Beleolvasó

J. Goldenlane: Csillagok szikrái

Tigris, Tigris, rettegett… „Nekem még sosem volt se macskám, se kutyám, se gyerekem, úgyhogy nem tudom, hogyan kell az efféle kisállatokkal bánni, de akármi bajod van, valahogy majd megoldjuk.”

I

Persze, ez is borzalmasan kezdődött. Egy negédesen kedves tanárnő bekísérte egy giccsesre felcicomázott tanterembe, ahol odalökték másfél tucat, hülyén bámuló diák elé. – Gyerekek, figyeljetek egy kicsit ide, megérkezett az új diáktársatok – kezdte a tanárnő Aliciára mosolyogva. – Kedvesem, mutatkozz be! Mindig, mindenütt ez volt az első kérdés. Éppen ezért erről szólt az első számú szabály. Soha, senkinek sem mondhatja meg a nevét, semmilyen körülmények között sem. – Alicia Starnak hívnak – felelte hát mosolyogva. Ezt a családnevet most maga választotta. A szülei persze megint ragaszkodtak volna valami totál gáz névhez, mint például Al-Watanyában is. Alicia O’Neil, hát nem csoda, hogy nem lett menő csaj az iskolában ilyen névvel! Röhejes! De most nem hagyta. Most először nem hagyta. Vagy Star, vagy megmondja az igazi nevét. Ami után persze kicsit veszekedtek vele, de végül ráhagyták, és apu elkészítette a hamis idkártyát, Alicia Star névre. – És pontosan hány éves is vagy? – kérdezett tovább a tanárnő. – Tizenkettő – felelte Alicia engedelmesen. A valóban pontos válasz mondjuk az lett volna, hogy tizenkét nappal múlt el a tizenkettedik születésnapja, amihez még azt is hozzátehette volna, hogy ez az új iskola, a Schapelle Corby, ahova mától jár, pontosan Alice Springs tizenkettedik számú közoktatási intézménye. És ezzel ez háromszor tizenkettő, ami akár jó ómen is lehet. Persze, jobb, ha nem égeti magát ilyen dumával, itt nyilván senki sem babonás. Ő sem az. De azért szeretett volna bízni abban, hogy itt most minden jól fog sikerülni. Vagy legalábbis nem lesz belőle akkor katasztrófa, mint eddig mindig, mindenhol. – És honnan jöttetek? – folytatta a tanárnő. Erről mondjuk beszélhetett volna, szabad volt, de csak hülyét csinált volna magából. Most meséljen Al-Watanya gettóiról, vagy Tizenkettő bazársoráról, Új-Peking kockanegyedeiről? Esetleg Mexico City óvárosáról, ahol a két-háromszáz éves, az Utolsó Háború előtt épült házak között, furcsa hangulatú sikátorokon átvágva járt iskolába? Vagy talán beszéljen mindről, egyszerre? Hogy garantáltan, totálisan és menthetetlenül csodabogárrá váljon itt is, mint mindenhol? – Én igazából Alice Springsben születtem, csak aztán egy időre elköltöztünk a szüleim munkája miatt. Mindenfelé éltünk egy kicsit, de én itt vagyok itthon. – Hosszú időt töltöttetek külföldön? Az biztos érdekes volt! – bíztatta a tanárnő, mire Alicia kimérten mosolygott vissza. – Igen, érdekes volt. Aztán várt, mosolyogva, mert anyu mindig azt ismételgette, hogy nehéz helyzetekben mosolyogjon udvariasan, hisz abból sohasem lehet baj. Tehát mosolyogva várt, míg a csend kínossá mélyült, és végül a tanárnő felfogta, hogy erről a témáról ő ugyan nem beszél többet. – No, és mi a szüleid foglalkozása, ami miatt egy ideig máshol éltetek? – kérdezett tovább kedélyesen, hogy oldja a zavart. És hát igen, ez volt a lehető legrosszabb kérdés. Ennek a megválaszolásán Alicia is sokat gondolkodott már. Persze volt erre is egy rövid, közérthető, és totál hazug válasza. – A szüleim droidműszerészek. Sok helyre hívják őket, mert jó szakemberek. De most hazajöttünk. Végleg – tette hozzá, nem mintha ezt elhitte volna. – Ők még lezárják az ügyeiket, engem meg előre küldtek, hogy minél kevesebbet veszítsek a tanévből. Így most egy hónapig itt fogok lakni, a bentlakásos részben, egyedül, aztán pedig megérkeznek ők is, és Alice Springsben fogunk élni – ismételte elszántan, mert ez olyan normálisan hangzott, de hinni nem hitte. A szülei állandóan csak ígérgetnek, hogy így lesz, meg úgy, meg most aztán már olyanok leszünk, mint egy rendes, hétköznapi család. Hétvégi kirándulások, közös játékok, vicces meglepetések és sok kacagás, aztán egyszer csak árnyék borul a nagy idillre, komor arccal kerülgetik őt, míg végül rászánják magukat, hogy közöljék vele, amit már úgyis tud; ismét költöznek. Ő csak menjen előre, egy szuper-szuper bentlakásos iskolát néztek ki neki, és ők is jönnek utána, sietve. Persze, naná! Elsőre még el is hitte. Még másodikra is. Akkor még kicsi volt, és hülye. Mára már megtanulta, mi ennek a menetrendje. Ő megy, a szülei meg eltűnnek a nagy semmiben, még a direktlinkjük is elérhetetlen. Szórakoznak valahol, vagy dolgoznak, vagy csak pihennek nélküle, fene se tudja, mert amikor végre előkerülnek, egy szót sem mondanak a múltról, csak ígérgetnek ismét, és kezdődik az egész elölről. Most például itt, az Ausztrál Föderáció fővárosában, Alice Springsben. A városban, ahol született, és ahol még sohasem élt. – Nos, remélem, jól fogod magad érezni a Corbyban! – fejezte be a bemutatását a tanárnő. – Hidd el, ez egy remek iskola, itt pompásan fognak telni a napjaid! Biztos vagyok benne, hogy hamarosan bekapcsolódsz a közösségi munkákba, az iskolai sportéletbe, és rengeteg új barátod és barátnőd lesz! Hamarabb fojtom bele magam a vécébe, mérte fel Alicia a kínálatot. Addigra megszámolta, tizenöt gyerek ült vele szemben, mind csinos ruhában, tisztán, gyűrődésmentesen. Első ránézésre nem volt közöttük szimpatikus, eleve, első ránézésre itt mindenki totál frászos volt; rendezett, kínosan precíz és pontos. Sehol az Al-Watanyában megszokott tarka vadság, sehol Tizenkettő ezerféle divatot magába olvasztó kopottsága, itt mindenki egyforma, hibátlan, és… és ők az új diáktársai, az új élete. Hát akkor rajta! – Biztos vagyok benne, hogy gyorsan be fogok illeszkedni, és hamarosan a közösség hasznos tagja leszek! – mosolygott rendületlen udvariassággal, és elhatározta, hogy majd később, ha úgy alakul, akkor esetleg felpofozza magát ezért a csupa nyál mondatért. De most még bízott, hogy esetleg tényleg így lesz. Hátha most sikerül. Hátha most jól fognak alakulni a dolgok. Hátha tényleg talál pár barátot, vagy legalábbis elviselhető arcokat, és talán tényleg idetartozónak fogja érezni magát egy napon. Talán itt jó lesz. Vagy legalábbis nem lesz belőle akkora katasztrófa, mint általában.

II

Az idős férfi neve Neil Morgan volt, de a háta mögött mindenki csak Főnöknek szólította. Örült neki, mert ez becenév kellemesen régimódi hangulatot árasztott. Mint ő maga. Öltönyben járt, ünnepi alkalmakra még nyakkendőt is kötött, rideg volt, szigorú, metszőn tudott nézni, és kiválóan tárgyalt. Ez utóbbit minden ismerőse egybehangzóan állította róla. Az irodáját Alice Springs belvárosában bérelte, egy tizenkét szintes toronyház hatodik emeletén, csillagászati összegért, és még csillagászatibb összegért rendeztette be a tárgyalót. A munkát egy pszichológia szakon végzett belsőépítész végezte, szakmája legjobbja, a Főnök pedig hetekig tanulta a berendezés rejtette lehetőségek kihasználását. De most nélkülöznie kellett az ügyesen elhelyezett fotelek és faliképek nyújtotta előnyöket. Jelen esetben tárgyalópartnere csak virtuálisan volt jelen. – Örülök, hogy sikerült kapcsolatba lépnünk – nyitott a Főnök. – Sok jót hallottam már magáról! – mondta bele a semmibe, és lepillantott az asztalon előtte heverő lapmonitorjára. Feleslegesen, ez alkalommal nem adott képet. – Szavak – érkezett azonnal a felismerhetetlenre torzított hangú válasz a gépből. – Jobban kedvelem a pénzt és a tetteket. A referenciái jók, így hajlandó vagyok magának dolgozni. Halljam a feladatot. – A feladat két jól elkülönülő, egymásra épülő részből áll. Máris küldöm az információt az első rész fontos emberéről – tért át a tényekre a Főnök, és megérintette a lapmonitort. Tudta, hogy az adatok töredékmásodperc alatt átérnek gépről gépre, mégis jó fél percet várni volt kénytelen, míg a másik oldalon várakozó ember átfutotta őket. – Ez komoly? Egy gyerek? – Ha ez elvi problémát jelent… – Nincsenek elveim. Éppen csak viccesen egyszerűnek tűnik. Magas pozícióban lévő, fontos emberekhez szoktam, nem holmi közönséges iskolába járó gyerekekhez. – A Corby nem közönséges… – magyarázta volna türelmesen a Főnök, de a torz, gépszerű hang kíméletlenül közbevágott. – Igen, iskolának jól védett, tudom. De én nem iskolák biztonsági szintjén dolgozom. Nálam olcsóbb ember is kiválóan meg tudná oldani ezt a feladatot. Halljam, mi a baj vele? – Egy oldalról ezt tekintse csak beugrónak. A feladat második része, a második lépcső valóban sokkal nehezebb lesz. – Vizsgáztat? – Eszemben sincs! De előbb fel kell lépnie az első lépcsőfokra, mert a második arra épül majd rá. Másrészről ezzel a gyerekkel szemben is van némi nehézség. Ez a feladat sem csak a megszokott, egyszerű rutin. – Nem csak megölni kell? Hozzam el emlékbe a fejét? – kérdezett rá kertelés nélkül a torzított hangú ismeretlen. A Főnök pedig megnyugodott, hogy a másik ezt ilyen nyíltan kimondja. Ezek szerint az idegen által küldött, speciális kommunikációs panel tényleg megfelelő biztonságot nyújt. – Nem kell megölni – felelt hát maga is nyíltan. – El kell hozni. Egyben és épségben. – Negatív. Ez nem az én szakterületem. – Ez nem igaz – rázta a fejét a Főnök. – Tudom, hogy végzett már emberrablást is, méghozzá sikeresen. – Kezdő voltam. Mára már csak tiszta gyilkosságokat vállalok. – Megfizetem! Kis csend következett, aztán a lapmonitoron megjelent egy egyes, majd utána szépen, lassan, egyesével, szinte hatásvadász módon nullák, összesen hat. Végül egy dollárjel. Nem ausztrál, hanem kanadai. – Megfizetem – ismételte a Főnök érzelemmentes hangon. – Jó. Tehát élve, épen? – Élve, és lehetőleg épen. – Értem. Első lépésként szükségem van némi időre, felmérni a terepet, felépíteni a tervet. – Egy teljes hónapja van rá. – Az rengeteg. Három napot kérek tájékozódni, aztán ismét jelentkezem a részletekkel. – Remek! – Igen. A feladat első részével, ezzel a bizonyos első lépcsővel nem lesz gond. És a második lépcső? – Időben megkapja azokat az adatokat is – tért ki az egyenes válasz elől a Főnök, és még egy pillantást vetett a lapmonitorba illesztett, kódolt adást adó, biztonsági kommunikációs panelre. Akármennyire is biztos volt már benne, hogy ezt a kapcsolatot senki más nem tudja dekódolni, csak a panel ikerpárját birtokló személy, a második lépcsőt titokban akarta tartani. Egyelőre. – Jelenleg a második lépcsőről ne beszéljünk. – Tehát csak akkor osztja meg velem a részleteket, ha megcsináltam az első részt – vonta le a következtetést a torz géphang. – Azaz mégis vizsgáztat. – Nem, csak óvatos vagyok. – Vakon nem ígérhetek semmit. Ha nem tetszik benne valami, vissza fogom utasítani, és nem érdekel, hogy félig már benne vagyunk az akcióban. – El fogja vállalni, sőt, tetszeni fog magának. Egy különlegesen jól őrzött, kifejezetten magas pozícióban lévő fontos ember haláláról lesz szó. – Nem érdekelnek az üres szavak, már mondtam. Ha a második lépcsőt most még titokban akarja tartani, tegye, nem az én dolgom. Van még bármi megbeszélni való? – Csak egy apró, szinte lényegtelen részlet. Hogyan nevezhetem? – Engem általában Tigrisnek szoktak szólítani, Főnök – felelt az idegen, egyértelműen névként hangsúlyozva a megszólítást. Neil Morgan halványan elmosolyodott, így csak a háta mögött hívták. Eddig. – Remek, Tigris. Három nap múlva várom jelentkezését, hogy megbeszéljük az első lépcső részleteit. – Értem. Ezzel a Tigris bontotta a vonalat. A Főnök elégedetten dőlt hátra. Fél évnyi kőkemény szervezőmunka eredménye volt ez a beszélgetés, de lám, megérte. Kivette a biztonsági kommunikációs panelt a lapmonitorból, erre még szükség lesz, ha kapcsolatban akar maradni az emberével. A kis panel direkt és garantáltan titkos adást küld, amit csak a párja képes dekódolni, azaz pótolhatatlan. Nem veszítheti el, ez maga a biztonság a Tigrissel való tárgyalásokon. Hátránya, hogy sajnos igen kicsi a hatósugara. Itt, a város központjában nem lehet több négy-ötszáz méternél, lépett az ablakhoz. Innen, a magasból, a hatodik emeletről makettnak tűnt a város, játékmodelleknek a mindenfelé repülő siklók, apró babáknak az emberek. De a látszat nem csapta be. Ez a világ egyik legnagyobb és feltétlenül a leggazdagabb városa. És jelenleg négy-ötszáz méternyi távolságban itt van a világ legjobb bérgyilkosa is, aki most neki dolgozik. Bemelegítésképpen csak egy gyerekrablás, de utána… utána jön a második lépcső, a fontos ember. Az igazi fontos ember.

