Beleolvasó
J. Goldenlane: A herceg jósnője
I.
Nekem mindig iszonyú mázlim volt, amikor nem volt szerencsém. Tulajdonképpen ez a történet erről szól. Meg hát arról, hogy hogyan lettem szélhámos, csaló, tolvaj, hazaáruló, hullarabló és mindezeken felül, ha közvetetten is, de sokszoros gyilkos. Nos, így együtt nem néz ki valami biztatóan, igaz? Ám mégis leírok mindent, nem azoknak, akik olvassák, hanem saját magamnak, mert jó leírva látni a szavakat, a történetet, mely oly furcsán kanyarog, hogy néha magam sem tudom, hogyan és miképp vetődtem egyik helyről a másikra. Hát mondom, leírok mindent, az írott szó szeretetéből, csak és kizárólag az igazat, és nem zavar, ha utánam már senki sem olvassa, ha messze feledve porlad el a dicső korinorisi egyetem porszagú könyvtárának végeláthatatlan polcain, minden más, oly csodás és oly gyorsan elfeledett irattal együtt.
II
A legjobb az lesz, ha kora ifjúságom leírásával kezdem a történetet, nem mintha akkor és ott történt volna velem bármi érdekes vagy fontos, de nem szeretném, ha légből kapottnak tűnne mesém, aminek se eleje, se veleje, se vége. Az Elisszan Szövetség egyik északi tartományában születtem, a várost Fensornak jelölik a térképek, már amelyiken rajta van. Ne szégyellje senki, ha még nem hallott róla. Igazából nem is város, hanem csak kétsornyi faház, körülötte meg olyan hat-nyolcnapi járás mocsár. Illetve elméletileg járás, de talán találóbb lenne azt írnom, hogy hat-nyolc napi sárban dagonyázás, folyondárral és hínárral való küzdés, szúnyoghessegetés és bozótoson való áttörtetés. Már ha valaki ismeri az utat. Ha nem, akkor garantált sárba fulladás. Fensort pont ezért úgy is hívják, hogy Mocsárvár, ami persze erős túlzás, mert nemhogy nem vár, de még városfala sincs. De mondom, papíron Fensor város, méghozzá szabad szövetségi tag, önálló városi tanáccsal, városi földekkel, és parlamenti küldöttel. Még piactartási joga is van, amihez képest apró hiányosság, hogy piactere viszont nincs. Talán ha négyszáz városi polgár él itt, de akkor ebbe már beleszámoltuk azokat is, akik a környező mocsárban halásznak, vadásznak, de leginkább csavarognak és rejtőzködnek. Igazából az egész város leginkább erre jó, mármint a rejtőzködésre. Ha valaki összetűzésbe keveredik az Elisszan Szövetség törvényeivel, legjobban teszi, ha Mocsárvárba menekül. Már ha bírja a ködöt, a téli fagyokat, a nyári szúnyoginváziót és a sarat. Mert más mókával nem szolgálhat a város, de cserébe itt bárki biztonságban érezheti magát. Szövetségi katonák nem járőröznek a mocsárban, a tanácsnak pedig joga van befogadni bárkit, és élnek is ezzel a joggal, mivel minden munkáskézre szükség van. Meg a régi, mocsárvári szólás is úgy tartja, „az áldás kívülről jön, a mocsár meg elnyeli”. És ezt nem képletesen kell érteni. Maga a város amúgy nem szolgál sok nevezetességgel. Ha valaki nagyon akar, mondjuk végigsétálhat a főutcán, aminek találóan az a neve, hogy Utca, lévén az egyetlen. Vagy megcsodálhatja a rönkből rakott házak homlokzatát, de a hátsó fertályát már nem, merthogy az cölöpökön áll, derékig érő vízben. Esetleg megnézheti a városházát. Na, igen, van városháza, és ráadásul szép is. Úgy nagyjából derékig kő, azon felül pedig fa, a tetején pedig van egy csinos, fából faragott kis torony. Az egészet egy Töfting nevű paraszt készítette, akit birkalopásért köröztek, ezért Mocsárvárba menekült, ahol fafaragó mesterként végül elismert városi polgár lett. Jellegzetes helyi sikersztori. Nos, talán ennyit szülővárosomról.
III
Én az Utca végében laktam, egy, még a többinél is ócskább kunyhóban, de aztán anyám meghalt, és a tanács tagjai maguk elé kérettek. Illetve felkerestek, mivel a tanácsházát csak ritka, ünnepélyes alkalmakkor nyitották ki, és akkor sem azért, hogy négyesztendős gyerekeket fogadjanak benne. – Hát, szóval meghalt – bólogatott az ősz szakállú Arashel Amarin, akiről azt mesélték, hogy Elisszan bazárjaiban volt zsebtolvaj, de aztán ide menekült, és tisztes polgárként megőszülve egészen a tanácstagságig vitte. – Meg – felelte Ister anyó, hivatásos javasasszony, aki anyámat ápolta, az utolsó két napban el sem mozdulva az ágya mellől. – Elvitte a láz. A három tanácstag, aki befért a házba, értőn bólogatott, a maradék három, akinek már csak az udvaron jutott hely, pipát tömött, és aztán az időjárásról fecsegtek, meg a másnapi fürjvadászat esélyeit latolgatták. – Van valaki, aki a kunyhóra igényt tart? – kérdezte végül az ősz szakállú Arashel Amarin. – Azt majd megoldjuk! Érdekesebb kérdés a ruhák. Ejasadin Illiner asszonynak nagyon szép ruhái vannak, egyszer láttam, a ládában tartotta őket, ott ni! – mutatott a ruhásládánkra Firser, helyi születésű halászmester, szintén elismert tanácstag, és nagyot szívott az orrán. – Biztosan nagyon értékesek, és biztosan nem íratott rendes, tanúk által igazolt végrendeletet, azaz… – Eh, ne a lánya előtt! – vágott a szavába a fekete szemű Giratin Ismaret, aki fiatalsága ellenére helyet kapott a tanácsban, lévén egy teljesen valódi kard tulajdonosa, az egyetlené a városban. Ráadásul azt beszélték róla, ért is a fegyverhez, mivel annak idején, amikor a törvény és a rend még nem állt oly nagyon szilárd alapokon az Elisszan Szövetségben, a dédapja még erdei útonállással kereste kenyerét, fegyvere pedig apáról fiúra szállt az azóta főként csavargásból élő utódok között. – Az még hagyján, hogy egy temetetlen holttest felett osztozkodunk, de ne a lánya előtt! Hirtelen minden szem rám szegeződött. Én addig az ágy felett ültem, a kicsi kunyhó keresztgerendáján, és négy életévem teljes értetlenségével bámultam az eseményeket meg Arashel Amarin arany nyakláncát, amit a komoly alkalmakkor mindig látványosan kívül hordott mint hatalmának és nagyvilági múltjának ékes bizonyítékát. Most zavartan néztem rájuk vissza, és nem értettem semmit. Persze, utólag mondhatnám, tudtam, hogy az életemről van szó, átéreztem a helyzet jelentőségét, a nagy tragédiát, anyám halálát, de igazából csak Ister anyó szavai jártak a fejemben, aki előző nap este egy régen élt hősről mesélt nekem esti mesét, de belealudt, így nem tudtam meg a történet végét. És nagyon érdekelt, de ennyi idegen ember előtt nem mertem megkérdezni. Az ősz Arashel Amarin, a halászmester Firser és a kardforgató Giratin Ismaret, Mocsárvár tanácsának színe-java pedig döntött. – Hát meg kéne nézni azokat a ruhákat… És megnézték. Kinyitották a ládát, aztán előszedték a benne őrzött holmikat. Fehérre sápasztotta őket a megdöbbenés. A kicsi, sáros padlójú kunyhóban anyám valódi csipke alsóneműket őrzött, és azokat a széles fazonú, gyönggyel kivarrt brokát izéket, amit a leggazdagabb elisszan hölgyek hordanak. Sokkal később, Korinorisban, az egyetemen egyszer láttam egy elisszan kereskedőasszony bevonulását (fiát látogatta, ha jól emlékszem), akkor nevetésre késztetett az általa hordott ruha ormótlan szabása. Úgy nézett ki benne, mint egy szekrény, a sok hímzés és gyöngy pedig szinte agyonnyomta a törékeny, idős nőt. Nos, anyám ugyanilyen lehetetlen, nevetséges ruhákat tartott otthon, mocsárvári kunyhónkban, régi élete megmaradt emlékeit. A tanácstagok hitetlenkedve nézték a kinyíló ládát, és láttam, ahogy a fiatal Giratin Ismaret az örökösen oldalán hordozott kard után nyúl, talán csak ösztönből, mert persze senki sem ragadtatta volna magát erőszakra. – Tehát csak igazat mondott az a ribanc Jirsea, Ejasadin gazdag asszony volt – sóhajtott Firser, a halász, és köpött egyet a sáros padlóra – Ne nevezd ribancnak Jirseát! – tiltakozott azonnal az ifjú Giratin Ismaret, akit köztudottan gyengéd szálak fűztek Mocsárvár egyetlen hivatásos mindenki asszonyához. Ezen még egy picit elcivódtak, én álmosan ásítoztam, és elegem volt az egészből, Ister anyó, a javasasszony pedig kihasználva a zűrzavart, gyorsan lelopta anyám ujjáról az általa örökkön viselt, kék kövű gyűrűt. Persze ezt akkor nem vettem észre, de sok évvel később visszaadta nekem. – Anyádé volt, aki elismert asszony lehetett, de menekülnie kellett Elisszanból. Apádtól kapta ezt a gyűrűt, akit te nem ismerhettél, ezt lázálmaiban fecsegte el, amikor ápoltam. Így a te örökséged, hát én neked adom, csak szerezz nekem egy üveg pálinkát, amit megérdemlek, hiszen annyi éven át megőriztem neked – magyarázta színjózanul, én pedig óvatosan megjegyeztem, így is sokat iszik, de nem hagyta magát, hát hoztam neki egy üveg pálinkát, és megkaptam anyám kék köves aranygyűrűjét. Egészen hosszan viseltem is, de az elvesztésére itt nem térnék ki, sokkal később esett az, egészen más körülmények között, amit nem is sejthettem akkor, ott, anyám holtteste mellett, a mocsárvári kunyhónkban, ahol három ember elosztotta az örökségemet. Illetve egy ember, az ősz szakállú Arashel Amarin, a tanács legtekintélyesebb tagja, aki kiválóan kiismerte magát a kisváros hatalmi viszonyai között, és így mindig tudott úgy dönteni, hogy azzal mindenki elégedett volt. – Nos, úgy látom, egyszerű a megoldás – simította végig ősz szakállát, és a két veszekedő rögtön elhallgatott, rá figyelt. – Ezek a ruhák igen értékesek, hát vigyáznunk kell, nekünk, Fensor törvényesen választott tanácsának, hogy a jogos tulajdonosuk kezébe kerüljenek. Ez pedig felelősségteljes munka, így azt javaslom, fizetségképpen a tanács minden tagja válasszon egy ruhadarabot, méghozzá elsőnek a legtekintélyesebb, utána a második és így tovább. Ezenfelül azt javaslom, hogy a hat tanácstag után Ister anyó, városunk megbecsült javasasszonya is válasszon egy ruhadarabot magának, részben mert ő ápolta Ejasadin Illiner asszonyt, részben pedig mert egy jó orvost meg kell becsülni. – Helyes, így helyes! – bólogatott a javasasszony elégedetten, és örömében meghúzta az örökösen övében hordott laposüveget. – És a maradék? – kérdezte Firser, a halászmester, és gyakorlott szemmel felmérte a zsákmány. A hét ruhadarab kiválasztása után is maradni fog, ha nem is sok. – Igen, mi lesz a maradékkal? Azt ki kapja? – vetette bele magát rutinosan az osztozkodásba az ifjú Giratin Ismaret, akiben nem szunnyadt az erdei rabló ősöktől örökölt vér. – Nos, a maradék nem képezheti vita tárgyát. Nyilvánvalón a törvényes örökös, Ejasadin Illiner egyetlen, általunk ismert élő rokona kapja meg – szögezte le az ősz szakállú Arashel Amarin, majd felnézett rám, a keresztgerendán ücsörgőre. – A holmi maradéka a tied lesz, kicsi Arcsin. Nos, mit szólsz hozzá? Mind felnéztek rám, érdeklődve és kíváncsian, én meg úgy meghökkentem, hogy döbbenetemben elfelejtettem kapaszkodni, és leestem a gerendáról, egyenesen a fejemre, hogy utána még hosszú hetekig nyomtam az ágyat. Nos, ez annak az éjszakának a története, amikor meghalt az anyám.
IV.
Az elkövetkező évek sem hoztak semmi érdekes kalandot. Jirsea nevelt, részben mert ő volt anyám egyetlen barátnője a városban, részben pedig mert neki nagyon tetszettek az örökségemet képező ruhák. – Ne félj, kicsi Arcsin, megőrzöm neked mindet, de amíg nagyok rád, addig miért ne hordhatnám, nem? – vélekedett, és a városban mindenki elfogadta az érvelést. Egyrészt, mert büszkék voltak rá, hogy a Mocsárvárban dolgozó mindenki asszonya szép és divatos, mint egy gazdag kereskedő felesége, másrészt elismerték, hogy az én felnevelésem ellenértékeként megérdemli, sőt sokkal többet is érdemelne. Nem mintha én nem igyekeztem volna jó gyerek lenni, de hát egy dolog a szándék, és néha egészen más, ami megvalósul belőle. Mocsárvárban hamar munkára fogják a gyerekeket, én már anyám halálát követő nyáron hálót fontam. Nagyjából két hétig, mert akkor Firser, a halászmester felkereste Jirsea nevelőanyámat, és közölte vele, hogy többet látni sem akar. – Az a kis béka ügyetlenebb, mint egy cickány. A fiam hosszú hálóját már megint keresztcsomókkal csinálta meg. – No, kicsit szórakozott. – De annyira, hogy összekeveri a jobb kezét a ballal? – Még tanul! – mentegetett nevelőanyám. – Hát tanuljon, de mást! – mondta ki rám az ítéletet a halászmester, és többet nem kellett hálót foltoznom. Én nem bántam, mert borzalmasan unalmasnak találtam, nevelőanyám pedig megpróbált más hasznos elfoglaltságot találni nekem. Így sajnálatos módon kiderült, hogy nem tudok varrni (állandóan összeszurkáltam az ujjam), hogy képtelen vagyok vigyázni a tűzre (elaludtam, szavamra, véletlenül!), ráadásul a többi gyerek is állandóan gúnyolt. Én voltam az utolsó közöttük kavicsdobálásban, a kirakott játék kacsát képtelen voltam egylépésnyi távolságnál messzebbről eltalálni, ellenben a hátam mögötti, a város büszkeségét képező egyetlen üvegablakot bedobtam, hogy pici szilánkokra tört. Még úszni sem voltam képes megtanulni, pedig én voltam az, aki leggyakrabban belepottyant a vízbe, csónakból és a keskeny pallókról is, amik a közeli kis szigeteket kötötték össze. Mindig a többieknek kellett kimenteni, és ráadásul ezen esetek után hosszan köhögtem és betegeskedtem, Ister anyó bő kézzel pazarolta rám értékes és ritka gyógyszereit. Ő ezt szívesen tette, de a város legtöbb polgára határozottan sorscsapásnak tartott, egyesek azt beszélték, anyám áll bosszút rajtam keresztül Mocsárváron, amiért nem adták meg neki a megfelelő tiszteletet. – Mert elismert asszony volt a te anyád, és nyilván az apád is gazdag, tanult ember lehetett, csak nem engedték őket egybekelni, ezért születtél itt, a mocsárban, tiltott szerelem egyetlen gyümölcse – magyarázta gyakorta Ister anyó, akinek zord külseje romantikus szívet takart. Mondom, nevelőanyámat leszámítva ő volt az egyetlen, aki kifejezetten kedvelt. Anyám halála után is ő ápolt, míg agyrázkódással nyomtam az ágyat, meg minden télen, amikor rám jött a köhögés, és nyáron is, amikor lázat kaptam a mocsár rossz páráitól. Gyógyteákat itatott velem, borogatta a homlokom, és közben hosszú mesékkel szórakoztatott, amiket imádtam. Ő jött rá leghamarabb, hogy elképesztő esetlenségem mellett egyvalamihez végtelen tehetségem van: könnyedén, pillanatok alatt, kapásból képes voltam megtanulni bármit, aminek semmi, de semmi gyakorlati jelentősége nem volt, amit nem lehetett felhasználni, és amire semmi szükségem nem lehetett az életben. – Te mesemondónak születtél, kicsi lány! – rázta a fejét egyszer, amikor kicsit dadogva, ám hiba nélkül visszamondtam neki a nagyszerű Holbirmor hosszú vándorlásáról szóló saga kétszáz versszakát, amit csak egyetlenegyszer hallottam tőle. És mivel szívén viselte a sorsom, hát megpróbált megtanítani a mesemondás jeles mesterségére. Persze kudarcot vallott. Nem azzal volt baj, hogy ne tudtam volna megtanulni a meséket (bármi első hallásra megragadt a fejemben, ami versbe volt szedve), hanem az előadás. Ha verset vagy sagát mondtam, mindig elkezdtem dadogni. Amúgy soha, de ha két embernél több figyelt rám, esetleg elvárták tőlem, hogy szépen beszéljek, menthetetlenül összegabalyodtak a szavaim, felnőtt társaságban meg kifejezetten nem mertem beszélni, hogy a nagy többség egyszerűen gyengeelméjűnek tartott, aki nem tud két szót egyben kinyögni. Így Ister anyó felhagyott azzal, hogy mesemondónak neveljen, helyette megpróbálta a javasasszonyi szakma fortélyait megtanítani nekem. Hamarosan segíthettem neki egyszerű eseteknél, vagy olyan alkalmakkor, amikor ő részeg mámorát aludta ki. Megjegyzem, ilyesmi gyakran történt vele. Nagyjából kétszer helyettesítettem is, de aztán egy egyszerű meghűlésre kért kamillateát összekevertem a ribizlimákonnyal, minek következtében a páciens lila habot köhögött fel napokig, én pedig megmenekültem a javasasszonyi pályától. – Talán jobb lenne, ha a nevelőanyja munkáját követné – vélekedtek egyesek. – Ronda kis béka, de még szép lánnyá serdülhet – reménykedtek, persze hiába. Talán mondanom se kell, nem serdültem szép lánnyá. Ám nem ezért nem lettem mindenki asszonya, hanem mert Jirsea nevelőanyám szigorúan tiltakozott. – Nem, anyád nekem jó barátnőm volt, az egyetlen, aki tudott művelten társalogni ebben a városban, és tanult asszony volt ezenfelül is, hát előbb neked is tanulnod kell, hogy veled méltóképpen folytatódhassék az ő élete, és csak utána keresünk majd neked valami munkát – közölte velem egy napon megfellebbezhetetlen döntését, és elővette az örökségem ládájából azt a pár könyvet, amire anyám halálának az éjszakáján senki sem tért ki, pedig már akkor ott lapultak a gyönggyel kivarrt ruhák alatt, és azóta is békésen feküdtek a láda fenekén. Kicsit ugyan megrágták az egerek, de még nekik sem ízlettek, így nagyjából épen kaptam meg őket. Na, pár klasszikus elisszan regény, a Hullócsillagok, a Viharos tánc meg még két verseskötet. A városban senki sem olvasta még őket, én viszont nagyon élveztem. Különösen a Viharos táncból azt a jelenetet, amikor az ifjú parlamenti képviselő feladja vagyonát, pozícióját és karrierjét, hogy szerelmesével együtt élhessen. Jó, jó, így utólag borzalmasan giccses, de nekem, ott, tizenévesen nagyon tetszett. Rongyosra olvastam. De ez sem adott semmi utalást arra, hogy mivel fogom én majd hasznossá tenni magamat Mocsárvárban. – Senki és semmi ez a lány, ügyetlen, haszontalan, a sors átka – magyarázta egyszer a város egyetlen kocsmárosa, a város egyetlen kocsmájának egyetlen asztalánál állva, és töltött egy új pohárral Ister anyónak. – Gondolod? – kérdezett vissza hunyorogva Bo, összeaszott kis öregember, aki egy személyben volt városi írnok, tanítómester, meg a városházát is ő takarította, minden újhold napján, és megsimogatta mogyoróbarna, szigorú copfba fogott tincseimet. – Ez a lány fél hónap alatt megtanult írni, bár borzalmas pacákat ejt, de gyorsan olvas. A daloskönyvemet egy hét alatt elolvasta, és közben fejből megtanulta a benne lévő verseket. – Írnoknak nem adom, azok mind fiatalon megvakulnak a nagy körmölésben! – rikácsolta Ister anyó, és tíz karommal ragadott magához. – Írnok nem is lehet. Bo mondja, hogy csupa paca az írása, és én is láttam egyszer, elolvashatatlan macskakaparás az! – csillapította a kocsmáros, és a másik két halász, aki még az asztalnál ült, helyeslően bólogatott. – El kéne zavarni – jelentette ki az egyik, majd söröskupája felett kérdőn nézett körbe, ki az, aki kételkedni mer szavai igazságában? Volt ilyen. – Mégis hova, te tahó paraszt? – dohogta Ister anyó, vörös orral, könnyező szemekkel. – Mi lesz az én pici kincsemmel, Arcsin kis bocimmal? Aki már itt se kell, az vajon hol talál magának helyet? Pici csend lett, aztán Bo, az írnok adta meg a választ: – Valami egyetemre kéne mennie. Nagy csend lett. – Izé, az mi? – kérdeztem, megfelelő mennyiségű bátorságot összegyűjtve a hosszú, nyilvános megszólaláshoz. – Az egy hely, ahol sok a könyv, az emberek csak olvasnak, és sokat tanulnak – válaszolta az írnok, előttem pedig szavai nyomán felderengett a csodák földje. – Izé, hogy juthatnék oda? – Nos, az sok pénzbe kerül – tért ki a válasz elől Bo, és annyi bátorságom nem volt, hogy még egy harmadik kérdést is meg merjek reszkírozni. De másnap merészen odaálltam nevelőanyám elé, és előadtam, hogy dolgozni szeretnék, hogy annyi pénzt keressek, hogy egyetemre mehessek. – Te komplett hülye vagy! – vélte ő prózaian, de végül beleegyezett. Másnap már a kocsmában segítettem mosogatni, de a második eltört tányér után kirúgtak. Aztán jött egy gyors és dicstelen kaland a mosónő mellett, majd egy kétségbeesett kísérlet a csónakjavító mesternél, és ezzel véget is ért a nagy fellángolás. A városban az utolsó reménykedők is feladták, hogy rendes ember leszek, én pedig egyedül maradtam regényhőseimmel, és álmodoztam azokon a ritka, nyári éjszakákon, amikor a mocsár párapamacsai mögött felderengtek a csillagok, hogy én vagyok az ifjú képviselő, vagy én vagyok a szerelmese, de leginkább hogy én vagyok Hajnal, a Hullócsillagok hősnője, aki inkább megvakul, de nem adja fel. Ám ezek csak álmok voltak, helyük szigorúan a padlás, ahol lestem az eget, idejük az éjszaka, mert napközben inkább csak hányódtam, és régi sagák nagyszerű hőseiről mormoltam versszakokat, amikor magányosan csatangoltam a városban, és a környék sarában, amit nagyon utáltam, de még inkább féltem a mocsáron túli nagyvilágtól. Legyünk őszinték, ha rajtam áll, sosem hagyom el Mocsárvárat.
