja, ha Harrat parancsa, akkor Harrat parancsa. Őt meg nyilván Eshu fizeti, tehát a felelősség az övé. Rátok nem haragszom, tegyétek már el azt a fegyvert, egyetek tovább, és valaki hozzon bort! A vendégeim vagytok, a fene esne belétek! Ezt végre elfogadják, a kardok eltűnnek, a két katona leül, és meghúzzák a hirtelen előkerült boroskancsót, de azért enni nem mernek. Mindegy, én éhes vagyok, szóval két kézzel tömöm a hasam. – Akkor Q úr is él? – kérdez közbe ezen a ponton az egyik kukta, látván a helyzet normalizálódását, merthogy már mindenki az asztal körül csoportosul, vagy fél tucat cseléd, meg a szakácsok is. – Persze, hogy él! Mitől halt volna meg, hülyék! – török ki dühösen, azért az én humorérzékemnek is van határa. Tökéletes lovagom legyőzhetetlen, mit maga Frej-jah, tuti, hogy nem halt meg! – De én láttam, amikor felhozták a holttestét – jegyzi meg bátortalanul az egyik katona. – Két napja, kicsivel éjfél után. A lován átvetve feküdt, és csupa vér volt. – És ezt te honnan is láttad? – nézek rá élesen. – Hát… – akad el a szava, de nem hagyom hamukázni. – Tudom, tudom, ti hoztátok, nyilván, előtte meg rablók támadták meg, és ő harc közben meghalt, ugye? Ez lenne a mese, mi? – Igen! Illetve, nem, mármint ez nem mese… – rázza a fejét a katona, de elég zavart, biztos vagyok benne, hogy ő is ott volt azok között a mesebeli „rablók” között. – Na jó, tegyük fel tényleg úgy kellett visszahozni, és? – lépek át a problémán nagyvonalúan, de megjegyzem az arcát, majd valamikor, ha alkalom adódik, még alaposan sípcsonton rúgom. – Mi volt utána? – Láttam, hogy bevitték a keleti toronyba, és utána másnap ott voltam a temetésén, mint mindenki a várban. Ha ez igaz, akkor az én tökéletes lovagom élt, akármilyen holtan is nézett ki. A keleti torony alatt tömlöcök vannak, hullát meg minek bezárni? Szóval, élt – mi mást is csinálhatott volna? – de akkor minek vitték a tömlöcbe? Nyilván, hogy ott véletlenül meghaljon. Ha nem élte volna túl a rajtaütést, akkor lehetett volna azt mondani mindenkinek, hogy „harc közben” halt meg, a felelősség meg senkié, de mivel ugye túlélte azt a vacak támadást, ezért már nem lehetett simán átvágni a torkát. Paadre nyilván Frej-jah oltáránál esketi meg szavainak igazságára azt, aki azt állítja, látta meghalni Qt, azaz minden disznóság könnyen kiderült volna. Tehát levitték a tömlöcbe, hogy meghaljon, és utána? És utána nem halt meg, és kész! A gondolatmenet határozottan megnyugtat, és igyekszem azt az érzést a többiekkel is megosztani, elvégre nem szerencsés, ha az emberei halottnak hiszik tökéletes lovagomat. – Eltemették, vagy sem, neki az nem ügy! Akkor láttátok volna, amikor legyőzte Daalt, a fehér sárkányt! – legyintek hát unottan, és körbe adom a korsót. – Hét napig feküdt holtan egy szekér hátuljában, míg végre megérkezünk Tetihuanába. Aztán felgyógyult, rá egy újabb héttel kutya baja sem volt. A kukták és szakácsok kétkedés nélkül bólogatnak, a bor körbejár, páran még el is mosolyodnak. – Én láttam is ma reggel – veti fel az egyik kukta. – Pontosabban hajnalban. Bár azt hittem, kísértet, merthogy teljesen félelmetes volt. Megborsódzott tőle a hátam! – Jalar, te a saját árnyékodtól is félsz, ha kutya lennél, minden macska megkergetne – nevetem ki, a többség velem nevet. – Hol láttad, és mitől hitted kísértetnek? – Hajnalban láttam, a szemközti hegyoldalban táncoltatta a lovát. Még félig sötét volt, meg kicsit párás is a levegő, de tisztán láttam, hogy egy Aquim címeres lovag az. Szép, régimódi vértben, teljes fegyverzetben. Nem csinált semmit, csak ott parádézott, mintha kihívna valakit. Aztán megállt, és felém nézett. Én úgy megijedtem… – Mint ahogy mindig, amikor egy kakas felkukorékol – legyintek, és igazából ezt a mesét már nem hiszem. Hogy Q már reggel itt lett volna, szabadon, teljes fegyverzetben, lóháton? De akkor hogy lehet, hogy még nem foglalta vissza Wareent? Nem, ez így nem lehet igaz, ez már csak a szokásos kísértet-história, azaz itt már nem tudhatok meg több tényt, akár mehetek is. Közben a kaja is elfogy, a bor szintén, meg odakint is mozgolódás hallatszik, így a „stratégiai visszavonulás” mellett döntök, már ahogy Q nevezi a sietős elmenekülést. Könnyed búcsút veszek közönségemtől, majd visszamászom a kéménybe. – De ha ő volt Thani úrnő, a vár asszonya, akkor miért a tűzhelyen keresztül jár? – hallom magam mögött az egyik katona kétkedő hangját. Orsa, kedvenc szakácsnőm nyugtatja meg: – Mert teljesen lökött, de te azzal ne törődj, csak arra vigyázz, meg ne haragudjon rád, mert az ő haragja rosszabb, mint Ro, a Kegyetlen átka! Legyen igaza! Odafent aztán sietve bemászom a dézsába, és a már alig-alig langyos vízben ledörzsölöm magamról a kormot, majd elegáns köpenyt öltök, és kilibegek az ajtó előtt békésen strázsáló szerencsétlen csatlós mellé. – No, most kicsit jobb, de nagyon fáradt vagyok – affektálok, mint bármely másik tucat úrinő. – Talán jobb lesz, ha visszavonulok estig. – Este Rash lovag várja a vacsorán, ahol bejelentik eljegyzését Eshu úrral. – Ó, máris? Ez remek! Akkor este ébressz fel, semmiképpen sem akarok késni. De addig senki se zavarjon, hullafáradt vagyok – csukom magamra a hálószoba ajtaját, majd ruhát váltok, és kimászom az ablakon. Strapás ez az élet! Az ablakom mellett kötélhágcsó feszül, én magam tettem oda, egy holdas éjszakán, hogy suttyomban is meglátogathassam a padláson álló, teljesen titkos macskamenhelyet. Most kapóra jön, gond nélkül felmászom a borostyánlevelek között elvesző hágcsón, egészen a padlásig, ahonnan már egészen egyszerű feljutni a postagalambok tornyába. Kívülről közelítem meg a dúcokat, elkerülendő a nyilván iderendelt őröket, a cseréptető gerincén egyensúlyozgatva félelmetes mélység ásít a lábam alatt. Wareenben nincsenek égbe törő tornyok, a bástyák alig magasodnak a falak fölé, a palota meg kifejezetten zömök épület, de mégis egy hegy csúcsán vagyunk, a dúcok meg a legmagasabb tetőrész oldalában állnak, rendesen fúj ám a szél idefent, majdnem lecibál a mélybe. Ám baj nélkül bejutok a tető alá, körülöttem galambok káosza kavarog, amíg megkeresem az itt tartott régi tintatartót meg hozzá való papírt, tollat. Persze, ezeket sosem használjuk, mindent Azren ír meg odalent, de Q ragaszkodott hozzá, hogy itt is legyen írószerszám. – Ugyan, Thani, ha éppen rajtaütnek a váron, és sietve kell üzenni, akkor az ide felmenekülő embert ne terheljük még azzal is, hogy észben tartsa, tintát kell szereznie! Akkor csak vállat vontam, mert