III

Az első három intenzív beilleszkedéssel töltött nap végére kiderült, hogy Alicia legjobb barátja az új iskolában James lesz. Jamesnek hívták a Róma-ház társalgójában álló akváriumban lakó aranyhalat. Alicia már ezt is hihetetlen felvágásnak érezte, mármint víz, hal, akvárium, mekkora pazarlás, illetve milyen ízléstelen mutogatása a gazdagságnak! De az aranyhal erről nem tehet, ő csak nyugodtan úszkálgat, nem pofázik, nem kritizál, és nem sértődik meg. Jó fej, igaz barát! Ellenpéldának meg ott volt mindjárt Clara, akivel az első nap sikerült megismerkednie az iskola közös ebédlőjében. Éppen letette a tálcáját az egyik asztalhoz, ahol sok szabad hely volt, amikor mellélépett egy magas, vékony lány, valami hihetetlenül ezüstfehérre kiszőkített hajjal. – Szia! Látom, te vagy az új lány. Az én nevem Clara. – Alicia Star – felelte Alicia, és végül nem ült le az asztalhoz, állva maradt, és úgy méregette a legfrissebb divat szerint ötözött lányt. – Annyira jó, hogy ilyen gyorsan megismerkedtünk! – lelkendezett az. – Szeretnék neked segíteni, hogy beilleszkedhess, mert én itt nagyon itthon vagyok. Az anyukámmal élek, és ő alapítványi tag, meg benne van a felügyeleti bizottságban is. Ha bármi bajod van, csak fordulj hozzám, én mindenben segítek. Mindent el tudok intézni, de tényleg, a leglehetetlenebb dolgokat is! És biztos vagyok benne, hogy jól ki fogunk jönni egymással! – Miért, a te kedvenc hobbid is a használt rágók gyűjtése? – vágott vissza csípőből Alicia. Maga sem tudta miért, talán Clara lehetetlenül ezüstszínűre festett haja idegesítette, vagy csak az zavarta, hogy itt dicsekszik az anyjával? Pont, mint az a csupa pattanás gyerek Mexico Cityben, az is így kezdte, és arról is kiderült, hogy csak főnököt szeretne játszani. De őt ugyan senki sem ugráltatja! Jobb az ilyen kölyköket minél hamarabb helyre tenni. Látta Clara arcán, hogy az hosszú pillanatokig nem tudja eldönteni, Alicia komolyan beszél, vagy viccel? Nem sietett a segítségére, törje csak azt a szépen fodrászolt fejecskéjét! A csend elnyúlt közöttük, aztán végül a Clara mellett-mögött álló másik lány szólt közbe, menteni a helyzetet. Komoly arcú, sötét hajú, magas lány volt, nagy termetéhez képest vékony kis hanggal. – Én Roberta vagyok. A Róma-házban lakom, ahova téged is beosztottak. És én is mindenben tudok neked segíteni. Ha kell, szerzek neked használt rágókat is. Ja, és Clara a legjobb barátnőm. Remek, megérdemlitek egymást, gondolta Alicia, de szólni már nem szólt, csak nézte, ahogy Roberta karon fogja Clarát, és otthagyják. Nos, ezt jól elintézte. Ők már nem lesznek a barátai, de hát van itt még rajtuk kívül több száz gyerek! Több száz pompás lehetőség! A potenciális barátok számát a harmadik nap délutánján tartott sportfoglalkozáson sikerült a legradikálisabban csökkentenie. Szépen átöltözött, és jókislányos mosollyal ténfergett a pályák között, míg a tornatanár elcsípte. – Te vagy az új lány? – Alicia Star – mutatkozott be illedelmesen. – Hopper, sportoktató. Nos, Alicia, mi a kedvenc játékod, hova állnál be szívesen? – Kosárlabdázni – bökött az állával bátortalanul az oldalt fekvő kosárpálya felé, ahol már játszott két csapatnyi diák. Mexico Cityben mindenki kosarazott, ott az volt a legnépszerűbb sport, és Alicia is egészen belejött. Később Al-Watanyában is rendszeresen játszott, bár ott nem volt annyira felkapott, de azért futott a sulik között egy laza bajnokság. Azt pedig tudta, hogy Alice Springsben menő kosarazni, így bízott benne, hogy most majd jó felvághat vele. Vagy legalábbis felmutathat némi sikert. – Remek! Állj be, majd később rád nézek, hogy hogyan megy! Tehát odament a pályához, megismerkedett Bee Gee-vel, aki a Róma-ház kosarasainak legjobbja volt – minimum egyhetven, holott Alicia becslése szerint maximum tizennégy éves lehetett –, majd a srác felküldte a pályára. Ahol aztán három egyszerű manőverrel örökre elásta magát. Az első probléma akkor adódott, amikor a játék nagyjából harmadik másodpercében szembe jött vele az ellenfél egy játékosa a labdával, és Alicia leszerelte. Lazán nekicsattant a tagnak, és míg az felborult, elcsípte a labdát, aztán már ment volna fel, támadni, amikor megszólalt a síp. – Állj, szabálytalanság, fellökte, láttam, hogy az új csaj fellökte Sissit! – kiabált a bírói mezt viselő diák. – Nem is löktem, csak megcsúszott! – védekezett Alicia, kevés sikerrel. Aztán fél perccel később labdát kapott passzból, nekiindult előre, és az elé felsorakozott két védőt könyökkel tolta félre. – Mondom, hogy nem ütöttem, csak megtoltam őket, a lendület miatt! – védekezett, de most is hiába. Oké, ha itt így játszanak, hát így, szorította össze a fogát. Vissza kell fognia magát, tehát csak finoman és óvatosan, határozta el sziklaszilárdan. Ez vagy két percig ment is, aztán viszont egy jó támadás végén már csak egy köpésre volt a palánktól. Mindössze egyetlen egy védő állta az útját. Elgáncsolta, átlépett felette, és bedobta a kosarat. Óriási veszekedés lett belőle. Nem is az zavarta, hogy a másik csapat játékosai egybehangzóan követelték a kiállítását, erre számított. Azzal viszont nem tudott mit kezdeni, hogy a sajátjai is egyetértettek ezzel. – De hát kosarat dobtam! Amivel vezetünk! – Jasonnak vérzik a lába, és el kellett mennie az elsősegély pontra! – De az csak egy pici horzsolás, semmi komoly – védekezett Alicia, aztán a szeme sarkából látta, hogy Hopper tanár úr közeleg, hát minden további szó nélkül sarkon fordult, és dobbantott. Dühösen leviharzott a pályáról, át a lelátón, el, minél messzebb. Csak egy gyerek követte, a langaléta Bee Gee. – Állj meg! Állj meg, új lány! – A nevem Alicia Star! – köpte hátra a válla felett, és futott tovább. Bee Gee meg utána. – Oké, akkor Alicia, állj meg! – Minek? – Mert jól játszol! Kis csiszolással tényleg jó lehetnél, és a csapatunknak nagy szüksége van jó játékosokra. Például rád. Alicia megenyhülten állt meg. – Tényleg? – Tényleg. Csak nem szabad ennyire durvának lenned – tette még hozzá a srác, mire Alicia ismét elvesztette a higgadtságát. – Durva? Én durva? Óvatos voltam, visszafogott és totál édi-bédi, de ezek itt mind lekvárból vannak! Ezek közé a mimózák közé nem megyek vissza, felejts el, droidagy! Utólag, amikor a suli magas téglakerítésén ülve ezt végiggondolta, arra jutott, hogy a droidagy, az kicsit túlzás volt. Azt nem kellett volna mondania. De hát felidegesítette a srác. Még hogy ő durva! Ő egy kedves, visszafogott, félénk lány. Na jó, nem mindig kedves, de semmiképpen sem agresszív, nem durva, csak… Nos, ideges egy picit, illetve némileg talán frusztrált, hogy idekeveredett, és már megint mindent újra kell kezdenie, ennyi az egész! Ideges, stresszel, de nem durva! Aztán, ahogy ide jutott a gondolkodásban, eszébe jutott az a másik eset, még az első napról. Az első nap ebéd után kiment az udvarra. Illetve az iskola épületeit körbevevő parkba, helyesbített magában, amint kiért és körbenézett. Magas kőkerítés ölelte és belül is tagolt, zegzugos kert volt ez, szépen virágzó kaktuszokkal, sok árnyéktetővel, műlugasokkal és sziklakompozíciókkal, hátul meg a sportpályákkal. Mindenfelé gyerekek lógtak, kis csoportokban beszélgettek, de neki nem volt senki, akihez odamehetett volna. Kicsit csellengett, felmérte, mi hol van, aztán leheveredett egy félreeső, árnyékos padon, és bámulta az eget. Még huszonkilenc és fél nap, és megjönnek a szülei is. Megjönnek, biztosan megjönnek. Eddig mindig megjöttek, néha kicsit késve, néha gyanús sérülésekkel, de mindig megjöttek. Hosszabban törte ezen a fejét, aztán hirtelen léptek zavarták meg, pillanatok alatt messze űzve az őt kísértő rossz szellemeket. Sietve felült, és látta, hogy két fiú pont felé jön. Nagydarab srácok voltak, erősek, és egyértelműen felé közeledtek. Biztosan több évvel idősebbek nála, mérte fel őket. De csak ketten vannak. Erősek és nagyok, de csak ketten vannak, és itt mindenfelé van tér, el tud előlük szaladni, ha kell, mérte fel a helyzetet. És talán nem is kell. – Hello! Te vagy az az új lány. Ez nem kérdés volt, kijelentésnek hangzott. – Aha, új vagyok, de azért nem most másztam le a falvédőről – biccentett felsőbbségesen, és felállt, karba fonta maga előtt a kezét, szúrós szemmel méregette a két srácot. Nem ijedtek meg tőle. – Én Kenzo vagyok, ő meg a haverom, Nils – mutatta be a párost a nagyobb és egyértelműen erősebb srác. – Láttuk, itt vagy egyedül, magányosan, meg új vagy, és még nem tudod a rendszert… – Nem tudom a rendszert, de nyugi, pillanatok alatt fel fogok zárkózni, úgyhogy kopjatok le, nem fizetek! – csattant fel agresszíven. Közben persze készen állt elfutni, de mutatni nem mutatta, hogy mennyire fél. Azt nem lehet, akkor azonnal kikészítik, ebben biztos volt. Menni kell előre, tök magabiztosan! – Mi? – Mit csodálkozol, izomagyú? – lépett hát még egyet a srác felé, és ökölbe zárta a kezét, mint aki kész verekedni. – Szótagoljam? Nem fogok fizetni! Lehet, hogy te meg a haverjaid szeditek itt a védelmi pénzt, de nem tőlem! Én Al-Watanyából jöttem, haver, és láttam vad dolgokat az ottani gettókban! Ott nálatok sokkal nagyobb és sokkal erősebb srácokkal volt dolgom, és őket is le tudtam pattintani. Tőletek sem félek, izomagy! – állt meg közvetlenül a srác előtt. – Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten Kenzo, és olyan őszintén tágra nyíltak a szemei, hogy Alicia tényleg elhitte a meglepetését. És kezdte úgy érezni, hogy esetleg valami nem stimmel. – Azért jöttetek, hogy megvágjatok – magyarázta óvatosabban, de nem hátrált, és a hangja is megmaradt határozottnak. – Engem, az új csajt, akinek még nincsenek haverjai, akik megvédik, és még nem tagja semmi bandának. Könnyű prédának nézek ki, mi? De ne tévesszen meg a látszat, én nem fizetek nektek védelmi pénzt! – Mi? Mit beszélsz, még hogy védelmi pénz? Pfuj, az becstelenség lenne, és egyébként is, a házirend tiltja az erőszak minden formáját! – tért magához a Nilsnek nevezett, és most Alicián volt a csodálkozás sora. – Tényleg? – Egy gyerek, aki tudja a házirendet, sőt, hivatkozik rá? Milyen érdekes! – De ha nem pénzt, akkor mit akartok? – Arra gondoltunk, hogy körbe vezetünk, meg elmondjuk, mit hol találsz. Mert ma mi vagyunk az udvari ügyeletesek, akiknek az a feladata, hogy segítsenek, de tudod mit? Én most úgy látom, hogy neked nem kell semmi segítség. Boldogulj magadtól! Viszlát! Ezzel a két srác látható sértődéssel távozott. Alicia teljes döbbenettel nézett utánuk. Hülyék! Elsőre arra gondolt, hogy ezek a srácok hülyék, aztán ahogy rá két nappal a magas fal tetején heverve ismét végiggondolta, arra jutott, hogy ő is hülye volt. Kicsit hülye. Kicsit nagyon hülye. De nem ez volt a legkínosabb eset a három napban. A pálmát egyértelműen a Terryvel való megismerkedés vitte el. A második napon történt. Ebéd után visszament a Róma-házba, ahol lakott, mert az előző nap eseményei után nem akart kint maradni az udvaron. Magányra vágyott, egy kis csendre, amikor nem akar mindenki segíteni neki. Úgy vélte, a házban nem sokan lesznek, és igaza is volt. Mindössze egy tésztaképű kissrác üldögélt a társalgó hátuljában, az asztal mögött, előtte lapmonitor, de Alicia jöttére felnézett. – Szia! Te vagy az új lány? – Frászt, tök régi vagyok, csak most plasztikáztattam, hogy újnak tűnjek – vágta oda, majd azonnal visszakozott is. – Bocs, nem úgy értem, csak tudod, két napja tolják nekem ezt az új lányos dumát, és elegem van belőle. A nevem Alicia Star. – Aha, világos. Én Terry vagyok. Van kedved segíteni nekem? – Miben? – kérdezte érdeklődve Alicia. A kissrác kész katasztrófának tűnt, ahogy magányosan üldögélt a szoba hátsó falánál, de kezdetnek talán megteszi. – Kiáltványt szerkesztek. Tudod, a jövő hónapban a városba érkezik a kínai császár, és tiltakozó megmozdulást akarok szervezni. Elvégre, egy diktátor, és azzal, hogy a fogadjuk, legitimáljuk a Kínai Birodalom despotikus, elnyomó rendszerét. Ezért írok egy kiáltványt, és remélem, sok diák csatlakozik majd hozzá, és egységesen tiltakozhatunk. Jössz segíteni? – Ilyen baromságban én nem veszek részt – vágta oda elkomorodva Alicia, és már indult is. Igazán, itt mindenki hülye? – Oké, nem gond! – visszakozott a srác sietve. – De ha már itt vagy, nem adnál ide onnan, oldalról azt a kendőt? Fázik a vállam. – Frászt ugrálok a kedvedért. Van lábad, használd! – vágta oda Alicia. Terry döbbent arccal nézett vissza rá, és a lány nem is értette, miért csodálkozik. Tényleg azt hitte, hogy ő majd kiszolgálja? Aztán fél pillanattal később megértette. Amikor kilépett a társalgóból, még visszanézett, és akkor meglátta, amit az asztal addig eltakart előle. Terry egy féldroid kerekesszékben ült. Két combja kendővel letakarva, de a lábfejének az állásából világosan látszott, hogy nem tudja használni a lábait. Vissza kellett volna fordulni, és bocsánatot kérni, szögezte le magában Alicia később, a fal tetején elmélkedve. De nem volt rá képes. Egyszerűen pánikba esett, hogy miféle rettenetes tapintatlanságot mondott, és ha lehet, még gyorsabban távozott. És utána már nem volt mód visszakozni. Nem mert visszamenni, inkább beletörődött, hogy ezt is elbaltázta. Ahogy mindent. A mérleget a harmadik napon vonta meg. Keresett magának egy helyet, ahol egyedül lehet, és végül az iskola külső falánál kötött ki. Kövekből rakott, masszív, magas fal volt, hát felmászott rá, elhevert meleg, széles tetején, és alaposan végiggondolta az első három napot. Totál kudarc, összegezte az eseményeket. Pont, mint eddig mindenütt, zárta le magában a témát, és sóhajtva körbenézett. Az egyik oldalt az iskola épületei, középen a vörös főépület, kaktuszok, diákok, kisebb-nagyobb melléképületek, játszótér, ilyesmik. A másik oldalon kihalt, poros utca. Földszintes, homoksárga házak, nagy kerttel, rendezett küllemmel. A turistakatalógusokból ismerős, tipikus alice springsi kertváros. Emberek sehol. Bámulta a mozdulatlan semmit, aztán az egyik sarkon sikló fordult be, egyszemélyes sportmodell. GM-1600-as azonosította a szériát. Ócskaság. Jobb híján mégis megbámulta, ahogy megáll az egyik ház előtt, a sofőrje leszáll, majd valami vacakolásba kezd a sikló oldalán. Lúzer, ha nem rakja rendbe negyed óra alatt, sóhajtott Alicia, és elfordult, vissza az udvar felé. Így is elkésett. Akkor már ott volt egy idegen férfi. Alicia bármiben fogadott volna, hogy tanár. Ez az állatfajta a világ minden táján könnyen azonosítható. Általános jellemvonásai a peckes tartás, az emelt hang, és az állandó inger a parancsolgatásra. Ez a példány sem köszönéssel nyitott! – Azonnal gyere le onnan! – Nyugi, nem akarok megszökni! – védekezett, érzése szerint tök ártatlanul, de a tanár értetlenül nézett rá vissza. – Tessék? – Nem vádolhat meg szökéssel, teljesen irreális lenne. Világos, hogy nem akarok lelécelni. A kamerákon láthatja, hogy már vagy negyed órája itt üldögélek, teljesen békésen – magyarázta, majd ahogy látta, hogy a tanár igen értetlen kifejezést vág, hát kicsit bizonytalanabbul folytatta. – Tudom, hogy végig a fal mentén vannak kint kamerák. Láttam őket, például ott, meg ott – mutatta a kezével. – Nem vagyok olyan buta, hogy pont ott akarjak megszökni, ahol a térfigyelő rendszer ezt egyenesben közvetíti! Eddig tartott, hogy a férfi összeszedje magát. És Alicia legnagyobb megdöbbenésére igen-igen fel is dühödött közben. – Kislány, ez a Corby. Innen nem szoktak megszökni! Hogy őszinte legyek, egyetlen egy alkalomról sem tudok, hogy valaki egyáltalán megpróbálta volna. Minden diákunk büszke rá, hogy corbys lehet, és senki sem akarja ezt eldobni magától. Most pedig azonnal gyere le onnan! Nem azért, mert hogy szökéssel gyanúsítanálak, hanem mert veszélyesen magasan vagy. Ha onnan leesel, csontod törhet, tehát a saját biztonságod érdekében gyere le! Most! Alicia értetlenül nézett le a fal tövébe. Maximum három méter, olyan ügyetlen pancser nincs, aki innen leesve kezét töri. Na jó, pár okleveles lúzer, de ő innen talpra esne. Illetve, tekintve a kerítés extra széles tetejét, innen ő ugyan sehogyan sem esne le. De nem mert megszólalni, mert látta, hogy a tanár dühös, hát inkább lemászott. Szuper óvatosan és lassan és figyelmesen. – Elnézést. Ez eszembe sem jutott – védekezett teljesen őszintén. De amit az ember egyszer elcseszett egy tanárral szemben, azt irtó nehéz rendbe rakni! – A nevem Adam Goldfinger, reál ismeretek tanár vagyok a haladó csoportokban. – Alicia Star – vetette közbe udvarias mosollyal Alicia, de hiába strapálta magát. – Tudom. Te vagy az új lány. Megkaptam rólad az értesítést, tanítani is foglak. És mivel új vagy, megértem, hogy egyelőre még nem találod a helyed az iskolában. Ezért nem is értesítem a házvezető tanárodat, de szóban figyelmeztetlek. Szedd össze magad, és igyekezz minél hamarabb beilleszkedni – közölte kimérten, és tök fölöslegesen. Alicia már három napja azon a rohadt beilleszkedésen dolgozott. Teljesen magától és teljesen eredménytelenül. – Ha pedig mászni van kedved, akkor menj le a sportpályára, ott sok erre alkalmasabb és biztonságosabb lehetőség van. Például, van sziklamászó falunk. – Fel fogom keresni… – motyogta még Alicia, és örült, hogy ilyen egyszerűen megúszta. Máshol sokkal nagyobb balhé is lehetett volna ebből. Itt meg… mindent összevetve érdekes egy hely ez! Este is ezen törte a fejét, aztán már az ágyában elővette a lapmonitorját, és megnyitotta az iskola adatlapját. Megkereste a házirendet, és előbb csak rutinból, majd egyre inkább érdeklődve olvasni kezdte. Ez komoly? Külön pont, hogy a kültéri sportcipőket nem szabad a szobában tárolni, hanem be kell rakni az öltözők melletti, erre a célra rendszeresített névre szóló szekrényekbe? Fél órát olvasgatott, aztán hirtelen elhatározással megnyitotta a saját adatlapját, méghozzá a „pénzügyi részletek” alpontot. Kis keresgélés után megtalálta, amit keresett. A szülei által befizetett tandíj szenzitív információként volt tárolva, de az ujjlenyomatát odaérintve a képernyő megfelelő pontjához, megkapta. Aztán csak nézte, csodálkozva. Aliciának igazából sosem volt pénze. Illetve, persze, az idkártyáján mindig volt egy kisebb összeg, biztonságból, meg hogy szokja a használatát. De ritkán vásárolt, és éppen csak fél füllel követte, ha otthon a szülei árakról vagy pénzről beszélgettek. Ám azt tudta, hogy ez a tandíj, amit itt fél évre kifizettek a sulinak, az egy vagyon. Egy nagy vagyon. Talán nagyon nagy vagyon. Azaz vagy az Ausztrál Föderáció iszonyúan drága ország, vagy… – Ez egy flancos elitiskola? Ó, anyám, miért? Igazából már amikor az első nap belépett, gyanús volt a nagy rend, meg tisztaság, a tágas terek és a vadonatúj eszközök. De akkor még azt hitte, ez az Ausztrál Föderáció sajátja. Ez végül is egy gazdag ország. Ám roppant gyanús, hogy a Corby még itt is elitnek számít. Ez így tiszta hányás! Ám nem volt mit tenni. A szülei még huszonhét napig nem lesznek jelen, hogy megmondja nekik a véleményét, és neki addig is meg kell állnia a helyét. A sok barát és a népszerűség ugrott, ezt már három nap alatt végzetesen elbaltázta. Jelenleg reálisabb cél a natúr túlélés. De ha ez van, ezt kell csinálni! Hát visszatért a házirendhez, és figyelmesen tovább olvasta, miféle misztikus titkokat rejt még a kültéri sportcipők tárolási szabályain túl.

IV

A harmadik nap letelte után a Tigris jelentkezett. – A terep felmérését elvégeztem, a helyzetet elemeztem. – Remek! – mosolygott rá a lapmonitorra Neil Morgan. Feleslegesen, mert a gép egyik irányban sem mutatott képet, de a Főnök megszokta, hogy tökéletes mimikával tárgyaljon. – Mikorra időzíti az akciót? – Ha ez egyértelműen eldönthető lenne, csak az időpontot küldtem volna. Azért jelentkezem, mert bonyodalmak adódtak. – Igen? A Corby mégis jól védett? – kérdezett rá a Főnök, gondosan adagolt gúnnyal a hangjában. Nem akarta megbántani a bérgyilkosát, de örült, hogy kicsit helyre teheti. – Igen, jól védett – felelt a Tigris, és a gép torzította hangján nem lehetett eldönteni, mennyi érzelem vegyülhetett eredetileg a hangjába. – És az emberrablás mindig bonyolultabb, mint a gyilkosság. Ennek ellenére az iskolából is ki tudnám emelni a fontos embert, de adódhatnak közben nehézségek. Illetve úgy mondanám, áldozatok. Biztonsági emberek, tanárok, diákok. – A leghatározottabban elutasítom! – csattant fel a Főnök. Gyilkosság a Corbyban? Azonnal felkapná a média, óriási felháborodást váltana ki, és nagy érdeklődést, a rendőrség pedig teljes erejével vetné magát az ügyre, amivel a második lépcső is bizonytalanná válna. – Nem, az iskolában nem lehetnek ártatlan áldozatok! Általában, nem akarom, hogy más meghaljon, csak és kizárólag a fontos ember a második lépcsőben. És ezen felül is kerülje a feltűnést, mert ha zajosan végzi el az első lépcsőt, akkor azzal eleve lehetetlenné teszi, hogy fellépjen a másodikra! – Értem. Ebben az esetben viszont az iskolában jelenleg nem tudom elvégezni az akciót. Még folytatom a terepfelmérést, és lehet, hogy találok kiskaput. Ha ez nem történik meg, akkor meg kell várnom, míg a fontos ember elhagyja az épületegyüttest. – Rendben. Van rá huszonhét napja. – Készenlétben fogok állni, és az első adandó alkalommal véghezviszem az akciót. Ha a fontos ember megvan, biztos helyre szállítom, amit már előkészítettem, és jelentkezem további utasításokért. – Remek, Tigris. Szeretném, ha továbbra is rendszeresen jelentkezne. – Értem, Főnök. A beszélgetés befejezése után a Főnök töprengve dőlt hátra kényelmes foteljében. A felmerült nehézségeket mérlegelte, és végül úgy döntött, nem jelentenek komoly problémát. Ilyen apróságokkal nem kell háborgatnia a megbízót. Huszonhét nap hosszú idő, és vészhelyzetben még pár nappal megtoldható. A Corby diákjai pedig gyakran kijárnak, mindenféle okból. A bérgyilkos kiváló szakember hírében áll, meg fogja oldani a feladatot. Aztán ezen elgondolkodott. Vajon hogyan dolgozik a Tigris? Nyilván mint egy átlagos biztonsági szakember, keresi a lékeket, csak éppen nem azért, hogy megszüntesse, hanem hogy kihasználja azokat. Részben nyilván élvonalbeli technika van a kezében. Más oldalról meg ott vannak az ősi módszerek. Feltűnést kerülve mozog az emberek között, megkörnyékezi a célszemélyt. Nyilván jól álcázza magát, és igazából bárki lehet. Egy járókelő az utcán, egy vendég melletted a kávézóban, vagy az a kedves mosolyú illető, aki átadja neked az általa rendelt siklótaxit, mert látja, hogy te sietsz. Vagy maga a taxisofőr. Bárki lehet. A Főnök nem tudta, hogy a Tigris honnan származik, hány éves, hol él, vagy például hogy miféle kiképzést kapott, ha egyáltalán kapott valahol bármilyet is. És ha ezt ő nem tudta kideríteni, akkor mások sem tudhatják. Egyetlen részlet volt csak biztos, a Tigris nem csoport, hanem egyetlen ember. Egy magányos gyilkos, aki mindig egyedül dolgozik. Ezen felül viszont semmit sem tudott róla. A világ legjobbnak tartott bérgyilkosa egy torz hang egy speciálisan kódolt adásban, ennyi. De nem is kell neki többnek lennie. A lényeg, hogy végezze el a feladatot. És ebben egybehangzóak voltak a Főnök forrásai; a Tigris még sosem vallott kudarcot.