V.
Olyan tizenhárom éves lehettem, talán kicsivel több, amikor először felborult körülöttem a világ. Persze nem nagy égzengéssel kezdődött, sehol egy földbe vágó villám, mint a nagy, hősi eposzokban, az egész teljesen békésen és unottan indult, mint a legtöbb nagy változás. Hírt kaptunk, hogy szövetségi vizsgálóbiztos érkezik, hogy felmérje, „Fensor városa megfelelő mértékben gondoskodik-e a rábízott erdőkről, azok vadban gazdagok-e, és valóban alkalmasak-e vadászatok rendezésére, amint az az adományozó szerződésben lefektetve van”. Nos, a levélben említett „erdő” nem volt több pár sáros bozótosnál, és persze teljesen alkalmas volt vadászatokra, amennyiben ez alatt azt értjük, hogy valaki felszáll egy kéregcsónakra, icipicire összehúzza magát, hogy elférjen a bokrok tüskés ágai alatt, és megelégszik egy pár fürjjel és vadkacsával mint vadászzsákmánnyal. Mondom, remek volt mindannak, aki gyűjti a cickánytrófeát, amiből igazán nagyokat nevelt a mocsár a város környékén, de – szomorú tény – más nagyvaddal nem szolgálhattunk. – Nyilvánvaló, hogy ez csak ürügy! – dühöngött Giratin Ismaret, erdei rablók leszármazottja, aki az eltelt évek alatt kicsit pocakosabb lett, de fekete szeme még mindig fényesen villogott, és még mindig oszlopos tagja volt a tanácsnak. Titkos gyűlésre jöttek össze aznap, ő meg az ősz Arashel Amarin és Firser, a halászmester, nevelőanyám házában, aki akkor ugyan még mindig mindenki asszonya volt, de egyre inkább csak Giratin Ismareté, akit gyengéd érzelmek fűztek hozzá, és aki ezért egyszer megverte a halászmestert, szerelemféltésből, ami, tekintve nevelőanyám foglalkozását, egészen hülyén hatott, de hát furcsa dolgokat hoz néha az élet. Talán mondanom sem kell, hogy a két férfi komoly fenntartásokkal kezelte egymást attól a naptól kezdve, dühösen méregették a másikat, ha találkoztak az Utcán, a Kocsmában, vagy akár nevelőanyám házában, titkos tanácsgyűlésen. Én akkor ismétlem, tizenhárom éves voltam, reménytelenül szerelmes Giratin Ismaretbe, és a padlás padlóján felhalmozódott porba hasalva hallgattam ki minden szót, mik elhagyták szépséges ajkait, és a pallók illesztései mentén lestem daliás alakját, fekete üstökét, mely úgy koronázta meg délceg termetét, mint ecetfa őrzi magasan a lombját, messze az emberek feje fölött. Mondom, tizenhárom éves voltam, szerelmes, és fejből tudtam a Viharos tánc című regény azon fejezetét, amiben az ifjú képviselő lemond vagyonáról, pozíciójáról és karrierjéről, hogy a szeretett lánnyal élhessen. – Ez csak indok, nem az erdők miatt jön a nyakunkra ez a szövetségi vizsgálóbiztos – ismételte a szeretett férfi, mintha maguk a történelem nagy hősei szóltak volna a szájával. – Akkor mi az igazi ok? Gondolod, hogy a város vagyonát akarják megnyirbálni? Szavamra, azt az erdőnek gúnyolt bozótost odaadnám, könnycsepp nélkül – vélekedett az ősz Arashel Amarin, mire a halászmester nagyot köpött a sáros padlóra. – Fenéket! Az a mocsár a legjobb csíkhalazó! Utálnám, ha innentől csak orvhalászni lehetne! – Nos, pedig egészen könnyen sor kerülhet rá, hogy elveszik – magyarázta imádatom tárgya, nagyjából pont alattam, és mégis, oly végtelen messzeségben tőlem. – Papír szerint nekünk vigyázni kéne, hogy vadászható legyen, és legyen benne nagyvad, ha ezt elmulasztjuk, a parlament visszaveszi az erdőt. És lássuk be, jelen esetben joggal. – De azt mondod, ez csak indok – túrt ősz szakállába Arashel Amarin. – Vajon mi lehet az igazi ok? – Biztosan egy szökevényt keresnek – szólt közbe nevelőanyám, aki hársteát szolgált fel a férfiaknak, szép, mázas cserépkupákban, mézzel. – Eh, bolond asszony, ne szólj közbe! – legyintett ingerülten Firser, a halász, aminek egyenes következményeként az általam imádott férfi védelmébe vette az általa imádott asszonyt, aki, jaj, nem én voltam! – Jirsea okos nő. Mondd, miért hiszed, hogy valaki szökevényt keresnek? – Mi mást? Mocsárvárban réges-régen nem volt semmi, ami felkeltette volna a mi fényes szövetségi kormányunk figyelmét, több mint tíz éve felénk se nézett senki a nagy Elisszanból. Valami megváltozott, hogy most ideküldenek egy embert, és ugyan mi változott volna itt? Csak egy dolgot tudok elképzelni, hogy valakit kerestetnek, aki nemrég idemenekült. – Kikre gondolsz? Talán azokra a délről való pásztorfiúkra, akik tavaly nyáron jöttek? – Talán ők, talán más, aki már régebben van itt, de csak most jutott a nagykutyák eszébe, hogy kerestessék, hogy itt kerestessék – legyintett nevelőanyám, aztán leült a férfiak közé, akik egyáltalán nem bánták jelenlétét a nagyon titkos tanácsülésen, mert mindenki asszonya volt, hát a város dolgai éppúgy tartoztak rá, mintha férjének viselt dolgait hallgatta volna. És egyébként is, kellett valaki, aki felügyeli a tüzet. – Jó, tegyük fel, valakit el akarnak vinni. Mit tehetünk mi akkor? – Öljük meg a vizsgálóbiztost! – dobta be Giratin Ismaret, régi erdeirabló-família leszármazottja. Én, odafent, a padláson, beleborzongtam az ötlet félelmetességébe. Embert ölni! Gyilkolni! Ó, akkor, abban a pillanatban lettem volna olyan bolond, hogy fegyvert ragadjak, bár nem tudtam, azt hogyan kell forgatni, de öltem volna, mert az olyan megborzongató, romantikus, és mert a szeretett férfi mondta. Vak voltam, hisz a szerelem vak, de szerencsére odalent volt néhány józan ember is. – A gyilkosság nem megoldás – rázta a fejét nevelőanyám, gyakorlatias asszony a tanácstagok között. – Ha meghal, akkor a parlament újabb embert küld, vagy valószínűbben egy egész vizsgálóbizottságot, akik a végén lecsukják a fél tanácsot, illetve ha a gyilkossági ügy mellett vetnek egy pillantást az adózási jegyzőkönyvekre is, akkor a fél várost. – Ha valaki értéktelen embert keres, hát ki is adhatjuk… – vélekedett óvatosan Firser, a halászmester, az ősz Arashel Amarin torkolta le. – Nem adunk ki senkit! A város jogaiból nem engedünk, mert elég, ha ma a kisujjunkat nyújtjuk, és holnap azt vesszük észre, hogy a nyakunkra ültettek egy kormányzót, aki még azt is felügyeli, hogy ki mennyi ideig végzi a dolgát a bozótban. – Jó lenne tudni, ki kell nekik, mert akkor az illető tehetne egy szép, hosszú kirándulást a mocsárban, és ugye ha nem találkozik azzal a parlamenti biztossal, akkor nem is vihetik el… – morfondírozott állát simogatva a délceg Giratin Ismaret, az egyszerű, bár talán nem teljesen egyenes megoldások híve. – Hát akkor valaki menjen elé, és igyekezzen megtudni, kit keres – vélekedett mindenki asszonya. – A megbízólevelében biztosan meg van említve az illető. – Ugyan kinek mutatja meg a megbízólevelét! – morogta Firser, a halászmester, és ismét Giratin Ismaret védte meg nevelőanyámat. – Nyilván senkinek, de hát nem is kell engedélyt kérni tőle. El is lehet lopni. – Jó ötlet, de be kell látnod, nem egyszerű kirabolni egy vizsgálóbiztost – csóválta a fejét a vén Arashel Amarin, aki elaggott zsebtolvajként valóban a kérdés szakértőjének tarthatta magát. – Persze, amíg alszik, talán be lehetne lopódzni a szobájába, már ha a fogadós is be van avatva, és el lehetne olvasni azt a papírt. Nyom nem maradna, hiszen nem kell elvenni tőle semmit… – tette még hozzá, és ősz szakállába túrt, mélyen belegondolva a lehetőségekbe. – Végül is, még van legalább egy hetünk, mire ideér. Valakit elé lehetne küldeni azzal az indokkal, hogy kell egy helyi vezető a mocsáron való átkeléshez. Még hálás is lenne érte – bólintott rá az én szerelmem, aki nem is volt az én szerelmem, és utána még hosszan beszéltek a férfiak alattam, latolgatták a lehetőségeket, én pedig elaludtam a kényelmetlen deszkákon, a megnyugtató hangok zsongását hallgatva, és csak késő este ébredtem fel, kocogtam le elgémberedett tagokkal, folyamatosan prüszkölve a hidegtől és a beszuszogott portól.
VI
A következő héten felbolydult az egész város. Eltűntek a bejelentetlen halászcsónakok, az emberek felszámolták az engedély nélküli iparosműhelyeket, Bo, az írnok pedig soron kívül kitakarította a tanácsházát, illetve fél éjszakákon át görnyedt az adózási jegyzőkönyvek felett, és megkísérelte őket szalonképessé hamisítani. A hét végén pedig megérkezett a hír, hogy tulajdonképpen kit is keres rajtunk a nagy Elisszan. Aznap este nem nálunk volt a titkos tanácsülés, hanem a kocsmában, pardon, a Kocsmában, az egyetlen asztal mellett, és ott volt Mocsárvár apraja és nagyja, kivéve én, aki egyedüliként a városban találtam magamnak érdekesebb elfoglaltságot a sorsfordító vizsgálóbiztosi látogatásra való készülésnél; a Hullócsillagokat olvastam, akkor nagyjából századszorra. Nevelőanyám késő este ért haza, teljesen kipirosodva és rekedten, nyilván éles hangon folyt a vita, hársteát főzött magának, és mellesleg sírva ölelgetett, én meg nem értettem. Másnap reggel pedig bevonult hozzánk az egész tanács. Nagyon ünnepélyesek voltak, az ősz Arashel Amarin kabátján kívül viselte aranyláncát, Firser halászmester szagolhatóan megmosakodott, egyedül Giratin Ismaret nem tett semmit, amivel kiemelte volna a helyzet komolyságát, mégis leginkább őt néztem. Nevelőanyám teát kínált nekik, és leültette őket, hármójukat, a másik három tanácstagnak nem jutott szék, így ők a falak mentén álltak, szótlanul és nagyon idétlenül mosolyogva. – Á, milyen szépen megnőtt a mi kis Arcsink – nézett rám már rögtön a köszönések után az ősz hajú Arashel Amarin, én meg az ölembe ejtettem ijedtemben a cserépkupát, és leöntöttem a ruhámat mézragacsos teával. – Jaj! – kaptam az arcom elé a kezem, aztán sietve felugrottam, és már futottam is a padlás felé, de Giratin Ismaret résen volt, és elkapta a kezem. Na, akkor már mozdulni sem tudtam. Hogy a nagy, nagy ő megérinti a karomat, ez mindenekfeletti csoda volt. – Szóval szépen megnőttél, igaz? – kedélyeskedett a vén Arashel Amarin. Mindenki rám nézett, muszáj volt válaszolnom valamit. – Aha – suttogtam lehelethalkan. – Mondtam, hogy nem… – csattant fel dühösen Firser, a halász, de valaki sietve a lábára lépett, hát elhallgatott. – Tudod, kicsi lány, mi nagyon szeretünk téged – folytatta a vén tanácstag, mind között a legtekintélyesebb. – És én azt hallottam, te egyetemre szeretnél menni. Sietve bólintottam, ez igaz volt. – Nos, hallottál már Korinorisról? Fejrázás. – Nos, Korinoris egy nagy egyetem. A világ legnagyobb és legszebb egyeteme, innen nagyon messze, Fehérparton, a tenger mellett! Érted, mit beszélek? Értettem, hát ismét bólintottam egy nagyot. Egy egyetem, messze, elérhetetlenül messze, mint a csillagok Hajnal feje felett, aki a Hullócsillagok hősnője, és aki sírva térdel le fájdalmában a negyvenkettedik fejezetben, de hiába fordítja vak tekintetét az égre, könnyei csak a földre hullnak, és piszkos csíkokat húznak poros ruháján. Ezt én jól értettem, és magamban ezt a pár bekezdést mondogattam, amit fejből tudtam, miközben az agg Arashel Amarin megpróbálta a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a kialakult helyzetet, hogy én, a gyengeelméjű, hülye gyerek is felfoghassam. – Tudod, aki egyetemre megy, az nagyon hasznos a városának. A nagy városok ezért néha pénzt adnak egy-egy okos fiatalnak, hogy az egyetemre menjen, tanuljon, és a város hasznára legyen. Te ugye nagyon okos vagy? Kétkedve felvontam a szemöldököm, ezt így konkrétan még senki sem mondta rólam. – De én tudom, nagyon okos vagy. Ezért mi szívesen elküldenénk egy egyetemre, csak hát Mocsárvár kicsi város, és kevés pénze van. Beletörődve bólintottam, csodák, ugye, nincsenek. De akkor mit keres itt ez a sok ember? Gyorsan kiderült. – De nagy szerencséd van, találtunk lehetőséget, hogy elmenj az egyetemre. Éppen csak most kell indulnod, nagyon sietve, és nem szabad ott senkinek sem beszélned róla, hogy honnan jöttél, még leveleket sem szabad hazaküldened. Legfőképpen pedig arról nem szabad senkinek, de senkinek beszélned, hogy ki a te édesanyád, és hogyan halt meg. Érted? Nagyot nyeltem, hogyne értettem volna. – Már hogy… – nyögtem, aztán csak összeszedtem magam. – Már hogy énértem jön az a parlamenti vizsgálóbiztos, illetve hogy az anyámért, és mivel nem szeretnék, hogy a városnak kellemetlensége legyen, le fogják tagadni, hogy itt halt meg, engem meg elküldenek egy messzi egyetemre, ahol nem hozok bajt senkire a származásommal, és tanulhatok? Nagy csend fogadta megnyilatkozásomat, aztán Giratin Ismaret szélesen elvigyorodott. – Na mit mondtam? Nem hülye a kislány, nem csinál majd bajt azon a messzi egyetemen. És ezzel homlokon csókolt. Én pedig, életem nagy fordulópontján, a kaland kapujában, a feltáruló lehetőségek előtt úgy elájultam, mint a pinty.
VII.
Aztán már könnyen ment. Az ágyamban tértem magamhoz, Ister anyó hideg vizes kendővel borogatta a homlokom, és sírt, hogy „elviszik az ő kis bogárkáját”, nevelőanyám szigorú arccal csomagolta össze kevéske holmimat, az ágy mellett pedig ott ült a fél tanács, és elmagyarázták, hogyan kell majd viselkednem a messzi egyetemen. Persze semmi újat nem mondtak, csak amire magamtól is rájöttem: nem beszélhetek anyámról, az ő haláláról, vagy úgy általában a származásomról és szülővárosomról, mert ezzel bajt hozhatnék rájuk. Hogy konkrétan mi az a baj, arról nem beszéltek, ma úgy gyanítom, ők sem tudták pontosan, talán csak hagyományos módon féltek mindattól, ami a nagy Elisszan bürokratáinak kezéből érkezik, és egyszerűen csak a biztonság okán szerettek volna engem minél távolabb tudni. Később, Korinorisban, magányos estéimen sokat gondolkodtam rajta, hogy pontosan miért is jött az a parlamenti megbízott, mit akart anyámtól, és mit tett volna velem, ha ott talál. De sosem tudtam meg, tulajdonképpen miért is kellett menekülnöm. A vén Ister anyó ugyan küldött egy levelet, jó esztendővel később, a kusza, pacákkal ékes sorokat alig bírtam kibogarászni, de a tartalom sem volt világosabb, mint a forma. Valami olyasmit írt, hogy utazzak el Elisszanba, mert apám kerestet, és ő küldetett anyámért Mocsárvárba, mivel sikerült kieszközölnie számára a felmentést valami régi, homályos bűne miatt. Ister anyó levelében ez állt, de én nem hittem, úgy éreztem, talán csak részegségében írt nekem, és leginkább saját, a valóságtól elrugaszkodott elképzeléseiről, aminek semmi köze nem volt a rideg tényekhez. És természetesen nem utaztam el Elisszanba, hisz sem pénzem, sem időm nem volt rá, akkor már teljes életemet kitöltötte az egyetem és a tanulmányaim. Csak néha, esténként álmodoztam, hogy apám él, hogy ő valóban valami fontos, komoly pozícióval bíró ember az Elisszan Szövetség kormányzatában. Hogy egy nap majd mint egyetemet végzett, megbecsült ember, elkerülök Elisszanba, ahol felismer, magához vesz, és nagy boldogság vár rám. De ezek csak álmok voltak, sokkal később, azon a bizonyos éjszakán viszont, az utolsón, amit Mocsárvárban töltöttem, nem éreztem mást, csak nagy-nagy félelmet az ismeretlentől, és párszor el is ájultam, míg eljött a reggel, és fel kellett szállnom egy kifejezetten az én elszöktetésemre hívott kereskedő lovára, aki aztán gyors tempót diktálva elvitt otthonról. Mondom, én nagyon féltem, ám a kereskedőt ez láthatóan nem érdekelte, a ló vágtatott, felettünk tiszta volt a hajnal, szokatlanul tiszta a mocsári párákhoz szokott szememnek, és az én szívemben is kiszorította a közeledő újdonság a magam mögött hagyott gyermekkor árnyait.
VIII.