én mindent kiválóan észben tudok tartani – akkor is, ha ostromolják a várat, vagy villám csap a palotába, vagy éppen ég a hajam – ám ráhagytam Qra, legyen, ahogy akarja. Most, utólag igazat adok tökéletes lovagomnak, miközben megírom a levelet. Nem viszem túlzásba a fogalmazást, elvégre egy nagyon pici hengerbe kell majd belegyömöszölni, úgyhogy mindössze annyi vetek a papírra, hogy „Lady No! Baj van! Gyere gyorsan!” Utána még aláírom, hogy „Thani”, és az egészet felkötöm egy tetihuanai galamb lábára. – Nagyon ügyes legyél ám, Pötty! Sok múlik rajta, hogy megérkezzél épen, és átadd az üzenetet, szóval ne keress kibúvót, meg semmi nyavalygás, csak lazán passzold le a levelet, és mindezt sietve – eresztem útjára, aztán hosszan utána nézek, míg eltűnik a messzeségben. Persze, jobb lett volna egyenesen Paadrénak üzenni, ám attól tartok, egy postagalamb kevés ahhoz, hogy megmozgassa a nagymestert. De a Lady, az más. Ő kedvel engem, a tőle lopott smaragdköves gyűrűm ellenére is. Jól emlékszem, az esküvőmön is ott állt a sok, halálra sápadt, fegyverébe kapaszkodó lovag mögött, és alig bírta visszafogni a nevetését. Ő ért ennyiből is, el fog jönni, és akárhogy is alakul a helyzet, nem hátrány, ha van egy igaz lovag is a várban, nem csak az a mocsok áruló Rash. Aztán kicsit habozok, mert igazából van még valaki, akitől segítséget kérhetnék. De most pusztán azért háborgassam Mae Cristint, mert az unokáját eltemették, Wareent elfoglalták, és engem hozzá akarnak adni egy békához, akit egy életen át csókolgathatok, akkor sem lesz belőle királyfi? Nem, ez kevés ahhoz, hogy megzavarjak egy igazi fekete boszorkányt, és egyébként is, ő biztosan tudja, mi történik, és biztosan közbe is szól, ha szükségét érzi. Mist, te Titokzatos, aki az ő szívéhez is közel állsz, súgd meg neki, hogy adódott némi problémánk, és utána lehetőleg saját kezűleg hozd el az általa küldött segítséget! No, nem mintha olyan nagyon nagy baj lenne, az sokkal húzósabb volt, amikor a sárkányod, Daal küzdött Qval, és hát abból sem lett semmi katasztrófa, szóval végül is, nem fontos, hogy személyesen közbe szólj, majd megoldom én az egészet. De azért ha ráérsz, vess egy pillantást Wareenre, jó? Tekintetem elvész a végtelenben, alant a várudvaron emberek sertepertélnek, mint apró hangyák, előttem a nagy kék semmi, zöldellő erdők felett szürke ormok, köztük itt-ott művelt mezők. Hullaröhej, hogy papír szerint én vagyok az úrnője ennek az egész hóbelevancnak, azt hiszem, sosem fogom megszokni, még mindig gyakran álmodom Sol sikátorairól, néha még mindig szeretnék hazamenni. És hát ugye itt most sokan dolgoznak azon, hogy haza is jussak, de végleg, akiknek mihamarabb ki kell tekernem a nyakát, meg utána valami helyes családi vérbosszút is állhatunk, majd meglátjuk, szakítom el tekintetem a semmiről, és visszamászom a szobámba. Csont nélkül megy, lent semmi sem változott, feltételezem, a jól idomított csatlós még mindig az ajtóm előtt strázsál. Kedvem lenne kikukkantani, de végül leteszek róla, inkább elheveredem az ágyon, úgy fordulok, hogy ne kelljen látnom Q üres helyét, és alszom egy rövidet. Jóval vacsora előtt ébredek, és hosszan piperészkedem, hogy majd csinos legyek este. Az egyik hófehér, csupa selyem