V

– Pompás lesz! Jó szórakozás, és mellé igen hasznos kulturális program! – lelkendezett Clara, egyik ezüst hajtincsét csavargatva, mint ahogy ez jellemzően szokása volt. – Majd meglátod, a múzeum maga is csodás, de ez az új kiállítás a jura és kréta kor őshüllőiről, ez meg egyenesen káprázatos! Még nem láttam, de olvastam róla, mindenki dicséri, te is élvezni fogod, gyere el! – Aha. Jónak tűnik – helyeselt Alicia végtelen önfegyelemmel. Clara azóta nem beszélt vele, hogy olyan csúnyán megsértette az ebédlőben, még az első napon. Most viszont direkt megvárta a tanítás után, és hívta, hogy menjen el velük az egész délutánosra tervezett kirándulásra, a városközpontba. – Goldfinger tanár úr fog kísérni minket, aki nagyon érdekes dolgokat tud az Föld őstörténetéről, élvezni fogod! – győzködte angyali mosollyal. Aliciára ettől az angyali mosolytól, no meg a lány ezüstfehéren szőke hajától rátört a hányinger, ennek ellenére maga is elmosolyodott, és buzgón bólogatott. – Biztosan remek lesz. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem, feltétlenül elmegyek. És még egyszer, köszönöm, hogy szóltál – erősítette meg. Az, hogy Clara ezzel a hülyeséggel megkereste, egyértelműen azt jelentette, hogy békülni akar. Vagy legalábbis normalizálni a viszonyukat. Ez pedig megér annyit, hogy végigszenvedjen valami holt unalmas múzeumi programot azokról a hülye dinókról, amik már a könyökén jönnek ki. Mexico Cityben féléves projektet szenteltek nekik, és Tizenkettőben is ez volt az egyik iskolai művészeti műhely alaptémája. Köszöni, neki elege van belőlük. De ha ezen az áron jóban lehet Clarával, akkor megéri. Még csak tizenhét napja járt ide, de már ennyi idő alatt is elérte, hogy mindenki kerülje, és ebből is elege volt. Jobban, mint a dinókból, tehát jöjjön az a hasznos kulturális program! Aztán meghökkentően jól indult a buli. Nyolcszemélyes siklótaxik jöttek értük, hogy bevigyék őket a központba. A Corby Alice Springs végtelen kertvárosainak egyikében állt, álmos házak és csendes utcák között, ahol volt hely a hatalmas parkjának. A siklótaxikkal is majdnem fél óra volt az út a múzeumig. A társai beszélgetéssel, vagy a lapmonitoraikkal játszva ütötték el az időt, de Alicia végig kifele bámult az ablakon, és itta magába a látványt. Elsőre a kertváros is érdekes volt, de a városközpont, az egyenesen csodás! Mindenfelé magas toronyházak, megszámolta, némelyik tíz, meg tizenkét emeletes, és zsúfoltan egymás mellett álltak, legalábbis Alicia úgy érezte, teljesen a fejére borulnak a nagy épületek. A siklók az első és a második emelet magasságában közlekedtek, alattuk kellemes, sétányszerű utcák vezettek, rengeteg gyalogossal. Néhány biciklit is látott, de nyilvánvalóan az itt nem volt divatban. Itt biztosan mindenki siklóval jár, gondolta, és bámulta a levegőben áramló, sűrű forgalmat. Meg a kirakatokat, a 3D fényreklámokat, a szépen festett, újszerű épületeket, és a jólöltözött embereket. Aztán sajnos megérkeztek a múzeum monumentális, háromszintes épületéhez, és jött a program súlyosabb része. Dinoszaurusz kiállítás, na remek! Alicia zsebre vágott kézzel állt a tárlat nyitótermében, a hat méter magasról lenéző csontváz koponyája alatt, és nem értette, hogy mit esznek ezen a többiek? Oké, nagy. Oké, régi. Oké, nincs belőle másik a világon. És? Ettől már el kell ájulni tőle? Zsebre vágott kézzel, magányosan sodródott át a kiállítás termein, mélán bámulta a vitrineket. A csoport nagyobb fele Goldfinger tanár úr mellett maradt, aki valóban lelkesen magyarázta az eltelt évmilliók és az evolúció rejtelmeit, de Alicia villámgyorsan elsodródott tőlük. Ennél még a magány is jobb, hát egyedül derítette fel a tárlatot, remélve, csak lesz itt valami érdekes. Az egyik teremben mini dínódroidokat lehetett összeszerelni előkészített alkatrészekből, ez tetszett volna neki, de sajnos itt nagy volt a tömeg, és nem akart a diáktársai közé vegyülni. Tovább kószált, aztán az egyik teremben utolérte Sissi. Egy vele egykorú lány, akit azon a bizonyos kosárlabda meccsen fellökött. Aki csúnyán megütötte magát akkor, ahogy erre éles hangon felhívta a figyelmét rá két nappal. De most nem tűnt dühösnek. – Téged kereslek, új lány! – Alicia Star. – Oké, persze, Alicia – helyesbített ingerülten Sissi, de aztán csak mosolyt erőltetett az arcára. – A tanár úr üzeni, hogy változott a program, még megnézzük az Utolsó Háború emlékkiállítását is. A többiek már ott vannak, gyere te is! – szólt még oda, és sietve elindult előre. Alicia mérsékelt lelkesedéssel követte. Szóval még egy Utolsó Háborús emlékkiállítást is végig kell szenvednie. Pompás. Már a dínók is elég borzalmasak voltak, abból is többet látott már a kelleténél. Utolsó Háborús emlékekből viszont még sokkal többet. Minden városban van az Utolsó Háborúról szóló kiállítás, sőt, még a legvidékibb kis falukban is található egy közösségi terem, vagy legalább egy emlékpont, ahol tisztelegni lehet az áldozatok előtt. Meg nyavalyogni, hogy milyen borzalmas egy tragédia volt. Meg fogadkozni, hogy soha, de soha nem lesz hasonló. Alicia sosem értette, mire fel ez a nagy felhajtás. Meghalt az emberiség kilenc tizede, porrá bombázták Európát, Észak-Amerikát, meg Dél- és Kelet-Ázsiát. És? Könyörgöm, közel százötven éve történt, mit kell ezen ennyit rugózni? A folyosókon kirakott útjelző táblák segítségével megtalálta a kiállítás bejáratát. Egy óriási, 3D-ben kivetített atombombafelhőn átgyalogolva kellett belépni, ez aztán az eredeti ötlet! A kiállítás terme hatalmas volt, magas, és mind a falakat, mind mennyezetet koromfeketére festették. A sötétségben csak itt-ott világítottak gyenge ledfények, megadva a megfelelően gyászos hangulatot. Ráadásul két méter magas, földig érő paravánokkal keskeny utcákra bontották a csarnokot. Aztán pár perc múlva Alicia már inkább úgy mondta volna, labirintust építettek fel benne. Pillanatokon belül eltévedt a fekete paravánok között. Remek, most hogyan fogja megtalálni Goldfingert, meg a csoportjukat? Mérsékelt lelkesedéssel szemlélte a kiállított borzalmakat; itt egy kupac hulla, ott egy rommá lőtt város. Ráadásul a padlót betontörmelékkel szórták fel, hogy még élethűbb legyen, még inkább át tudja érezni a látogató, hogy éppen egy elpusztított világban bolyong. Alicia legalábbis egyre jobban át tudta érezni, és nem élvezte. A társait sem találta, és aztán a háta mögül zajt hallott, valaki a betontörmeléken járt. Idegesen torpant meg és a fordult hátra, de a lépteket mintha elvágták volna. Mintha az a másik is megállt volna. Nincs ebben semmi különös, nyugtatgatta magát a lány. Ez egy múzeum, az illető egy látogató, és éppen most csodálja azokat a régi, 2D fényképeket a leégett fákról, ami mellett ő is épp az imént ment el. De ezzel együtt is egyre idegesebb lett, hát sietős léptekkel tovább indult. Hallotta, hogy az a valaki mögötte szintén lépkedni kezd, ellenben a diáktársainak nyomát se látta, és egyre jobban nyomasztották a fekete falak, és a közéjük rejtett borzalmak. Szeretett volna mihamarabb kijutni, bárhova, de nyilvánvalóan eltévedt a sötét, árnyékos labirintusban. Megint megállt, vett egy nagyobb levegőt. Csak semmi pánik! Mindig őrizd meg a nyugalmad, akkor nem kerülhetsz bajba, mondogatták a szülei állandóan. Egyértelműen hallotta, hogy mögötte valaki jár a labirintusban, de már nem ijedt meg tőle, sőt, örült neki. Ha az ismeretlen beéri, majd segítséget kér tőle, az illető talán tudja, merre van a kijárat. Bár, ha nem ismeretlen, hanem egy diák, vagy pláne Goldfinger… Nem, Alicia nem akart lebukni, hogy bután eltévedt egy egyszerű kiállításon. Még hogy rajta röhögjenek, hogy még egy múzeumban is segítségre szorul, erről szó sem lehet! Van elég baja enélkül is! Tovább indult, hogy az ismeretlen semmiképpen se érhesse utol, és közben fejforgatva nézelődött. Mindenhonnan ki lehet jutni, csak figyelni kell. A fekete falak, az ősrégi papírfotók, a makettek és az itt-ott beállított életképek egyike sem adott neki támpontot, hogy merre járhat, de nem is azokat nézte. Mindenütt lennie kell vészkijáratnak, és jól kijelölt útnak, ami oda vezet. Elvégre, mi lenne, ha itt tűz ütne ki? A látogatóknak ki kell tudniuk menekülni, szögezte le magában, és valóban, a következő sarkon észrevett egy zöld nyilacskát, a hozzá tartozó, futó embert ábrázoló ikonnal. Tessék! Arra kell mennie! Sietős léptekkel követte a nyilat, ami elvezette a következő piktogramig, és az azt követőig. Ez ugyan feltehetőleg nem a kiállítás végére vagy elejére visz, de mindegy is. Bárhova keveredik ki, a múzeumon belül majdcsak megtalálja a többieket! Végül egy falba simuló, fekete ajtóhoz vezették a nyilak, mely felett pici felirat fénylett, „Vészkijárat”. Könnyen, akadás nélkül nyílt, Alicia legnagyobb megdöbbenésére ki, a szabad ég alá. A múzeum épülte melletti egyik sikátorba jutott ki, keskeny, magas épületek határolta, árnyékos utcácskára. Oldalt konténerekben szemét állt, mögötte látta a napfényt, és a múzeum előtti tér kicsi csíkját. Tétován sétált ki, egészen a fal mellett oldalazva, mert a sikátorban, a konténerek közé letéve egy sikló is állt. Egy GM-1600-as modell, látszatra kopott és ócska, de közelebbről megnézve egyértelműen csúcsra tuningolt darab. Alicia őszintén elcsodálkozott, hogy valaki egy ilyen felspécizett, drága siklót csak úgy otthagy egy ennyire elhagyott helyen, ahol még csak térfigyelő kamerák sincsenek, és ahonnan könnyen megfújhatják. Aztán eszébe jutott, hogy ez az Ausztrál Föderáció. Itt nem lopnak, mert mindenki elég gazdag anélkül is. Futva indult neki, megkerülte az épületet, és pár perc rohanás után már a főbejáratnál volt. A csoportja pont szembe jött, illetve szerencsére még nem. Mindössze ott készülődtek az előtérben, Alicia pedig gyorsan elvegyült közöttük, mielőtt valakinek feltűnt volna, hogy ő az utca felől érkezik. Abból nagy balhé lett volna. Goldfinger még így is rászólt, amikor észrevette, hogy ott van. – Te hol voltál? Már éppen keresni kezdtünk, a program szerint indulnunk kell vissza. – Bocsánat, eltévedtem az Utolsó Háborús emléktárlaton – védekezett Alicia. – Mit kerestél ott? A mai napra csak a dinoszauruszok voltak tervezve. Alicia ezt egy pillanatig nem értette, aztán leesett neki. Sissi hazudott, megszívatta. De ezt végig sem gondolta, lélegzetvételnyi időt sem kihagyva kezdett mentegetőzni. – Tudom, hogy ma terv szerint csak a jura és kréta kor őshüllőit néztük meg, de engem kifejezetten érdekel az emberi történelem is, és annyit hallottam már az alice springsi Utolsó Háborús emlékkiállításról! Mindenki dicsérte, csak pozitív kritikákat olvastam róla, és nagyon szerettem volna látni, ha már itt vagyok, ezért átmentem megnézni. Tényleg sajnálom, hogy emiatt egy kicsit késtem! Látszott Goldfingeren, hogy dühös, de az is, hogy ez az érvelés célba talált nála. – Nagyon szép, hogy érdeklődsz a történelmi kérdések iránt, és hogy látni akartad az emlékkiállítást is – dicsérte megenyhült arckifejezéssel. – Valóban érdemes megnézni, nagyon hasznos, csak sajnos, most nincs rá időnk. Az pedig teljesen helytelen, hogy kérés nélkül elhagytad a csoportot, máskor ilyet ne tegyél. Ha bármi érdekel a múzeumból, kérjél kilépőt az iskolatitkárságon. Ha legalább hárman mentek együtt kulturális programra, akkor mindig meg szokták adni az engedélyt az iskola elhagyására. Ha szükséges, még tanári kísérőt is kijelölnek mellétek. – Értem – bólogatott Alicia az arcán érdeklődő buzgalommal. – Feltétlenül meg fogom tenni, az emlékkiállítás valóban nagyon érdekes volt, és szeretném majd alaposan megnézni. – Remek! – mosolygott rá Goldfinger elnézően, Alicia pedig gratulált magának, hogy egy súlyos szabályszegésből dicsérettel tudott kikeveredni. Sissit pedig kinyírja! A készülődő lányok között észre is vette, hát odalépett mellé. A kiscsaj is érezte, hogy gáz van, azonnal védekezni kezdett. – Tudod, én… – Csak meg akartam köszönni, hogy felhívtad a figyelmemet az emléktárlatra – vágott a szavába Alicia, és tökéletes udvariassággal mosolygott Sissire, hogy annak értetlenségében torkán akadtak a szavak. – Nagyon érdekes volt, kifejezetten jól éreztem magam ott, és ne félj! Nem fogom elfelejteni, hogy mit tettél! – fejezte be angyalian kedves hangon, majd otthagyta a döbbenten néző kiscsajt. Ki fogja nyírni, csak érjenek vissza az iskolába. Nem fogja hagyni, hogy packázzanak vele, ő nem az a fajta lúzer, akit következmények nélkül át lehet vágni a palánkon! Ezt meg fogja értetni Sissivel, meg úgy általában, mindenkivel, döntött. Az idegenről, a sötét labirintusban mögötte hallatszó, meg-megtorpanó léptekről viszont tökéletesen elfeledkezett.

VI

Sissit másnap kapta el, a London-ház tövében. Egyszerűen ebéd után elkezdte követni, és amikor a kiscsaj a térfigyelő rendszer vakfoltjára ért, oldalról nekiment, betolta a ház mellé, és nekiszorította falnak. – Oké, halljam, miért gondoltad jó ötletnek, hogy megszívatsz? – Te… – Igen, tudom, hogy a házirend tiltja az erőszak minden formáját. És azt is tudom, hogy közvetlenül mellette, a 3.4-es pontban tiltva van a hazugság is. Mit gondolsz, mit szólna Goldfinger tanár úr, ha megmondanám neki, hogy a nevében hazug üzenetet adtál át nekem? – Én… – Te bajban vagy, nagyon nagy bajban! – sziszegte dühösen Alicia, és elengedte a lányt. Úgy gondolta, az nem fog visszaütni, hanem feltehetőleg elfut. Ezzel elégedett is lett volna, elég, ha ráijeszt, és kész, de Sissi nem szaladt el. – Nem vádolhatsz meg, az árulkodás lenne! – rázta a fejét vadul. – Nem mondhatod el a tanároknak, mert mindenki kiközösítene érte! – Én már így is ki vagyok közösítve, nekem már mindegy! – vágott vissza Alicia. Nem mintha tényleg szólni akart volna bárkinek is, csak üres fenyegetésnek szánta, de Sissi láthatóan megszívta, és dühösen tovább védekezett. – Amúgy sem hinnének neked a tanárok, mert Clara azt mondaná, hogy végig velem volt, és nem is láttunk téged – magyarázta széles gesztusokkal, ingerült hangon. – Neki hinnének, mert az ő szülei alapítványi tagok, ezért a tanárok neki hinnének, nem neked! – Állj! – ragadta meg még egyszer Alicia a vele szemben álló lány karját. – Clarának mi köze ehhez az egészhez? – Ő mondta, hogy vicceljünk meg! És engedj el! – tépte ki a kezét Sissi a szorításból. Sikerült neki, mert Aliciát igencsak mellbe vágták a hallottak. – Tényleg? Ez egy vicc volt? Komolyan tréfának szántátok? És én ezt higgyem el? – Clara azt mondta, hogy jó vicc lesz. Hogy majd eltévedsz, és megijedsz, mi meg majd odamegyünk, és kivezetünk. És majd te is nevetni fogsz. – De előtte azért jól megijedek, mi? – Nem bántam volna. A meccsen fellöktél, és mindenkivel tapló vagy, nem bántam volna, ha megijedsz – ismerte el Sissi, mire Alicia büszkén felszegte az állát. – Akkor ki kell ábrándítsalak, nem ijedtem meg. Nem szoktam megijedni. Mexico Cityben is egyedül jártam az utcákat, pedig ott az óváros sikátorai sokkal sötétebbek és ijesztőbbek, mint ez a pisisek rémisztgetésére kitalált hulla-kiállítás. Nem ijedtem meg! – Akkor meg aztán tényleg nem értem, mit vagy így kiakadva. Viccnek szántuk, csak nem jött be – vonta meg a vállát Sissi, Alicia pedig nem hitt neki. Illetve, azt elhitte, hogy Clara kérésére mondta neki azt a kamu üzenetet, de azt már nem, hogy csak viccnek szánták, amin majd együtt nevetnek. Nem jöttek utána, ott találta őket is az előtérben, a készülődő diákok között. Nem megviccelni akarták, csak megszívatni. – Mióta van ott az a tárlat? – kérdezte aztán hirtelen. – Ó, ezer éves! – legyintett Sissi. Már túl volt azon, hogy féljen, vagy akár hogy dühös legyen. Láthatóan visszanyerte a magabiztosságát, és a hangja is nyugodt volt. – Az ötödik évfolyamot mindig el is viszik, hogy nézze meg. Mindenki utálja, mert általában el szokott ott veszi egy-két diák, akiket aztán úgy kell megkeresni a biztonsági térfigyelő rendszerrel, de muszáj meglátogatni, mert mégis, az Utolsó Háború, ugye. Arra emlékezni kell… – tette hozzá bizonytalanul, de Alicia már alig figyelt rá. Tehát Clara jól tudta, hogy van ott egy ijesztő, fekete labirintus, és kitalálta, hogy beleküldi, eltévedni. És hogy ezt megtehesse, külön szólt neki, hogy menjen el a múzeumi kirándulásra. Napokkal előtte eltervezte, hogy megszívatja! A féreg! – De mindegy is – legyintett Sissi. – A lényeg, hogy nem árulkodhatsz rólam, mert Clara az én pártomon áll, te meg csak az új lány vagy. – A nevem Alicia. Alicia Star. És nem fogok árulkodni, ezt akár Clarának is megmondhatod. Nem szólok a tanároknak, de ha még egyszer át mer vágni a palánkon, akkor kitaposom a belét. Ezt szó szerint add át neki, kérlek, legalább olyan megbízhatóan, mint ahogy nekem is átadtad az üzenetet, amit ő küldött! – fenyegette meg Sissit az ujjával, majd felvetette a fejét, sarkon fordult, és lelépett. Ha háború, hát legyen! Barátai nem lettek, kénytelen beérni ellenségekkel. Pont, mint mindig, mindenhol. Illetve, ez most rosszabbnak tűnt, mint eddig bármelyik sulijában. Eddig ha barátai nem is voltak, de legalább haverok akadtak. Most viszont egyedül volt, teljesen egyedül. De nem fogja hagyni, hogy packázzanak vele!