Korinoris nagyon messze van Mocsárvártól. Mindenféle értelemben. Egy jó hónapig utaztunk, előbb dél felé, erdőkön át, míg megritkultak a fák, helyet adtak a lapos mezőknek, majd keletnek fordult a társzekér, és egyre emelkedő dombok között végül eljutottunk a korinorisi hágó tetejére. Onnan láttam először a tengert, végtelen mélységben kék maszatok, de még hosszú napokig ereszkedtünk lefelé, arccal a felkelő napnak, míg leértünk a városba. Korinorisról sokat beszélhetnék, de minek? Jó olvasóm, emeld fel egy kicsit a fejed, és nézz ki az udvarra, vagy ha nem az ablak menti asztalok egyikénél ülsz, hát állj fel, egy kis séta amúgy is jót tesz a hosszú, olvasással töltött órák után, ezt én jól tudom, magam is ott tapasztaltam meg a könyvtárban, ahol most te követed életem történetét. Mondom, nézz ki az udvarra, csodáld meg a szépen rendben tartott pázsitot, lásd az egyetem visszafogott, kőből rakott épületeit, a város piros cseréptetős házait, és ott, a nagy óratorony mögött, ha kicsit jobban mereszted a szemed, hát odalátszik a kikötő is, bár csak pár árbóc és talán egy pici szeletke tenger erejéig. Ezt mind láthatod magad is, hát nem akarok az egyetemről írni, sem a professzorokról. Ha nagyon érdekel, lapozd fel az évkönyveket, én az egyetem 621. szemeszterében kezdtem, gond nélkül megtalálhatod, miféle kurzusokat hallgathatott akkor egy diák, miféle professzoroktól, akiknek olajjal festett képét is megkeresheted az árnyas, hűs folyosók labirintusában. Ha jól sejtem, valahol a földtan és a térképészet szárnyában vannak kiállítva az én korom mesterei. Akár a vizsgaeredményeimnek is utánanézhetsz, nem szégyellem azokat, Ejasadin Arcsin néven keress, mert a kereskedő anyám nevén íratott be az első szemeszteremre. Tisztességes volt velem, elhozott, kifizette az első félév tandíját, és még egy kis költőpénzt is adott, mielőtt visszaindult volna Mocsárvárba, nagyon hálás vagyok neki mindezért. Aztán persze magamra hagyott, és én egyedül álltam a nagyvilágban, immár véglegesen, és talán kétségbe is eshettem volna, de nem igazán volt rá időm. Nyelvet kellett tanulnom, mivel addig még csak az elisszan nyelvét beszéltem, azt is félelmetes, északi dialektusban, aztán pedig elnyelt a könyvtár. És amúgy is, Korinoris minden félelmetes vizsgájával és unalmas kurzusával együtt is barátságos hely. Velem legalábbis mindenki barátságos volt, a professzorok éppúgy, mint az idősebb diákok, akik segítettek eligazodni az egyetemi élet nem is olyan bonyolult útvesztőjében. Egy hatodéves medika kerített nekem szobát (magam sosem tudtam volna elintézni), így végül a kikötőhöz közel lett szállásom, egy kétemeletes ház padlásán. Apró, üvegezett ablakom a szemközti ház apró, üvegezett ablakaira nyílt, és csak az ajtó felőli oldalon lehetett felegyenesedni, köszönhetően a ferde tetőnek, de az én szobám volt, aztán már úgy mondtam volna, az otthonom. Mondom, mindenki segített nekem, egy rossz szót sem kaptam soha, még amikor elmaradtam a leckémmel, akkor is inkább csak szomorúan csóválták a fejüket a felügyelő diákok. – Magadnak tanulsz, ha nem csinálod meg a leckét, magadat károsítod meg! – korholtak, ennél durvább szidást nem kaptam soha, de nem is volt rá szükség. Beláttam, hogy igazuk van, hát tanultam, annál is inkább, mert szerettem tanulni. Talán csak egyetlenegyszer igazítottak ki komolyan, az első hónapban, amikor a rektor magához kéretett, mint minden kezdő diákot. Tágra nyílt szemmel bámultam a szobáját, csomó könyvespolc, vaskos kötetekkel, az asztalon meg egy éggömb állt, mert a rektor a csillagászat professzora volt, és ő felügyelte a város feletti hegyek tetején álló csillagvizsgálót is. Türelmesen magyarázta el nekem kötelességeimet, adott pár jó tanácsot, de mielőtt elbocsátott volna, még feltett nekem egy kérdést. – Az a gyűrű, amit viselsz, a tiéd? – Igen – válaszoltam bátran, nem remegő hangon, mert a barátságos környezet magabiztosságot adott, ha nem is sokat. – Ne viseld! Semmi értelme ékszerekkel hivalkodni, add el, és vegyél az árából pár könyvet, vagy bármi más, hasznos dolgot. Az arany praktikus csereeszköz, de amúgy nincs értéke, még egy vacsora is többet ér annál a gyűrűnél. Nos, ez volt az egyetlen tanács minden egyetemen kapott tanács közül, amit nem tartottam meg. Persze nem hordtam többet a gyűrűt, a szobámban őriztem, asztalom fiókjának mélyén, de nem is adtam el. Még akkor sem, amikor a második félév elején valóban arról volt szó, hogy honnan kerítek vacsorára valót. Bár jó eredményeim alapján a második szemeszteremben nem kellett tandíjat fizetnem (mint ahogy semelyik többiben sem), de a kereskedő adta pénzem addigra már erősen fogytán volt. Hiába spóroltam, egyre egyszerűbben élve, a végtelenségig nem lehet negyven ezüstguldenből megélni, még akkor sem, ha az ember szobaasszonya kedves teremtés, aki hitelez neki a lakbérrel. Arról meg elképzelésem sem volt, hogyan szerezhetnék pénzt, így megoldhatatlan problémával álltam szemközt, amit jobb híján úgy orvosoltam, hogy még egy kicsit többet jártam könyvtárba, és nem gondoltam korgó hasamra. Na, akkor találkoztam Talesszinnel. Mily meglepő, éppen a könyvtárban olvasgattam. (Ha háttal állsz az olvasóterem ajtajának, akkor balról az utolsó asztal, egészen az ablak mellett. Az volt a kedvenc helyem. Ha te is ott ülsz, az istenek hasonlatos lélekkel teremtettek minket, mondanák Szithanban, de ezt most hadd ne magyarázzam, nézz utána a szótárban, hogy kik is azok az istenek, én csak annyit szögeznék le, kifejezetten a te megnyugtatásodra, hogy természetesen nem hiszek a létezésükben.) Mondom, éppen olvasgattam, az elisszan sagák korszakonkénti felbontásáról, és fejben az általam tanultakkal hasonlítgattam őket, sajnálattal megállapítva, hogy Ister anyó valaha oly ősinek ható történetei a legmodernebb irányzatot követték. Pech. És akkor odajött hozzám egy férfi. Magas volt és fekete hajú, azt is mondhatnám, hasonlított Giratin Ismaretre, mint ahogy a sas is hasonlít a verébre. Már amennyiben mind a kettő madár. De Talesszin arca sokkal csinosabb volt, szemében pedig nem vadság, hanem műveltség csillogott, én legalábbis azt láttam bele. Az egyetem hagyományos diákuniformisát viselte, szürke nadrág, szürke, gombos kabáttal, éppúgy, mint én, de velem ellentétben ő a gallérjára hímeztetett piros cérnával egy ujjhegynyi kis baglyot, a tudás jelképét. Akkor már eléggé beleszoktam az egyetem légkörébe, így ez a piperkőcös kis allűr határozottan nagyvilági, bohó ifjúnak mutatta; az is volt, korinorisi mércével nézve. – Bocsáss meg, hogy megzavarlak, de ha jól tudom, te két hete kikölcsönözted a Versformák és rímképletek összefoglalása című kis könyvecskét, amire nekem egy dolgozathoz feltétlenül szükségem lenne. Nagy kényelmetlenséget okoznék, ha pár napra kölcsönkérném? Így ismerkedett, könnyedén és gálánsan, igazi nagyvilági ifjú, én meg picit elpirultam, mert nagyon szerettem a szóban forgó könyvet, és az általa fejtegetett fejlődéselmélet is a szívem csücske volt. – Igazán semmiség, holnapra visszahozom – néztem a fiatal férfi szemébe, aki gálánsan fejet hajtott, és elment. De este, amikor felhangzott a könyvtárzáró csengő, mint egy mellesleg mellém csapódott. – Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk? – Én nem… – azt akartam mondani, hogy nem vagyok éhes, de aztán meggondoltam magam, hisz hazudni nem illik! – Én nem engedhetek meg magamnak egy vacsorát. – Ó! – mondta erre ő, és hosszan elgondolkodott. – Akkor nincs más lehetőség, kénytelen vagyok meghívni téged, különben hogyan is tudhatnám meg, mit tartasz a könyvről, amit kölcsön szeretnék kérni tőled? – Miért érdekelne, mit tartok én róla? – Mindenkinek a véleménye érdekes, egy tudós semmi elől sem zárkózhat el. És amúgy is, már hónapok óta figyellek a könyvtárban. Szeretném tudni, mivel foglalkozol oly lelkesen. – Ó! – mondtam erre én, és részemről megfeneklett a társalgás. Majd Talesszin elvitt vacsorázni egy kiskocsmába. Az alacsony mennyezetű helység tömve volt diákokkal, akik itt pihenték ki az órák fáradalmait. Én előtte nem jártam ilyen helyeken, de Talesszinnek sok ismerőse volt, így egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egy sarokasztalnál, lassan hűlő teám felett az elisszan sagák modernkori fejlődéséről magyarázok vagy nyolc érdeklődve figyelő szempárnak, és már éjfél is elmúlt. Aztán másnap visszavittem a kért könyvet, Talesszin pedig végleg felkarolt. Ő akkor már négy éve volt az egyetemen, főként jogot tanult, meg diplomáciai és külpolitikai ismereteket, és nagyon jóban volt az egyetemi tanács legtöbb tagjával. Összeismertetett velük is, meg egy csomó diákkal, elvitt a fontosabb helyekre, beprotezsált a női labdajátékosok közé, és pénzt is kerített nekem. – Olyan nincs, hogy egy diák az egyetemen éhezik! Illetve éhezik, ez megeshet, de hogy nem tud megvenni egy új jegyzetet, ez teljesen kizárt! – magyarázta, ahogy a főtér könyvesboltjainak a kirakata előtt ácsorogtunk a szemerkélő esőben, és nekem csorgott a nyálam a gyönyörű, rézmetszetes, új kiadások láttán. – Én semmihez sem értek. Honnan szerezhetnék munkát? – Még hogy semmihez! – méltatlankodott, és másnap levitt az egyetemi nyomdába, ahol utána jó fél évig mint korrektor dolgoztam. Nem szerettem, de fizettek annyit, hogy megéljek, aztán nagy szerencsémre elkezdődött a könyvtár újrakatalogizálása, ahol igényt tartottak rám, és ezzel a következő évekre meg is volt a biztos egzisztenciám. Mert utána még hosszú évekig koptattam az egyetem padjait. Tudom, persze, egy átlagos diák nyolc-tíz félév alatt elvégzi a megfelelő kurzusokat, és leteszi a záróvizsgát, hogy mint orvos, mérnök, jogász, vagy bármi más, hasznos ember, munkát keressen magának Fehérpart városaiban vagy a szárazföld belsejében lévő szövetségek egyikében. Én, mondanom sem kell, nem tartoztam közéjük. Amikor Talesszin, a harmadik félévem elején belekukkantott a leckekönyvembe, teljes értetlenséggel kommentálta a látványt. – Te ezeket akarod felvenni? A prózairodalom kialakulása, óesszír nyelv kezdőknek meg versszerkezet a negyedkorban? Ez mind tipikusan olyan dolog, aminek soha semmi, de semmi hasznát sem veheted. Miért nem tanulsz jogot? – Mert nem érdekel – feleltem egyszerűen. – Természetesen azt teszel, amit akarsz, én igazán nem akarlak semmire sem kényszeríteni! – mentegetődzött, és komolyan gondolta. Megcsókolni is csak akkor csókolt meg először, amikor már egy éve ismertük egymást. Aznap záróvizsgázott, természetesen kiváló minősítéssel, és ezt nagyon megünnepeltük, vagy húsz diák és exdiák, a legjobb kocsmában. Drága vacsorát ettünk, nem a szokásos, mindennapi halas-húsos kását, aztán pedig a legjobb teákból rendeltünk, sőt a merészebbek egy-egy kanálnyi rumot is kevertek bele, de ezen sem botránkozott meg senki. Záróvizsgázni csak egyszer záróvizsgázik a diák, sikeresen legalábbis csak egyszer, hát helyénvaló az ünneplés még a korinorisi erkölcsök szerint is. Éjfél múlt, mire hazafelé indultunk, a barátaink szétszéledtek, de Talesszin azt mondta, hazakísér, mert miért ne? – Most akkor elutazol? – kérdeztem szomorúan, míg a macskaköves utcákon sétáltunk, az örökkön nyirkos, páratelt levegő esőt szitált, a sarkokon pedig magasba függesztett olajlámpások fénye oszlatta a ködöt. – Nem! Maradok, titkár leszek az egyetemi tanácsnál! – vágta ki büszkén, ezt eddig titokban tartotta előttem, mert meglepetésnek szánta, én meg örömömben a nyakába ugrottam, és megcsókoltam. Aztán hazakísért, és szerencsére a szobaasszonyom nem ébredt fel a jövetelünkre, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem ébred fel, mert diszkrét, megértő asszony volt, és Talesszin csak másnap távozott, ő is igen diszkréten, a hátsó ajtón át. Másnap késtem a könyvtárból, és végig ásítoztam, pedig nagyon érdekes dolgokat olvastam akkor is (a szonett megjelenése az északi kultúrákban, egyik kedvencem), aztán Talesszin előkerült, és elvitt meginni egy teát. – Te, akkor én most mindenki asszonya lettem? – kérdeztem tőle idegesen, a gőzölgő ital felett, de csak kinevetett. – Mindenkié? Az enyém! Már természetesen, amíg magad is így kívánod, én nem szeretnélek korlátozni szabad döntésedben. Tehát szabad döntésem szerint maradtam mellette. Még abban az évben titkár lett az egyetemi tanácsban, majd tag, és jogot tanított, én rendületlenül katalogizáltam, és mindenféle érdekes dolgokat olvastam a könyvtárban, az ajtóval szemközti, bal oldali, leghátsó asztalnál, ami a kedvencem volt, de tudom, ez még mindig kevés ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni. És mit cifrázzam, ekkor sem én döntöttem úgy, hogy változtatni akarok, én borzalmasan elégedett voltam a sorsommal. De szith’szavah, ahogy Szithanban mondják, az ember minden részletet uralhat az életében, ám a nagy változásokat azok a bizonyos istenek intézik a feje felett, akikben én nem hiszek.
IX.
A 637. szemeszter vége felé lázban égett a város, mindenki a még sosem látott Tengerjáró befutását várta. Igen, igen, a hajó teljes neve Tengerek Habjának Mint Madár Az Égnek Ura volt, csak hogy ne veszítsem szem elől az oly fontos történelmi hűséget, de ezt senki korinorisi nem mondta volna így, ez túl giccses lett volna bármely egyetemi polgár fülének. Ellenben Szithanban nem adtak volna ennél rövidebb nevet egy ily fontos úton járó hajónak. Merthogy a hajó Szithanból jött, éppen ez tette oly jelentőssé érkezését, mivel addig Korinorisba még nem érkezett hajó az óceán túloldaláról. Sőt, Fehérpart más városaiba sem sokszor, így az esemény valóban történelmi jelentőségű volt. Mindenki epedve várta, hogy befusson a kikötőbe, és megcsodálhassák idegen voltát, mindenki, kivéve engem, aki akkortájt éppen pár csodálatos, óesszír balladát fordítottam, és ha akartam volna, sem leshettem volna a tengert, mert könnyeim elhomályosították a szemem; semmi nem tud olyan szomorú lenni, mint egy óesszír ballada. Ennek kapcsán, mint általában, csak enni és aludni jártam ki a könyvtárból, így nem csoda, hogy itt futottam össze Irisszel, aki negyedéves medika volt, kedvence a bonctan, de ezt leszámítva rendes lány, és nagy labdajátékos. – Nahát, Pippi, hogy nem unod a könyveket! – csicseregte, és kedvesen hülyének nézett. Pippinek szólított, mint mindenki, pedig tudták, hogy nem szeretem. Eredendően Arcsinnak neveztek, méghozzá Mocsárvári Arcsinnak, merthogy onnan jöttem, ebből jött a Mocsári becézés (ezt sem szerettem), aztán valaki, feltételezem egy unalmas növénytanóráról kiszédülve elnevezett Mocsári Pipitérnek, ami röviden Pippi. Hülye név egy lánynak, nem? Természetszerűleg ez ragadt rajtam, sajnos. Mindenki így szólított, Irisz is. – Gyere ki a tornapályára, játssz végig pár meccset. Állandóan csak olvasni, nem egészséges az. – Nem olvasok, fordítok – pontosítottam, és visszatoltam az orromra leesni készülő szemüvegemet. – Fordítasz? Mit? – Óesszír balladákat. – Az óesszír, az egy nyelv? – Egy kihalt nyelv – igazítottam helyre, ismét távozni vágyó szemüvegemmel együtt. – Hogy te miket tudsz! – felelte erre menetrendszerűen, a velem való társalgásoknak általában ez volt a záróakkordja, meg egy kis megértő mosoly, ami az őrült megszállottnak jár. Irisz is elindult kifelé, de az ajtóból – nem, nem esett el, nem törte lábát, nem akadt meg a nyelve, nem sújtotta porrá egy pici villám sem! –, az ajtóból még visszaszólt, és tudod mit, jó olvasóm; szith’szavah, örülök, hogy megtette. – Te ismered a szithanok nyelvét is? – Igen. Fél perc múlva már a folyosókon rángatott, végig a régi professzorok olajjal festett arcképei előtt, ki a könyvtárból, át a főépületbe, aztán már ott is voltunk a tanácsteremben. – Pippi beszél szithanul! – ordította bele a csendes csarnokba, és előrelökött, én meg ott álltam vagy fél tucat tanácstag között, akik érdeklődve bámultak rám. Talesszin is ott volt, meg a rektor, hát szerettem volna elsüllyedni. – Tényleg? – kérdezte valaki, nekem meg válaszolni kellett, mert ugye kérdést nem lehet válasz nélkül hagyni. – Nos, a rendhagyó igék ragozását gyakran keverem – mentegetődztem, és vetettem egy pillantást Iriszre. Egy haragos pillantást. – Mondjuk… Hogy mondják azt, hogy „üdvözlöm önt városunkban, remélem, mindennel meg van elégedve, de ha nem, csak szóljon, mi mindenben igyekszünk kedves vendégeink kedvére tenni”? – Hát… – ráncoltam össze a homlokom, és kabátom belső zsebébe süllyesztettem szemüvegem, mert arra csak olvasáshoz volt szükségem. – Ez sok mindentől függ. Leginkább a kérdezett és a kérdező viszonyától, mivel a szithanok nagy hangsúlyt fektetnek a különböző társadalmi csoportok, náluk úgy hívják, kaszt, közötti különbségek pontos kifejezésére. Ha jól tudom. – Tegyük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy egyenrangú felekről van szó. – Akkor, úgy mondják… És mondtam. A többség hümmögve bólogatott, aztán minden szem a sarokban ücsörgő Aggotra szegeződött, aki értette ezt a nyelvet, egyedüliként a teremben. – Helyesnek tűnik – mondta ki végül megfellebbezhetetlen ítéletét, és ennek mindenki nagyon megörült. – Miért, miről van szó? – kérdeztem rá. – Nos, mint tudod, nemsokára érkezik egy hajó Szithanból, és küldöttséget is hoz a szithan kormánytól, feltehetőleg fontos tárgyalások elé nézünk – magyarázta a rektor. – Fehérpart csak nemrég vette fel a kapcsolatot ezzel a távoli országgal, és bizony, nem bővelkedünk a szithan nyelv ismeretében járatos emberekben. Eddig úgy terveztük, Aggot barátunk fog fordítani, aki szerencsés módon érti egy kicsit a nyelvet, de egy meghűlés következtében erősen meggyengültek a hangszálai, és ilyen körülmények között nem lenne tisztességes ily nagy munkára kérni. De lám, erre nincs is szükség! Pippi, te leszel az érkező szithan küldöttség hivatalos tolmácsa! – mondta, és mondott volna még mást is, de én elájultam.
X.