meg csipke ruhát veszem fel, meg Q apai nagymamájának borostyángiccseit, így nagyon menőn nézek ám ki, és a bő szoknya alá könnyen elrejthetek egy lábamra csatolt hiani tőrt. Nem mintha szükségem lenne rá, de hátha adódik egy átvágandó torok. A csatlós némán szegődik a nyomomba, akkor sem szólal meg, amikor a Nagyasszony termében megállok a kis-tábla mellett. Pár napja játszottunk Qval, de nagyon nyerésre állt, úgyhogy abbahagytuk, aztán másnap reggel eszembe jutott, mit kéne lépni. Furcsa, de az állás még mindig megvan, sőt, tökéletes lovagom lépett is! Méghozzá egészen jót, ülök le a tábla mellé, aztán elgondolkodom, mit lehetne tenni. Előbb csak a játékban, aztán a valóságban is. Qt a tömlöcökbe vitték, ez az utolsó tény, amit tudok. Ha nagyon beteg, akkor ott van még mindig, ha kicsit jobban lett, akkor megszökött, és most engem keres a barlangokban. Vagy már ki is jutott a kolostorba. Akármi is történt, először a tömlöcökbe kell lemennem, ott tudhatok meg többet, ami azért is jó, mert a rendes emberek most nyilván odalent vannak. Például Nator, meg még páran, akik tuti nem álltak Eshu szolgálatába. Tehát le kell mennem, de nem most, most nem lehet, ezzel meg kell várnom az éjszakát. – Thani úrnő, a vacsora tálalva – rezzent össze egy szolga, és mellettem megmozdul az eddig engedelmes némaságban szobrozó csatlós. – Rendben, rendben! – morgok, még sietve lépek egyet, aztán már megyek is. Csak az ajtóban jut eszembe, hogy az Aquim-őspapustól szerzett medalionom épp úgy nyolcszögletes, mint egy kis-tábla, de ezen már nincs időm merengeni, belépek a nagyterembe, ahol színvonalas társaság gyülekezik a szórakoztatásomra. Ott van az Eshu-béka, meg az áruló freitan Rash, csatlósostul, és mellé egy láthatóan viharvert katona-forma pacák, bőrvértben, karddal, úgy hiszem, a Harrat nevű zsoldosharamia. Első pontként szépen kimegyünk a palota kapujába, az udvaron összegyűlt várnép elé. – Emberek! Bár nemrég szomorú tragédia esett, mikor rendtársam, a Sárkányölő Q al Aquim meghalt, ám az élet nem áll meg – kezd szónokolni Rash. – Ma már azért gyűltünk össze, hogy szerencsét és boldogságot kívánjuk Eshu al Aquimnak és Thani úrnőnek, akiknek ezennel bejelentem az eljegyzését. Frej-jah, a Győzhetetlen vigyázzon rátok! – Megöllek – suttogja a fülembe Eshu, miközben úgy tesz, mintha arcon puszilna. – Ha megéled, béka – mosolygok rá vissza alig mozgó ajkakkal, és valahogy elkap a nosztalgia. Ó, a múltkori eljegyzésemen nagy buli volt! Q beszélt, röviden és szépen, itt volt egy csomó freitan, és lelkesen éljeneztek, meg lóbálták a kardjaikat. Aztán meg felitták a fél borospincét, miközben én karját cibálva próbáltam meggyőzni Qt, hogy a nászéjszakát meg lehet tartani az esküvő előtt is. Persze, hallani sem akart róla. Na igen, az jó móka volt, most néhány sápatag paraszt gyűlt csak össze, és idegen katonák gyűrűjében igyekeznek jó pofát vágni a nagy eseményhez. Ők, meg hát én is. Ott állok Eshu mellett, tiszta vigyor vagyok a szép emlékeken merengve, és juszt is megfogom a kezét, sőt, édesen rámosolygok. Rühellem a fószert, és a hányinger kerülget, de lelkesít, hogy ő van rosszabbul. Amint vége a nyilvános szereplésnek, ki is tépi a kezét a