VII

Minden háborút az nyer, akinek erősebb a szövetségese. Ezen a világon pedig még mindig a Kínai Birodalom a legerősebb, gondolta Hawley elnök, és odalépett az ablakhoz. Hátrakulcsolt kézzel nézte a kormánypalota kertjét, de semmit sem látott a több emelet magasra nyúló, virágzó kaktuszritkaságokból. A kínai császár látogatásán járt az esze. Eredendően ugyan azért hívatta magához Ford alelnököt, hogy megbeszéljék a kanadai nagykövet jelentését, de aztán valahogy mégis a császári látogatásra terelődött a szó. Mint mostanában mindig, minden megbeszélésük végén. Nem mintha bármi újat lehetett volna még mondani a témáról, de akkor is mindig ide lyukadtak ki. – Történelmi esélyt kaptunk a két ország közötti viszony hosszú távú rendezésére – sóhajtott, és mégis hátat fordított az ablaknak, ránézett az alelnökére. – Gondolj bele! Soha nem járt még a Föderációban kínai császár. Egyáltalán, őfelsége, Tien Naga-Hai Huang-ti közel másfél évtizedes uralkodása alatt még soha sem hagyta el a Kínai Birodalmat. Ford alelnök mindenféle lelkesedés nélkül bólintott rá a már ezerszer hallott gondolatra. Pozíciójához képest fiatal ember volt, alig múlt negyven, de már sok éve ő volt az elnök jobb keze, és most, a második elnöki ciklusában ő lett az alelnöke is. Jól ismerte Hawleyt. Például jól tudta, hogy az elnök néha szeret hangosan gondolkodni, és ilyenkor passzív hallgatóságra van szüksége, nem vitapartnerre. – Igen, a látogatása valóban történelmi jelentőségű esemény – helyeselt alig odafigyelve, és hagyta, hogy az elnök tovább beszéljen. – A látogatás is az, de maga az egyezmény megkötése még inkább. Ha sikerül, akkor úgy fogok bevonulni a történelembe, mint az elnök, aki megszilárdította a békét az egész világon. A Föld két legerősebb hatalma egyezséget köt, elindul a közös fejlődés, a világra jólét és béke köszönt. Ford alelnök elnyomott egy gúnyos mosolyt. – Ezt a mondatot jegyezed meg, és majd nyilatkozd le a hírfolyamnak! – Legalább féltucatszor lenyilatkoztam már – hagyta rá Hawley elnök fásultan legyintve, de ennek ellenére komolyan gondolta, amit mondott. Az elnök maga előtt nem tagadta, hogy annyi év kemény munka és politikai játszma után még mindig van benne egy csipetnyi idealizmus. Hitt benne, hogy helyes dolgot tesz. És persze hitte, hogy utána ő lesz az az elnök, akinek a nevét legtöbbször említik a történelemkönyvek. – De függetlenül a szép szólamoktól tény, hogy sikerült békét kötnöm a Birodalommal. Amikor először megválasztottak, lezártam a fegyverkezési versenyt. Ezzel az egyezménnyel pedig elkezdődhet a leszerelés, és megnyílik az út a két ország közötti szoros szövetség létrehozása felé. – Aminek a katonák nem örülnek – kontrázott Ford alelnök. – A katonák sosem örülnek. Ha béke van, akkor az a baj, hogy elhanyagoljuk a hadsereget. Ha meg háború van, akkor meg az, hogy használjuk. Például az észak-indiai konfliktusba két elnök is belebukott, pusztán csak azért, mert túl sok katona halt hősi halált. – Az észak-indiai konfliktust valóban katasztrofálisan kezeltük politikai szinten – mutatott rá az alelnök. – A föderációs kormány képtelen volt egységes álláspontot kialakítani, míg a császár nyíltan bejelentette, hogy háborúra kész, és valóban be is vetette a megfelelő egységeket. – A császár apja – igazította ki az alelnököt Hawley. – Az a császár ennek a császárnak az apja volt, és az a pszichopata tényleg háborúzni akart. Ez a császár viszont meg akar egyezni velünk. Lassan tíz éve tárgyalunk vele, úgyhogy elhiszem neki, hogy komolyan gondolja. Alá fogjuk írni az egyezményt. – És lehet, hogy belebukunk – vetette fel az esemény egy kevésbé optimista következményét Ford alelnök, mire Hawley azonnal felkapta a fejét. – Van valami új hír, amit én még nem hallottam? – Nem, semmi konkrétum – visszakozott sietve az alelnök. – Csak általánosságban beszélek. Ha baj történik, ha a látogatás nem alakul jól. Ha mondjuk az utolsó pillanatban a császár mégis visszalép, mert például valaki véletlenül mond valami megbocsáthatatlan udvariatlanságot, ha… – Ha bármi ilyesmi is történik, megoldjuk! – vágta el a magyarázkodást az elnök. – Egy éve szervezzük ezt az átkozott látogatást. Még azt is külön protokoll szabályozza, hogy az egyezmény aláírásakor milyen alsóneműt viseljenek az épület előtt posztoló közrendőrök! Nem jöhet közbe olyan probléma, amit ne tudnánk kezelni! Az alelnök itt egy pillanatot habozott, hogy egyáltalán válaszoljon-e erre bármit is. Személy szerint sokkal jobban aggódott, mint ahogy mutatta. A vezérkari tábornokok elégedetlenek, és általában, a hadsereg tisztjei egyre radikálisabban békeellenesek. Hawley súlyosan lebecsüli a veszélyt, amit a katonák jelentenek, ami kapitális hiba. Még ha tökéletesen sikerül minden, még akkor is könnyen belebukhat ebbe az egyezménybe. Sőt, az is lehet, hogy a pompás szervezés ellenére sem jutnak el aláírásig. De erről végül nem beszélt, csak a legnyilvánvalóbb ellenérvet hozta fel. – Ha a császárt itt ölik meg, Alice Springsben, akkor hiába minden. – Az a pasas átlagosan évi kéttucat merényletet él túl. Remélhetőleg nem most fogja elhagyni a szerencséje! De ha már így szóba hoztad, mi áll az operatív csoport utolsó jelentésében? Még a látogatás előkészítésének az első lépcsőjében külön operatív csoport hoztak létre, melynek feladata kifejezetten és csakis a császár biztonságának garantálása volt. – Minden rendben van, bár sokkal hosszabban és bonyolultabban fogalmazzák meg – vont vállat Ford alelnök, látszólag teljesen közömbösen. – Miattuk nem kell aggódni, kiválóan végzik a munkájukat. – Azért foglalkozzunk velük! Az jót tesz a munkamorálnak, és a hírfolyamban is jól mutat. Be tudnánk iktatni a jövő hétre egy külön megbeszélést, ahol meghallgatunk pár szóbeli beszámolót? – Persze – bólintott az alelnök, és úgy érezte, ez megint egy látványos, és semmit sem érő gesztus az elnök részéről. Civilként leülni tárgyalni a katonákkal általában igen kontraproduktív. De ha ez az elnök óhaja, hát ő nem fog ellenkezni! Sosem tette. – Ha gondolod, intézkedem, hogy átjöjjenek egy külön tárgyalásra. – Tedd meg. És amennyire megoldható, most az operatív csoport vezetőit szeretném látni. Szóval nehogy megint idehozz valami kis csinos alhadnagyocskát – tette hozzá az elnök mosolyogva, és Ford alelnök elnevette magát a tréfán. Csak akkor komorult el, amikor kilépett az elnök irodájából. Nem örült neki, hogy Hawley ezt az apró kis botlást az orra alá dörgölte. Egyébként is nem al-, hanem főhadnagy volt, tényleg nagyon csinos nő, de a munkájában profi, és megfelelő tájékoztatást adott a kért témákban. Ahhoz senkinek semmi köze, hogy ő a prezentáció után meghívta koktélozni a hölgyet! Ford alelnök, bár nem mutatta, de kifejezetten neheztelt Hawleyra, hogy efféle tréfákat megenged magának, azért pedig egyszerűen dühös volt, hogy az elnök nem látja, mekkora kockázatot vállal. Bele fog bukni a békepolitikájába, és akkor buknak vele az emberei is. Márpedig Ford alelnök elnök szeretett volna lenni, de ha Hawley nagyon felbosszantja a hadsereg tábornokait, akkor nem lesz. Ez egy tény. Ford alelnöknek ez járt a távozás után a fejében, az egyedül maradó Hawley pedig még egyszer belegondolt a császári látogatás legkényesebb kérdésébe. Ha őfelsége meghal Alice Springsben… akkor tényleg vége. Ha valaki itt, a Föderációban sikeres merényletet követ el a császár ellen, akkor nem lesz megegyezés, nem lesz jólét, és nem lesz béke sem. Akkor a Kínai Birodalomban megerősödnek a nacionalisták, az új császár pedig nem tehet mást, mint felrúgja az egyezményt, és a legrosszabb forgatókönyv szerint akár háború is kitörhet. Persze, engedett meg magának Hawley egy fanyar mosolyt, akkor is ő lesz az az elnök, akit legtöbbször emlegetnek a történelemkönyvek. Az elnök, aki ismét és újból vérbe borította a világot, és elhozta a pusztulást. Az Utolsó Utáni Háborút. De ez nem történhet meg! A legjobbak vigyáznak majd őfelségére, a biztonsági szolgálat nagy öregjei, nem lesz semmi baj, nézett ki ismét az ablakon. El a kormánypalota kertje felett, ki a város toronyházaira. Nem, nem fogják megölni a kínai császárt, a világ két legerősebb hatalma szövetséget köt, és ő lesz az az elnök, akinek a neve az idők végezetéig ott fog állni a szövetségi szerződésen.

VIII

Alicia a Sissivel való beszélgetés után döntött úgy, hogy bocsánatot kér Terrytől. Ha háború, akkor szüksége van szövetségesekre! A kissrác egyetemes lúzernek tűnt, aki minden délután egyedül üldögélt a Róma-ház társalgójának a végében, de talán pont ezért örömmel fogja fogadni, ha valaki szóba áll vele. Egy próbálkozást megér, mérlegelt Alicia. Meg bántotta is a lelkiismeret, hogy az első találkozásukkor mennyire tapló volt vele, hát nagy levegőt vett, és a London-ház mellől egyenesen a Róma-házba ment. Terry most is ott ült a társalgó hátsó fala mellett, az asztal mögött, és most is a lapmonitorján játszott valamivel. Mint minden nap. Amikor Alicia belépett, éppen csak felpillantott, aztán már hajtotta is le a fejét, bámulni tovább a lapmonitort. Alicia egyenes határozott léptekkel odament hozzá. Elvégre, ha csinálunk valamit, csináljuk rendesen! – Terry, zavarhatlak egy pillanatra? – Aha – motyogta a kissrác, és fél szemmel felpillantott. – Bocsánatot szeretnék kérni! – mondta ki Alicia, és két tenyerét a combjára fektetve, szertartásosan meghajolt. Tudta, hogy itt, az Ausztrál Föderációban ez nem szokás, de úgy érezte, ez egy komoly bocsánatkérés, és meg kell adnia a módját, ahogy a szüleitől tanulta. – Bocsánatot szeretnék kérni, hogy az első találkozásunkkor olyan megbocsáthatatlanul durván fogalmaztam. Nem tudtam, hogy… hogy… Na, hogy nem tudsz felállni – zárta le végül enyhe zavarban a bocsánatkérést, és még egyszer meghajolt. Addigra Terry már teljes figyelmét neki szentelte, és végül bátortalanul elmosolyodott. – Ó, nem haragszom! Ezen mások is meg szoktak hökkenni elsőre. – Aha, tényleg teljesen hihetetlen, hogy manapság valaki nyomorék legyen… – lendült bele Alicia, aztán felfogta, mit mond. – Illetve, bocsánat a szóhasználatért, nem úgy értettem! – Ne kezdj el megint hajlongani! – szólt rá sietve a kissrác, mert Alicia ismét szertartásosan fejet hajtott. – Inkább ülj le! Mondom, hogy nem haragszom. Tudod, az egyik üknagymamám komoly sugárfertőzést kapott, nem sokkal az Utolsó Háború után. Az ő leszármazottai mind, nos, tényleg nincs rá jobb szó, mint hogy nyomorékok – sóhajtott szomorúan. – Ezt értem – ült le vele szemben Alicia. – De miért nem kaptál kiberlábat? Ez a féldroid kerekesszék valami hihetetlen őskori ócskaság! Mármint, nem úgy értettem, csak… – emelte két kezét az ég felé Alicia. Nem igaz, hogy még bocsánatot sem tud kérni rendesen! – Ne mentegetőzz, én is ócskaságnak érzem, elhiheted. De tudod, mind a két lábamat ki kell cserélni, és még kiberhuzalok is kellenek a gerincvelőmbe. Ez túl sok, ehhez kell egy direktlink is, hogy működjön, azt meg tizenhat év alatt tilos beültetni, mert a hülye orvosok szerint személyiségtorzulást okozhat! Mintha tolószékben ülni nem lenne lelki teher! Szóval még öt átkozott hosszú évet kell várnom, hogy kiszállhassak ebből az átkozott székből! – szorította ökölbe önkéntelenül is a kezét Terry, aztán megtörten leeresztette az állát az asztalra. Alicia őszintén megsajnálta. Egy szék fogságában tölteni tizenhat évet! – Nézd a jó oldalát! Még öt év, és szabad vagy. Bepótolhatsz mindent, sőt, onnantól te leszel az ász. A kiberlábaid sokkal többet fognak tudni, mint a közönséges hús-vér lábak, meg a direktlink is királyság. Tudom, a szüleimnek van. Te leszel az ász, akármekkora lúzer is vagy most. Illetve, nem úgy értettem, na… – visszakozott volna ismét, de Terry, gúnyos mosollyal leintette. – Igazad van. Most én vagyok a csúcslúzer – sóhajtott ismételten, Alicia pedig sietve tovább terelte a szót. – Hogy állsz a kiáltvánnyal? Amit a kínai császár idelátogatása elleni tiltakozásból írsz – intett az asztalon fekvő lapmonitorra, remélve, Terry szívesen beszél róla, és be is jött az ötlet. A kissrác szélesen elmosolyodott. – Ó, remek lett! Elkészült, és már hárman csatlakoztak hozzá. – Mutasd meg! – Te is aláírod? – Előbb elolvasom – szögezte Alicia, és magában gyorsan elhatározta, hogy aláírni azért nem fogja. Minden baromságot azért nem kell megcsinálnia, hogy bevágódjon a srácnál, húzta maga elé a lapmonitort, és figyelmesen megnézte a kiáltványt. – Tetszik? – érdeklődött kezeit idegesen összekulcsolva Terry. – Szép munka – tért ki a válasz elől Alicia diplomatikusan. – De itt ezt rosszul írtad – bökött a kiáltvány tetején álló, hat kínai írásjelre. – Ezt nem így mondják helyesen. – A te idegen nyelved a kínai? – kérdezett rá a kissrác. Alicia majdnem kibökte, hogy nem idegen, hanem anyanyelve a kínai, mert kisgyerekként anyuval állandóan kínaiul beszélt, míg apuval csak angolul, de aztán nem tette. Minek ássa magát mélyebbre a futóhomokban azzal, hogy a szülei nem épeszűek? – Három évig Új-Pekingben jártam iskolába – mondta végül, mert ez igaz volt, és a helyzetet megmagyarázta. – Jól beszélem a nyelvet, és vagy kétezer írásjelet is ismerek. De ha ezt te írtad ide, akkor te is beszélsz kínaiul, nem? – Ó, dehogy! Az én idegen nyelvem a brazil, azt tanulom, amióta iskolába járok, kínaiul nem tudok. Csak kimásoltam ezt a szöveget, hogy feldobjam a kiáltványt. – Tényleg jól mutat. Csinos. Csak hibás. Várj, kijavítom – sóhajtott Alicia, és minden jóérzése ellenére megtette. Úgysem számít, védte magát, és aláírni nem fogja. – Tessék, így már jó. – Köszönöm! Kedves lány vagy, akármit is beszélnek rólad. – Mit beszélnek? – kapta fel a fejét Alicia. – Hát, hogy temperamentumos vagy, meg hirtelen, meg kicsit talán ijesztő is, ezt mondják – nyögte ki Terry zavartan, aztán gyorsan visszatolta Alicia elé a lapmonitort. – Aláírod te is? – Kizárt – felelte a lány csuklóból. – De azt hittem, hogy aláírod. Nyilván egyetértesz vele, ha már segítettél, nem? – Segíteni éppen segítettem, de akkora marha azért nem vagyok, hogy aláírjam – vágta oda, és csak amikor kint volt, akkor villant be neki, hogy már megint olyat mondott, amit nem kellett volna. Terry arcán látta, hogy megbántotta, és fel is merült benne egy pillanatra, hogy ismét visszakozik, de aztán nem bírta rászánni magát. – Bocs, Terry, de ez a kiáltvány irtó baromság, én nem írom alá. Ne haragudj. És most mennem kell. Ezzel otthagyta a kissrácot. Kész, ennyi, totál kudarc. Hiába jött ide azzal a sziklaszilárd elhatározással, hogy bocsánatot kér, csak annyit ért el, hogy még jobban megbántotta Terryt. Nem megy ez neki! De talán valaki mással, valamikor máskor csak sikerül valami normális kapcsolatot felépítenie!