Egy kereveten heverve tértem magamhoz, a kedves Talesszin ébresztgetett, a többi tanácstag nem volt sehol. – Pippi, te elképesztő vagy! – nevetett rám. – Hetek óta az egész egyetem egy szithanul beszélő embert keres, te meg nem jelentkezel. – Sajnálom, miért nem jutott eszetekbe benézni a könyvtárba? Én nem is hallottam róla, hogy szithan tolmácsra van szükség. – Mondom, hogy elképesztő vagy! – nevetett rám, és megsimogatta az arcom. – Én azt hittem, te csak holt nyelveken beszélsz, mikor tanultál meg szithanul? – Egyszer találtam egy szithan versfordítást, és nagyon esetlennek éreztem. Gondoltam, megtanulom a nyelvet, hogy megnézhessem, a fordító volt rossz, vagy a vers. Mellesleg a vers, szóval nem érte meg. – Nem érte meg? Az egész város téged ünnepel! Te fogod megmenteni az egyetemet a szégyentől, és egy hónapig kísérgetheted a küldöttséget! – Egy hónap? – szörnyedtem el. – Mi lesz a vizsgáimmal? – Felejtsd el a vizsgáidat! És vedd át azokat a rendhagyó igéket, amiket nem tudsz ragozni – tette még hozzá, aztán csókot nyomott a homlokomra, és felsegített. Ő ennyiben meg is nyugodott, mint ahogy a teljes egyetem elfogadta a helyzetet, a kivétel persze megint én voltam. Éjt nappallá téve kerestem bárkit, aki beszél szithanul, és átveszi helyettem a munkát, a végén még a gólyákat is végigkérdeztem, de Talesszinnek igaza volt; szithanul beszélő ember, rajtam és az idős Aggoton kívül nem létezett Korinoris városában. A hajó érkezése előtti napon teljes kétségbeesésemben még egyszer elmentem a rektorhoz, és térden állva könyörögtem neki, hogy elégedjék meg valami köztes tolmáccsal, azok a szithanok is biztosan beszélnek valami más nyelvet, de erről hallani sem akart. – Egyetemünk hírneve megköveteli, hogy anyanyelvükön beszélő tolmácsot kapjanak! És állj fel, Pippi, ez a térdelés, ez… ez egyszerűen megaláz, téged és engem is egyaránt!
XI.
Így jött el a nagy nap, befutott a Tengerjáró. Az egész város érdeklődve nézte végig a manővert, többség kint a kikötőben, és ámulva bámulták, milyen nagy, milyen csodás, milyen messziről jött. Aztán hazamentek vacsorázni. Én a mólón ácsorogva vártam azt a bizonyos küldöttséget, a tanács pár tagjával együtt, oldalról Talesszin támogatott, és folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy „ne ájulj el”, „bírd ki”, „ügyes vagy”, meg ilyesmiket. Nem ájultam el, kibírtam, de az azért túlzás, hogy ügyes lettem volna, ám végül baj nélkül sikerült elmakognom a köszöntő frázisokat. Különösen nehézzé tette a dolgom, hogy a küldöttség tagjai, három középkorú férfi, állandóan az isteneket emlegette, és hosszan bizonygatták, hogy hajlandóak a város templomaiban a helyi szentségeknek áldozni. Ezt szinte lehetetlen volt lefordítanom, megérteni is csak másodjára értettem meg, a rektor meg másodjára sem, de a szithanok nagyon fontosnak tartották, így végül elvittük őket az egyetem dísztermébe, és megmutattuk nekik az alapító professzorok arcképeit, amik előtt ők hosszan hajlongtak. Persze e mellé a kis anekdota mellé most el kéne magyaráznom, mi is az az isten, a szentség, illetve a templom, csak így érthetnéd meg, jó olvasóm, hogy mennyire nevetséges is volt az egész, de nem teszem. Mint már mondtam, nézz utána, javaslom a szithan szótár első kiadását, ami ugyan iszonyúan pontatlan, de erről a témáról egészen jó összefoglalót találsz benne, én itt most nem foglalom vele a helyet. A történetem szempontjából csak az a lényeges, hogy baj és botrány nélkül túlestünk az üdvözlésen, és az alapító professzorok képeinek megcsodálása után a ceremónia véget is ért. A küldöttek éjszakára visszamentek a hajóra, én meg végre hazasiethettem padlásszobám békés magányába.
XII
Maga a tárgyalás számomra végtelenül érdektelen, gazdasági kérdésekről szólt. A szithanok szándéka az volt, hogy az új hajót évente egyszer elküldik, hogy Korinoris és Szithan között rendszeres legyen a kereskedelmi kapcsolat, ehhez kerestek partnert. Mondom, egyszerű gazdaságtani kérdések, amik engem sosem kötöttek le. Maguk a küldöttek már jobban érdekeltek. Nem sokat tudtam a szithan kultúráról, csak azt, hogy alapjaiban más, mint Fehérpart népeié, hát érdeklődve lestem, ez miben nyilvánul meg, de sajnos, csalódnom kellett. A három férfi nagyon csendesen, visszafogottan és udvariasan viselkedett, mindenben a helyi szokásokat követve. Talán az volt az egyetlen különbség, hogy ruhájuk nem szürkés, hanem élénk, színes anyagokból készült, de szabása a korinorisi divat szerint való volt, nadrág és gombos kabát, egyszerű, kényelmes holmik. Az első megbeszélésre már rögtön a megérkezésük másnapján sort kerítettünk. Az egyetemi tanács termében találkoztunk reggel, az ottani, kör alakú asztal volt a legalkalmasabb, hogy kényelmesen tárgyalhassunk, mint egyenlők az egyenlőkkel. A rektor volt jelen, két gazdaságtanhoz értő professzor, Talesszin meg én. Azt hittem, egyszerű lesz, könnyed beszélgetés, de már az első negyedórában kiderült, hogy naiv vagyok és optimista, mint általában. – Azt mondják, ők csak beszélgetni jöttek – tolmácsoltam az elsőnek szóló küldött szavát, amint befejeztük a köszöngetést, amire ők elég nagy hangsúlyt fektettek. – Rendben, beszélgessünk – hagyta rá a rektor. – De azt mondják, tényleg csak beszélgetni akarnak. – Világos, megbeszéljük a kérdést, hogy kiderüljön, mi a legjobb megoldás, mi is így gondoltuk. – De azt mondják, ők nem írhatnak alá semmit. – Minek bármit is aláírni? Mi készek vagyunk kezet fogni a megállapodásra. – De ők azt mondják, alá kell írni egy szerződést, amit ők nem tehetnek meg, csak a felettesük. Valami olyan címet mond, amit talán „nagyúrnak” lehetne lefordítani. – Nem értem, mi a baj ezzel? Mi aláírjuk a szerződést, ők meg elviszik, és az illetékes tanácsnokaik majd otthon aláírják – rázta a fejét a rektor, és talán még azt is hozzátette, ez így logikus. Lefordítottam, hosszú csend volt a válasz, aztán az egyik küldött intett nekem, hogy hajoljak közelebb. – Ifjú hölgy, az istenektől való rektor nagyúr bizonyosan ezt mondja? Nem eshetett meg, hogy valahol valaki valami hibát vétett, és mi elbeszélünk egymás mellett? – Már úgy érti, hogy rosszul fordítok? – Ilyet sosem mondanék, mert hisz csak az ostobák vádaskodnak konkrét személyeket említve, ám a biztonságért, ami mindannyiunknak érdeke, kérdezze meg még egyszer! Megkérdeztem. – Pippi, ezek azt hiszik, én felmerülő új érvek és tények nélkül megváltoztatom a véleményemet? Ennyire logikátlannak néznek? – döbbent meg a rektor. – Biztos, hogy jól fordítasz? – Nem vagyok biztos benne, mert más kiejtéssel beszélnek, mint amit a szótárunk fonetikus írásmódja jelöl – vallottam meg mély sóhajjal. – Akkor figyelj alaposan, hogy kijavíthasd azt a szótárt, ha elmennek. És ismételd meg nekik, amit az előbb mondtam, már ha ez a vágyuk. Megismételtem. – Tehát az istenektől való rektor nagyúr arra gondol, ránk bíz egy nyitva hagyott szerződést? Ez nekünk súlyos teher, nem vihetjük magunkkal, mert otthon bizonyosan kerékbe törnek érte. Így a küldött. – Azt mondják, nem vihetnek el egy egyik fél által aláírt papírt, mert otthon valami komoly retorzió várja őket, aminek nem sikerült megértenem a pontos mibenlétét. – Kérdezd meg, miért nem vihetik magukkal! Megkérdeztem. – Megtiszteltetés számunkra, hogy az istenektől való rektor nagyúr eme elmepróbával szerez bizonyságot rátermettségünkről és az üzletkötésre való alkalmasságunkról! – mosolyodott el a küldött, és fejet hajtott. – A válasz egyszerű. Ha félig nyitott szerződést viszünk, otthon azt fogják hinni, az út során abba mi beleírtunk olyan passzusokat, amelyek nem a nemes Fehéraranypart, sem a nagyszerű Szithan Birodalom érdekeit szolgálják, hanem csak a mi zsebünket teszik súlyosabbá. – Azt mondja, szereti a kvízkérdéseket, mellesleg ez nem tudom, hogy jött neki elő, a szerződést meg azért nem vihetik, mert esetleg beleírnak valamit, ami eredetileg nem szerepel benne. – De hát nem akarnak beleírni semmit, nem? Fordítottam. – Természetesen sosem tennénk ilyet – felelte mosolyogva a küldött. – De Pippi, ez hülyeség! Ha nem írnak bele, miért nem vihetik el? – Az istenektől való rektor nagyúr tréfál? Mi csak kis pontok vagyunk a királyi tanács színe előtt. – Pippi, mondd meg nekik, hogy ezt én nem értem. Nagyjából itt adtam fel. – Sajnálom, én nem vagyok jó tolmács, válasszatok mást. Talán Aggot mégis elvállalja, és az orvosprofesszorok csak tudnak valamit csinálni a torkával. És már álltam volna fel, de Talesszin, aki a másik oldalon ült, és tudta, mi jár a fejemben, előrenyúlt, és visszahúzott. – Maradj, folytassuk! Kérdezd meg tőlük, mit javasolnak, ha ők nem írhatják alá, és félig aláírva nem vihetik magukkal azt a szerencsétlen szerződést. – Azt mondják, egy korinorisi tanácstagokból álló küldöttségnek a hajóval Szithanba kell utaznia, és személyesen átadni a szerződést az ottani felettesüknek. – Hogy valaki azért adja fel hosszú hónapokra a tudományos munkáját, hogy egy egyszerű, postásnak való feladatot elvégezzen? – háborodott fel a rektor. – Pippi, kérdezz rá még egyszer, hogy erre gondoltak-e. És így tovább, vég nélkül! Picit beleőrültem, és persze nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor a Tengerjáró felvonja horgonyát, és messze hajózik, én meg visszatérhetek a könyvtár háborítatlan csendjébe.
XIII.
A napok gyorsan teltek, mind egy-egy új tárgyalást hozott, és én lassan kezdtem átvenni a küldöttek akcentusát meg egy csomó, általuk használt szófordulatot. A megbeszélések szüneteiben ezekről jegyzeteket készítettem, este pedig a padlásszobámban gondosan bejegyeztem mindent egy füzetbe, amire nagyképűen azt a címet írtam, hogy „Társalgási jegyzet szithan nyelven, középhaladóknak”. És míg a tárgyalások egyre biztatóbb irányba haladtak, és mindenki reménykedett, hogy rendszeres kereskedelmi kapcsolatba kerülhetünk a távoli Szithannal, én arról álmodoztam, hogy esetleg egyszer majd kinyomtatják a feljegyzéseimet. Ha Talesszin segít, akkor biztosan. Ezt meg is említettem neki. – Igen, valóban komoly tudományos eredmény lenne egy tisztességes társalgási kézikönyv szithan nyelven, ha jól tudom, még nincs ilyen, de ha nem haragszol, most nem érek rá. Megbeszélésem van a rektorral – mentegetődzött, és rohant, mint végig abban az egy hónapban, amíg a küldöttek Korinorisban tartózkodtak. Ő a rektorral meg a többi tanácstaggal együtt rengeteg külön megbeszélésen vett részt, ahol egyeztettek, hogy mit javasoljanak a szithanoknak, és ezen megbeszélésekre én nem mentem el, mert itt nem volt rám szükség, meg valljuk meg, nem is érdekeltek ezek a részletek. Így ők a hátam mögött tanácskoztak, és csak sokkal később, úgy a tárgyalások második hetében avattak be terveikbe. – Látom, egyre jobban boldogulsz a nyelvükkel – vetette fel egy nap Talesszin, mintegy mellesleg. Az ebédlőben, a hosszú asztalok mellett ültünk a fapadokon, és a szokott húsos kását ettük, méghozzá egészségtelenül kapkodva, mert Talesszin vissza akart érni a tárgyalás megkezdése előtt, hogy még egyszer egyeztethessen a többiekkel az apróbb részletekről. – Igen, kezdek belejönni – bólogattam, és nem is néztem rá. – Mit szólnál, ha a tanács megbízna egy új szótár összeállításával? Kiesett a kezemből a kanál. – Egy új szótár? Viccelsz? – Miért, te mondtad, hogy a jelenlegi egyszerűen csapnivaló. – Na igen, a fonetikája is teljesen hibás, és ami még ennél is rosszabb, elképesztően hiányos! Még az elemi társalgási szófordulatokból sem tartalmazza mindet. – Akkor mi a baj? Hisz te mondtad, hogy vannak jegyzeteid, amik talán érdeklődésre tarthatnak számot, te kértél, hogy segítsek kinyomtattatni őket. Miért ne vállalnád el egy új szótár elkészítését? – Mert nem tudok hozzá eleget. – Hát ezen lehetne segíteni… – nézett rám féloldalasan a tányér felett, és én nem értettem semmit. – He? – Ha végül tényleg egy küldöttség utazik Szithanba, akkor azoknak is kell tolmács… – Na, az nem én leszek! – Hanem ki? – Bárki megtanulhatja a nyelvet az úton. Elvégre az hónapokig tart, nem? – Persze, bárki megtanulhatja, de miért ne használnád ki a lehetőséget, hogy elutazhatsz, és láthatsz egy új, érdekes világot? – Nem mehetek, nekem sok fontos dolgom van itt. – Úgymint? – Elmaradtam az óesszírekkel, és szeretném magam tökéletesíteni óelisszanban is. – Ez ráér. Miért nem tökéletesíted magad szithanban, aminek egyetlen, mindenki által elismert szakértője lehetnél? Akár kurzust is tarthatnál belőle… Nos, mit tagadjam, az ötlet tetszett. De az is világos volt, kevés az én bátorságom ahhoz, hogy egy ilyen nagy kalandba belevágjak. – Utazzak el, több mint egy hosszú évre? Hagyjalak itt? – Jó esélyem van rá, hogy mint politikai szakértő, én is benne legyek a küldöttségünkben – kacsintott rám. – Ó! Csak ennyit tudtam mondani, és akkor ennyiben maradt a kérdés, de pár nap múlva újra előkerült, immár sokkal konkrétabban. – Én biztosan elutazom Szithanba, Pippi, gyere velem! Ha nem is miattam, de legalább a nyelvtanulás kedvéért! Gondold el, együtt utaznánk azon a szép, nagy hajón, odaát pedig mint megbecsült vendégeket fogadnának. Megnézhetnénk a nevezetes kormánypalotájukat, tudod, amiről Hesse azt írja, hogy aranyból vannak a tornyai. – Hesse több mint ötven éve járt ott, és egyébként is, a szavahihetőségét a legtöbb elemző kétli… – Hát megnézhetnénk saját szemünkkel, hogy igaza van-e. Gondold el, olyan lenne, mint egy nagy kirándulás. Így győzködött Talesszin hosszú két héten át, míg eljött a küldöttek távozásának ideje. A rektor szép szavakkal búcsúztatta az idegen férfiakat, és kijelölte a Korinorist képviselő küldöttséget, ami majd elkíséri őket a távoli Szithanba. Talán mondanom sem kell, én is köztük voltam.
XIV.
Szithanba két út is visz Fehérpartról. Az egyik lehetőség, hogy az ember elindul északnak, aztán tovább, keletnek, égbe törő hegyláncokon, idegen erdőkön keresztül, széles folyók mocsarain, hegyek völgyeiben lapuló sivatagokon át. Az egész olyan hat-nyolc évig tart, már ha túléli az utazó, amire semmi garancia sincs. A természeti viszontagságokon túl külön veszélyt jelent, hogy közben át kell vágni néhány civilizálatlan, elszigetelten élő nép területén, mely népek közül néhány olyan primitív, hogy még az írást sem ismerik! A nyilvánvaló nehézségek ellenére a múlt században sok expedíció indult arra Fehérpartról. Néhányan vissza is tértek, és hírt hoztak egy messzi, furcsa, ám mégis civilizáltnak tekinthető birodalomról, a mesés Szithanról. A legjelentősebb ezen felfedezők közül Hesse, aki aztán hosszú könyvben írta meg viszontagságait, de azt a kritikusok apró cafatokra szedték, abszolút hiteltelennek bélyegezve beszámolóját. Én olvastam az eredetit, és láttam a mesekönyvnek átdolgozott kiadást is, az aranyos volt, de mindkettő tényleg teljesen hihetetlen. Ennyit a szárazföldi útról. A másik lehetőség a tenger, egy jó vitorlás durván hat hónap alatt szeli át a nyílt óceánt, ami Fehérpartot elválasztja Szithantól. Ezzel csak egy a baj. Eddig még egyetlenegy Fehérparton ácsolt hajónak sem sikerült az átkelés. Elvesztek még az odafelé vezető úton, a végtelen óceán toronymagas hullámai között. Ami azért is furcsa, mert ezzel szemben a szithan hajók meglehetős biztonsággal érkeznek meg és térnek haza, már az a néhány, amit odaát elindítanak. Az indulás előtt beszéltem erről egy megbízható tengerésszel, így van egy csipetnyi rálátásom a témára. A szithan hajók nem jobbak a mieinknél. Nagyobbak, sokkal nagyobbak, ez tény, de nagyon lassúak, és rettenetesen rosszul manőverezhetők, ez már a fehérparti kikötéseik alkalmával látható, ha hozzáértő szem nézi. – Akkor hogy lehet, hogy nekik sikerül? – kérdeztem, mire a tengerész csak vállat vont. – Én nem tudom. Ők azt mondják, nekik jobb varázslóik vannak. És ezen a ponton az érdeklődő elkerülhetetlenül beleütközik a szithan kultúra egyik sarokpontjába. Nem mondom, Fehérpartnak is vannak babonái, de azért Korinorisban minden gyerek kineveti azt, aki mágiáról beszél, még Ister anyó, a mocsárvári javasasszony is csak köp, ha valaki varázslatot emleget, a tapasztalt professzorok pedig udvarias kétkedéssel felvonják a szemöldöküket. Értelmes ember nem hiheti a hihetetlent! Kivéve a szithanokat, akik hisznek a megmagyarázhatatlan csodákban, a varázslatban és mágiában. – Ne érdekeljenek a részletek, statisztikai tény, hogy ezek a hajók jó eséllyel szelik át az óceánt – békítgetett Talesszin, amikor előadtam neki kételyeimet, és a matróztól hallott furcsaságokat. – Inkább örülj, hogy egy új néprajzi érdekességet figyelhetsz meg. Magam legalábbis kíváncsi vagyok, hogyan néz ki az a varázslónak tartott szemfényvesztő, és mit művel. – Nem érdekel, mit művel, az érdekel, mitől fogunk épségben megérkezni! – hisztiztem, és előre rosszul voltam a gondolattól; ott állok egy maréknyi összetákolt gerendán, a nagy óceán kellős közepén, életem pedig pár szithan szélhámos „varázsló” kezében pihen. Aztán mégis beleegyeztem, hogy menjek. Senki sem kényszerített, hisz Korinorisban soha, senki sem kényszerít senkit semmire, magam akaratából mentem. Két okom is volt. Az egyik, hogy nem akartam oly hosszú időre elszakadni Talesszintől, akivel akkor már a házasságot tervezgettük. A másik pont ugyanilyen egyszerű, ha nem egyszerűbb. Kíváncsi voltam.
XV.