kezemből. – Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – fenyeget, ahogy becsukódik mögöttünk a kapu, és előre siet a nagyterembe. – Értékelhetnéd, hogy én legalább a látszatot igyekszem tartani, béka! – morgok utána, és sokkal lassabban követem. A vacsi ilyen felvezetés után persze csak rossz lehet. Ülünk a vörösödő alkonyatban, a nyugati boltívsoron befolyik a rőt napfény, el nem tudom képzelni, miért támadt valakinek az az ötlete, hogy a nagyteremnek csak nyugaton legyenek ablakai, de ott faltól falig! A fakuló fények mellett a hangulatot tovább süllyeszti, hogy mindenki hallgat, még a szolgák is úgy sápítoznak, mintha halott lenne a háznál. – Nem igaz, itt mindenki másnapos? – morgok teli szájjal, mert persze én lelkesen eszem. – Vagy senki sem tud egy nyomorult viccet? Kezdjem én? Például, azt ismeritek-e… – próbálkozom némi életet csempészni a társaságba, de itt Rash a szavamba vág. – Legalább tégy úgy, mintha gyászolnád a férjed! – Itt leginkább neked van okod gyászolni, mert rohadtul dühös lesz ám rád, amikor megtudja, hogy elárultad! – Engem senki sem nevezhet árulónak! – csattan fel a lovag, és azon mód kapja elő a vállán átvetett pallost, de nekem jók a reflexeim, már el is tűntem az asztal alatt, a fegyver csak a tányéromat csapja szét. – Kiváló, tudod, hogy ez mind baromira értékes porcelán, teljesen pótolhatatlan, és mellesleg az egyik kedvencem? – háborodom fel, miközben négykézláb mászom az asztal távolabbi vége felé, ám mire elérem, már ott van valaki, aki aztán kihúz, és mellé jól megragad, hogy nehogy elszökjem. Harrat, a zsoldosharamia. – Thani úrnő, üljön vissza a helyére – sziszegi az arcomba, világos, hogy utoljára a mamája mosta meg neki a fogát. Cirka két évtizede, de lehet, hogy megvan már három is. – Én ülnék, de itt engem mindenki fel akar koncolni. Pedig csak viccet akartam mesélni. De ha ti inkább gyászoljátok Qt, legyen. Végül is szép, ha a gyilkosok lelkiismeret-furdalást éreznek, csak éppen rohadtul elkésett egy érzés. Én mondom nektek, hamarabb kellett volna gondolkodni, most aztán már késő, Q napokon belül szétveri a fejeteket. Senki sem felel, Rash is visszaül a helyére, elteszi a fegyverét, Harrat meg engem kísér vissza a székemhez. Az est további részét magányos viccmeséléssel töltöm, meg hát elmondok még párat számtalan kalandjaimból, ami éppen az eszembe jut. Amint vége az étkezésnek, Rash asztalt bont, és mindenki söpör el a helyszínről. Én is zokszó nélkül hagyom, hogy a mellém rendelt csatlós visszakísérjen a szobámba, ahol aztán az ablakon kihajolva lesem a mélyülő éjszakát. A tömlöcbe lejutni nem egyszerű, oda semmi rejtett járat nem vezet be. Aminek ugye az a lényege, hogy semmilyen rejtett járat ne vezessen ki sem, erre maga Q ügyelt, amikor felújíttatta az egészet. Egyetlen út a keleti tornyon, és az ott posztoló őrökön keresztül vezet, hát rajta! A csatlós a szobám előtt látható rosszkedvvel fogadja, hogy még nem alszom. – Thani úrnő, tudja, hogy nem engedhetem ki a palotából. Hova tart ilyen késő este? – Közöd nincs hozzá, marha – felelem diplomatikusan, de aztán csak rámosolygok. – Jaj, nem kell ennyire idegesnek lenned! Nem akarlak átvágni, nem akarlak bántani, nem akarok semmi mást, csak ágyba bújni, és aludni egy jót, lehetőleg