IX

A normális kapcsolat persze nem akart megérkezni, ellenben másnap reggel a suli folyosóján Clara emelt hangon nekitámadt: – Ide figyelj, te új lány, ez már több a soknál! – A nevem Alicia Star – ismételte Alicia gépiesen, és felemelt fejjel megállt az ezüsthajú kiscsaj előtt. Ha verekedni akar, akkor azért helyre rakja, még így is, hogy itt vannak vele a spanjai. Az a Roberta, meg két másik lány, akiket még nem ismert. – Nem érdekel a neved! Az érdekel, hogy pofátlanul betolakodtál a csoportunkba, de ezzel túl messzire mentél. Ezt személyes sértésnek fogom fel, és megteszem a megfelelő lépéseket. Neked annyi, új lány! Ezzel lapmonitorját szorosan magához szorítva, magasra emelt fejjel elviharzott, a spanjaival együtt. A legújabb trendet követő szandálja kellemes dalocskát csilingelt lépteinek ritmusára. Alicia döbbenten nézett utána. Mit akart ez a divatdroid? Aztán, amikor bement a terembe, és bekapcsolta a lapmonitorját, még jobban megdöbbent. Érkezett egy személyes üzenete az iskolatitkárságról, hogy kérése szerint betették az öregek otthonában karitatív munkát végző csoportba, és most figyelmeztetik, hogy ennek megfelelően ma délután ott kell lennie. Jól tudta, hogy semmiféle csoportba nem jelentkezett. Először arra gondolt, hogy feltörték az azonosítóját, és már majdnem indult is, hogy szóljon egy tanárnak, amikor eszébe jutott valami más. Hogy mondjuk valaki, akinek jó összeköttetései vannak, mert mondjuk alapítványi tagok a szülei, elintézhette a feje felett, hogy betegyék egy ilyen karitatív csoportba. Ebben az esetben Clara színészi képességei előtt fejet kell hajtania, mert az általa előadott műfelháborodás teljesen valódinak hatott. Majdnem sikerült elterelned magadról a gyanút, te divatdroid! De csak majdnem! Ahogy Alicia ismét végiggondolta, ez tűnt a legvalószínűbbnek; Clara beletolta ebbe a csoportba. Nyilván, hogy megint megszívassa valamivel. Ezt alapul véve, és megfejelve azzal, hogy mennyire lehet szórakoztató egy egész délután karitatív munkát végezni valami totál gáz idősek otthonában, Alicia úgy vélte, a legjobb, ha sietve lemondja az egészet. Ha lehet, lemondja, ha nem lehet, akkor pedig gyorsan megbetegszik, de legalábbis kificamítja a bokáját. Azt jól el tudja játszani, mindig bejön! Ezt előbb sziklaszilárdan elhatározta, majd mégis meggondolta magát. Ha nem megy el ma délután, akkor az úgy néz ki, mintha megijedt volna Clarától. Márpedig nem, ő nem fél, és nem adja meg a másiknak a könnyű győzelmet. Elmegy, szembenéz a hülye kiscsajjal, és küzdeni fog. Megmutatja, hogy kemény ellenfél, aki elől jobb kitérni. Tehát délután mindenre készen szállt be az értük jövő siklótaxiba, hogy négy órát önkéntes munkával töltsön az Árnyékos Sétány Öregek Otthonában. Bízott benne, hogy legalább az odaút érdekes lesz, de csalódnia kellett. Most csak kertvárosi házak fölött suhantak el, és abból már a múltkor is sokat látott, most meg teljesen elege lett belőlük. Unalmas, sárga épületek váltakoztak unalmas, sárga sziklakertekkel, méghozzá vagy fél órán át. Aliciának az volt a benyomása, hogy Alice Springs hatalmas területű város. Persze, megteheti, itt mindenki siklóval jár! Az öregek otthona csak méretében különbözött egy átlagos kertvárosi háztól. Színeiben és stílusban is semmitmondóan lapos és unalmas, kétszintes, L-alakú épület volt, magas kerítéssel, csinos kerttel, és rengeteg öregemberrel, ahogy Alicia felmérte az előtérben várakozó, társalgó vagy mindössze unatkozó alakokat. A többi diák otthonosan köszönt, és mentek a feladatukat végezni, de Aliciának meg kellett állnia, és segítséget kérnie a recepción. – Itt az áll, hogy az első emeleten kell jelentkezned, a 134-es szobában – kereste ki a nevét a recepciós a lapmonitorjából. – Az egy társalgó. Ott fog várni az ápoló, aki mellé beosztottak. – És mit kell majd csinálnom? – Az ápoló majd részletesen elmond mindent, és segít is, ha kell. Onnantól, hogy találkoztok, végig melletted lesz. Menj nyugodtan! Alicia pedig ment, fel, az emeletre, ahol gond nélkül megtalálta a 134-es társalgót. Bement, persze üres volt. Csak pár fotel volt bent, asztalkák, néhány ósdi 2D kép a falon, meg pár ronda dísztárgy. Az előre jelzett ápoló sehol. Sebaj! Minél többet késik, annál kevesebb meló vár rám, gondolta Alicia, és türelmesen elkezdett várakozni. Majdnem másfél percig bírta, aztán felállt, hogy kikukucskáljon a folyosóra, jön-e már az az ápoló. Illetve, kikukucskált volna, de az ajtó nem nyílt. Újra próbálta, az ujjlenyomatát ismét odaérintve a zárra, de az ajtó makacsul nem nyílt. Alicia nem értette. Elromlott volna? Vagy ez lenne az a szenzációs poén, amit Clara mára kiötlött neki? Így vagy úgy, egy szobába bezáródva ülni nem nagy mondás. De hát csak talál valami megoldást! Azt azonnal elhatározta, hogy segítséget, azt nem kér. Nem csinál magából hülyét, nem hagyja, hogy Clara aztán boldogan terjeszthesse, hogy az „új lány” béna, még egy szobából sem tud önállóan kijönni. Így szétnézett, hogy mit tehetne. Első, kézenfekvő megoldásként ott volt az ablak. Kinézett, az első emelet nincs is olyan magasan. Könnyen kinyitotta, mert szerencséjére az ablak zárja hibátlanul működött. Kihajolt. Kétségtelen tény, a föld messze van. De addig két díszpárkány is segíti a mászásban. És a legrosszabb esetben leesik. Csak nem üti meg magát túlzottan! Bátran kimászott, és elkezdett ereszkedni. Mintegy másfél méterig jól ment. Aztán megcsúszott a lába. Fél kézzel még meg tudott kapaszkodni, pár pillanatig lógott, majd lezuhant. Egyenesen egy férfi karjaiba. – Azonnal engedjen el! – csapott gondolkodás nélkül két ököllel az ismeretlen fickó mellkasára. – Bocsánat! Elnézést, hogy megmentettem az életedet! – mentegetőzött a férfi, és óvatos lassúsággal letette Aliciát. – Talpra estem volna! – Ez esetben kifejezetten sajnálom, hogy rád pazaroltam a figyelmemet. Ígérem, legközelebb nem teszem – engedte el végre az idegen. Alicia gyorsan hátrált pár lépést, majd felmérte a fickót. Fehér köpenyt viselt, naná, orvos vagy ápoló, gondolta, aztán meg azt, hogy ő csont hülye. Valaki csodával határos módon elkapja, erre meg ő itt arénázik. De szerencsére a pasas nem akadt ki, bíztató arckifejezéssel nézett rá vissza. – Úgy látom, jól vagy – állapította meg, és óvatosan elmosolyodott. Nem tűnt sem ijesztőnek, sem veszélyesnek. Sőt, kifejezetten szimpatikus volt. Egy kedves ember, aki segített neki. – Igen. Jól vagyok, és köszönöm, hogy elkapott. És… régóta áll itt? – kérdezte aztán bizonytalanul. – Elég régóta. Konkrétan végignéztem, hogy kimászol az ablakon, majd ereszkedni kezdesz. Nem szóltam, mert nem akartalak megzavarni, nehogy miattam ess le, úgyhogy óvatosan idejöttem, hogy segíthessek, ha kell. De értem, nem kellett! – emelte sietve maga elé a két tenyerét védekezően. – Talpra estél volna. Olyan figurának tűnsz, aki mindig talpra esik. Alicia pillanatra megakadt az utolsó kijelentés felett, de nem volt ideje minden lényegtelen apróságra, hagyta magát tovább sodorni az eseményektől. – Akkor, ha látta, ahogy kimászom, akkor most… – halt el a hangja, és egy tétova mozdulatot tett a kezével. – Akkor most? – Volt rá okom! – kezdett sietve mentegetőzni, pedig az ismeretlen nem kezdte el leszidni. – Becs szóra, jó okom volt kimászni. Az ajtó bezáródott, kinyithatatlanul, és nem volt más kiút, segítségért kiabálni meg olyan ciki. És az az ablak nincs is olyan magasan, nem? Tehát kimásztam. De nem lett belőle baj! Szóval, nem is kell ennek olyan nagy feneket keríteni. Kár lenne emiatt fellármázni a fél intézetet, meg pánikot csinálni, igaz? A férfi kicsit várt, majd felnézett a magasba, és végül sóhajtott. – Kár, hogy nyitva hagytad magad mögött az ablakot, így most mindenki láthatja, hogyan távoztál a szobából. Alicia nem is értette, hogy jön ez ide. – Komolyan azt mondja, hogy még erre is gondolnom kellett volna? Amikor az ember éppen menekül egy bezárt szobából, akkor nem figyel arra, hogy huzatot okozhat egy nyitva hagyott ablakkal. Eleve, kívülről lehetetlen becsukni. Csodát nem tudok tenni, csak egy átlaggyerek vagyok! – Nem vagy az – rázta meg kicsit a fejét az ismeretlen, még mindig az ablakot méregetve. – Egy átlaggyerek ki sem nyitja ilyen helyzetben az ablakot, de ha megteszi, akkor is csak azért, hogy segítségért kiabáljon, nem pedig, hogy kimásszon. Senkiben sem fog felmerülni sem, hogy ez a saját ötleted volt. – Miért, mi más juthatott volna az eszembe, mint az ablak, ha már az ajtó nem nyílik? Vérciki ám bezáródni valahova! – magyarázta Alicia csípőre tett kézzel, aztán csak megrázta a fejét. – És egyébként is, van annak bármi jelentősége, hogy mit hisznek? A férfi még mindig felfelé bámulva felvonta a szemöldökét, majd nyilván döntésre jutott, mert végre elszakította a tekintetét az ablaktól, és lenézett Aliciára. – Igazad van, jelen helyzetben tényleg teljesen mindegy, mit hisznek. Mármint nekem feltétlenül mindegy. De neked? – Mit nekem? – Nekem mindegy, mit csinálsz, de a tanáraid nem fognak lelkesedni, ha megtudják, hogy a kimászással a nyaktörést kockáztattad, csak mert segítséget kérni „vérciki”. – Mondtam, hogy szó sem volt nyaktörésről, talpra estem volna! – Mondtad, sőt, el is hittem. Ők is el fogják hinni? – Tehát elmondja nekik? – Pont azt magyarázom, hogy én nem – mosolyodott el hirtelen a férfi, és Alicia ebben a pillanatban még szimpatikusabbnak találta. Egy kedves fazon, aki nem árulkodik. Vannak azért itt is normális emberek! – Tehát? Akkor mi lesz? – Az lesz a legjobb, ha most velem jössz! – Hova? – kérdezte, de már indult is a férfi mellett. – Körbe megyünk, és majd a másik oldalon visszamégy az épületbe. Így nem lesz belőle balhé, és akkor a nyitva hagyott ablak meg a bezáródott ajtó is elsikkad. Így senkinek sem fog feltűnni semmi. Majd azt mondod, csak eltévedtél az épületben. – Nem szoktam eltévedni! – tiltakozott Alicia sértetten. – És hazudni? – Azt se. Általában azt se – tette hozzá óvatosan. – Én is így gondoltam. Kicsit némán haladtak egymás mellett. – Maga itt dolgozik? – kérdezte hirtelen Alicia, ahogy átvágtak az árnyéktetőkkel és padokkal teleszórt kerten. – Nem, csak most éppen itt volt dolgom. És te itt dolgozol? – Nem, én is csak véletlenül keveredtem ide. Most próbálkozom először ezzel a karitatív munkával. – Hagyd a fenébe! Nem neked való. – Miért, lehet, hogy be fog jönni! – tiltakozott Alicia, holott biztos volt benne, hogy nem, de valahogy nem akarta ráhagyni a másikra. Ám a férfi nem vitatkozott. – Legyen igazad! – vont vállat közömbösen, majd megállt. – Ott, előttünk, látod? – mutatott előre, az épület egyik ajtajára. – Ott feltűnés nélkül visszamehetsz. Rajta, és sok szerencsét! – Maga nem jön? – Nekem máshol van dolgom. – Értem. És kösz, hogy nem köp be. – Én sem kedvelem a feltűnést. Szóval, én nem köplek be, és ezt te is megteheted értem, igaz? – Tegyünk úgy, mintha nem is találkoztunk volna? – Szó szerint ezt akartam mondani. – Oké, becs szóra, hallgatok magáról! – mosolyodott el Alicia, majd sarkon fordult, és sietve elindult az ajtó felé. Már majdnem odaért, amikor csak hátra fordult, hogy búcsúzóul még integessen az első normálisnak tűnő, sőt, jó fej embernek, akivel Alice Springsben találkozott, de akkor a férfi már nem volt ott. Eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Vajon orvos lehetett, vagy ápoló, esetleg valaki szintén önkéntes? – merengett el a lány, és megpróbálta visszaidézni a részleteket, de semmi támpontot nem talált, ami a férfi kilétére utalt volna. Ahogy visszagondolt, még csak egy névkártya sem volt a pasas ruháján. Furcsa, gondolta, majd hagyta a fenébe, és visszament az épületbe, hogy szembe nézzen Clara újabb szívatásával, illetve egy egész délutánnyi önkénteskedéssel.

X

Másnap Clara mindenkinek azt mesélte, hogy egy; őt mennyire megdicsérték az öregek otthonában a kedvessége miatt, kettő; az új lány annyira szerencsétlen lúzer, hogy siklóversenyes spotokat nézegetett az öregekkel. Alicia erre nem tudott mit mondani. Ő örült, hogy talált egy öreg csókát, aki annak idején, még a sportág hőskorában pár évig amatőr siklóversenyező volt, és így adódott közös témájuk. Együtt megnézték a tavalyi futamok legjobb részeit, és közben egészen jól érezték magukat. Arról nem tehetett, hogy Clarának az öregekről való gondoskodásról szóló rózsaszín álmaiba nem fér bele, hogy ő a Murzuki Nagydíjon történt tömegbaleset kikockázott képei felett vitatkozik nagy hangon, hogy ki is volt a hibás. (Természetesen az a béna brazil Limából, hát hogy nem lehet ezt látni?!) Ráadásul Bee Gee is rászállt, hogy álljon be a kosárcsapatba, mert a Corby nap másnapján induló, házak közötti versenyen szükség lenne rá. – Na mi van, most már nem vagyok túl durva neked? – Nem a kezdőcsapatba vennélek be, csak hatodik tartaléknak kellesz. Az majdnem biztos, hogy nem játszik, de legalább névleg kell, mert különben nem nevezhetünk. – Ha úgysem játszik, elvihetsz bárkit. Terry például tökre örülne, ha hívnád! Bee Gee döbbenten hátrált meg a felvetéstől. – Terry? De hát felállni sem tud, nemhogy futni! – Jaj, vicc volt, hogy nem tud neked leesni? Legközelebb majd fellövök egy 3D fényjátékot, hogy poén következik, kéretik nevetni! – Pfuj, használhatatlanul beteg lábakkal ízléstelen viccelni! – Miért, azok a lábak akkor is használhatatlanok maradnak, ha sírok rajtuk! És hidd el, a kissrác örülne, ha őt is hívnák valahova, nem csak a társalgó hátuljában kellene ücsörögnie egyedül, de oké, hagyjuk! Maradjunk annyiban, hogy tartaléknak akárkit vihettek. – Jobb lenne téged. Hátha, esetleg mégis pályára kerülsz, és te mégis értesz valamelyest a kosárlabdához. – Valamelyest? Tényleg? Most aztán meghatódtam, micsoda dicséret! – Miért, tényleg tudsz játszani. Csak a szabályokat nem tartod be – értetlenkedett a srác, és láthatóan nem esett le neki, hogy mi Alicia problémája. – Akkor ezt most rakjuk össze, droidagy! Elhívsz hatodik, azaz utolsó tartaléknak, hogy biztosan ne kelljen pályára lépnem, de közben azért ragaszkodsz hozzám, mert én „valamelyest” mégis tudok játszani. Hát idefigyelj, tegnap is láttam, mit szerencsétlenkedtek a pályán, én hozzátok képest király vagyok! –köpte oda dühében. Nem mintha ebben annyira biztos lett volna, de Bee Gee eléggé felidegesítette, hogy meggondolatlan kijelentésekre ragadtassa magát. – Csak akkor megyek, ha a kezdő csapatban játszhatok. Vagy az első pillanattól kezdve fent vagyok a pályán, vagy felejts el! – vágta ki, és választ sem várva otthagyta a srácot. Biztos volt benne, hogy ezzel lerázta, és a téma többet nem kerül elő. De hát akar a fene játszani a ház csapatában, megint csak veszekedés lenne belőle. Meg vérző orrok és felhorzsolt térdek, aztán további veszekedések és ronda, nagy balhék. Jobb, ha elfelejti a kosárlabdát, és soha többet nem játszik ebben az életben. Pedig Mexico Cityben hogy szerette, és hiányzik is neki, de ezekkel a corbys lekvárokkal nem lehet rendesen játszani, nem bírják a gyűrődést. Sanyarú sorsán elmélkedve szédült be a következő órára, ahol Goldfinger tanár úr rögtön elkapta, és beletette egy speciális projektbe. – Már elég régen itt vagy, hogy bekapcsolódhass az érdemi munkába, és ez egy nagyon érdekes téma. Az űrutazás jelene és jövője. – Van neki? – csodálkozott el Alicia csípőből kimondva, ami az eszébe jutott, aztán nem győzött mentegetőzni. – Mármint, a Földet fent, a légkör felső rétegeiben rengeteg radioaktív szemét veszi körül, és semmit sem lehet kilőni az űrbe, mert minden űrrakéta és műhold bedöglik. Ezt tanultam! Azaz nincs jelene az űrutazásnak. – De jövője lehet – magyarázta Goldfinger. – A technika fejlődik, és odafent lassan, de biztosan csökken a radioaktivitás szintje. Hamarosan megint képesek leszünk ember alkotta szerkezeteket küldeni az űrbe, úgy, mint az Utolsó Háború előtt. Mélyedj el a témában, a projekt anyagai között mindent megtalálsz, ami szükséges az induláshoz. Nézd meg, és aztán egyeztess Nicolettával, ő a projekt vezetője. Remek lány, majd meglátod! Alicia ez után a felvezetés után semmi jóra sem számítva ismerkedett össze Nicolettával, aki pont úgy viselkedett, ahogy elképzelte. Az űrkutatásról beszélt, a Naprendszerről és a csillagokról, ezekről rengeteg felesleges adatot tudott, imádta a végtelen űrt, és nem tudta elképzelni, hogy valakit untat a téma. Alicia visszafogott ásítozással hallgatta, majd megkapta az első részfeladatát a projektben, és a határidőt, hogy mikorra kell elkészülnie. Buzgón bólogatott, hogy meglesz, majd el is felejtette az egészet. Utána végre magára maradhatott. Kiment a kertbe, de a kerítésre felmászni már nem mert, hát csak bevetette magát az egyik sziklakertbe, beült két nagy kő közé, és azon gondolkodott, hogy már csak tizenhét napot kell kibírnia, és utána megjönnek a szülei. Már csak tizenhét nap, tizenhárom óra, meg még kábé negyven perc, és végre megjönnek a szülei!