A csomagolás nem sokáig tartott. Szemüvegemen és anyám gyűrűjén kívül pár öltözet ruhát vittem csak, ezenfelül semmi személyes holmim nem volt. Leszámítva természetesen egy üres jegyzetfüzetet és néhány könyvet. Merthogy az utazás előtt eladtam minden egyetemi jegyzetemet, felvettem a tolmácsolásért járó pénz előlegét is, és az egészből könyveket vásároltam, hogy a hosszú úton hasznosan tölthessem az időmet. Abban is bíztam, hogy lehetőségem lesz sokat beszélgetni a küldöttekkel, és így mire megérkezem, nagyjából már kész leszek a szótár első verziójával, de legalábbis a társalgási kézikönyvvel biztosan. Tele voltam tervekkel, de az indulás utáni napokat mégis tétlenül voltam kénytelen tölteni. Iszonyú tengeribetegség tört rám, szédültem, hánytam, fájt a fejem, a gyomrom és a bal tenyerem. – A bal tenyered? Pont a bal tenyered? Ennek semmi tudományos alapja sincs. Te hipochonder vagy – rázta a fejét Irisz, aki mint az expedíció orvosa jött velünk. Amikor ezt megtudtam, mármint hogy ő is jön, és ebben a minősítésben, teljesen rosszul lettem. – Expedíció? Mi küldöttség vagyunk, egy ismert országba tartunk, ahol emberi, civilizált kultúra vár minket. Minek nekünk orvos? – Jól jön egy olyan orvos, aki ismer minket – nyugtatgatott Talesszin. – Meg egyébként is, Irisz Gellion barátnője, miért ne jöhetnének együtt? Összesen öten voltunk. A korelnök az idősödő Heri professzor, az egyetem egyik legnagyobb állat- és növénytani szakértője, aki abban bízott, hogy útközben kiegészítheti híres tengeri moszat- és algagyűjteményét, így valamelyest csak hasznossá téve az utazás amúgy haszontalan hónapjait. Aztán jött még Gellion, a gazdaságtan ifjú titánja, és Talesszin, a jogász. Rájuk kettőjükre azért volt szükség, hogy az esetleg felmerülő apró változtatásokat szakértő módon bejegyezzék az amúgy kész szerződésbe. Ezenfelül pedig még ketten voltunk, Irisz, az orvos, és én, a beteg. Merthogy az út elején leginkább ebben a minőségemben tündököltem. – Márpedig a bal tenyerem fáj. Meg a hasam, a fejem és egy kicsit a maradék is – nyöszörögtem Irisznek, aki hosszú órákat töltött apró, félhomályos kabinomban. – A has- és fejfájás a tengeri betegség velejárója, szóra sem érdemes. A tenyered viszont nem fájhat. – De fáj! Talán tüske ment bele. – Na jó, add ide, még egyszer átnézem – sóhajtotta, és még egyszer átnézte, persze teljesen feleslegesen. Ám a napok teltek, és én lassan megszoktam a hajó himbálózását. Az émelygésem elmúlt, a titokzatos tenyérfájdalom is alábbhagyott, és végül aztán csak összeszedtem magam, és kióvakodtam a fedélzetre. Addigra már messzire hagytuk a szárazföldet meg azt a zátonysort, ami Fehérpart apró, csendes kis tengerét elválasztja a végtelen, viharos óceántól. Ennek ellenére a víz békés volt, a levegő lehetetlenül sószagú és friss, a nap ragyogott, én meg félvakon tántorogtam el az első korlátig, ami az utamba akadt. Hosszú pislogás után jutottam el odáig, hogy lássak is valamit, és ezzel együtt végtelenül elcsodálkoztam. A legénységet egészségügyi okokból Korinorisban nem engedték kiszállni, így őket csak a partról szemlélhettem meg. Nem volt bennük semmi furcsa, egyszerű, szürke köpenyekbe burkolódzva végezték a munkájukat, fel és alá mászkáltak az árbócok közötti kötélrengetegen, meg a fedélzeten. Ám most! A szürke köpenyek eltűntek, helyettük valami nevetséges, leginkább túl hosszúra eresztett házikabáthoz hasonlatos ruhákat viseltek, és milyen színekben! Piros, sárga, zöld, kék, szavamra, nem volt két egyforma árnyalat. Különösen groteszké tette az egészet, hogy mellé mezítláb voltak, piszkos lábuk végtelen kontrasztot adott tarka ruhájuknak. – Nahát, hogy ezek hogyan néznek ki! – Ha már ez zavar, akkor mit szólsz a küldöttek ruháihoz? – kérdezte Talesszin, aki segítőkészen támogatott, és oldalra mutatott. Kezét követve odanéztem, és ismét leesett az állam. Az egyik követ ott állt, nem messze tőlünk, a korlát mellett, és épp az arcát süttette a nappal, így volt lehetőségem diszkréten megbámulni. Ő is házikabátot viselt (talán pontosabb az a kifejezés, hogy kaftán), de ha a legénység ruháira a tarka jelzőt használtam, akkor az övére már nem is tudok jó szót. Ezer szín, ezer furcsa formában, virágok és állatok váltakoztak absztrakt mintákkal, amik talán az általam oly nagyon mellőzött matematikakönyvek ábráira hasonlítottak a leginkább. A hosszú ujjú, majdnem földig érő kaftánját selyemöv fogta össze derékban, a lábán csizmát viselt furcsa, felfelé kunkorodó orral, fején kendőt, melynek szára a tarkójára lógott, és a legérthetetlenebb; a selyemövbe egy széles valamit tűzött, csak pici töprengés után jöttem rá, egy kardot. – Minek neki a fegyver? – kérdeztem, és nem értettem. – Ki tudja, lehet, hogy ez afféle méltóságjelvény, mint az elmaradott törzseknél szokásos. – De Szithan nem elmaradott! Azt mondtátok, nem elmaradott, és nem veszélyes. – Nem elmaradott, nem veszélyes, ám furcsa kulturális csökevényeik lehetnek. Nem minden civilizáció olyan letisztult, mint a fehérparti. – Majd meglátjuk, majd meglátjuk – morogtam az orrom alá sötéten, Talesszin pedig kikacagott, aztán elsétált az orr irányába, hogy megmozgassa kicsit a lábát. Én meg, jobb híján, összeszedtem a bátorságomat, és odamentem a küldötthöz. – Jó napot! Szép ma a tenger – köszöntöttem kedvesen és udvariasan, amint megálltam mellette. Lassan fordult felém, mintha nem is akarna észrevenni, és a hangja is zord volt. – Immár én nem vagyok küldött, és ön szépséges hölgy, nem tolmács. Immár semmi hivatalos kapcsolat nincs közöttünk, így nem hiszem, hogy kénytelen lennék önnel trécselni, hát kérem, keressen kellemesebb elfoglaltságot, mint egy vénemberrel való fecsegés. Alaposan meghökkentem, és elsőre nem is értettem, mit akar, és nem csak azért, mert még az eddiginél is élesebb akcentussal beszélte nyelvét. – Ó, értem – feleltem azért udvariasan. – Hát kellemes napfürdőzést, remélem, még találkozunk! – köszöntem el, ami egy hajón elég hülyén hat, elvégre bizonyosan találkozunk. Ám ő csak valami olyat morgott, hogy „remélem, nem olyan hamarosan”, aztán hallgatott, én meg otthagytam. – Micsoda egy fráter! – szörnyülködött Irisz, amikor az egészet elmeséltem este a vacsoránál. Külön étkezőnk volt, amit csak mi használtunk, innen nyíltak a kabinjaink is. Az egész egy kis zárt lakosztályt alkotott, külön kijárattal a hajó közepe táján, a fedélzet szintjében, ahol rajtunk kívül senki sem járt. – Ki tudja, lehet, hogy valamivel megbántottam… – De hát őszinte jóakarattal közeledtél felé, nem? Ezt értékelnie kellett volna, még akkor is, ha vétesz néhány formai hibát a nyelvtanukban. – Ki tudja, talán nem csak nyelvtani hibát vétettem… – ráztam a fejem tétován, és tovább ettem a vízben főtt, húsos kását, amit aznap a soros szakács, Gellion kicsit elsózott. A későbbiekben még többször próbálkoztam kapcsolatot keresni a hajó legénységével, ám senkivel sem tudtam beszédbe elegyedni. A küldöttek, ha nagy ritkán találkoztunk, mindig udvarias frázisokkal ráztak le, a matrózok pedig egyszerűn behúzták a nyakukat, ha megszólítottam őket, majd ijedten körbepislogtak és elszaladtak. Ezt semmivel sem tudtam megmagyarázni, hát végül beletörődtem, és nem zavartam őket többet a munkájukban, csak csendesen figyeltem a kabinjaink előtti fedélzetrész korlátjának dőlve. A legérdekesebb látvány kétségkívül az a bizonyos „varázsló” volt, aki az óceánon való átkelésünket hivatott biztosítani. Ő minden reggel kiment a hajó orrába, ezerszín kaftánját tépte a szél, és széttárt karral várakozott, ki tudja, mire. – Elcsendesíti az előttünk támadt viharokat – vallotta meg egyszer az egyik tengerésztiszt, akit sikerült elkapnom, és szóra bírnom, de belőle sem tudtam többet kiszedni, eme rövid megnyilatkozás után leszegte a fejét, és bocsánatkérések közepette elkotródott mellőlem. Magával a varázslóval sem beszéltem sokkal többet. Amikor először láttam, oda akartam menni hozzá, hogy bemutatkozzam, és megtudjam, ki ő, ám egy fegyveres férfi elállta előttem az utat. – Az istenektől való tudású Jahharat varázslómester nem szereti, ha megzavarják – ragadott karon. – Ó, hát akkor majd megvárom, míg befejezi, és majd utána bemutatkozom – feleltem udvariasan. – Mint az imént már mondtam önnek, szépséges hölgyem, az istenektől való varázslómester nem szereti, ha megzavarják – ismételte a fegyveres férfi, és megszorított, méghozzá igen erősen. – Aú, ez fáj! – nyögtem. – Mit szorongatja a karomat? – Az én feladatom Jahharat varázslómester biztonságára és nyugalmára felügyelni, ha nem hallgat a szavamra, rosszabbul is járhat! Ezen a kijelentésen módfelett elcsodálkoztam, fogalmam sem volt, mire céloz, ám nem kérdeztem rá, csak dühösen felvetettem a fejem. – Értelmes, egyetemet végzett ember vagyok, és egészen jól beszélek szithanul is, hát kiválóan értem, ha valamit elmagyaráznak nekem, és természetesen hallgatok a józan észérvekre. Tehát teljesen felesleges szorongatnia a karomat, ez visszataszító és kulturálatlan. Viszontlátásra! – köszöntem el, és azt is hozzátettem, bár csak mormogva, hogy „modortalan fráter”, ami végül is csúf sértés. Meg is bántam, hogy ilyen neveletlen voltam vele szemben, rögtön az után, hogy kitéptem a karom a kezéből, és felvetett fejjel elsiettem kabinunk irányába. Azonnal elhatároztam, hogy amint lehet, bocsánatot kérek. Ám nem adódott alkalom az utazás hosszú hónapjai alatt, bár többször láttam a férfit, de egyszer sem sikerült elkapnom a pillantását, mindig elnézett a fejem felett, én meg nem akartam csak úgy megszólítani, hisz láthatóan nem kívánta a társaságomat. Ezt kénytelen voltam elfogadni, hisz tényleg megbánthattam elhamarkodott szavaimmal, így nem háborgattam, és mivel szinte állandóan a varázslónak tartott férfi társaságában tartózkodott, hát őt sem. Mindössze egyetlenegyszer sikerült a szélhámost egyedül találnom. Már alkonyodott, a tenger feletti párába belevesző napfény vörösesre festette a hajó korhadó fáját, a hullámok hátán meg-megcsillant rőt fénye. A varázsló a hajó orrában állt, és messze előre tekintett, karcsú alakját kiemelte a mögöttünk lenyugvó nap, kaftánja, fejkendője színei tarkán sziporkáztak az alkonyat csillogó ragyogásában. Magam véletlenül vettem csak észre, amikor esti, egészségmegőrző sétámat végeztem. (Irisz mint lelkiismeretes orvos, mindannyiunknak kötelezővé tette, hogy napi egy órát járjunk a fedélzeten, ha már labdajátékra nem volt lehetőség a hajón.) Én már éppen befejeztem a későre nyúló sétát, de még utoljára előrementem, és mivel úgy láttam, a mogorva fegyveres ember nincs vele, megkockáztattam, hogy közelebb megyek, majd mivel nem lett belőle baj, megszólítottam: – Jó estét! Szép a naplemente, igaz? – kedélyeskedtem őszinte mosollyal az ajkamon. Lassan fordult meg, beesett, napbarnította arcát vöröses fénybe vonták az alkonyati fények, szeme halott volt, tekintete a semmibe veszett. – Szép az, amit az istenek annak látnak – felelte kongó, kifejezéstelen hangon. – Ki lenne itt, e való, poros világban oly merész, hogy szembehelyezkedik véleményükkel, és maga szab szabályt, ítélkezik és dönt, az istenek helyett? – Ööö, ez érdekes vélemény… Ám a naplemente azért szép! – szögeztem le, nagy-nagy zavarban. Az istenekkel kapcsolatban akkor még szinte semmit sem tudtam, csak a definíciót, ami, ugye, magában nem nagyon használható. – Ó, tehát te a saját fejed után mégy, és arcon köpöd az isteneket? – húzta el a száját gúnyosan, majd elnézett a fejem felett, egyenesen bele a lenyugvó napba. – Vannak ilyenek közöttünk, útjuk vagy csúf véget rejt, vagy szédítő magasba emelkedik, amit a közönséges halandók nem is érthetnek meg. – Tényleg? – kérdeztem érdeklődve. – Kedves öntől, hogy így látja, ám ha már úgyis beszélgetünk, nem mondana pár szót a munkájáról? Végtelenül érdekel, hogy mi egy varázsló feladata egy ilyen nagy hajón. Arca egyik pillanatról a másikra borult el. – Szithan legértékesebb titkait őrzi elmém, kincseiből semmit sem kaphatsz meg, idegen, ajkaim gátján egyetlen szó sem bukik át, ami nem a te ganajos füledbe való! – emelte fel gőgösen a fejét, aztán egyszerűen visszafordult a tenger felé. Picit még tébláboltam, hogy akkor most megint megszólítsam, vagy részéről ez búcsúzás volt, de akkor észrevettem a fegyveres kísérőjét, egyenesen felénk tartott, és vele nem akartam beszélni, hát rövid elköszönés után elsiettem. A találkozásról aztán pontos jegyzeteket készítettem még aznap este, és töretlenül bíztam benne, hogy még kiegészíthetem. Ám hiába, utána egyszer sem sikerült beszélnem a szélhámossal, csak távolról leshettem meg, mit csinál. Mondjuk leginkább a hajó orrában állt, néha kalamolt, és talán verseket is szavalt, legalábbis párszor mintha mozgott volna az ajka, mindössze ennyit sikerült megfigyelnem, így a varázslókról szóló jegyzeteim igen csekély terjedelműek maradtak, annak ellenére, hogy együtt utaztam egy ilyesfajta szélhámossal. És sajnos más téren sem sikerült folytatnom a kutatásaimat, mert a hajón mindenki elzárkózott előlem. Talán számukra idegen, fehérparti modorom vagy csúnya kiejtésem miatt, töprengtem, ám nem sikerült megtudnom távolságtartásuk okát. Végül beletörődtem, és a magammal hozott könyveket olvasgattam, illetve tovább tanultam a szithan nyelvet az egyetemi könyvtárból hosszú távra kölcsönzött szótárból, remélve, ha hiányos is, de legalább nem pontatlan. A napok pedig teltek, a hajó meg csak szelte és szelte a hullámokat, az ég egyre vakítóbban kéklett, és egyre melegebb szél feszítette a vitorlákat, míg végül elérkeztünk a mesésnek tartott Szithanba.
XVI
A kikötés rendben ment, és jó fél napig tartott. Az egészet a kabinablakomból néztem végig, tenyérnyi nyílás a fedélzet szintjében, így leginkább rohanó lábakat láttam, mögöttük meg a tengert, aztán lassan a képbe fordult egy lehetetlen város. Magasba törő tornyok és kupolák, csillogó rézzel vagy vakítóan kék kerámiával fedve, ebből állt az egész, legalábbis ez volt az első benyomásom. Mintha a lakosok ezzel akarták volna kompenzálni, hogy városuk az alföldön áll, ami nekem, aki Korinorisban élt, ezerméteres csúcsok árnyékában, elsőre nagyon szokatlannak tűnt. Ám az első nap nem sokat bámészkodhattam, mert mire kikötöttünk, leszállt az este. Másnap reggel, amikor befejeztük a reggelit, bejött egy alacsony kis ember díszes kaftánban, gyöngyökkel kivarrt sapkácskában, szandálban, és mélyen meghajolt előttünk. – Nagyurak, dicső Korinoris városából való nemes küldöttség, az én nevem Rassah, és rabszolgája vagyok az önöket vendégül látó nagyúr, az istenektől való Harh’Hatalnak, Merh’Ameth hercegének, aki azért rendelt önök mellé, hogy mindenben alázatos szolgálatukra tegyek, kerékbe törés terhe mellett – mutatkozott be, amit én lefordítottam, természetesen kihagyva azokat a szavakat, amiket csak hosszas magyarázkodással ültethettem volna át, mint például „nemes”, „rabszolga”, „herceg” és persze „kerékbe törés”. Merthogy ezen kifejezésekre nincs pontos, de még csak hozzávetőleges fehérparti fordítás sem, így bocsáss meg, jó olvasóm, hogy szithan szavakat szövök mondataimba, nem tehetek mást, ha meg akarom őrizni a történeti hűséget. Nézd meg a szótárban, mit jelentenek, ott legtöbbjükre tűrhető magyarázatot találsz, és egyébként is, ha figyelmesen olvasod életem történetét, hamarosan magad is fogalmat alkothatsz jelentésükről. – Az istenektől való herceg megadja a lehetőséget, hogy belépjenek a Déli Kapu szentélyébe, ahol áldozhatnak az isteneiknek, saját szokásaik szerint! – folytatta, mi pedig örömmel elfogadtuk a meghívást, és követtük, le a hajóról. A szárazföldre szállásig remekül ment a dolog. Én önfeledten ámultam és bámultam. Hajónk mellett más, kisebb vitorlások horgonyoztak, amiket érkezésünk pillanatában is rakodtak, emberek hosszú kígyói görnyedtek tömött zsákok alatt, távolabbról odalátszott a piac, akkor csak kusza káosznak láttam a sátrak és pultok között tolongó emberek sokaságát, köröttünk két-három emeletes házak magasodtak. Csodálkozva néztem a színesre festett falú, boltíves ablakú épületeket, a rácsosra hagyott spalettákat és sokszínű függönyöket meg a tarka kaftános, hangosan zajongó tömeget, amit aranyló páncélos katonák kordona tartott tőlünk távol, némi helyet szorítva nekünk a széles téren, ahova a mólónk nyílt. A katonák gyűrűjében pedig öt egyszemélyes gyaloghintó várt minket, rézzel borított, díszesen faragott, ablakos kis fülkék, melyeket négy-négy izmos, fiatal férfi tartott. Mindannyian akkor láttunk először ilyesmit. – Hogy én ebbe szálljak bele? – szörnyülködött az idős Heri professzor. – De hát ezt emberek cipelik! Mint lelkiismeretes tolmács, még egyszer rákérdeztem a dologra, de a kísérőnknek szegődött, Rassah nevű férfi csak megerősítette, ezzel kell utaznunk annak a bizonyos „áldozat”-nak a színhelyéig, amit ő folyamatosan „templom”-nak titulált. – Hogy emberek verejtékezzenek a súlyomat cipelve? Nem vagyok annyira öreg, hogy erre rászoruljak! – rázta az öklét felháborodottan Heri professzor, és kicsit megszédült, ahogy felment a vérnyomása, úgyhogy Irisznek kellett megtámasztania. – Ha ezt kérik, ezt kérik! – figyelmeztette súgva Talesszin. – Lehet, hogy ez valami különleges figyelmesség, amit udvariatlanság elutasítani! – Soha nem hagyom magam ezzel megalázni! – dühöngött a professzor, de aztán én is győzködni kezdtem, és végül elfogadta a helyzetet. Pedig nekem sem volt a dolog egyértelmű, kifejezetten feszélyezett a tudat, hogy emberek hordoznak, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam, mintha ettől könnyebb lennék, és mozdulni sem mertem, nehogy ezzel is nehezítsem a dolgukat. Így akkor, az első alkalommal nem igazán néztem meg a várost, csak ücsörögtem a leengedett függönyök mögött, mint egy ijedt cickány az áradó mocsár közepén, aztán meg máris ott voltunk az épületben, amiről később kiderült, hogy a Déli Kapu szentélye, ahol tradicionálisan a városba érkező, nagy hatalmú idegeneket fogadják. Te, jó olvasóm, nyilván még sosem jártál templomban, én pedig kevés vagyok elmondani neked, mit is jelent Szithanban ez a szó. Egy hatalmas termet képzelj el, benne márványoszlopok, aranyozott domborművek, súlyos réz gyertyatartók, csillogó páncélos őrök, fény és ragyogás. Később megtudtam, hogy kifejezetten a mi kedvünkért a herceg kivitetett egy csomó kegytárgyat, hogy ne zavarjon minket a nagy pompa, mert hallott róla, hogy Fehérpart népe kedveli az egyszerűséget. Így is borzalmasan kicsinek éreztem magam, míg végigsétáltunk a nagy csarnokon, cipőnk bántón kongott, az apró zajnak ezer visszhangot vetettek a tarka, mozaikokkal díszített falak. A terem végében pedig már várt ránk néhány hosszú szakállú, tarka kaftános, felfelé kunkorodó orrú csizmát viselő férfi. Ma már tudom, papok voltak mind, a szentély teljhatalmú urai, mind vagy hatezer aranytallér fizetést kaptak évente, ami mellé fejenként hatvan személyi rabszolga, kényelmes szállás és saját gyaloghintó járt. A tekintélyük meg akkora volt, mint Korinorisban egy tanszékvezető professzornak, csak hogy valamivel érzékeltessem, miféle társadalmi pozícióban volt az a pár ember, aki mélyen hajlongva fogadta kis csoportunkat, és a minket vendégül látó Harh’Hatal herceg óhaja szerint kerékbe törés terhe mellett biztosítottak, hogy alázatos szolgaként részt vesznek a szertartásban, amit a saját isteneink tiszteletére tarthatunk, saját szokásaink szerint. – Istenektől való, nemes idegenek, minden vágyunk, hogy templomunk oltárán fellobogjon áldozatotok tüze, vagy ha vért kívántok felajánlani isteneiteknek, mi készségesen hozunk bármiféle állatot vagy embert, ami ugyan nekünk nem szokásunk, de Merh’Ameth hercegének vendégeiért mindent készek vagyunk megtenni! – szónokolta vezetőjük, majd bizalmasan közelebb hajolt, lehalkította a hangját: – Remélem, ezt majd kegyeskednek megemlíteni neki! – tette hozzá cinkosan rám mosolyogva, én pedig szinte szóról szóra le tudtam fordítani kacifántos mondatait, ám megérteni nem igazán sikerült, mit akarnak tőlünk. – Miféle sületlen ostobaság ez? Hát hogyan lehetne odaadni valamit holmi nem létező isteneknek? – rázta a fejét Heri professzor, amint körvonalazódott előtte a helyzet, aztán összedugtuk a fejünket, ott, a templom közepén, a papok, a kísérőik és a fal mellett álló páncélos, lándzsás férfiak figyelő tekintete által követve. – Talán ez egy megcsontosodott, régi szokás, amit tartanak, hagyománytiszteletből – vélekedett csendesen Gellion, de ő sem értette, mit kéne tennünk. – Ostoba hagyomány, ami észszerűtlen cselekedeteket vár el az embertől! – méltatlankodott a professzor, szintén halkan, suttogása így is visszhangot vetett a nagy csarnokban. – De tiszteletlenség, ha nem fogadunk el valamit, amit kedvesen felajánlanak – vélekedtem. – Én azt indítványozom, hogy pusztán udvariasságból áldozzunk valamit. – De Pippi, hülye vagy! – torkolt le élesen suttogva Irisz. – Hogy áldozzunk, mit és miért? Még ha akarnánk sem tudjuk, hogyan kell. – Ne áldozzunk fel semmit, ellenben a professzor tarthatna egy beszédet – javasolta áthidaló megoldásként Talesszin, mire Irisz és Gellion egyszerre nyitotta szóra a száját, és igen illetlen módon, egymás szavába vágva tiltakoztak, de Talesszin nem hagyta magát, tenyerét párszor összeütve visszavette a szót, aztán szavazást kért, és három a kettő ellen elfogadtuk indítványát. Én lefordítottam a döntést a papoknak, akik karjukat összefonva várták meg, míg megvitattuk a helyzetet, a végén pedig mély főhajtással fogadták határozatunkat. – Nekünk megtiszteltetés, ha részt vehetünk istenektől való bölcsességű, idős vezetőjük által tartott imádságon. Áhítattal hallgatjuk majd minden szavát – bizonygatta, majd Heri professzor előtt kezdtek el hajlongani. A professzort ez nagyon kényelmetlenül érintette, ezért kicsit zavartan kezdte, de gyorsan belelendült, és egyetemi előadásaink szép, tárgyilagos stílusában tartott egy remek kis beszédet, amiben nagy vonalakban vázolta, milyen hasznos és jövőbe mutató, ha két ország felveszi a kapcsolatot, milyen gyümölcsöző, ha idegen kultúrák keverednek, és távoli egyetemek kicserélik tudásukat. Én képességeimhez képest fordítottam, majd megtapsoltuk a professzort. Mi, fehérpartiak. A papok és kísérőik csak néztek, de amikor látták, hogy mi tapsolunk, gyorsan követték a példánkat. Ám látszott, hogy nem meggyőződésből teszik, hanem csak udvariasságból, és ráadásul a falak mellett álló fegyveres férfiak még erre sem vették a fáradságot, csak továbbra is faarccal bámultak, mint végig az egész beszéd alatt. Ez nagyon kényelmetlenül érintett minket. – Biztos, hogy nem tetszett nekik! – zsörtölődött kifele menet a professzor, és utána egész nap rossz kedve volt, hiába vigasztaltuk Irisszel, hogy nagyon jó volt a beszéd. – Valószínűleg én fordítottam ügyetlenül – bizonygattam, és ez kicsit megnyugtatta. Amúgy ezzel a ceremónia véget is ért, a helyiek nevében senki sem tartott beszédet, még csak nem is köszöntöttek minket, csak egyszerűen visszakísértek a hajóra, ahol az első napokban laktunk. A herceg maga nem is jelent meg, amit Gellion később, a vacsora alatt nehezményezett is. – Végül is ő a vendéglátónk, illett volna fogadnia minket, legalább egy kurta „jó napot” erejéig. – Talán betegeskedik – vélte Irisz. – Igen, ez érthető mentség! – visszakozott Gellion, aztán kedvesen orron pöckölt. – Pippi, mi ez a nagy búskomorság? Amióta visszajöttünk, meg sem szólalsz. – Nem tudom, csak… Úgy nyomasztott az egész. Az a nagy csarnok, az a hatalmas tér, azok az élénk színek. Olyan kicsinek és szürkének éreztem magam! – törtem ki. Érthetetlenül rossz előérzetek gyötörtek, pedig tulajdonképpen örülnöm kellett volna, hogy épen megérkeztünk, és átmenetileg nem fenyegeti életemet a nyílt óceán ezer vihara, de nem! Féltem, és nem is tudtam, mitől, csak egyszerűen ennek a furcsa világnak az idegenségétől, attól a végtelen értetlenségtől, amivel szemléltük egymást, mi fehérpartiak, és ők, szithanok, féltem attól a csodálkozástól, ami felvillant a szemükben, amikor számunkra teljesen természetes dolgokat cselekedtünk, és úgy általában, féltem a jövőtől, ami hirtelen nagyon sötétnek és félnivalónak tűnt. De a többiek nem osztoztak rossz érzéseimben. – Egyszerű lélektani hatás, az a nagy csarnok tett neked rosszat – legyintett Talesszin nemtörődöm módon, szerteágazó tudásának biztos bástyái mögül szemlélve a világot. – Ha valaha betévedtél volna egy pszichológiakurzusra, tudnád, hogy a megilletődés és a jelentéktelenség érzése természetes emberi reakció, ha az egyén valami monumentális vagy legalábbis megdöbbentően nagy dologgal szembesül. Nem kell tőle kétségbeesni! A magyarázatot, jobb híján, elfogadtam, aztán elfelejtettem az egészet, mert a szó elterelődött a másnapi, a ronitinisi kereskedőházban való vacsorára.