egy pohár rendes bor után. A vacsorán csak azt a vacak tavalyi löttyöt szolgáltak fel, szóval most a borospincébe megyünk, szerzünk valami tisztességes italt, és megisszuk! – javaslom építőleg, persze gyanakszik a kis agyafúrt! – Én nem ihatok bort, amíg a lovagom parancsaival járok. – Jó, akkor egyedül iszom meg, nem ügy – rázom a fejem, és nekivágok a palotának. – Gyere már, fáradt vagyok, szeretnék mihamarabb elaludni! Szolid gyanakvással kísér, egészen a pincéig, ahol ugyan megállna az ajtóban, de ezt nem hagyom. – Gyere be, mert a legtöbb boros állvány nekem túl magas, nem érem el. Amúgy is azt mondta a lovagod, hogy tarts szemmel – tűnök el a pince korhadó, penészszagú mélyében. – Értem, Thani úrnő! – követ mogorván, kedélyesen vezetem befelé. – Na, ez itt nagyjából a velem egyidős traktus, ott fent vannak a jobb vörösök, de lehet, hogy mégis valami fehér kéne? – sétálok az állványok között, az ajtó már nem látszik, a csatlós édes mamlaszsággal követ. – Azt hiszem, az jó lenne! – mutatok fel végül az egyik magas polcra, ő sem éri el, de a sor végében van sámli, pont ilyen célra. A fickó engedelmesen hozza, mászik, leszedi a bort, és feltételezem, legkésőbb ekkor észreveszi, hogy már nem vagyok mellette. De erre már nem figyelhetek, teljes erőmből futok kifelé. Én jól ismerem az utat, ő talán picit elkever az idegen terepen, de mindegy is, én vagyok a gyorsabb. Mire kiér, én már ráfordítom a kulcsot. – Hahó, megszökik! – kiabálja odalent, de teljesen feleslegesen, a vastag faajtó jól hangszigetel. – Mondtam már, ne idegeskedj, nem fogok megszökni. Nem is lenne értelme, elvégre én itt lakom – magyarázom, leginkább magamnak, mert ahogy ő nem hallatszik ki, én nem hallatszom be, tehát lelki vigasz nélkül hagyom ott, ellenben több száz üveg nemes bor társaságában. Ha nem teljesen élhetetlen, lesz egy jó éjszakája. Nekem is alakul az est, a pince körbejárása után egyenesen a tömlöcökbe megyek, a keleti torony alá. Az udvar kihalt, a csillagok ragyognak a fejem felett, csupa csicsa fehér ruhám a felszedett pókhálókkal együtt is elég attraktív, bár amikor elérem az őrposztot, pár gyengébb idegzetű katona kicsit szívinfarktust kap. – Tegyétek el a kardokat, mert egyrészt senkit sem akarok bántani, másrészt meg ha akarnék, akkor sem érnétek el semmit egyszerű fegyverekkel egy fekete boszorkánnyal szemben – nyugtatgatom őket, és behúzom magam mögött a torony ajtaját. – Thani úrnő, mit keres itt? – nyögi ki végül az egyik, azt hiszem, ő a parancsnok, bár nem visel semmiféle rangjelzést. Tehát ezek mind Harrat zsoldoscsürhéjébe tartoznak. – Le akarok menni. Illetve, talán jobb lenne úgy mondanom, le fogok menni. – Nem engedhetünk le senkit, így szól a parancs. – Persze, persze, de higgyétek el, van egy jó érvem – mosolygok rájuk, és leveszem a karomról Q apai nagymamájának borostyánkarperecét. Szép, antik darab, arany-ezüst foglalatban csuda klassz sárga kövek, egy vagyont ér, illetve, ami jelen esetben lényeges, lehet belőle venni vagy fél tucat átlagzsoldost. – Ezért cserébe csak leengedtek egy picit, jó? Utána visszajövök, semmi baj sem lesz belőle, aztán fátylat rá. Nekem sem tenne jót, ha kiderülne, elhagytam a palotát, közösen elfelejtjük majd az egészet. Nemigen