XI

Dean Corette tábornok öreg volt, tapasztalt, kitüntetések garmadáját birtokolta, és külön tekintélyt adott neki, hogy az egyik karját ellőtték, még évtizedekkel ezelőtt, és azóta kibervégtagot viselt. És nem tartozott a császár biztonságára ügyelő operatív csoport vezetőségébe. Tulajdonképpen még a csoportba se. Ő mindössze ellenőrizte a kiadott anyagokat, és magas rangjából adódóan ő felelt a felső kapcsolattartásért is. Tehát amikor az elnök tájékoztatást kér a csoport munkájáról, az alelnök pedig jelezte, hogy Hawley kifejezetten egy magasrangú katonát óhajt látni, akkor Dean Corette tábornok úgy döntött, hogy személyesen tesz jelentést. Ugyan semmi kedve sem volt eléállni két civilnek, de azt világosan látta, hogy minden beosztottjánál jobban képes megoldani ezt a feladatot, tehát elment, és tartott nekik egy kurta, sok katonai kifejezéssel megtűzdelt beszámolót. – Ezek a főbb intézkedések, melyeket megtettünk. A részleteket átküldtem a lapmonitorjaikra, és ezen felül is készen állok válaszolni az esetleges kérdésekre, ha még valamilyen kiegészítésre van szükségük – zárta le végül az alig tizenöt perces előadást, és határozottan belenézett az elnök szemébe. Merthogy Hawley elnök ott ült, pontosan vele szemben, ám eddig csak némán figyelt. Amiért mellesleg Corette tábornok őszintén hálás volt neki. Elnök vagy sem, azért mégis csak egy civil, aki nem ért ehhez a munkához! Corette tábornok nem tartotta sokra Hawley elnököt. És tulajdonképpen Ford alelnököt sem, aki szintén részt vett a megbeszélésen, szintén látványosan figyelt, és ha lehet, még kevesebbet értett a felmerülő problémákhoz, mint az elnök. – Akkor tehát megnyugodhatunk, hogy minden rendben lesz? – kérdezett rá most is üres udvariassággal, mintha bármi köze lett volna az imént elhangzottakhoz, de Corette tábornok biztosan tudta, hogy fogalma sincs arról, hogy miről is szólt a beszámoló. Az alelnök is civil, ráadásul a gerinctelenebb fajtából, de az elnök jobb keze, tehát nyilvánvaló, hogy jelen kell lennie egy ilyen fontos megbeszélésen. Így voltak négyen a tárgyalóteremben; Hawley elnök, Ford alelnök, Corette tábornok, és egy idős vezérőrnagy, az egyetlen közülük, aki ténylegesen részt vett az operatív csoport munkájában. – Nem tudjuk, hogy minden rendben lesz-e, alelnök úr – reflektált az ostoba kérdésre végtelen türelemmel a tábornok, és közben nem éreztette, hogy mennyire megveti a jelenlévő civileket. – Mindössze azt állíthatom, hogy mi mindent megtettünk a császár életének védelmében. – És hogyan alakul az együttműködés a császár személyi biztonsági szolgálatával? – kérdezett rá Hawley elnök, hogy tovább terelje a megbeszélést az alelnök felesleges megjegyzéséről. – Eddig nem okozott gondot az előkészületek összehangolása – felelt a tábornok, és csak magában tette hozzá, hogy itt viszont az elnök jól érzett rá a gyenge pontra. Ő maga is ezt tartotta a legnehezebb részfeladatnak; együttműködni a kínaiakkal! Ebben valóban rengeteg veszély rejlik, hisz egyrészt őrizniük kell velük szemben a szolgálati titkokat, de mégis meg kell osztani minden lényeges információt… Folyamatos egyensúlyozgatás, de eddig ez is ment. – Egyelőre nem adódtak problémák. – Hát, akkor, ha nincs több megbeszélni valónk… – támasztotta meg a tenyerét Ford alelnök az asztalon, és már készen is állt indulni. Ő még fiatal ember volt, ebben a társaságban legalábbis a legfiatalabb a maga negyvenkét évével, és jelenleg egy kedves, vörös hajú hölgy várta, egy igen attraktív kiber-műszerész lobbista. Elméletileg mindössze azért, hogy megbeszéljék a készülő, kiberbeültetéseket szabályozó új törvény részleteit, de kis ügyességgel ki lehet hozni ebből a találkozóból többet is, bíztatta magát az alelnök. Ám ehhez itt igazán senkinek semmi köze! – Még lenne egy kérdés, amit szóba szeretnék hozni, uram – szól közbe ezen a pont a beszélgetés negyedik tagja, Mary West vezérőrnagy. – A tábornok úr nem említette, de szeretném felhívni a figyelmet azokra a jelentésekre, melyek szerint a Tigris fedőnevű bérgyilkos Alice Springsbe érkezett… – A Tigris csak egy legenda – szólt közbe enyhe ingerültséggel Corette tábornok. Nem véletlenül hagyta ki ezt a momentumot az iménti beszámolójából. – Semmilyen konkrét tény nem támasztja alá a létezését. – Viszont rengeteg közvetett bizonyíték van, hogy valóban működik egy bérgyilkos ezen a fedőnéven – ellenkezett a vezérőrnagy. – Ám függetlenül a névtől, a belső források adataira támaszkodva egyértelmű, hogy valós fenyegetésről van szó. – Részletek? – kérdezett közbe határozottan és kicsit talán udvariatlanul Hawley elnök, mielőtt Ford alelnök esetleg valami buta tréfával elbagatellizálja a kérdést. Az elnök világosan látta, hogy a helyettese éppen nagyon sietne. Nyilván valami csinos lobbista lábai közé, tette hozzá magában. Amihez persze neki semmi köze sincs, de más oldalról azt sem hagyhatja, hogy emiatt fontos kérdéseket ne beszéljenek meg. Nem hibázhatnak, ez a császári látogatás az évtized, ha nem az évszázad legfontosabb diplomáciai eseménye! – A jelentések több ponton hiányosak – folytatta a vezérőrnagy az elnök kérdésére válaszolva. – Feltehetőleg egy erre szakosodott közvetítőtől kapta meg a feladatát a Tigris… – A feltételezett Tigris – szúrta közbe Corette tábornok, szintén igen udvariatlanul félbeszakítva West vezérőrnagyot, mire az idős nő szája keskeny vonallá préselődött, de amúgy nem mutatta, hogy felháborítja a közbeszólás. – Köszönöm az értékes kiegészítést, tábornok úr! – vágott vissza pengénél élesebb hangon. – Tehát, a feltételezett Tigris, akinek a személyazonosságáról keveset tudunk, ezért a rövidség végett itt most Tigrisként fogok rá hivatkozni, a jelentések szerint egy közvetítő révén kapta meg a feladatát, akiről szintén nem tudunk semmit. És ha tudnánk, az sem segítene, mivel feltehetőleg több személy láncán keresztül lehetne csak eljutni a valódi a megbízóhoz. Erre viszont most nincs időnk, ám lépéseket kell tennünk. Elsőnek is értesíteni a birodalmi biztonsági szolgálatot. – Szó sem lehet róla! – csattant fel Corette tábornok. – Mi a probléma magja? – kérdezett rá azonnal Hawley elnök, mert ez itt futóhomoknak tűnt. Két katona, akik nem értenek egyet, nincs annál rosszabb! Azonnal ölik egymást, de hát mi mást lehetne várni a katonáktól? – Ha figyelmeztetjük őket, hogy a feltételezett Tigris megjelent, akkor fel kell fednünk, honnan származik az információ, ami nem lenne bölcs. Nem adhatunk ki nekik szigorúan bizalmas, titkosszolgálati forrásokat – felelt Corette tábornok némileg kelletlenül, és megigazgatta fekete kesztyűjét, amit régi megszokásból a kiberkezén hordott. Mindig, minden helyzetben. – Ám ha nem mondjuk meg, honnan kaptuk az adatokat, akkor a birodalmiak nem veszik komolyan, és nem foglalkoznak vele. Akkor pedig teljesen felesleges volt megemlíteni is. – Vezérőrnagy? – nézett a másik katonára Hawley. – Ez a döntés nem az én hatásköröm – visszakozott azonnal a nő. Hawley elnök értette. A problémát feldobta, de a felelősségből nem kér. Világos. Akárhány tanácsadó és elemző is veszi körbe, mindig, mindenben neki kell döntenie, hogy a fene esne beléjük! De végül is, ő az elnök… – Értem. Azt javaslom, egyelőre küldjük át a birodalmi biztonsági szolgálatnak az információt, a források megjelölése nélkül. Hogy mihez kezdenek vele, az az ő dolguk. Az operatív csoport közben álljon rá a szálra, és próbáljanak meg minél többet kideríteni erről a feltételezett Tigrisről – nyomta meg a „feltételezett” szót az elnök. Majd kérdőn nézett a tábornokra, aki természetesen rábólintott, mindössze a kesztyűjét igazította meg ismételten, ellenérzéseit levezetendő. A katonák mindig mindenre rábólintanak, még ha nem is tetszik nekik, amit tenniük kell, gondolta elégedetten Hawley. Ez bennük az egyetlen jó. – Értem, uram, így lesz! – erősítette meg a gesztust szavakkal is Corette tábornok, és közben az járt a fejében, hogy nem lenne szabad civileknek olyan helyzetbe kerülniük, hogy utasítgathassanak egy tábornokot. Bezzeg a régi szép időkben még minden elnök katona volt, és ennek megfelelően bántak a hadsereggel. Ma meg! Corette tábornok nem örült az új idők hozta változásoknak. Mindenki csak lelkendezik a megszilárduló, csodálatos békéről, és elfelejtik, hogy az csak akkor tartós, ha fegyverekkel védik. Bíznak az új császárban, mintha bármelyik kínaiban meg lehetne bízni, és hiszik, hogy ő, ellentétben az apjával már nem fog háborúval fenyegető konfliktusokat kirobbantani Dél-Ázsiában és az Indonéz szigetvilágban. Pedig akárki is ül a kínai trónon, az nem néz mást, nem nézhet mást, mint a Birodalom érdekeit! A Föderáció nem bízhat meg benne! Ez járt akkor is a fejében, amikor véget ért a megbeszélés, és a résztvevők szépen egymás után távoztak. Ford alelnök legelsőnek sietett ki, azzal mentegetve magát, hogy fontos tárgyalása lesz. A tábornok utána hagyta el a termet, másodikként, de nem ment messzire. Csak egy fordulót tett meg a kormánypalota magas, díszes folyosóin. Aztán megállt a fal takarásába húzódva, és várt, míg meghallott a katonás lépteket. Nem jött elő, hagyta, hogy a vezérőrnagy elsiessen előtte, kihúzott derékkal, magához szorított lapmonitorral. Csak pár másodperc elteltével szólt utána: – West vezérőrnagy! Kérem, várjon meg! – Mit óhajt tábornok úr? – torpant meg a nő, és katonás mozdulattal szembe fordult a férfival. – Beszélni szeretnék önnel az operatív csoport munkájáról. – Minden benne van a jelentésben, de ha hiányosnak érzi, természetesen szívesen teszek szóbeli kiegészítéseket. – A jelentés tökéletes, én inkább egy informális beszélgetésre gondoltam. – Nem hinném, hogy a mi helyzetünkben ezt megengedhetjük magunknak – nézett rá komoly tekintettel a nő, majd elfordult, és tovább indult. A tábornok gyors léptekkel szegődött mellé. – Mary, kérlek, nem válthatnánk pár szót? – De, persze – fogadta el az idős nő, de a hangja érzelemmentesen komoly maradt. – Csak éppen nem az operatív csoport munkájáról. – Legyen! Tarts bár szentimentális öregembernek érte, de szeretnék egy kicsit beszélgetni veled. Csak úgy, a régi időkről. Ezer éve nem találkoztunk! – Két év négy hónapja nem találkoztunk. Én is ott voltam Carsen admirális temetésén, veled együtt. – Kiváló katona volt! – sóhajtott Corette tábornok, mert ezt illett megjegyeznie, majd elkomorult az arca. – De bizonyos szempontból jobb, hogy meghalt. Nem kell látnia, hogy a Föderáció kínai udvariassággal hajlong az északi kutya előtt. – Mint már említettem, nem szeretnék az operatív csoport munkájáról beszélni. Rövid szünet következett, változatlan tempóban haladtak egymás mellett a kihalt folyosón. – Miért, szerinted helyes a legfelsőbb szinten megegyezni a Birodalommal? – kérdezte aztán alig leplezett megvetéssel a tábornok, majd gyorsan tompította a megjegyzés élét. – Persze szigorúan mint magánember kérdezlek. – Egy vadkutyát nem csak lelőni lehet, de megszelídíteni is – tért ki a válasz elől az idős nő. – Megszelídíteni lehet a vadkutyát, de megbízni benne ostobaság. – Szavak. Most mindketten azon dolgozunk, hogy őfelsége, a kínai császár biztonságát garantáljuk a látogatása alatt. Most ez a feladatunk. – Persze, de… – Nincs de. Szolgálat van és kötelesség. Egy jó hazafi háttérbe szorítja a személyes érzelmeit, ha parancsot kell teljesítenie – közölte a nő, és az arca meg sem rezdült. De a tábornok régről ismerte. Sőt, jól ismerte. Ezt a legérzelemmentesebb kőarcát Mary csak akkor szokta felölteni, ha súlyos nemtetszését leplezi vele. Nem változott semmit! Sem szokásaiban, sem nézeteiben. Még mindig élesen Birodalom-ellenes, és neki sem tetszik ez az új egyezmény, amit az elnök – a korlátolt civil! – alá akar írni. – Tehát még mindig első és egyetlen a kötelesség – terelte el a szót a kényes témáról, mert amit tudni akart, azt megtudta. – Katona vagyok. És talán azt is hozzátehetem, hogy jó hazafi. – Család, gyerekek? – Felnőttek. – Akkor szabad vagy. – Már alig maradtak a szolgálaton kívül kötelezettségeim. Így majdnem minden időmet a munkának szentelhetem. – És a munkád kibírja, ha fél órácskára magára hagyod? – tréfálkozott Corette tábornok kicsit talán erőltetetten, majd gyorsan folytatta: – Mi lenne, ha egy este meginnánk egy kávét? Valami csendes helyen. Közben elbeszélgetnénk. Kötetlenül. – Jó ötlet. Mondjuk, amint túl leszünk a kínai császár látogatásán. Addig nagyon elfoglalt vagyok, nem tudok rád időt szakítani – közölte a nő, majd köszönés nélkül lefordult a folyosó egyik elágazásánál. Corette tábornok nem követte. Mary világosan elküldte, és vele tényleg nem lehet ellenkezni. De cserébe, amit mond, azt komolyan is gondolja. Tehát a császári látogatás után majd találkozhatnak. Meg még addig is számtalanszor, az operatív csoport munkája kapcsán, ugye. És ezek szerint Mary még ma is élesen Birodalom-ellenes, mint régen, tért vissza a számára leglényegesebb gondolathoz a tábornok. Persze, az ő esetében ezen nincs mit csodálkozni. Ő is sokat vesztett el a kínai kutyák miatt, pillantott le megszokásból a bal kezére. Pedig nem látszott rajta, hogy kiberkéz, ez az új modell már teljesen élőnek hat, a kesztyűt is csak megszokásból viseli rajta, nézett ismét fel, majd tovább indult a kormánypalota kihalt folyosóján. Corette tábornok nyíltan Kína-ellenesnek vallotta magát, mert erre minden oka megvolt, és örült, hogy most kiderült, West vezérőrnagy is ellenzi a megállapodást a Birodalommal. Jó tudni, kik azok az emberek, akikre számíthat. Ha esetleg, véletlenül szükség lenne rájuk.