XVII.
Még sosem jártam Ronitinisben, de azt mondják, az Fehérpart egyik leggazdagabb városa. Ennek ellenére az egyetemének nagyon gyenge a könyvtára, már Korinorishoz képest, de az tény, hogy a gazdaságtani és jogi tanszékeik erősek, így nem csoda, hogy ott élnek Fehérpart legvagyonosabb kereskedői. Nagyon jó érzékük van az üzlethez, és nem sajnálják a befektetett munkát sem, így szinte természetes, hogy ők vették fel a leghamarabb (és a mi érkezésünk előtt egyedüliként) a kapcsolatot Szithannal. Hogy pontosan hogyan érdekeltek az óceánt átszelő hajók által szállított áruk forgalmazásában, azt nem tudtam, számunkra akkor és ott az volt a lényeges, hogy üzleti ügyeik intézésére kereskedőházat építettek Szithanban. Néhány titkár és könyvelő élt és dolgozott itt egy megbízott kereskedőbiztos felügyelete alatt, egy maréknyi fehérparti ember, akik örömmel láttak minden újonnan érkezettet. Minket is meghívtak, rögtön érkezésünk másnapján, és mi szívesen mentünk. Már maga az épület látványa is jólesett a szememnek, kedélyes, kockaforma ház apró, zsalugáteres ablakokkal, piros cseréptetővel. A belseje is fehérparti módon volt berendezve, bár a kereskedőbiztos, Orinis Metra megmutatta, hogy van egy szithan stílusú szobájuk is, a helyiek fogadására. – Ezt a gesztust meg kell adnunk, ezzel mutatjuk, hogy tiszteletben tartjuk a szokásaikat – mentegette magát szégyenkezve az arannyal hímzett függönyök és puha bársonypárnák előtt, aztán átmentünk az ebédlőbe, ahol már az asztalon állt egy nagy tál húsos-zöldséges kása. Hamarosan kellemes társalgás alakult ki, négyen voltak vendéglátóink, a középkorú Metra mellett még két ifjabb férfi és egy nő, művelt, kedves emberek. A művészetekről fecsegtünk, meg a szithan építészetről, ami mindannyiunkat meghökkentett célszerűtlenségével, aztán egy alkalmas pillanatban csak előhoztam a témát, ami az egész úton foglalkoztatott. – Azt hallottam, errefelé nagyon élénken élnek még egyes primitív babonák. Az emberek itt valóban hisznek a varázslatokban? – Hogy hisznek-e? Meghiszem azt! – kacagott fel az egyik titkár. – És? – noszogattam, mire gúnyosan elmosolyodott. – Csak nem azt akartad kérdezni, hogy valóban esnek-e itt csodák? – Nem, dehogy! – visszakoztam felháborodottan. – Kifejezetten csak mint kultúrtörténeti kuriózum érdekel! – Nos, a válasz igen, itt hisznek a varázslatokban. A piactér csak úgy hemzseg mindenféle szélhámosoktól, akik kézrátétellel gyógyítanak, szerelmi bájitalokat árulnak, meg van egy csomó átkot mondó ember, tenyérjós, boszorkány meg ilyesmik. Kis társaságunk elszörnyedve hallgatta. – És tényleg van, aki hisz nekik? – Hogy van-e? Inkább az a kérdés, van-e, aki nem? Szithanban mindenki hisz a csodákban. Én már láttam olyan embert, akit elítéltek azért, mert elátkozta a szomszédját, hogy annak a kecskéje ne adjon tejet. – Akkor itt komoly gondok vannak a jogrendszerrel – sóhajtott döbbenten Talesszin, ez a kérdés nagyon szíven ütötte. – Egyáltalán, működik? – A szithanoknak megfelel, minket meg nem érint, így hát végül is mindegy – vont vállat a titkár, akit eredendően kérdeztem, és bár engem ennél jóval több érdekelt volna, másra terelődött a szó. Vendéglátóink az otthoni hírek felől érdeklődtek, Heri professzor elmondott pár érdekfeszítő apróságot a tengeri algákról, valaki elszavalt egy modern verset, roppant kellemesen telt az idő. Amikor befejeztük a kását, a házigazda azt javasolta, az ünnepi alkalom apropóján együnk egy kis gyümölcsöt is, amit mindenki örömmel fogadott a hosszú tengeri út után. Én már ugrottam is, hogy kivigyem a tányéromat, és segítsek behozni a második fogást, de Metra megfogta a kezem. – Hagyd, ne fáradj! Ezzel tapsolt, mire bejött egy középkorú, kurtára nyírt hajú férfi, és leszedte az asztalt. Magam nagyon elcsodálkoztam, és már majdnem megérdeklődtem, ki ez az illető, de ekkor Talesszin megkérdezte asztalszomszédjától, milyenek a helyi tárgyalási szokások, és a válasz nagyon érdekelt, hát közelebb hajoltam, és elfeledkeztem az egészről. – Nos, ha tárgyalni akartok velük, legyetek résen! – intett minket nevetve a fiatal titkár. – A szithanok hajlamosak itt-ott picit megmásítani a szerződések szövegét, hogy nekik jobb legyen! – De hát minden üzleti kérdésben vannak észszerű, reális, mindkét fél számára elfogadható kompromisszumok, ők ettől eltérnének? – kérdezte Gellion, aki értett a gazdaságtanhoz. – Mondom, néha hajlamosak rá. Egyébként kivel álltok üzleti kapcsolatban? – kérdezte a titkár. – Magával a kormányzattal – felelt Gellion, aztán felém fordult. – Mi is rá a szithan kifejezés, Pippi, milyen tanács? – Királyi – feleltem sietve. – Királyi, avagy más kifejezéssel úgynevezett koronatanács, az ő nevükben járt nálunk a szithan küldöttség. – Persze, persze – bólintott rá Metra. – Jog szerint Szithanban csak a király kereskedhet az államhatárokon kívül, de ez csak formaság. Az biztos, hogy Korinorisban a királyi tanács emberei voltak a küldöttek, de az is, hogy az a hajó, amin érkeztek, egy nemesúr tulajdona, és a rajta szállított áru adó után maradó haszna is az övé. Szóval leginkább csak az számít, ki fogadott itt titeket – magyarázta tárgyilagosan. – Egy Harh’Hatalnak nevezett emberrel kell tárgyalnunk – válaszoltam sietve. – Harh’Hatal herceg valóban komoly, tehetséges férfi, a családja pedig, a Merh’Ameth, befolyásos tényező a Birodalomban – biccentett Metra elismerően. – Azt mondod, tulajdonképpen ő az üzleti partnerünk, nem a kormány? Ez esetben igen furcsa, hogy egy tőle független tanács küldötteire bízta a szerződés megszövegezését – rázta a fejét Gellion, majd mint hozzáértő, rögtön ki is fejtette véleményét: – Ez nagy könnyelműség, hiszen ha ő felelős a haszonért, akkor az esetleges kudarc esetén ő lesz felelősségre vonva. Nem tudom, miért hagyta akkor másra a munkát – bölcselkedett, mire házigazdánk gúnyosan elmosolyodott. – Ne aggódjatok érte! Először is, nem hiszem, hogy őt bárki bármiért is felelősségre vonhatná. Továbbá az is biztos, hogy nem bízta másra a szerződés megszövegezését. Bármiféle papírt is hoztok neki, alaposan át fogja nézni, és ha kell, az egészet átíratja. – De akkor mi értelme volt annak, hogy mi már a küldöttekkel is tárgyaltunk? – csodálkozott Talesszin. – Nem sok, de ne zavartassátok magatokat, a szithan szokások megkövetelik ezt a kis vargabetűt – legyintett Metra, mint aki nem is törődik a kérdéssel. – Mármint hogy feleslegesen töltsük az időnket egy később felhasználás nélkül kidobott szerződés megfogalmazásával? – kérdezett rá Gellion, és értetlenül rázta a fejét. – Ez nagyon… furcsán hangzik, csak hogy ne használjak erősebb kifejezést. – Talán nekünk furcsa, de nekik természetes – magyarázta Metra türelmesen. – A szithanok gondolkodásmódja néha kicsit kacifántosabb, mint a miénk. De a lényegen ez nem változtat. Harh’Hatal megbízható üzleti partneretek lesz, és nagy valószínűséggel nem fog becsapni titeket. – Becsapni? Ha becsapnak, vége az üzletnek, többet nem állunk velük szóba! – harciaskodott Heri professzor, házigazdánk csendesen nyugtatgatta. – Ez nyilvánvaló, ám lássuk be, ez az üzlet nektek is hasznot hoz, kár lenne valami buta félreértés miatt elszalasztani. – Meg hát errefelé oly könnyen elveszti az ember a fejét – jegyezte meg a nő, aki eddig alig beszélt, és gúnyosan elmosolyodott, mintha valami kétértelmű dolgot mondott volna, de házigazdánk egy zord pillantással belefagyasztotta a szót. Pillanatra nehéz csend telepedett az asztal fölé, amit Irisz tört meg, laza, fecsegő hangon: – Tényleg, ti egyedül éltek itt? – kérdezte könnyedén, udvariasan elterelve a szót az előbbi, és valamiért kicsit kínossá vált témáról. – Egyedül? – kérdezett vissza a házigazda. – Ha jól rémlik, evés közben valaki azt említette, te házas vagy, egy szithan nőt vettél el – folytatta Irisz, és könnyedén körbenézett, de senki sem vállalta magára az említett megjegyzést. – A feleségednek nincs kedve csatlakozni a társaságunkhoz, vagy talán valamit rosszul értettem? Metra egy picit felvonta a szemöldökét, aztán mosolyogva fejet hajtott. – Jól értetted, valóban szithan asszony a feleségem, ám ma, sajnos, gyengélkedik, ezért nem jött le. A nevében is bocsánatotokat kérem! – Semmiség! – bizonygattuk, és Irisz még azt is felajánlotta, hogyha orvosra lenne szükség, ő természetesen megtesz minden tőle telhetőt, de Metra ezt nem fogadta el, és a társalgás tovább folyt. Én meg el is felejtkeztem erről az egészről. Csak akkor jutottak az eszembe házigazdánk szavai, amikor kimentem a mellékhelyiségre. Egy hátsó kis folyosóról nyílt, és visszafele jövet észrevettem, hogy innen indul egy lépcső felfelé. „Nem jött le”, így mondta Metra, amikor a feleségét mentegette. A feleségét, aki szithan asszony. A lelkiismeret persze azonnal megszólalt bennem, nem szép dolog háborgatni egy beteget! Más oldalról viszont annyira sok mindent szerettem volna kérdezni tőle! Leginkább néhány ige vonzata érdekelt, meg tele voltam fonetikus problémákkal. Ugyan, mi baj lehet belőle, ha kicsit felmegyek, és megkérdem, nincs-e valamire szüksége? Ha elküld, hát visszajövök, nincs abban semmi! Egy pillantást még vetettem az ebédlő ajtaja felé, bentről kacagás hangzott fel, nyilván jól elvannak nélkülem is, talán fel sem tűnik, hogy picit késlekedem! Így elindultam felfelé, és te, jó olvasóm, ha már ezért megvetsz, hát tedd le ezt a könyvet, és olvasgasd inkább Hesse utazásának mesévé átírt változatát, szith’szavah! Odafent egy másik világ fogadott, a padlón szőnyeg, a fal színesre festve, itt-ott szép szőttesek takartak bele az élénk ábrákba, és pazarlóan sokágú réz gyertyatartók szórták a fényt a praktikus és takarékos olajmécsesek helyett. Ez lenne hát a kereskedőbiztos szállása, csodálkoztam, és óvatos léptekkel, lábujjhegyen haladtam tovább. Nem akartam, hogy a cipőm nagyon összekoszolja a puha szőnyeget. A folyosóról ajtók nyíltak, az egyik mögül valami halovány énekhang hangzott ki, ide kopogtam be. Az éneklést mintha elvágták volna, rám nehezedett a csend, és elég hosszan tartott ahhoz, hogy arra kelljen gondolnom, az illető a szobában rosszul lett, azért nem felel. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Tarka kis helyiségbe jutottam, a falon prémek és szőnyegek, a földön selyempárnák, meg rengeteg apró vicik-vacak szerteszórva, amiknek rendeltetését hirtelen fel sem tudtam fogni. Itt egy fésű, ezt felismertem, mellette réztükör, ez is rendben, de hogy az a sok kis tégelyecske mit tartalmazhat? Embert sehol sem láttam, hát óvatosan betettem magam mögött az ajtót, és körbenéztem. – Van itt valaki? Kérdésemet rövid csend követte, majd megmozdult az egyik különösen finom, kissé áttetsző anyagú faliszőttes, ami talán egy szomszéd szobába vezető ajtót rejtett, és mögötte haloványan kirajzolódtak egy ember körvonalai. – Nem értem a nyelved, idegen – szólalt meg egy vékony hang szithanul. – Én viszont értem a tiédet! Bocsáss meg, hogy megzavarlak, én csak erre jártam, izé, talán segíthetek valamiben? – kérdeztem, kissé zavarban. A szőttes ismét megmozdult, tágra nyílt szemű, gyönyörű nő lépett ki mögüle. Lélegzetelállítóan gyönyörű! Derékig érő, fekete haj, amit nem csavart kontyba, csak egy hímzett pánttal fogta hátra, a vállára vetve valami csipkeszerű köpenyt viselt, az alatt semmit, ezt teljesen látni lehetett az áttört anyag lyukain át. Azonnal sarkon fordultam, és éreztem, hogy a fülem hegyéig elvörösödöm. – Ó, elnézést, bocsánat, sajnálom, nem akartam semmi rosszat, csak gondoltam, talán válthatnánk pár szót, esetleg, ha nem zavarok… – Nem zavarsz, szívesen beszélgetek. A gazdám ritkán enged be hozzám szithanul értő embereket. – Tessék? – Tudod, általában bezárva tart – magyarázta a kedves hangú nő. – Megkínálhatlak egy kis édességgel? – Ööö, megfordulhatok? – kérdeztem, immár teljesen zavarban, még mindig az ajtót fixírozva, háttal a szobának. – Persze. Megfordultam. Ott ült a párnákon, kecsesen maga alá húzott lábakkal, és még mindig nem volt rajta semmi, csak az a csipkés izé, ami mintha nem is lett volna. De őszinte kedvességgel nézett rám, és őt láthatóan nem feszélyezte a helyzet. – Ülj le, kedves idegen, és vegyél egy kis csokoládét. Még mindig nagyon zavartan lezuttyantam az általa mutatott párnára, és kivettem egy izét a felém nyújtott, talpas réztálról, mindezt úgy, hogy ne nézzek rá, és ez mellesleg természetesen hasson. – Tényleg nem zavarok? Már jobban vagy? – érdeklődtem közben. – Nem zavarsz, és jól vagyok, semmi bajom sincs. – Érdekes, Metra azt mondta, a felesége gyengélkedik, azért nem jön le – motyogtam zavartan. – Esetleg nem te vagy a felesége? Ez esetben bocsáss meg, hogy teljesen idegenül rád törtem! – De én vagyok a felesége, így szokott bemutatni. Ám nem vagyok rosszul. – Akkor miért nem jöttél le? – ráztam meg a fejem, és bekaptam a csokoládénak nevezett izét, mert az elkezdett undorító, barnás masszává olvadni az ujjaim között. – Azért nem mentem le, mert megtiltotta. A felháborodástól tágra nyíltak a szemeim, és egyszerre nagyon sok minden akartam mondani, de nem szólhattam semmit, mert a csokoládé teljesen összeragasztotta a számat. A nő udvariasan szemlélte küzdésemet, aztán előrehajolt, és megveregette a vállam. – No, csak nem nyeltél félre? – Hogyhogy megtiltotta? Honnan van neki ehhez joga? – köhögtem ki, amint szóhoz jutottam. – Persze hogy joga van hozzá, a rabszolgája vagyok – nézett rám csodálkozva a lány, és mintegy mellesleg egy pillanatra előrehajolt, hogy homloka érintette a földet. Akkor kezdtem megérteni ezt az addig igen gyanús jelentésű szithan szót. Ez hosszan tartott, és ajkamra forrasztotta a csendet, amit a nő hamarosan megunt. – Azt mondtad, társalogni szeretnél! – figyelmeztetett. – És én jó társalgó vagyok, erre is megtanítottak. Ha akarod, beszélhetünk a gladiátorviadalok állásáról, a háziszolgák, akik kimehetnek az