vonakodnak, ha marad bennük némi kétkedés, az leginkább annak szól, hogy ugyan miért nem cibálják le rólam a többi ékszert is? – És amúgy is, ki merne ellenkezni egy sárkányölő fekete boszorkánnyal? – adom meg erre a kérdésre is a választ, ezek után már gond nélkül lejutok. Kezemben fáklyával, óvatos lépésekkel megyek végig a folyosón, oldalt egyen távolságra rácsos ajtók, minden bekukucskálok. Nem kell hosszan mennem, hogy találjak ismerőst, az egyik cellában pár katona kuksol, közöttük meg az öreg Nator. – Thani úrnő? – Szervusz, de jó, hogy még élsz! – köszöntöm lelkesen az öreget, aki Q jobbkeze, és nekem jó haverom. Mindig nagy tisztelettel beszél velem, amit nagyon bírok. – Az még nagyobb öröm, hogy Thani úrnő is él – udvariaskodik most is. – Mi történt Thani úrnővel? – Mindenféle apróság, szót sem érdemel! Jobban érdekel, mi történ itt, a várban, utána, hogy én elmentem barlangászni. Ma reggel értem vissza, és minden a feje tetején áll! Mitől lett itt Eshuból várúr? – Miután Thani úrnő távozott, freitan vendég érkezett, Rash al Farel, Hiszaenből, akit Q úr illendően vendégül látott. Aztán este, a vacsora után, kilovagolt Thani úrnő után. Nem sokkal később Rash lovag közölte, hogy ő is kilovagolna, és nyissuk ki a kaput. Tiltakoztam, mondván, csak Q úr személyes parancsára lehet kimenni sötétedés után, de erővel kinyitotta, és mire odaértek az embereim, az egyik csatlósa tönkretette a csörlőt, úgyhogy ha akartuk volna sem lehetett becsukni a kaput. Utána pedig katonák özönlöttek be, és bár küzdöttük, de gyorsan legyűrtek minket. Attól tartok, jóvátehetetlen hibát követtem el – hajtja le a fejét szomorúan, és amúgy is rosszul néz ki, az ő korában már nem tesz jót a pince-klíma. – Á, fel a fejjel, öreg, semmit sem lehetetlen jóvátenni! Hidd el, semmi komoly baj nem történt – nyugtatgatom, mert az nem kerül semmibe. – Rögtön idehoztak titeket, miután bejöttek az embereik? – Nem, engem előbb a szobámba zártak, aztán megjelent Eshu úrfi. Azt mondta, Q úr már halott, és felajánlotta, hogy szolgálhatom őt, de nem hittem neki. Utána hoztak csak le ide, másnap délben. A többiek addig a barakkokba voltak bezárva, de aztán közülük is kiválogatták azokat, akik hajlandóak az új urat szolgálni, és utána a Q úrhoz hűeket lehozták ide. Tehát itt mindenki csak sokkal Q után érkezett. Kár. – Igaz, hogy Q úr meghalt? – töri meg a röpke hallgatást, míg én gondolkodom. – Hülyeség! – csattanok fel. – Ez a Rash egy mocsok áruló, Eshu meg a szokott módon tapló, hazudoznak össze-vissza, de majd Q jól szétveri a fejüket! Most egyébként kint a vár alatt gyűjt sereget, freitanokat Tetihuanából, meg a szomszéd birtokokról is katonákat. Pár nap múlva itt lesz, és utána gyorsan visszafoglalja a várat. Addig tartsatok ki! – Így lesz, Thani úrnő! Ezután szívem szerint már mennék is, de sajnos, egy várúrnőnek vannak kötelességei, mint például példát mutat, meg tartja a lelket az emberekben, tehát még mondok pár bíztató szót, és totál optimista vagyok. Végül jókedvű embereket hagyok magam mögött, ami fél siker. És fél kudarc, mert még mindig nem tudom, hol van Q? A tömlöcben nem volt, tehát megszökött, ez biztos, de utána? A lehetőségeket mérlegelve távozom, éppen csak a kijáratnál