XII

– Remek lesz! Ez a felvezetés eleve óvatosságra intette Aliciát. – Egész napos szuper program, kint, a természetben, az érintetlen, valódi sivatagban! Tehát árnyékmentes forróság, fordított magában Alicia, továbbá mindenbe beszivárgó por és kosz. Plusz fenevadak, úgymint skorpiók, kígyók, diáktársak. Kis mázlival keselyűk, akik a felhozatal krémjét képezik. Vagy legalábbis repülni kecsesen repülnek. – A pálya minden évben más, és tele van meglepetésekkel – lelkesedett tovább Maryann, Alicia egyik csoporttársa, akinek az volt a fő jellemzője, hogy még szívesen szóba állt vele, és lehetett az elkövetkező programokról faggatni. – A térképet már biztosan átküldték a lapmonitorodra, eltévedni lehetetlen, és ráadásul az ellenőrzőpontokon vicces feladatok várnak! Aliciát ettől meg egyenesen a frász kerülgette. Tekintve a helyiek humorérzékét, ez tuti katasztrófa lesz. Zsákban futás, célba dobálás, hülye kérdésekre való válaszolgatás, ennél többet nem nézett ki a Corbyból. – És ha felérsz a Szikla tetejére, az a legjobb! Onnan csodás a kilátás, és ott mindenki személyre szóló meglepetést kap. Én tavaly egy valódi, corbys medált kaptam, ami pontosan illett a kedvenc ruhámhoz! Ha én is egy nyakláncot kapok, akkor megfojtok vele valakit, döntött Alicia. Bár úgy vélte, ő nem medált fog kapni, hanem mondjuk egy WC-kefét. A Corby napi kirándulást a diáktanács szervezte, és őt már ott is tutira ismerik. Ismerik és utálják. – Szóval remek lesz, majd meglátod! – sóhajtott ábrándosan Maryann, bíztatóan rámosolygott Aliciára, és sietve lelépett, mert a folyosó végén befordult Clara. Az ezüstszőke lány észrevette Aliciát, és sietség nélkül odament hozzá, felvértezve angyali mosolyával. – Látom, új lány, mégis találtál barátot – nyitott kedvesen, ezüst hajtincseit csavargatva. – A nevem Alicia Star – figyelmeztette érzése szerint ezredszerre Alicia, és úgy érezte, Clara egy kígyó. Ha most azt válaszolná, hogy igen, Maryann kedves lány, és jóban vannak, akkor Clara őt is felvenné a kiirtandók listájára. Ezzel pedig nem szívathatja meg Maryannt, aki szóba állt vele, és válaszolt a kérdéseire, meg amúgy is egy kedves csaj. – A nevem Alicia, és az a hülye Maryann nem a barátom. Az a kis seggfej csak hülyített a lapmonitorával – vágta ki, és sietve távozott, mint aki halálra van sértődve. Közben az járt a fejében, hogy vajon ettől Clara, aki kétségtelenül népszerű volt a suliban, felkarolja-e Maryannt, aki a középlúzer kategóriában még éppen elkerülte, hogy szívassák a többiek. Lehet, minden lehet, és ebben az esetben Maryann jön neki egy szívességgel, no, nem mintha azt bármikor be lehetne rajta vasalni. A Corby napi kirándulás meg nyilván borzalmas lesz, mint ahogy várta. De nem kerülhette el, hát az adott reggelen megadóan beszállt a siklótaxiba, és az ablak felé fordulva bámulta előbb az elmaradó várost, majd a sivatagot. Olyan volt, mint minden sivatag; szürke, kihalt, dögunalom. Ez a világ minden táján ilyen, sóhajtott, aztán elővette a lapmonitorját, és játszott, míg meg nem érkeztek. Az Ayers Szikla első ránézésre tökéletesen érdektelennek tűnt. Egy nagy, vöröses kődarab. Konkrétan a világ legnagyobb egyben lévő köve, majd négyszáz méter magas, a föld alatt meg még sokkal nagyobb, de ez most tényleg ok, hogy felnézzen rá? Alicia tíz hosszú másodpercet töltött bámészkodással, majd leszegte a fejét, és megkísérelt elsunnyogni valamerre. Itt lent nem maradhat, de előző nap megnézte a lapmonitorján, hogy van egy rövidebb és egyszerűbb út felfelé, nem kell a hülye tereppályán végigszerencsétlenkednie a „vicces feladatokkal”, meg a többi diákkal. Szépen egyedül felmegy, ott majd adja a lúzert, hogy eltévedt, átveszi a jól megérdemelt WC-kefét, és kész, program kipipálva. Tehát megkísérelt lelépni, de Bee Gee észrevette, és a nyomába szegődött. – Állj meg, új lány! – Kihez beszélsz? – Oké, oké Alicia, állj meg! – Na ugye, hogy tudod a nevem! – állt meg Alicia diadalmasan mosolyogva, majd rögtön tovább is indult, mert Bee Gee amint utolérte, azonnal rohant is tovább. – Gyere, jelentkeznünk kell, és nem akarok elkésni. És beszélni akarok veled – kezdte a srác, és közben elérték az első ellenőrző pontot. Itt csak jelentkezni kellett, hát odaérintették az ujjlenyomatukat az érzékelőre, és már mehettek is. Ennyit az elsunnyogásról, vélte Alicia, de azért rendületlen elszántsággal loholt a nagyokat lépő Bee Gee mellett. – Mondjad! – Szóval, gondolkodtam arról, amit a múltkor mondtál, a meccsről. – Gondolkodtál, tényleg? – vigyorodott el Alicia. – Rendben, kinézem belőled, hogy képes vagy rá. – Most szívatsz? – értetlenkedett a srác. – Oké, leálltam, mondjad! – adta fel Alicia. Itt senki sem veszi a poénokat? – Hajlandó vagyok berakni téged a kezdő csapatba, ha megígéred, hogy senkit, de senkit nem löksz fel, nem ütsz meg, és nem gáncsolsz el a meccsen. – Magasra tetted a lécet. Persze, megígérhetem, de nem értem, te ezt miért hinnéd el? – Te hazudnál? – Soha! És soha nem is játszom együtt azokkal a lekvárokkal. Megfogadtam. Csak balhé lenne belőle. – Ha nem szabálytalankodsz, akkor nem lesz balhé. És tényleg kellesz a csapatba. Elég rosszul állunk. – Keress mást! – Kerestem. Elhiheted, te vagy az utolsó, akinél próbálkozom, de most nincs senki. Kosárlabdában a Róma-ház sosem volt túl erős, és most ráadásul extra nagy pechünk van, mert véletlenül egybe esik a bajnokságunk a focisokéval, meg a hülye baseballosok is pont most indítanak új kupát, és ez a kettő nagyon elszívta a jó embereket. Senkit sem találtam rajtad kívül, illetve csak pancsereket, akiket rémálom lenne bevenni a csapatba. Holnap lesz az első meccs. Ne hagyj cserben, állj be! Csak egy alkalomra, és utána becsszóra megpróbálok valaki mást keríteni! Alicia elnézett oldalra, a vörös kövön kapaszkodó, sárga fűszálakra, melyek még itt kint, a sivatagban, a mostoha körülmények között is élni akarták a maguk nyomorúságos életét, majd feljebb emelte a tekintetét, a láthatárig. Közben az ösvény elkezdett emelkedni, így messzire lehetett látni. Még tizenkét nap, míg megjönnek a szülei… – Oké, oké, egy meccsre megvettél – döntött végül. – De ha kiakasztanak, és végül csak felborítok néhány seggfejet, akkor ne gyere nekem, hogy mit ígértem! Bee Gee mérsékelt lelkesedéssel vette tudomásul az utolsó kitételt, és utána még hosszan beszélgettek a csapat által játszott figurákról és stratégiákról. A srác igyekezett felzárkóztatni Aliciát, hogy holnap legyen esélye a többiekkel játszani, még ha együtt gyakorolni nincs is lehetőségük. Közben átkeltek az ellenőrzőpontokon is, alig figyelve a feladatokra, és Aliciának be kellett látnia, így egészen vicces volt. Különösen az az állomás, ahol játék lézerfegyverekkel kellett eltalálniuk a céltáblát. Ott még pontot is szerzett. Aztán felértek a Szikla tetejére. Bee Gee lelépett, hogy a haverjaival dumáljon, Alicia meg felvette a személyre szóló meglepetését. Csinos műanyag fóliába csomagolt, majdnem emberfejnyi vacak volt. Nem nyitotta ki. Minek? Biztosan valami baromság. Elsétált oldalra, hogy ne legyen útban senkinek, bámulta a távolságot, a sivatagot a Szikla alatt, aztán belefutott Terrybe. – Hát te meg hogy a fenében jöttél fel kerekeken? – kérdezte döbbenten, aztán máris visszakozott. – Mármint, nem akartalak megbántani, bocs, tényleg! Láttam én is a térképen azt a jól járható keleti ösvényt, nyilván azon fel lehet gurulni is, igaz? – Nem tudom. Engem siklóval hoztak fel – magyarázta a kissrác. – Minden évben ezt csinálják, hogy ne maradjak ki belőle. Kedves, nem? – Nem – rázta meg a fejét kis gondolkodás után Alicia. – Kimaradsz a lényegből, és mellé láthatod, hogy a többiek élvezik. – Ez is egy álláspont. De én inkább kedvesnek tartom – tette hozzá Terry, szomorkásan, majd gyorsan felmutatta az ölében tartott kitűzőt. – Idén ezt kaptam. Hat hologram van benne, nézd, egészen jópofák! – Aha, szépek – bólogatott Alicia, ahogy megnézte a sorban végigmutogatott képeket. Alice Springs nevezetességei, ismerte fel a főbb épületeket, úgymint az Utolsó Háború emlékoszlopa, a Koh-i-Noor Hotel, a kormánypalota a különleges kaktuszkertjével, a Hét Csillag; csak csupa szokásos turistalátványosság. – És te mit kaptál? – Gondolom, valami vackot. Még nem bontottam ki. – Nem is érdekel? – csodálkozott Terry, mire Alicia vállat vont, és feltépte a műanyag fóliát. Egy mini siklómodell volt benne, apró távirányító-koronggal. – Ez már valami! – lelkesedett Terry. – A suli bedobta magát. Azt hiszem, azért kaptál ilyen klassz cuccot, mert új vagy. Mutasd, hogyan repül! Alicia maga is csodálkozva méregette a kis játékot. Pont ilyet kért a szülinapjára, csak végül az utolsó pillanatban mégis a biciklit választotta, de attól még a siklómodellt is szerette volna. Honnan tudták itt, a suliban? Nyilván a szülei mondták meg, képesek rá, hogy a feje felett égessék ilyen hülyeségekkel. Totál gáz! De ha már itt volt a modell, bekapcsolta és kipróbálta. A mini-sikló felemelkedett, de irányítani nem tudta rendesen, mert erősen jobbra húzott. – Azt hiszem, valami rossz benne. Majd este a szobámban szétszerelem – tette el óvatosan a modellt. – Te meg tudsz javítani egy ilyen bonyolult játékot? ­– csodálkozott a kissrác, mire Alicia oda sem figyelve megvonta a vállát. – Még sosem próbáltam, de hát erre is érvényes a javíthatósági direktíva. – Az mi? Alicia elsőre azt akarta válaszolni, hogy semmi, de aztán belenézett Terry érdeklődéstől csillogó tekintetébe, hát kelletlenül magyarázkodni kezdett. – Mindent úgy kell megtervezni és legyártani, hogy könnyen javítható legyen, a háztartási takarító droidtól kezdve a legnagyobb tehersiklóig. Ez több mindent is jelent. Egyrészt jól elkülönülő panelekből kell összerakni, hogyha valami elromlik benne, akkor a megfelelő panel cseréjével megcsinálható legyen. Másrészt ügyelni kell az egyszerű, átlátható szerkezetre, hogy minél kisebb gyakorlattal és hozzáértéssel is szerelhető legyen. Hogy ne kelljen speciális szakértelem a javításhoz. Így elkerülhetjük, hogy kis hibás, majdnem jó eszközöket kidobjanak, és ezzel sokat spórolunk, védjük a természetet, kíméljük az erőforrásokat, meg minden más blabla – zárta le unott legyintéssel. – Te ezt valamelyik külföldi iskolában tanultad? Alicia sóhajtott. Most mondja meg, hogy apuval rendszeresen szétszerelték az összes játékát, meg a háztartási droidokat, sőt, anyu sportsiklóit is mindig együtt tuningolták fel? Muszáj égetnie magát, hogy a szülei nem normálisak? – Igen, Al-Watanyában tagja voltam a műszerész klubnak. Érdekes volt. – És hasznos is, ha megjavítod ezt a sikló modellt. Ha sikerül, majd mutasd meg! Ki szeretném próbálni. Már ha nem bánod. – Persze – hagyta a rá Alicia a srácra. Itt, kint a szabadban még jobban megsajnálta, mert itt élesen látszott, hogy mi mindenből kénytelen kimaradni szegényke. – Te, ha van hozzá kedved, lemehetünk együtt azon a keleti ösvényen, amit mondtam. – Tilos. A program szerint mindenki együtt megy le, illetve ti együtt mentek le, a nyugati oldalon. Értem meg feljön egy sikló, amivel szállítanak. – Kit érdekel, hogy tilos? Majd azt mondjuk, eltévedtünk játék közben. – És ha felborulok? Ha bajba kerülünk? – Ugyan, tök biztonságos, mondom, hogy előre megnéztem – amikor azt kerestem, hol léphetek le a többiek elől, tette hozzá magában. – Segítenék, együtt gond nélkül lejutnánk. – Nem akarlak belerángatni egy ilyen súlyos szabályszegésbe. – Persze! Én akarlak téged belerángatni ebbe a súlyos szabályszegésbe. Én tuti ott megyek le, távol a többiektől. – Megértem – hagyta rá Terry, de ő nem akart menni, Alicia pedig rövid győzködés után vállat vont, és otthagyta. Laza léptekkel sétált át a Szikla keleti oldalára, fejforgatva nézte, hogy nézik-e, de senki sem méltatta egy pillantásra sem. Mindenkinek volt társasága, mindenki csinált valamit, mindenki jól érezte magát. Senkinek sem fogok hiányozni, döntött Alicia, és elindult lefelé az ösvényen, amit kinézett magának. Egy ideig egészen jól ment, bár persze állandóan telement porral a szandálja. Közben már a modell-siklón gondolkodott, hogy mi mindent lehetne vele csinálni, aztán meg hirtelen véget ért az egész móka. Oldalról egy nagy, nyolcszemélyes, zárt sikló emelkedett a látóterébe, még meglehetősen távol, de ahhoz elég közel, hogy már ne tűnhessen el előle. Megtaláltak, sóhajtott magában. Megtaláltak, és visszavisznek, hogy kötelezően tovább szórakozzak. De azért nem állt meg, magabiztosan trappolt lefelé, hátha mégsem érte jönnek. Érte jöttek. – Alicia Star? – szólt ki a siklóból a pilótája az oldalsó hangszórókon át. A gép teljesen eltorzította a hangját, mintha nem is ember lett volna. – Aha. Az vagyok – nézett ki oldalra, a mellette lebegő sikló fémoldalát fixírozva, de nem lassított, elszántan, hosszú léptekkel folytatta az ereszkedést a nem túl meredek ösvényen. – Szállj be! Visszaviszlek a többiekhez. Már keresnek. Persze, keresnek, és majd letolnak, hogy már megint mást csinálok, mint kellene. – De jó, hogy visszavisz! – villantott hát fel egy kedvesnek szánt mosolyt, hátha az arc- és hangnélküli pilóta megszívja. – Eltévedtem, és már annyira kezdtem kétségbeesni! Jó, hogy megtaláltak! – lelkendezett, remélve, így eladhatja, hogy ő ártatlan a szabályszegésben, ám a pilóta nem dőlt be. Legalábbis nem kezdte el nyugtatgatni, csak finoman letette a siklót Alicia mellett. Az automatika kinyitotta neki a hátsó ajtót, ő pedig beszállt az üres utastérbe, és leült az egyik ülésre. Az ajtó bezáródott mögötte, előre nézett, hogy lássa, merre indulnak, de ebben a siklóban valamiért a pilótafülke átlátszatlan anyaggal volt leválasztva az utastértől. Furcsa, gondolta, és jobb híján odanyomta az orrát az oldalsó ablakhoz. – Kösd be magad! – szólt ki a géphang a pilótafülkéből, és látta, hogy emelkedni kezdenek. – Természetesen! – felelte engedelmesen, és csak azért sem kötötte be magát. Most mi baj lehet itt, kint a sivatagban, ahol semmi forgalom sincs? Aztán elindultak, és ez megint furcsa volt. – Hova megyünk? A többiek nem a nyugati oldalon ereszkednek le? – Oda megyünk mi is. De akkor miért az ellentétes irányba indultunk, gondolkodott el Alicia, ám végül nem kérdezett rá. Minek? A sofőr nyilván tudja a dolgát. Sóhajtott, és lehunyta a szemét, mert az egész napos sziklamászástól elfáradt, aztán iszonyú ütés rázta meg a siklót, hogy az szélesen kilengett. – Ez mi volt? – kiáltott ijedten, de nem kapott választ. Kinézett az ablakon és akkor már látta. Egy másik sikló haladt mellettük, egy egyszemélyes sportmodell, egy látszatra ócska GM-1600-as, és nem vicc, teljesen szándékosan nekicsattant az oldaluknak, hogy a gépük ismét megrázkódott. Alicia szólni sem tudott, annyira irracionális volt az egész. A siklójuk érezhetően gyorsult, az üldözőjük kicsit lemaradt, majd megint jött, és az Alicia melletti ablakból már nem lehetett látni, mit csinál, mert átment felettük a másik oldalra. – Mi történik? – kiabált előre, de a sofőr nem válaszolt, a sikló tovább gyorsult, és ismét kilengett, mintha megint nekiment volna a GM-1600-as. Alicia, aki nem volt bekötve, kiesett a székből, elterült a padlón, megütötte magát, hogy könnyek szöktek a szemébe, de mielőtt feltápászkodhatott volna, kinyílt az ajtó, közvetlenül mellette. Alattuk pár méterre iszonyú sebességgel száguldott a sivatag sziklás-homokos talaja. Ezt arccal a földön fekve közvetlenül közelről érzékelhette, hát kapaszkodott, sikított, és látta, hogy a nyitott ajtón kívül egészen közel sorol melléjük az idegen sikló. – Ugorj át! – ordított a sofőrje, akiből nem sok minden látszott. Valami fickó lehetett, tipikus siklólovas szerelésben, bukósisakkal és szélszemüveggel, és neki kiabált, bár az erős ellenszélben nem lehetett jól hallani. – Gyere, ugorj át! – Nem vagyok hülye! Kopjon le! A fickó nem felelt, csak megint nekicsapta a gépét a siklójuk oldalának. Az megint megbillent, és ebben a bizonytalan pillanatban az idegen alak benyúlt, elkapta Alicia karját, és kirántotta a semmibe. Egy végtelen másodpercig azt hitte, hogy meg fog halni, ahogy eltűnt alóla a biztonságot adó fémpadló, aztán a férfi maga elé emelte a nyeregbe. – Engedjen el! – üvöltött Alicia, miközben pár mozdulattal stabilizálta a helyzetét. És amint menetirány szerint, rendesen ült a nyeregben, ezt azonnal ki is használta. Azaz könyökkel ütött hátra, a fickó bordáira, amilyen erősen csak tudott. – Álljon meg és engedjen el! – Fogd a kormányt, és vezess! – Mi? – Nekem másra kell a kezem – kiabált a férfi, és valóban. Baljával Aliciát tartotta, hogy a lány ne zuhanjon le, a jobbjával pedig elővett egy egyértelműen pisztolynak látszó tárgyat. A kormányt fogni valóban nem maradt keze. És közben a kijelzők szerint 120 km/h sebességgel szálltak a sivatag sziklái és dűnéi között! – Fogd a kormányt, és tartsd irányban a gépet! Alicia habozás nélkül, teljes kétségbeeséssel csapott le a kormányra, a GM-1600-as kilengett, és magasra ugratott, szerencsésen elkerülve az ütközést egy méreten felüli sziklával. – Nem tudok siklót vezetni! – Nem is kell, csak tartsd irányban! – Maga mit csinál közben? – kérdezte Alicia, és igyekezett hátra pislogni, de a férfi azonnal rászólt. – Te csak nézz előre, és tartsd a kormányt, amíg én takarítok. – Mit csinál? – értetlenkedett a lány, a szél miatt nem látott és nem hallott, de úgy sejtette, mögötte lövések csattannak. Lehet, hogy a fickó az imént tényleg egy valódi fegyvert vett elő? Lehet, hogy őt most éppen elrabolják? A gondolattal egy időben már rántotta is oldalra a kormányt. A sikló kilengett, a férfi az utolsó pillanatban ragadta meg a kormányt, rántotta őket vissza egyenesbe. Elvesztették az egyensúlyukat, és megpördültek a menetirányuk tengelyében, hogy Alicia majdnem leesett. – Egyenesen, azt mondtam, egyenesen! – kiabált a férfi, és Alicia egy hosszú másodpercig jól látta, hogy mögöttük jön az iskolai sikló. A következő pillanatban pedig azt kellett látnia, hogy annak fekete bukósisakot viselő sofőrje kiteszi a kezét az ablakon, és lő rájuk. Miért visel valaki egy zárt sofőrfülkében sisakot, merült fel benne hirtelen a kérdés, de a válasz végiggondolására már nem maradt ideje. Az elektromosság szikrázva csapódott be mellettük egy sziklába, tovább fordultak, és ismét csak a sivatagot látta maga előtt. – Álljon meg, álljon meg, mert meghalunk! – kiabálta. – Ha megállunk, akkor halunk meg. Tartsd a kormányt, hogy végre lelőhessem azt a rohadt… – és utána káromkodások jöttek, amiknek a nagy részét elvitte a szél. Alicia ismét megragadta a kormányt, és amint egy kicsit stabilizálódott a helyzetük, ráfogott a fékre, és megrántotta. Semmi hatást nem ért el vele, a gép tovább száguldott, és a férfi mögötte tovább lövöldözött. Utána egy ideig nem jutott figyelme a részletek követésére, mert ismét sziklák jöttek, és alig győzött átszlalomozni közöttük. A sikló kilengett, megint fejre állt, de a fickó megint visszarántotta, és utána egyértelműen emelkedni kezdtek. – Hánynom kell! – kiabált Alicia, bízva, hogy ezzel elér valamit. – Ne a műszerekre! Hajolj ki balra! – Álljon meg! – Majd a városban. – Mondom, hogy álljon meg! – kiabált Alicia, és megrántotta a magasságszabályozót, hogy leereszkedjenek, de az sem működött. – Hiába piszkálod, áttettem az irányítást direktlinkre. Alicia dühösen, két ököllel csapott a kormányra, aztán hátra sandított. Az iskolai sikló nem volt sehol. Elhagyták, lelőtték, vagy csak lelépett, hogy segítséget hozzon. Eltűnt, az tuti. De ettől a férfi még nem lassított, tovább száguldottak a sivatag közepén, a nagy semmiben. Alicia még egyszer megrántotta a kormányt, ám semmi hatást nem ért el vele. Ezek szerint a fickó ebben nem hazudott, tényleg kikapcsolta a kézi irányítást. – Magának van direktlinkje? Akkor miért nem maga vezetett végig? – értetlenkedett, de nem kapott választ, hát megismételte a kérdést, immár sokkal határozottabban. – Miért én vezettem eddig, ha van direktlinkje, és azzal is tudja iránytani a siklót? – Muszáj volt valami feladatot adom, különben végig engem versz, és az már sok lett volna. Elég bajom volt anélkül is, míg lekapcsoltuk a Tigrist. Az utolsó szót egyértelműen úgy ejtette, mint aki egy konkrét személyre gondol, akit Tigrisnek hívnak. – Kit? – Mindegy! A lényeg, hogy lelőttem a siklóját. Most visszaviszlek a városba, az iskoládhoz, és ott majd kiteszlek. Addig maradj nyugton. – Eszembe sincs! – ütött hátra a könyökével ismét Alicia, mire a pasas ismét elővette az elektromos pisztolyt, és ráfogta. Még pontosabban közvetlenül beletolta a nyakába. – Nem kérek sokat, csak hogy maradj nyugton. Épen kiteszlek a Corby előtt, de addig ne verj! Alicia ijedten dermedt mozdulatlanná. Elég jól kiigazodott az egyszerűbb lőfegyverek között, a szüleinek is volt pár, és most, lefelé pislogva, valamivel nyugodtabb körülmények között megállapíthatta, hogy ez valóban egy váltós rendszerű, elektromos pisztoly. Soha nem került még olyan helyzetbe, hogy fegyverrel fenyegessék, de a szülei sokszor mondták, hogyan kell ilyen esetben viselkedni. Semmi hősködés, semmi ellenállás, semmi hirtelen mozdulat. – Nem meri meghúzni a ravaszt! – tiltakozott a szülői tanácsok ellenére elszántan, de mozdulni azért nem mert. – Ki mered próbálni? – kérdezett a férfi vissza, és ebben a pillanatban még az ellenszél sivításában is fenyegetőnek tűnt a hangja. – Amúgy sem akartam megütni, csak vicc volt! – visszakozott Alicia, majd ahogy a pasas eltette a fegyvert, ismét megjött a bátorsága. – De fel fogom jelenteni, emberrablásért. Arra számított, hogy a fickó erre megint dühös lesz, de az csak közömbösen ráhagyta. – Biztosan ezt fogod tenni. Akarsz te vezetni a városig? Alicia bátortalanul fogott rá a kormányra, óvatosan megmozgatta, és érezte, hogy a sikló megbillen. Tényleg ismét az övé volt az irányítás. – Ez nem tilos? – Persze, hogy az. Kiskorú vagy, nincs jogsid, és ketten ülünk egy egyszemélyes gép nyergében. Ha kicsit balra tartasz, akkor ott, előttünk, megpróbálhatsz felmenni azon a nagyon meredek domboldalon. Talán sikerül, ha elég ügyes vagy hozzá. Alicia válasz nélkül fordította a kormányt, balra. Tényleg sikerült felmennie az előre jelzett meredélyen, a fickó éppen csak egy picit kellett, hogy segítsen, aztán sziklákat kerülgettek, és végül leszáguldottak egy homokdűne oldalában, hogy mögöttük égig csapott a sivatag vöröses pora. Az egész annyira lehetetlen és hihetetlen volt, hogy nem is próbálta megérteni. A vezetésre koncentrált, a sikló egyenesben tartása lekötötte a teljes figyelmét, élvezte az arcát söprő szelet, és nem gondolkodott. Ő maga döbbent meg a leginkább, amikor a láthatáron tényleg feltűntek Alice Springs homokszín kertvárosai. A férfi ott már átvette az irányítást, lassan csorogtak végig a széles, néptelen utcákon, aztán egy sarkon megálltak. – Ez már a suli környéke? – szállt le bizonytalanul Alicia. Csak most érezte meg, hogy teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú úton. – Ott, a sarkon túl már látni fogod a főbejáratot. Nekem most nem lenne szerencsés közelebb menni a Corbyhoz, és neked már itt is biztonságos. – De mégis, mi volt ez? Egyáltalán, ki maga? – nézett fel Alicia a férfira, de az még mindig nem vette le se a szélszemüveget, sem a bukósisakot. Az arcából szinte semmi sem látszott. – Hogy hívják? – Nem mindegy? Siess vissza, és közben hívd fel a tanáraidat is, mert már nyilván a teljes suli téged keres a Sziklán. – Hú, tényleg, el is feledkeztem róluk! Fel kell őket hívni! – kapott észbe Alicia, akinek ez teljesen kiment a fejéből. – De mit mondjak nekik? – Mindent én csináljak? Te egyedül is ki tudsz találni nekik valami jó hazugságot, amit megszívnak! – legyintett az idegen férfi, aztán a levegőbe kapta a siklót, és hátra sem nézve otthagyta Aliciát kétségei közepette.

XIII

A Tigris felismerhetetlen géphangján keresztül is éreztetni tudta, hogy haragszik. A beszédtempójából lehetett sejteni, hogy ingerült, esetleg dühös. – Nem ebben egyeztünk meg! – Ha a sikertelenségére keres mentséget… – emelte meg a hangját a Főnök is, de a Tigris a szavába vágott. – Eddig nem nevezhet sikertelennek. Még tizenegy napom van elvégezni a feladatot. Én még pontosan tartom magam a megállapodáshoz. Maga viszont hazudott. – Miben? – Az átküldött anyag szerint a gyerek egyedül van. Nem kell másra számítanom, mint a Corby átlagos védelmére, a rutin biztonsági protokollra. – Én így tudtam. – Akkor legalábbis tévedett. A fontos embernek van egy testőre. – Kizárt – rázta a fejét a Főnök. Ez nem stimmelt, annak a gyereknek nem lehet testőre, az erről szóló információk elég egyértelműek. – Miből következtet? – Ez nem következtetés, ez tény. Kétszer is találkoztam egy személlyel, aki számított rám, és másodjára tűzpárbajt kezdeményezett. Az idősek otthonában még véletlennek hittem, hogy a gyerek kijutott a rázárt szobából, mielőtt kiemelhettem volna. De az Ayers Sziklánál történtek után világosan látszik, hogy már az első alkalommal sem véletlenül tűnt fel egy ember, aki vigyázott rá, és aki miatt ott sem tudtam befejezni a tervemet. A Sziklánál pedig egyenesen belépett az éles akcióba, és meghiúsította azt. A gyereknek van egy testőre. Mit tud erről? – Semmit – ismerte el a Főnök. Ez így baj volt, komoly baj. Ezek szerint az információi hiányosak, ami önmagában nem túl nagy probléma, de ha emiatt a Tigris azt hiszi, hogy becsapták, akkor nem végzi el a feladatát, sőt, ez még a jobbik eset. Mert ha nagyon megharagszik, nem egyszerűen kiszáll, de visszajön, és viszi azoknak a fejét, akiket árulónak érez. – Nem tudok semmit semmiféle testőrről. Időt kérek, hogy pontosíthassam az adatokat. Mi tud erről az idegenről? – Férfi, középkorú, egyhetvenhat-egynyolcvanegy magas, átlagos alkatú, és nagyon vigyáz az inkognitójára. A fellépése alapján profi, negyven százalék feletti eséllyel katona. És jó, bár túl merészen tervez. Vagy még valószínűbb, hogy magas százalékban rögtönöz. Ismétlem, tapasztalt profi. – Meg tudja ölni? – Mindenkit meg tudok ölni – érkezett azonnal a gépi hang válasza. – Mindenkit még tudok ölni, ha megkapom a szükséges és pontos adatokat, ha van időm megtervezni és kivitelezni a munkát. Azt viszont nem vállalom, hogy egy emberrablási akció közepén, spontán rögtönözve megöljek egy tapasztalt katonát. Az efféle, színpadias tűzpárbajok roppant távol esnek az általam vállalt, diszkrét, minőségi munkától. – Akkor mit javasol? – Kezelje a problémát. Iktassa ki a fickót, hogy szabad legyen számomra a terep. – Iktassam ki? – kérdezett vissza a Főnök, és egyértelműen gúnyos választ kapott rá. – Miért, maga már fordult egyszer bérgyilkoshoz. Megteheti másodszor is. – Persze. Magára gondoltam. Maga a bérgyilkosom. Intézze el a testőrt! – Eredetileg erről nem volt szó, és nem szívesen módosítanám ilyen irányban a megállapodásunkat. Én a gyerekre koncentrálok. A testőrt ölje meg valaki más! – Tehetek bizonyos lépéseket, bár nem értem azt a fajta elzárkózást. A testőr kikerülése a gyerek elrablásának a része. – Ha az elején tudom, hogy valóban profi védelme van a fontos embernek, nem vállalok emberrablást. Gyilkosságot igen. Meghalhat a gyerek a testőrrel együtt? – Semmiképpen sem! Élve kell. – Akkor tisztítsa meg nekem a hozzá vezető utat! – követelte a Tigris, a Főnök pedig a meghátrálást választotta. – Megteszem, amit lehet. Megkísérlek másokat is bevonni az akcióba. És feltétlenül megszerzem a megfelelő információkat. Ha többet tudunk erről a testőrről, akkor nyilván könnyen kiiktathatjuk. Akkor talán maga is elvállalhatja a megölését. – Talán. Ezt majd az adott információk ismeretében eldöntöm. – Értem. Jelentkezzen holnap, négy órakor. Addigra meglesznek az adatok, és talán az emberek is, akik kezelik a felmerült problémát. – Remek. Holnapig várok, addig nem nyitok új akciót, csak figyelek. Holnap egyeztetünk. Ezzel a géphang kikapcsolt. A Főnök gondterhelten meredt a lapmonitorra. Váratlan fordulat. Más oldalról, melyik az az üzlet, ami meglepetések nélkül, tervek szerint végigfut? Tehát van a gyerek mellett egy testőr… Honnan kerülhetett oda? Nem illik a képbe. Illetve nem illik a kép azon részébe, amit ismert. Őt nem tájékoztatták többről, csak amit muszáj volt tudnia. Hogy esetleg testőre is lehet a gyereknek, erre még csak utalás sem esett. Ezt nem tudja egyedül megoldani, döntött, és a lapmonitor után nyúlt, hogy felhívja a megbízót.