utcára, rendszeresen beszámolnak nekem az eredményekről és a legjobb bajnokokról, jól kiismerem magam közöttük. Vagy beszélhetünk a kutya- vagy kakasviadalokról is, ha az a kedvenc sportod. Esetleg táncoljak, énekeljek? Jól játszom lanton és furulyán – magyarázta, és már nyúlt is hátra egy hangszerért – hogy milyen karcsú volt! –, de én leintettem. – Nem, nem! Igazából én leginkább a szithan nyelvtan iránt érdeklődnék. – Nyelvtan? – nézett rám, és először csillant a szemében aggodalom. – Illetve nem is a nyelvtan, hanem a szokások – tereltem el sietve a szót a témáról, ami őt láthatóan feszélyezte. – A szokások és társalgási frázisok érdekelnének. Tudod, hamarosan meg kell jelennünk vendéglátónk előtt, és szeretnék udvariasan viselkedni! – Ó, értem! – derült fel az arca, ami, most tudatosult csak bennem, ki volt festve. A szeme környékén kékes árnyalattal, a szája meg pirosra, hogy élénken virított, még szebbé téve amúgy is szép arcát. – Szívesen segítek elmagyarázni a szokásokat. – Ez remek! – lelkesedtem, és gyorsan elővettem a belső zsebemben tartott jegyzetfüzetet meg ceruzát. – Tehát? Milyen témakörrel kezdenéd? – A legfontosabb az elegáns, előkelő ruha – kezdte, én pedig szépen, pontokba szedve jegyzeteltem. Nem tudom, meddig beszélgettünk, nem lehetett az olyan sok, amikor hirtelen valaki kopogás nélkül ránk nyitotta az ajtót. A férfi volt, aki lent leszedte helyettünk a tányérokat, a középkorú, kurta hajú. – Elnézést, a házigazda kerestet. Lennél oly kedves követni le? – nézett rám köszönés helyett, és nagyon csúnyán beszélte Fehérpart nyelvét, aztán szithanra váltott: – Te meg mit csináltál, te buta lány, a gazda nagyon dühös, jó kis bajba kevertél mindannyiunkat emiatt a ganajoslábú idegen miatt. – Metra dühös? – kérdeztem szithanul, aztán összevontam a szemöldökömet. – És mit értesz az alatt a kifejezés alatt, hogy ganajoslábú? A férfi végtelen megdöbbenéssel, tágra kerekedő szemmel kapta a szája elé a kezét. – Ó, szép hölgy, ön beszéli a nyelvem? Jaj, amit mondtam, nem úgy gondoltam! – mentegetődzött, és a földre görnyedt, homlokával a szőnyeget érintve, mint nem sokkal előtte a lány, amikor azt említette, hogy rabszolga. – Ó, nem úgy gondoltam, nem akartam önt megbántani, istenektől való idegen asszony, kérem, ne vádoljon meg minket az úr előtt, ne büntessen meg minket! – könyörgött, és lent maradt, padlóhoz szorított homlokkal, és ráadásul a lány is levetette magát a földre. – Ne hozzon ránk bajt, istenektől való szépségű asszony, ne áruljon el minket! – könyörgött ő is, miközben megkísérelte átkarolni a lábam, és megcsókolni a cipőmet. Idegesen rángattam el előle a talpam, mielőtt valami fertőzést összeszed, de hiába csúsztam hátrébb, térden mászva követett, míg el nem értük a falat. – Ezt hagyd abba, nem vétettem neked semmit, hogy ezzel megalázz! – tiltakoztam, persze eredménytelenül. – Legalább a saját büszkeségedre gondoljatok, egyetlen ember sem követhet el akkora bűnt, hogy térden kelljen másznia más emberek előtt! – könyörögtem, és ügyetlen mozdulatokkal csak sikerült felállnom, bár közben majdnem leszakítottam az egyik faliszőttest. – Ezt azonnal hagyjátok abba! – emeltem meg végül a hangom, mire mozdulatlanná dermedtek, földre szorított homlokkal. Picit vártam, aztán sietve eltettem a szemüvegemet meg a jegyzetfüzetemet és ceruzámat, amit végig sikerült megőriznem a felfordulásban, aztán vettem egy nagy levegőt. – Álljatok fel, és beszéljük meg szépen, ember módra, értelmes szavakkal, hogy mi a baj, és hogyan lehetne a legegyszerűbben megoldani! Na! – morrantam rájuk, és felsegítettem őket a földről. A lány idegesen pislogott, és a férfi is zavartan méregetett, de végül csak összeszedte magát, hogy megszólaljon. – Istenektől való kedvességű asszony, kérem, ne haragudjon rám, amiért tiszteletlenül szóltam önhöz, és ne kérje urunkat, hogy büntessen meg minket! – Aha, tehát ez a „ganajoslábú”, ez egy sértés? – derültem fel, feledve mindent, és sietve előkaptam éppen hogy eltett füzetemet. – Remek, sértéseim még nincsenek! Tudjátok, a küldöttek, akikkel tárgyaltunk, végig nagyon udvariasak voltak, a hajón meg szinte senkivel sem beszéltem, így sértésekből és káromkodásokból elképesztő hiányosságaim vannak – magyarázkodtam, miközben orromra nyomtam a szemüvegemet, és feljegyeztem az új kifejezést. – Tudnátok még mondani néhány gorombaságot? – Nem hinném, hogy illendő lenne… – húzódozott a férfi. – Pusztán tudományos okokból nagy szükségem van rájuk – bizonygattam, mire akadozó nyelvvel sorolni kezdte: – Ganajoslábú disznó, mocskos szuka, légy sokszor átkozott… – és így tovább, vagy húsz különböző kifejezést sikerült lejegyeznem. – Köszönöm! – néztem fel, amikor befejezte. – Nagyon köszönöm, hogy segítettetek. Esetleg tehetek valami viszontszívességet? Összenéztek, aztán a férfi csak megszólalt, halk, bátortalan hangon: – Hát… Ha megtenné, istenektől való asszony, hogy nem említi meg Metra nagyúrnak, hogy beszélt velünk… – Már hogy tagadjam le, hogy találkoztunk? – csodálkoztam. – Miért? – Hogy ne kapjunk büntetést! Kérem, ne árulja el, hogy beszélt ezzel a buta lánnyal, mondja azt, hogy amikor feljött, csak a faliszőtteseket csodálta, és nem lépett be egyetlen szobába sem! Nagy büntetést kapnánk, ha kiderülne, hogy egy vendég elkódorgott a házban. Metra nagyúr szigorúan megparancsolta, hogy az emeletre ne engedjünk fel senkit. Kérem, ne árulja el neki, hogy beszélt velünk! – könyörgött, és ismét le akart borulni a földre, hát ijedtemben gyorsan megígértem neki, még mielőtt újrakezdi a hajlongást. Ez láthatóan megnyugtatta, aztán levezetett a lépcsőn, és mire igazából belegondoltam, hogy mi történt – engem itt arra kértek, hogy hazudjak! –, már lent is voltunk, kitárult előttünk az ebédlő ajtaja. – Pippi, hol mászkáltál? – kiáltott azonnal rám Talesszin, ahogy beléptem. – Lemaradtál egy egészen érdekes fejtegetésről az óesszír festőkről! Pedig az neked kedves témád, nem? – Hát, igen – hagytam rá, és nem tudtam magammal mit kezdeni. – Gyere, ülj le, ha szépen kérjük, házigazdánk nyilván kifejti még egyszer a nézeteit! – Aha, az jó lenne – motyogtam, és tétován leültem. – Szívesen elmondom még egyszer, én is kedvelem ezt a témát – biztosított minket Metra, aztán mintegy mellesleg rákérdezett. – Hol jártál ilyen hosszan? – Csak kíváncsi voltam, és felmentem az emeletre – válaszoltam, még mindig nagyon értetlenül, és egy pillantást vetettem a férfira, aki levezetett a lépcsőn, és aki még mindig a nyitott ajtó mellett állt, arcán átvillant az aggodalom. – Aztán elmerültem a faliszőttesek képeiben. Az ilyesmi felesleges hívságnak tűnik, és mégis szép – magyaráztam sietve és zavartan, megtartva szavam, mely szerint hazudni fogok. – Igen, magam is ezért gyűjtöm őket. Ha majd hazamegyek, odaajándékozom egyetemünk néprajzi gyűjteményének, hogy kiállíthassák az egyetem folyosóin. Biztos sokan megcsodálják majd. – Biztosan – feleltem gépiesen, Metra pedig felém fordult, és komolyan rám nézett. – Mást nem csináltál fent? Talán tévedek, de azt hiszem, szemében felcsillant valami, valami nagyon hideg. Tekintetem megint félresiklott, a férfi az ajtó mellett könyörögve nézett vissza, hát megráztam a fejem. – Nem, semmi mást nem csináltam. Azt hiszem, nem hitt nekem, magam is éreztem, a fülem elvörösödik a hazugság miatt, de végül beletörődött, és utána az esszírekről beszélgettünk, meg ki tudja, még miről, mielőtt véget ért az est, és visszatértünk a hajóra.
XVIII.
Azon az éjszakán rosszul aludtam, és korán felébredtem. Már sokkal reggeli előtt kint voltam a közös ebédlőnkben, és az előző nap készített jegyzeteimet tanulmányoztam. A többiek is itt találtak rám, amikor végre felkeltek a hosszú, átmulatott éjszaka után. – Öreg vagyok én már ehhez! – panaszkodott Heri professzor, és gyümölcsteát töltött magának. – És ráadásul ma nehéz napunk lesz – bólogatott Gellion. – Délután végre találkozhatunk azzal a tanácsnokkal, akinek hatáskörébe tartozik a szerződés aláírása. – Nem tanácsnok, hanem „herceg” – javítottam ki önkéntelenül, és közben fel sem pillantottam jegyzeteimből. – Akkor herceg, nekem mindegy – vont vállat Gellion. – Nem mindegy – néztem rá. Tegnap a lány nagyon fontosnak tartotta a megfelelő megszólítások használatát, ez külön pont volt az általam készített jegyzetben, hát már lapoztam is ahhoz a bekezdéshez, hogy elmagyarázzam a részleteket. – Ez mi? – hajolt oda a vállam felett Talesszin, majd letelepedett a mellettem álló székre. – Szithan társalgási és illemtani jegyzet. – Milyen források alapján csináltad? – érdeklődött Heri professzor a vajas kenyere felett. Ez egy nehéz kérdés volt, de számítottam rá, hát bátran feleltem. – Hát… Tegnap, amikor kimentem, és felmentem az emeletre, találkoztam Metra feleségével, és beszélgettünk egy kicsit. – De azt mondtad, csak a faliszőnyegeket nézted! – Hát… Nem csak azokat néztem – feleltem óvatosan, és amint vártam, már ki is ült az elszörnyedés az arcokra. – Te hazudtál? – mondta ki végül Irisz. – Tudod, a felesége kért meg, hogy ne idegesítsem Metrát azzal, hogy beszéltem vele… – mentegettem magam, és ez igaz volt, bár nem teljesen, de nem akartam a kurta hajú férfiról beszélni, aki térden állva könyörgött nekem, sem arról, hogy a lány rabszolga volt, sem más furcsaságokról, mert a többieknek már ez is elég furcsa volt. – Nahát, abban a családban valami nyilván nincs rendben! – rázta a fejét végül Gellion, de legalább nem engem hibáztatott, Talesszin meg kifejezetten megdicsért. – Ügyes vagy, Pippi, hogy végeztél némi alapozó kutatást. Ismertetnéd a tárgyról kialakult nézeteidet? Azt hiszem, nem árthatnak, mielőtt azzal a tanácsnokkal, pardon, herceggel találkozunk. Ezt a többiek is elfogadták, én pedig helyére igazítottam a szemüvegem, kihúztam magam, majd egy pillanatig még végiggondoltam mondókámat, aztán csak belevágtam. – A legfontosabb a ruha. A helyi illem megköveteli, hogy a helyi divat szerint öltözzünk fel, mert errefelé a szürke színek közönségesnek hatnak, a nadrág pedig egyszerűen nevetséges. Egyáltalán nem használják. Így azt javaslom először is, hogy a találkozóra öltözzünk helyi ruhába. – Micsoda? Én ugyan nem maszkírozom magam madárijesztőnek! – csapott az asztalra Heri professzor, és láthatóan mindenki egyetértett vele. – Az itteniek csiricsáré rongyai borzalmasan giccsesek! – vélte Irisz, Gellion pedig a kaftán kényelmetlenségét kifogásolta. Még Talesszin is ellenkezett. – Pippi, ez túlzás! Elvégre, egy egyszerű tárgyaláson nem mindegy, mibe öltözünk? Az érvek számítanak, az elme, és nem a felesleges külsőségek. Csak egy jó érvet mondj, hogy miért vegyünk új ruhákat. De nem szoríthatott sarokba, egész reggel erre a vitára készültem, kapásból tudtam válaszolni. – Ők is helyi divat szerint öltöztek Korinorisban, tehát egy, nekik ez fontos, kettő, a kölcsönösség elve ezt megköveteli! Három, ha nem fontosak a külsőségek, akkor akár át is öltözhetünk, hiszen nem fontos, nem? Az érvek találtak, a többiek visszaültek a helyükre, és elgondolkodtak. – Szóval tegyük meg? – kérdezte Irisz, majdnem hogy sírásra görbülő szájjal. – Igen! – bólintottam rá. – Pippi, Pippi! – sóhajtotta Talesszin, és megsimogatta a fejem. – Honnan a te elképesztő toleranciád ezekkel az észszerűtlen, idegen szokásokkal szemben? Ez viszont még az eszembe sem jutott, így egy picit elgondolkodtam. – Talán mert én már egyszer beilleszkedtem egy új világba. Mocsárvárhoz képest Korinoris is tele volt újdonságokkal, bár tény, nem olyan mértékben, mint Szithan… – Na de az egészen más! – rázta fejét Heri professzor. – Korinoris szokásai logikusak. Erre majdnem azt válaszoltam, hogy elsőre azért nem annyira, de aztán meggondoltam magam, és inkább azt mondtam, hogy talán Szithan szokásai is azok, csak mi még nem látjuk azt a bizonyos logikát, ami összetartja az egészet. Ezt meg ők fogadták el a kölcsönös tolerancia jegyében, és visszatértünk az eredeti problémára. – Akkor most öltözzünk bohócnak, vagy ne? A kérdést csend követte, majd Heri professzor megköszörülte a torkát, és felállt. – Nos, azt hiszem, én vagyok a korelnök, így vagyok bátor azt javasolni, hogy szavazzuk meg. – Szavazzuk! Megszavaztuk. Négy az egy ellen magamra maradtam azzal a nézettel, hogy öltözzünk át. – Hát jó, ha nektek így tetszik, akkor legyen így! – csaptam össze dühösen a jegyzetfüzetemet, de Talesszin megnyugtatóan a karomra tette a kezét. – Na, ne sértődj meg! Azért mi értékeljük a kutatómunkádat, és biztos, hogy otthon ki is adják, ha majd kötetbe szerkeszted. És most menjünk tovább, milyen változtatásokat javasolsz még? – Nem mindegy? – morogtam durcásan. – Úgyis elvetitek! – Ugyan, Pippi, ne butáskodj! – biztatott Heri professzor is. – Mi nyitottak vagyunk az ötleteidre, és szívesen veszünk a találkozóra vonatkozó minden észszerű javaslatot. Van még valami, amit megtudtál? – Hát lenne – nyitottam ki nagy sóhajjal a jegyzetfüzetet. – Néhány illemszabály, mint például az ajtó mellett álló őröknek nem szokás köszönni, hagyni kell, hogy a herceg szólaljon meg először, és ezt mellesleg az asztalhoz való leülésnél és felállásnál is tartani kell, aztán nem illik a jelenlétében fegyvert viselni, bár ez igazából számunkra nem bír jelentőséggel, meg még egy csomó ilyen apróság. – Azt javaslom, bontsd külön pontokra, és szavazzuk meg mindet külön. – ajánlotta Heri professzor, és a többiek is egyetértettek, így szépen végig mentünk az egészen, és megszavaztuk. Volt olyan változtatás, amit elfogadtunk, volt olyan, amit nem, én meg lejegyeztem, miben mit döntöttünk. A végén Talesszin, aki szépen írt, ráadásul el tudta olvasni az én macskakaparásomat lemásolta öt példányban a jegyzőkönyvet, így mindenki kapott egyet, hogy a találkozóra megtanulhassa. Aztán eljött a délután, és a mellénk rendelt Rassah figyelmeztetett minket, immár ideje indulnunk.
XIX.