vesztegetek egy kis időt, míg hálásan végigölelgetem a katonákat, és közben visszalopom a karperecemet. Emlékszem, annak idején Q első kérésre nekem adta, ám látszott rajta, hogy félti, szóval megígértem, hogy felelősségteljesen fogok vele bánni. És lám, valóban elég érett vagyok már ilyen komoly fogadalmak megtartására is, húzom fel újra a visszalopott ékszert, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a palotába való visszamenetel előtt még benézek az ispotályba. Na jó, az elnevezés túlzás, a barakkok mellett van egy oldalsó szoba a betegeknek, senki sem őrzi, teljesen egyszerű bemászni az ablakán. Négy szép, puha ágy is van benne, most csak egy idegen férfi fekszik az egyikben. Arca verejtékes, a kintről besütő hold fényében látom, hogy csúnyákat álmodhat, szóval nem érzek lelkiismeret-furdalást, amikor felkeltem. – Hahó, te ugye láttad Qt? – érdeklődöm, elvégre ha szeretett lovagom megszökött, akkor annak a szemtanúi a temetőben, illetve az ispotályban keresendők. – Tudom, hogy láttad Qt, Wareen urát, mielőtt megsebesültél, halljam, hol és hogyan? – Ki… ki vagy? – bámul az arcomba, kedvesen visszamosolygok. – Thani vagyok, a sárkányölő, Q felesége. És őt keresem, szóval halljuk, mit tudsz róla? Nos, a mosoly felesleges pazarlás, a pacák totál befrászol tőlem. Talán a pince- és börtönjárta fehér csipkeruha tesz rá rossz benyomást. – Távozz, kísértet, én nem voltam azok között, akik csapdába csalták az urad! – tiltakozik, és elhátrálna előlem, de hát fekve ez nem túl egyszerű. – Akkor miért vágta fel a lábad? – vetek egy pillantást az ágy vége felé, az elcsúszott takaró mellett lehet látni a pasas lábszárát fedő, vastag kötést. – Én csak őrt álltam. A tömlöcök előtt álltam őrt, amikor megjelent… – Megjelent Q, és? Utána mi történt? – Levágta a társaimat, azok mind meghaltak. – Ez nem csoda, legfeljebb az, hogy te nem. Na, tovább! – Az én életemet megkímélte, mert kellett a segítségem. Thani úrnőről kérdezett tőlem, és végül ellovagolt. – Hova lovagolt? – A túlvilágra… – nyögi, szerintem nincs magánál. – Hé, nem lehetett halott, ha egyszer végigverekedte magát az őrségen! – Halott tetem volt, nem élő ember! Csupa vér volt az arca, a ruhája rongyos, hogy látszottak a sebei. Azokkal tehetetlenül feküdnie kellett volna, és mégis úgy forgatta a kardot, mint maga Frej-jah, a Győzhetetlen. Nem lehetett élő ember! Nos, a fickó nyilvánvalón nem ismeri az én kedvesemet, ha azt hiszi, pár karcolás miatt már nem tudja megemelni a fegyvert. Q utoljára a kardforgatást fogja abbahagyni, közvetlenül a lélegzés befejezése után, és nagyjából a halála pillanatában. Tehát a túlvilágra való lovaglás baromság. Ám világos, többet ebből a pasasból nem szedhetek ki, hát hagyom, hogy békésen tovább kómázzon. Úgy sejtem, láz ide, seb oda, túl fogja éli, és ezt nem is bánom, sokat segített. Az ispotály után egyenesen az istállóba megyek, és alaposan végigjárom. Aztán mosolyogva, ábrándos léptekkel táncolok ki az udvarra. Armagedon nincs bent, azaz Q megszökött! Köszönöm, Mist, te Titokzatos, vigyázd tovább a lépteit, bár mindegy is! Q szabad, él és szabad, a többi mindegy! Bár fogalmam sincs, mit csinál, de egy biztos: az az Eshu-béka hamarosan megbánja, hogy belénk kötött!