A herceg palotája a többi épülethez hasonlóan magas volt, soktornyú, kívülről színes csempék borították, kapujában csillogó páncélzatú őrök álltak. Jöttünkre kérés nélkül is kaput nyitottak, gyaloghintóink megállás nélkül mehettek be a zárt és teljesen kövezett udvarra. Az épület emeleti szintjein boltíves körfolyosók nyíltak az apró, örökkön árnyékos térségre, márványkorlátjukon futónövények buktak át, smaragdzöld leveleken ülő, kék és vörös virágok zuhataga, középen pedig apró szökőkút állt, illetlenül ledéren öltözött, fürdőző lányokat ábrázoló szobrokkal. Én csak pislogtam, miközben kikászálódtam a hintóból, az egész hatalmasnak hatott, már ahhoz képest, hogy tulajdonképpen ez csak egy lakóház volt, egyetlen család otthona. Később megtudtam, a Merh’Ameth kifejezetten apró palotát tartott fenn a fővárosban. De mondom, akkor, első látásra úgy tűnt, végtelen hosszan bolyongunk a házban. Az udvar kapuval szemközti oldalán nyíló széles lépcsőházban mentünk fel az első emeletre, aztán a körfolyosón haladtunk, színes kövekből faragott szobrok mellett, majd termek következtek, hosszan egymás után. Egyik díszesebb volt, mint a másik, a falak mellett szépen faragott ládák álltak, merthogy szithan népe nem használ szekrényt, és széket sem, helyette puha párnákat szórnak szét a padlón, az arasznyi magasságú asztalok körül, és az emeleti ablakoknak meg a házon belüli ajtóknak nincs rendes, zárható lapjuk, előttük mindössze függöny lóg. Dúsan hímzett, élénk színű kelmék takarta boltívek alatt vágtunk át, ahogy teremről teremre haladtunk, majd egyszer csak egy, a többinél is díszesebb anyag fedte ajtó mögött ott volt a herceg. Egy helyütt e könyvben azt írom, a gazdag elisszan kereskedőasszonyok ruházata szekrényhez hasonlatos. Nos, ezen a ponton kénytelen vagyok visszavonni eme állításomat. Az elisszan kereskedőasszonyok ruhája egészen szolid, itt-ott pár gyöngy, egy picike hímzés, az anyaghoz illő színekben, semmi túlzó ciráda. Mondom, az még egyértelműen ruha; nadrág, ing, kabát. A szekrényt a szithan nemesek viselik. Legalábbis a herceget meglátva határozottan ez volt az első benyomásom. Hosszú ujjú kaftánja mintha aranyból lett volna, vállban meg úgy ki volt merevítve, hogy kétembernyi szélesnek mutatta, mellkasát teljesen beborították a drágakövek. Az arca festve volt, sokkal erősebben, mint a kereskedelmi biztos feleségének, a személyes vonásokat nem is lehetett kivenni. Egy kör alakú asztal mögött ült, széles párnákon, maga alatt összekulcsolt lábakkal, mellette díszes markolatú kard feküdt. Merev tekintettel nézett ránk, ahogy besorjáztunk az újabb, minden eddiginél merészebben díszített terembe. Vezetőnk, Rassah, buzgón hajlongva köszönt, majd a herceg egy kurta intésére leült mellé, az odakészített, egyszerűbb, ám még így is rikító párnára. Harh’Hatal másik oldalán apró, bajszos emberke üldögélt, aki elfelejtett bemutatkozni. – Üljetek le, nemes idegenek! – üdvözölt minket kurtán, és olyan tekintettel nézett ránk, hogy még ez az egyszerű köszöntés is fenyegetésnek hatott, nekem legalábbis megborsódzott a hátam. – Az istenektől való Harh’Hatal, Merh’Ameth hercege örömmel lát vendégül titeket szerény otthonában! Én ezt gyorsan lefordítottam, aztán elhelyezkedtünk az asztal körül leszórt párnákon. A minket köszöntő, bajszos férfi melletti helyet Talesszin foglalta el, én meg odaálltam kettőjük közé, kicsit hátrább az asztaltól. A kereskedőbiztos feleségétől hallott információkat összevetve azzal a ténnyel, hogy én nem tárgyalok, csak tolmács vagyok, ezt így találtam helyesnek. A többiek meg végül megszavazták, bár kifejezetten csak azért, mert ez mindössze engem érintett, és én ragaszkodtam hozzá. Így állva maradtam, míg a többiek leültek, és még gyorsan átpörgettem magamban az elmúlt napokban tanult szavakat, amikor a Harh’Hatal herceg felém fordult, és rám szólt: – Te miért állsz? Zavaróan mély hangja volt, hallatán összeszorult a torkom, mintha egy nagy kéz megragadta volna, és ezen felül is végtelen határozottság csengett ki belőle, mint akinek még sosem mondtak ellent. – Én vagyok a tolmács – magyaráztam. – Ezt tudom. De miért állsz? Hát mit lehet ilyen helyzetben tenni? Beláttam, hogy tévedtem, szó nélkül odahúztam egy párnát, és leültem Talesszin mellé. Azt hiszed, jó olvasóm, ez tetszett neki? Frászt! – Ha eddig álltál, most miért ülsz le? Nagyjából eddig tartott a türelmem. – Azért álltam, mert azt hittem, így illik, és mert szerettem volna mindenben az ön kedvére tenni! A szándék jó volt, sajnálom, hogy a többi nem! – törtem ki, de Harh’Hatal herceg változatlanul hideg, érzelemmentes hangon válaszolt: – Ha a kedvemben akarsz tenni, akkor tégy úgy, ahogy neked kényelmes. Nem akarom, hogy elfáradj, és butaságokat fordíts összevissza! Ez most nem egy ünnepi alkalom, dolgozni jöttünk össze, felesleges formaságoknak itt helye nincs! Mondta ő, a szekrénybe öltözött. De hát minek ellenkeztem volna vele? Szépen lefordítottam mindent, a többiek szeme diadalmasan csillogott, nyilván arra gondoltak, nekik volt igazuk, a herceg az ő véleményüket erősítette meg, mely szerint e találkozón a formaságok nem számítanak. Talán csak bennem maradt egy kis tüske, hogy esetleg arra utalt, a templombeli üdvözlésünknél számítottak volna, de ezen nem sokat törtem a fejem. Ha az ember megbukik egy vizsgán, nem lehet mást tenni, mint kétszeres erővel tanulni a következőre. Így tehát igyekeztem a lehető legpontosabban lefordítani azt a sok unalmas marhaságot, amit a fejem felett összehordtak a gazdaságtanhoz értő személyek. Merthogy a herceg valóban nem elégedett meg a szerződés egyszerű aláírásával, ő újra akarta venni minden pontját, azaz gyakorlatilag újra kezdődött a Korinorisban egyszer már lezárult procedúra. Nekem ez kemény munka volt, de még mindig jobban jártam, mint Heri professzor és Irisz, akiknek nem volt semmi dolguk, és egyszerűen csak unatkoztak az asztalnál. Gellion és Talesszin tárgyalt, de ők is egyre lankadó lendülettel. Harh’Hatal hercegen nem látszott, hogy fáradna, vagy talán csak vastag arcfestése takarta el kimerültségét, és nem habozott minden pici részletbe belemenni. Láthatóan nagyon értett a felmerülő kérdésekhez. Aztán, és ekkor már estébe hajlott a délután, befejeződött az egész. – Mára ennyi elég. Holnap folytatjuk – jelentette be, majd mellette fekvő kardja után nyúlt, oldalára csatolta, és hosszú, egyenes léptekkel távozott. – A gyaloghintóik már készen állnak, kérem, térjenek meg szállásukra! – hajlongott előttünk Rassah, a kísérőnk, aki amúgy az egész tárgyalás alatt némán kucorgott a párnáján, a bajszos, apró emberkével együtt, aki végig csak ült, és zordan bámult minket. Azt hiszem, mindannyian örömmel vettük, hogy vége van, és megkönnyebbülten távoztunk.
XX
Másnap ismét a palotába kellett mennünk, már egészen korán reggel. Ismét végigvezettek minket a díszes termeken, ám akkor már nem zavart minket annyira a látvány, csendesen beszélgettünk befele menet. Részemről elöl mentem, a kísérőnkkel párban, és a számomra örök problémát jelentő igevonzatokról faggattam. Képességéhez mérten válaszolgatott, de látszott, hogy bár anyanyelvéről van szó, sosem tanulta annak tudományos elemzését, így kicsit nehézkesen haladtunk. Ezzel együtt teljesen belemerültem a témába, míg egyszer csak Talesszin utánam szólt: – Pippi! Pislogva fordultam hátra, és csak akkor vettem észre, hogy az éppen elhagyott ajtóban álló két őr leeresztette mögöttem lándzsáját, ezzel elzárva engem a többiektől. – Pippi, kérdezd meg, hogy mi a baj! – kérte Talesszin, és én már fordultam is Rassah felé, de ő csak egy kurta mozdulattal elhúzta az ajtót takaró függönyt, hogy ne is lássam a többieket. – Jöjjön, szép hölgy! – Ez… Ez mi volt? – értetlenkedtem nagy zavaromban. – Harh’Hatal herceg először négyszemközt óhajt beszélni önnel, a tolmáccsal – hajtott előttem fejet Rassah, és mutatta az utat, hogy merre tovább. – De… Mi lesz a többiekkel? – Ne aggódjon értük! A herceg gondoskodik majd szórakozásukról. – De… – kapkodtam levegő után, ám Rassah kézen fogott, és már vezetett is tovább. – Pippi, mi történt? – hallottam magam mögött, idegesen kiabáltam vissza: – Ne aggódjatok, biztosan valami félreértés, hamarosan tisztázom! – biztosítottam őket, aztán visszafordultam kísérőm felé. – Ez nem tisztességes eljárás! Ők tolmács nélkül nagyon nehezen boldogulnak, és meg kell vallanom, én is nehezen boldogulok nélkülük, és egyébként is, úgy illene, hogy megkérdezzük, ők mit akarnak csinálni, mert lehet, hogy inkább velem jönnének, sőt biztos, hogy Talesszin nem hagyna magamra egy idegen épületben, szóval menjünk vissza értük, és szépen, értelmesen beszéljük meg, mi a baj, mert nem szeretem, ha kész tények elé állítanak, és ráadásul még magyarázatot sem kapok… – tiltakoztam idegesen gesztikulálva, miközben Rassah kézen fogva vezetett, aztán hirtelen a torkomon akadt a szó, mert a soros teremben ott várt rám a herceg. Az előző napihoz hasonlatosan volt öltözve, de most nem volt előtte asztal, egy kényelmes, padlóra fektetett vánkoson hevert, féloldalasan. – Ülj le! – köszöntött mindenféle udvariaskodás nélkül, és a földre szórt párnákra intett. Óvatosan letelepedtem, tőle elegendő távolságban, és szétnéztem a pici és persze mindenféle apró kacattal telezsúfolt szobában. Meg kell hagyni, csinos volt a maga módján, különösen a két, utca felőli, karcsú ablak. Arcom langyos szél simogatta, ahogy kibámultam, a kilátást a szomszédos palota zöld-vörös csempés fala takarta, csúcsíves ablakai előtt aranyszín függönyökkel játszott a kósza szellő, de csak egy kurta pillanatra feledkeztem bele a látványba, mert aztán eszembe jutott, hol vagyok, és hogyan kerültem ide. – Jó napot, herceg! Örülök, hogy találkoztunk, ám meg kell említenem, hogy van egy pici problémám. Nagyon nem tetszik ez az eljárás, ahogy idekísértetett, ez nem volt szép öntől. Ez… ez egyszerűen modortalan volt. – Nem érdekel, ha modortalannak tartasz. Beszélni akarok veled – közölte ellentmondást nem tűrve, végtelen szókimondással. – Miért kellene nekünk beszélnünk? És mit csinálnak addig a többiek? Itt kellene lenniük. – Nincs szükségem a többiekre. Eddig is csak veled beszéltem. Beletelt pár pillanatba, míg felfogtam, mekkora egetverő marhaságot mond. – Persze, velem beszélt, mert én vagyok a tolmács. De én csak a többiek szavait fordítottam. – Nem hiszem, hogy nélkülük néma lennél. – De… – tiltakoztam volna, ám udvariatlanul a szavamba vágott. – Ne foglalkozz a többiekkel, szolgáim gondoskodnak róluk. Nekünk most más dolgunk van – közölte oly határozottan, hogy bennem akadt a szó, és ezzel ő túl is volt a kérdésen, további magyarázkodás nélkül a szerződésről kérdezett. Jó olvasóm, talán feltűnt már neked, hogy hiába beszélek hosszú tárgyalásokról, amiken részt vettem, még egy szóval sem említettem, gyakorlatilag miről szóltak ezen tárgyalások. Az ok nagyon prózai. Semmire sem emlékszem már belőlük, és semmi módon nem is tudom felidézni őket. Az üzleti kérdések teljesen kívül estek akkori érdeklődési körömön, annyit sem értettem belőlük, mint egy cickány. Így hiába kérdezett Harh’Hatal herceg, nem tudtam neki mit felelni. – Hát… Biztos jó szerződés lesz, mármint kölcsönösen hasznos és méltányos – bizonygattam, csupa jó szándékkal, de mindenféle konkrétum ismerete nélkül. – Részletesebben? – Nos, igazából én nem tudom. Ehhez én nem értek, talán mégis be kellene hívni a többieket… – Ha nem értesz hozzá, akkor miért téged küldtek tolmácsolni? – Éppen nem volt más! – vallottam meg, a herceg pedig kis habozás után tovább faggatott, de immár másról: – Ki a parancsnokotok? – Heri professzor a korelnök – feleltem óvatosan, remélve, nem értek félre semmit. – Az öregember, aki a hajón minden reggel leeresztett egy fémhálót a vízbe, és nagy gonddal drága üvegfiolákba rakosgatta a beleakadt szemetet? – Igen, a professzornak nagyon jelentős tengerialga- és moszatgyűjteménye van – hagytam rá zavartan, és csak magamban csodálkoztam, honnan tudja? – Ha ő a vezetőtök, akkor miért nem ő beszélt tegnap? – Mert a gazdasági és kereskedelmi kérdésekhez Gellion és Talesszin ért jobban. – A két fiatalember, aki nyíltan nem visel fegyvert, csak ügyesen elrejtve. – Nincs fegyverük! – tiltakoztam hevesen. – Tudjuk, hogy illetlenség lenne behozni, és megszavaztuk, hogy nem teszünk ilyet! – Nincs fegyverük? Két erős, fiatal férfinak, aki láthatóan képes harcolni? – Nem képes! Nem harcolni jöttünk, hanem tárgyalni! Egyikünk sem hord fegyvert, se nyíltan, se rejtve, mert egy, egyikünk sem ért hozzá, kettő, nincs rá szükségünk. Három, ez Korinorisban amúgy sem szokás. – Értem. Akkor beszélj Fehéraranypartról! A parancs határozott volt, mint eddig mind, mégis haboztam felelni. – Izé, tulajdonképpen mi érdekli? – Minden. – Minden? Csak így? Egyszerre? Mégis, hol kezdjem? – Akárhol – felelte, aztán látva zavaromat, csak kisegített. – Milyen épületek állnak a főtéren? – Hát… Ugye az egyetemi könyvesbolt meg az antikvárium, aztán az egyik oldalt az egyetem főépülete, meg van egy panzió, a földszintjén egy étteremmel, és persze ott áll az óratorony is… – feleltem tétován, aztán vállat vontam, elhallgattam. Nem bírta sokáig a csendet. – Halljam, tovább! Beszélj magadról, hogyan élsz abban a városban, hogyan néz ki egy napod! – követelte, és akkor már haragudott annyira, hogy ez meglátszódjon amúgy vastagon festett arcán, szóval sietve belevágtam. Eredendően nem akartam hosszan beszélni, mert gyötört a lelkiismeret, hogy mi lehet a többiekkel, hát eleinte elnagyoltan válaszoltam a kérdéseire, és szándékom szerint igyekeztem a lényegre szorítkozni, de ő állandóan belekérdezett, hát végül kitértem a részletekre is. Amikor közben elfáradtam, meg kicsit be is rekedtem, akkor édességet hozatott, meg tejescukros kávét. Akkor ittam először, és ráadásul erős kávé volt, hát meglehetősen feldobott, ő meg csak kérdezett, kurta, lényegre törő kérdéseket, főleg a városról, a közigazgatási rendszerről, az egyetemről és a magánéletemről is, hogy késő este lett, mire befejeztük a beszélgetést. – Most már mindent tudok. Holnap aláírjuk a szerződést. Elmehetsz! Ezzel bocsátott el, én meg mentem, illetve Rassah vezetett, aki a semmiből került elő, amint szükség volt rá, oly hirtelen, hogy felmerült bennem a gyanú, esetleg hallgatózott. Bár az ötlet nagyon groteszk volt, minek hallgatózna egy felnőtt ember? Ha érdekelte a beszélgetés, miért nem volt jelen rendesen? És ez a gondolat elvezetett egy másikhoz. A herceg azt hitte, Talesszinék rejtve viselik a fegyvert, csak azért, mert nyíltan nem látott rajtuk ilyesmit. Érdekes ez a szithan logika, lehet, hogy képes lennék megérteni? Ezen gondolkodtam végig a gyaloghintóban hazafelé, aztán a hajón már nem volt rá lehetőségem, mert körülsereglettek társaim, akik nem sokkal előttem érkeztek.
XXI
– Pippi, hogy miről maradtál le! Nagyon érdekesen töltöttük az időt a palotában – fogadott Irisz, és helytelenítő arckifejezéssel csóválta a fejét, de azért a szemén látszott, hogy alapvetően jól érezte magát. – Tulajdonképpen mit csináltatok? – kérdeztem, majd lehuppantam az asztal mellé, és élveztem, hogy normális széken ülök, nem egy túlzottan puha párnán. – Neked kéne tudni, te vagy a tolmács! – feddett meg Gellion. – Neked kellett volna intézkedned, hogy rendben menjenek a dolgok! – Bocsánat, én próbáltam, de a herceg bizonygatta, hogy minden rendben van veletek! – védekeztem, ami persze nem volt elég Gellionnak, de Talesszin kisegített. – Végülis minden rendben volt velünk, már amennyiben az normális, hogy az ember egész nap ebédel. – Egész nap ebédeltetek? – néztem rájuk csodálkozva. – Lényegében igen. – Na de hogy mi módon! – rázta a fejét Irisz. – Képzeld el, bevezettek egy hatalmas terembe, és mutatták, hogy üljünk le az asztal körüli párnákra. Addig igyekeztünk megértetni velük, hogy semmiképpen sem akarunk téged magadra hagyni, és vezessenek hozzád, de nem értettek meg minket, aztán amikor hellyel kínáltak, az elég egyértelmű volt, hát leültünk, és vártuk, mi történik. – És, mi történt? – érdeklődtem. – Semmi – rázta a fejét Heri professzor nagy rosszallással. – Elkezdtek mindenféle ételeket behozni. Nyilván azt várták, hogy együnk, de mi tiltakoztunk, hiszen alig fejeztük be a reggelit. – Végül aztán csak rájöttek, hogy ez így nem fog menni, hát bejött pár zenész, és előadtak néhány darabot, ami végül is egészen érdekes volt. Utána megengedték, hogy kipróbáljuk a nemzeti hangszereiket. – Csináltam is róluk jegyzeteket, de jó lenne, ha vásárolhatnánk is néhányat, hogy otthon pontos másolatokat készíthessenek róluk – magyarázta Gellion, aki szabad idejében mindenféle hangszereken játszott, és egyébként is jól értett a zenéhez. – A kis hangverseny után pedig egy táncos csoport következett. Nagyon érdekes táncot adtak elő – folytatta, de itt Irisz helytelenítően közbe vágott. – Nagyon erkölcstelent, már az én véleményem szerint. Alig volt rajtuk ruha, és ráadásul ez valami közönséget bevonó típusú tánc lehetett, mert állandóan mellénk ültek, meg simogattak minket. Aztán szerencsére Heri professzor közbelépett, és valahogy megértette velük, hogy ez a stílus túl modern a mi szemléletünknek. – Hát igen, zene és tánc terén kissé szabadabb felfogásúak, mint amit az én koromban még jó szemmel néz az ember – csóválta a fejét a professzor. – De végül is érdekes megfigyeléseket tettünk, még magam is készítettem pár izgalmas jegyzetet az asztalra tett vázákban lévő virágokról. – Aztán, mivel eltelt az idő, csak megebédeltünk, utána meg jól elbeszélgettünk egymással, téged várva – tette hozzá Gellion, aztán Talesszin beszélt, meg persze Irisz, és elmagyarázták, milyen furcsábbnál furcsább ételeket szolgáltak fel nekik a palotában, én meg közben szedtem a húsos kásából, és nekiláttam a vacsorának, mert én, velük szemben, nem ebédeléssel töltöttem a napot. – Te mit csináltál? – kérdezte aztán végül Talesszin, amikor feltűnt neki hallgatásom. – Beszélgettem. A herceg Fehérpartról kérdezett. – Ennyi? – csodálkozott Gellion, és Irisz sem értette. – Miért pont veled beszélt? – Én értem a nyelvüket… – Akkor is kérhetted volna, hogy jelen legyünk! Együtt nyilván átfogóbb és sokkal árnyaltabb képet festhettünk volna Fehérpartról – elégedetlenkedett Irisz, de Heri professzor leintette, mondván: – Nem vonhatjuk felelősségre Pippit, amiért hibázott, elvégre, lássuk be, mi egész nap mulattunk a munka helyett. A többiek ezt elfogadták, én meg gyorsan befejeztem a vacsorát, és visszavonultam a kabinomba. De nem bírtam elaludni, amit akkor furcsálltam, hisz hosszú nap állt mögöttem, most már tudom, a kávé miatt, hát csak a függőágyban heverve hallgattam, ahogy a többiek elalváshoz készülődnek. Aztán elhaltak az emberi zajok, csak a hajó recsegett, lustán követve a kikötő szelíd hullámait, én meg nem bírtam tovább a semmittevést, és felmentem a fedélzetre. A korlátnak dőlve bámultam a várost, aztán lépteket hallottam, és megjelent Talesszin is, mellém könyökölt a sószagú éjszakában. – Tulajdonképpen egész szép ez a Szithan – kezdett társalgást. – Igen, nappal szép a város azzal a sok rézkupolás toronnyal. Úgy csillognak a napfényben, mintha aranyból lennének, nem csoda, hogy megtévesztették Hesse szemét. De így, este, olyan fenyegetően sötét az egész part. – Csak mert náluk nincs közvilágítás – nevetett rám Talesszin, és megfricskázta az orrom. Alattunk mormolt a tenger, és langyos volt az éjszaka, a szeretett férfi nevetése pedig elűzte a lelkemre telepedett, baljós feketeséget. – Azért örülök, hogy nem lett baj, hogy holnap aláírjuk azt a vacak szerződést, és utána végre mehetünk haza! – Utána mehetünk haza, amint a hajó útra kész. Hetekig tart, míg berakodják a készleteket meg a rakományt! – Hetek? Mit fogunk mi addig csinálni? – Ugyan, Pippi, ne aggodalmaskodj! Így lesz időd alaposan megtanulni a nyelvet, meg anyagot gyűjteni. Hazafelé menet meg is csinálhatod a szótár kiegészítését meg azt a társalgási kézikönyvet, amit már otthon is terveztél. Szükség lesz rá, hisz mostantól kezdve rendszeres kapcsolatban állunk Szithannal – biztatott, és átkarolt, a jövőről beszéltünk, a mi közös jövőnkről, szép és hasznos dolgokat tervezgettünk, és végül egészen megnyugodtam. De amikor visszakísért a kabinomba, még egyszer visszafordultam, és sok rossz érzés szorította össze a szívem, ahogy végignéztem a fekete éjszakába burkolódzott városon. – Jó lenne, ha már hazafelé tartanánk… – sóhajtottam önkéntelenül. Elfogott a honvágy, és haza akartam menni, apró, bérelt szobámba, egy kicsi, piros tetős ház padlásán, de hát az ember szokott néha ezt-azt akarni, aztán a dolog vagy úgy alakul, vagy másként. Szith’szavah, legyen, ahogy lett!