XIV

– Az úgy történt, hogy eltévedtem. Kicsit messzebb sétáltam el a csúcson, és teljesen elbámészkodtam. Annyira szép volt a kilátás! Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már egészen lent vagyok, és nem találtam felfelé az utat. Ráadásul véletlenül megcsúsztam, és szerencsém volt, mert nem sebesültem meg, de a lapmonitorom, az eltört – mutatta fel Alicia a valóban betört képernyőjű lapmonitort. Saját két kezével csapta oda az egyik kertvárosi ház kőkerítéséhez, garantáltan használhatatlanra törve. – Akkor nagyon beijedtem, és sietve igyekeztem megtalálni a többieket. Azt hiszem, pánikba is estem, hogy végleg elveszek, és talán butaságot csináltam… – Igen – hagyta rá ridegen Goldfinger tanár úr, aki az Aliciát hallgató három tanár közül még így is a legbarátságosabban viselkedett. – Egyszerűen nyugton kellett volna maradnod, és várakozni. Bízhatsz a tanáraidban, megtaláltunk volna. – Igen, persze, bízom a tanáraimban – pislogott fel rá őszintén Alicia, és folytatta a mesét az előző napi eseményekről. – De pánikba estem, és csak mentem, magam sem tudom, merre. Egyre lejjebb jutottam, de végül nagy szerencsém lett. Egy kiránduló, fiatal pár felvett a siklójába, és hazahoztak, Alice Springsbe. – Miért nem vissza, a Szikla másik oldalára, ahol a gyülekező volt? – Ezt nem tudom – rázta a fejét mély csodálkozással Alicia. – Azt mondták, hogy sietnek haza, és elvisznek, ha akarom. Én meg már nagyon kétségbeestem, és örültem neki. És egyébként is, ők tettek szívességet nekem, nem éreztem illendőnek, hogy kekeckedni kezdjek. Örültem, hogy hazahoznak. – De ha a te lapmonitorod össze is tört, ők miért nem hívták fel az iskola nyilvános számát? – Fogalmam sincs róla, miért így döntöttek. Őket kellene megkérdezni – vont vállat nemtörődöm módon Alicia, majd belenézett Goldfinger szemébe, csak hogy hangsúlyt kapjon a következő mondat: – A lényeg, hogy hazahoztak, és most itt vagyok, épen és egészben. – Óriási felelőtlenség volt, hogy beszálltál egy idegen siklóba! – szólt közbe az igazgatóhelyettes. – Tudom, és sajnálom, hogy rosszul döntöttem – hajtotta le a fejét ismét Alicia. – Nagyon bánom, hogy problémát okoztam! Mert hát „problémát okozott”. Vagy inkább kisebb katasztrófát? Az tény, hogy a Corby nap délutánján a Sziklán minden tanár és kísérő őt kereste, egészen addig, míg végül beért a suliba, és jelentkezett az iskolatitkárságon, ahonnan aztán kiszóltak a kirándulóknak, hogy lefújhatják a keresését. Addigra már a rendőrséget is értesítették. – Értjük, hogy bánod, de ez nem maradhat következmények nélkül. Feltétlenül értesítjük a szüleidet, és ha ők kérik, akkor fegyelmi eljárást is indítunk, hogy feltárjuk a részleteket. – Értem, megértem, persze! – bólogatott Alicia. Vajon a szülei mit fognak szólni? Mindig kiszúrják, ha hazudik nekik, de vajon arra rájönnek-e, hogy a tanároktól kapott mese hamis? Mert a tanárok bedőltek, ez tuti, de a szülei? És akár hisznek neki, akár nem, vajon mit fognak szólni az esethez? Fegyelmi eljárást akarnak, vagy csak simán kiveszik innen? Esetleg mindössze megvonják a vállukat, és tovább lépnek? Egyáltalán, mikor értesülnek az eseményekről? Alicia tudta, hogy ilyenkor, amikor eltűnésben vannak, elérhetetlenek. Se lapmonitor, se általános hívószám, még a direktlinkjük sem fogad üzenetet. Illetve, fogadni lehet, hogy fogad, de választ sosem küldenek. Vajon mikor tudják meg, hogy mit tettem, illetve mikor reagálnak rá? De erre nem kaphatott választ, hát kétségek között őrlődve sétált vissza a Róma-házba a tanári meghallgatás után. Bár, akármit is mondanak majd a szülei, azt el kell ismernie, hogy eddig nagyon jól ment. Tuti, hogy a tanárok bedőltek a mesének. A meghallgatás előtt sokat törte a fejét, hogy mit mondjon, végül arra jutott, hogy az igazat, azt nem. Elhatározta, hogy nem fog beszélni az idegen, rejtélyes férfiról. A tag ugyan biztosra vette, hogy ő majd feljelenti, de azt aztán várhatja! Ilyet ugyan nem fog tenni! A pasas nyilván erre számít, eltünteti a nyomait, ő meg ott maradna a bebizonyíthatatlan állításaival. Utána mindenki hazugnak gondolná, de ő ugyan ebbe nem megy bele. Nem fogja azt tenni, amit kinéznek belőle. Nem szól senkinek. Megoldja magától, és kész! Mert az egész eset, úgy ahogy volt, továbbra is értelmetlen hülyeségnek tűnt a szemében. Hogyan került oda egy lövöldöző sofőrrel az az iskolai sikló, ami felvette? Illetve, nem volt igazán iskolai sikló, mert akkor a tanárok tudtak volna róla. De akkor honnan jött, mit akart? És ki volt az a férfi, aki minden ok nélkül elrabolta, életveszélybe keverte, majd végül, mint aki jól végezte a dolgát, kitette a városban, és lelépett? Ahogy jobban végiggondolta, arra jutott, hogy ez a pasas ugyanaz a fehér köpenyes fickó volt, aki az öregek otthonában elkapta, amikor leesett a falról. A szélszemüveg, meg a bukósisak ellenére is biztos volt a két személy azonosságában. Akkor, a siklón, ez az eszébe sem jutott, de utólag, nyugodt körülmények között végiggondolva már biztos volt benne. A hangja miatt. A két személynek ugyanolyan karcos, mély hangja volt. És ahogy tovább gondolta, beugrott, hogy a siklót már előtte is látta, a múzeum mögött. Ugyanaz a modell állt ott a sikátorban, ami nem lehet véletlen! Lehet, hogy már az Utolsó Háborús emléktárlaton is ez a pasas járt a nyomában? De miért? Ki ez a fickó, és mit akar? Alicia tippelni sem tudott, de biztos volt benne, hogy rá fog jönni. Méghozzá egyedül, mindenféle felnőtt segítség nélkül. Így a tanári meghallgatáson hazudott, és utána a helyzeten elmélkedve sétált vissza a Róma-házba. Úgy gondolta, felmegy a szobájába, és ott majd kitalál valami okos tervet, de a társalgóban Terry megszólította. – Hello, Alicia! Túl vagy rajta? – Aha. – És? Mi lett? – kérdezte érdeklődve a kissrác, hogy Alicia végül odament hozzá. Vele már akkor is váltott pár szót, amikor a meghallgatásra ment, mert Terry már akkor is itt ült. Mint mindig. Alicia meg kihasználta, hogy kéznél van, és kipróbálta rajta a meséjét. Tudta, hogy ez fontos. A szüleivel mindig, minden mesét gondosan begyakoroltak. Aztán most, visszafelé menet is leült vele szemben az asztalhoz, és vállat vonva válaszolt: – Semmi sem lett az egész meghallgatásból. Értesítik a szüleimet, és ha ők akarják, akkor lesz valami fegyelmi vizsgálat. Az komoly? – Az komoly is lehet. Volt már olyan, hogy valakit kicsaptak egy ilyen vizsgálat végén. De az is kiderülhet, hogy minden oké. Ha az iskola maga nem kezdeményezi a vizsgálatot, akkor nem vagy nagy bajban. Az azt jelenti, hogy szerintük nem csináltál semmi rosszat. – Ez klassz. – Azért azt javaslom, dobd be magad a szüleidnél, hogy ők se kérjenek kivizsgálást. Az a tuti. Különben esetleg mégis eltanácsolnak. Alicia erre majdnem azt válaszolta, hogy az remek lenne, de végül lenyelte. – Ok, kösz a tippet! – állt volna fel, de Terry nem hagyta. – Várj! Még beszélni akarok veled! – Igen? – ült vissza, és várt, míg a kissrác összeszedte magát. – Az az igazság, hogy tudod, én… Szóval, a vizsgálat előtt, amikor mentél, akkor azt mondtad, egy idegen pár vett fel, egy családi siklóval. – Aha – bólintott Alicia, és gyanakodva összevonta a szemöldökét. – De én láttam, hogy nem – nyögte ki Terry, majd sietve magyarázkodni kezdett. – Én utánad mentem, mert ugye te hívtál, hogy együtt mehetnénk le a Szikláról. Amikor otthagytál, az olyan vacak volt, hogy mindenki jól érzi magát, én meg ott ülök, szóval meggondoltam magam. Utánad mentem, megtaláltam az ösvényt a lapmonitoromon, és egy ideig egyedül haladtam lefelé. Tényleg gond nélkül lehetett rajta gurulni. Aztán már láttalak is, és kiáltani akartam, de akkor jött egy iskolai sikló. Megijedtem, hogy lebuktál, meg láttam, hogy felszállsz, szóval elindultam vissza. Hogy legalább én ne kapjak ki. De láttam, hogy nem volt ott semmiféle idegen pár, téged nem egy közönséges, családi sikló vett fel. – Akkor rajta, köpj be! – vágta oda dühösen Alicia. – Eszemben sincs! – tiltakozott kétségbeesetten Terry. – Nem fogok árulkodni. Ha akartam volna, már elmondhattam volna mindenkinek, de én hallgattam. Pedig amikor visszaértem, fel, a Szikla tetejére, akkor is kérdezték, hogy láttalak-e, de nem szóltam, mert nem akartam büntetést kapni. És nem értettem, miért nem vagy meg, ha egy iskolai siklóba szálltál be. Most sem értem, mi történt. Arra gondoltam, megkérdem, mert érdekel. – És mégis, mi közöd van hozzá? – Semmi – hajtott fejet szomorúan Terry, aztán csak felnézett, és bíztatóan elmosolyodott. – De ne félj, árulkodni nem fogok. Hallgatok, becsszóra. – Remélem is, különben nem törődöm a béna lábaddal, és megverlek! – pattant talpra Alicia, és elindult kifelé. Aztán az ajtóban megfordult, és visszajött. A múltkor is elrohant, abból sem lett semmi jó, legalább most ne barmolja el! – Bocsánat. Túlreagáltam. A béna lábakat sem gondoltam komolyan. – Pedig komolyan bénák! – vigyorodott el Terry szomorúan. – Szóval, hova vittek azzal az iskolai siklóval? – Nem iskolai sikló volt. Csak úgy nézett ki. És nem sokáig utaztam vele, mert egy pasas egy sportsiklóval átvett maga elé a nyeregbe, lelőtte az iskolainak tűnő gépet, és hazahozott. – Most hülyülsz – szögezte le Terry elhűlten. Alicia félrefordított fejjel gondolta végig az iménti mondatait. Igen, kétségtelen, hogy így tömören megfogalmazva elég hülyén hangzott. – Ez az igazság. És látod, ezért nem akartam elmondani. Mert úgysem hiszed el – állt fel, és elindult ismét, és ismét visszahívták. – Miért akarsz te állandóan elrohanni? Várj, megyek veled, beszéljük meg! Mondd el a részleteket, hátha akkor hihetőbb lesz. Alicia kis habozás után megtorpant, és mégsem ment fel az emeletre, hanem kifordult a hátsó ajtó felé. Terry kerekes széke halk zümmögéssel követte. Kint a kertben aztán kerestek egy elhagyatott padot, és Alicia elmondott mindent, kezdve az öregek házában esett kalanddal. Ahova nem is jelentkezett, de elvitték, és ahol végül bezáródott egy terembe, ahonnan kimászott, és szó szerint beleesett egy idegen karjaiba. Aztán elmondta a száguldást a sivatag felett, az ismeretlen férfit, aki a siklójával elrabolta, fegyvert fogott a nyakához, és azt is hozzátette, hogy az egészet maga sem hinné, ha nem vele esett volna meg. – Tényleg elég hihetetlen. Annyira hihetetlen, hogy semmi értelme ilyet hazudni, úgyhogy elhiszem – összegezte végül a véleményét Terry. – És, most mit csinálsz? – Megkeresem a fickót. – Miért? – Mi mást tehetnék? – kérdezte Alicia, aki ezen még nem gondolkodott. De Terry nem is várt részletesebb magyarázatot, tovább lépett. – És ha ő talál meg? Ha megint elrabol, vagy egyenesen megöl? – Ha eddig nem rabolt és nem ölt, akkor miért most kezdené? – Nem félsz tőle? – Nem. Nem szoktam – tette hozzá nagyképűen, ami nem volt igaz, de szerette volna, ha igaz lenne. Szeretett volna nem félni, és mindig tagadta, ha mégis félt. – Attól, hogy nem félsz tőle, attól még lehet rosszakaratú – ellenkezett Terry. – Lehet. Pont ezt akarom kideríteni. Hogy jó- vagy rosszakaratú. Meg általában, mi a fenét akar tőlem? – Értem. De ez nagyon veszélyesnek tűnik. Biztosan nem akarsz szólni senki tanárnak? – Megőrültél? Szerinted mit csinálna mondjuk Goldfinger, ha ezt előadnám neki? – Kivágna, hogy ne hazudozz össze-vissza, mert egy corbys diákhoz az nem illik. – Na, én is így látom. Ezt nekem kell csinálnom. – És hogyan kezdesz hozzá? Alicia ezen még nem gondolkodott. – A siklója. Az be van jelentve. Ha tudnám a rendszámát, akkor azzal megkereshetném. – Ha be van jelentve, és ha tudnád. De nem tudod, és nem is biztos, hogy valaha megtudhatod. Mi van, ha többet a közeledbe sem jön? – Eddig mindig megjelent, amikor elhagytam az iskolát. A kiállításon is ott volt, láttam a siklóját a múzeum melletti sikátorban. Az öregek otthonában is találkoztunk, meg a Sziklánál is. Azt hiszem, ha megint kimennék, akkor megint ott lenne. – Szóval, azt tervezed, hogy kimégy valami indokkal, megvárod, míg feltűnik, akkor megkeresed a siklóját, és leolvasod a rendszámát? Alicia elégedetten bólintott. Már örült, hogy mindent elmondott Terrynek. Sokkal egyszerűbb volt úgy gondolkodni, hogy valaki értelmes kérdéseket tesz fel neki. – Igen. Előcsalogatom, megtudom a siklója számát, sőt, ha jól jön ki a dolog, akkor beszélek is vele. Hátha mond magáról valamit. – És ha nem beszél, hanem erőszakoskodik? Lövöldöz, elrabol, meg ilyesmik? – Ezt már megbeszéltük. Nem hiszem, hogy komolyan bántani akarna. Ha mégis, akkor majd segítségért kiabálok. – Akkor olyan helyre kell csalnod, ahol vannak emberek. Meg térfigyelő rendszer, meg rendes biztonsági szolgálat. – Tele lehet a város efféle helyekkel. Alice Springs fejlett, gazdag és biztonságos, nem? – De. Nyilván találunk megfelelően biztonságos helyet. – Akkor már csak az kell, hogy odaengedjenek a suliból. – Azzal sem lesz gond! – legyintett Terry magabiztosan. – Vérprofi corbys vagyok, jól ismerem a sulit, meg a tanárokat. Ha kicsit gondolkodunk, fogok találni megoldást, ne félj!

XV

A Corby napi kirándulás másnapján szusszanni sem volt ideje Aliciának. Először is ott volt a tanári meghallgatás, aztán a tervezgetés Terryvel, és végül a kosárlabdameccs. Ez utóbbit majdnem lemondta, aztán meg arra gondolt, hogy megígérte Bee Geenek, és mégis illik megtartania a szavát. Nem hagyhatja cserben a srácot. Tehát amint eltervezték Terryvel, hogy hogyan jut ki a városba, máris rohant a sportpályákhoz. Már alig volt ideje, mert a kissráccal való beszélgetés elhúzódott. Villámként öltözött, és még így is majdnem elkésett. Az iskola legnagyobb, nyitott sportpályáján játszottak, és már sok diák gyűlt össze a lelátókon. Az ég lassan sötétedett, de pályát és a nézőteret is pazarló fényárba vonták az extra erős ledek. A játékosok a pálya két oldalán készülődtek, a tömeg érdeklődve várta a mérkőzést. – Négy perc múlva kezdünk, már régen melegítened kellene! – fogadta Bee Gee kiabálva, és tiszta idegnek tűnt a srác. Ez tényleg komolyan veszi, hogy győzni akar, vélte Alicia. – Már melegítettem a C pályán. Ki az ellenfél? – A berliniek. – Ki a legjobb közöttük? – George – mutatott Bee Gee habozás nélkül az egyik gyerekre, aki a pálya másik oldalán melegített. – Baromira jól dob, és ügyesen cselez. Nagyon ász! – Felrúgjam, hogy lesérüljön? – Ne! Megegyeztünk, hogy nem balhézol – tépett a hajába a srác, és ment tovább, mert rengeteg idegeskednivalója volt máshol is. Alicia meg átsétált a Berlin-ház csapatához, és kedvesen ráköszönt a George-nak nevezett tagra. – Mit akarsz, új lány? – kérdezte az gyanakodva. – A nevem Alicia Star! – Tudom. És nem akarok veled haverkodni. – Aha, tehát már hallottál rólam! Gondolod, akkor azt is tudod, hogy Mexico Cityben korosztályos városi bajnok voltam a csapatommal, és hoztam magammal a stílust. – Hallottam, hogyan játszottál az első napon. De itt most Hopper tanár úr lesz a bíró, és kiállít, ha szabálytalankodsz. – Az rajtad már nem segít! – mosolygott rá angyalian Alicia. – Törött lábbal te sem fogsz tovább játszani! – Mi? – Semmi, csak szóltam. Amint alkalom lesz rá, fel foglak rúgni. Nagyon! Nekem úgyis mindegy, az én hírnevemnek már nem árt. Legfeljebb nem játszom többet, na és? De te sem játszol. Eltöröm a lábad, és utána már tuti, hogy mi nyerjük meg a meccset! – Mit hülyéskedsz? – Semmit sem hülyéskedek, tök komolyan beszélek! Mit gondolsz, Bee Gee miért vett be a csapatba? Talán a két szép szememért? Fenéket! Megígértem neki, hogy kinyírlak. Ezért egyezett bele, hogy játszhassak. – Ez nem igaz! Bee Gee nem talál ki ilyesmiket! – Bee Gee nyerni akar! Gondolom, te is ismered – tette hozzá Alicia, aki ugyan alig-alig ismerte a langaléta srácot, de a George szemében felvillanó aggodalom biztosította róla, hogy jól tippelt. Szélesen elvigyorodva, magabiztosan folytatta: – De mondom, én kedves voltam, és szóltam, hogy utána ne legyél túl dühös. Érted, semmi személyes, csak azért foglak felrúgni, és eltörni a lábad, és napokra fekvőgipszbe juttatni, mert nyerni akarunk. Ennyi – sóhajtott, és elégedetten otthagyta. – Te hülye vagy! – kiabált utána George, de hátra sem nézett, aztán már jött Hopper tanár úr bírói mezben, meg a többiek, és fél perc múlva már fent volt a pályán. – Mit beszéltél George-dzsal? – kérdezte sziszegve Bee Gee, ahogy felvonultak. – Biztosítottam, hogy sportszerűen fogunk játszani – suttogta vissza Alicia, és a langaléta srác ezt nem hitte el, de indult a meccs, és utána már nem volt lehetőségük beszélni. Alicia is a játékra koncentrált, részben, hogy véletlenül se lökjön fel senkit, részben pedig arra ügyelt, hogy amikor csak lehet, George közelében legyen. A srác láthatóan idegesen és igen gyakran pillantott rá át, és két potya helyzetet is kihagyott. Persze, az edzőjüknek is feltűnt, és kívülről rászóltak, amitől az egész még rosszabb lett. A Róma-ház könnyen előnyhöz jutott, aztán ugyan a berliniek majdnem behozták, de a végén Aliciáék megint belehúztak, és nyertek. Alicia szerint semmilyen szempontból sem megérdemelten, de mindegy volt. A teljes csapat örömmámorban úszott, és utána mindenki mindenkit ölelgetett. Alicia úgy érezte, ez már nem neki való, és mielőtt valaki túlzásokba esett volna, és őt is megöleli, hát lelépett. Gyorsan átöltözött, és sietve elindult a szobájába. A Terryvel megbeszéltek szerint még rengeteg dolga volt, de alig lépett ki az öltözők épületéből a langyos, virágillatú éjszakába, Bee Gee elkapta. – Várj, Alicia! – kocogott utána. – Bocs, sok a dolgom! – sietett előre a lány, de aztán csak megfordult, megállt. – Megtettem a kötelességem, és most mennem kell. A következő meccsen pedig már nem játszom, igaz? – De, játszol! Tényleg jó vagy, így, hogy visszavettél a vadember tempódból. – Vadember tempó? Bájos! – mosolygott rá édesen a lány, majd villámgyorsan elkomorult. – Az persze az eszedbe sem jut, hogy nekem esetleg nincs kedvem játszani. – Miért ne lenne? – csodálkozott el a srác. – Szeretsz kosarazni, látom, hát akkor miért kellene neked könyörögnöm? – Oké, ne könyörögj. Játszom a csapatban, ha nem csapnak ki, nem rabolnak el, és nem ölnek meg – sorolta fel a közeljövőjét fenyegető árnyékokat, majd tovább indult. – Akkor, ha ezt megbeszéltük, akkor most már mehetek? – Nem is jössz a győzelmi bulira? – csapódott mellé Bee Gee. Együtt indultak neki a sötétbe vesző park sétányainak. – Minek? Mondom, hogy sok dolgom van! – Oké. Akkor már csak azt mondd meg, hogy mit beszéltél George-dzsal? Utána egyszerűen elfelejtett játszani! – Szerelmet vallottam neki. – Mi?! – Vicc, poén, Bee Gee, nyugalom! Megfenyegettem, hogy meg fogom ölni a pályán. Konkrétan azt mondtam, hogy el fogom törni a lábát. – Értem, vicc és poén – bólogatott engedelmesen a langaléta srác. – Nem, tényleg ezt mondtam neki. – Komolyan megfenyegetted? Ha ezt elmondja, törlik az eredményt, és minket kizárnak a kupából. – Miért tennének ilyet? Úgy játszottam, mint egy angyalka, még csak fel sem rúgtam senkit. Az meg hogy mit szívatom előtte a másik csapat éljátékosát, az más téma. Én csak viccelődtem vele. Az ő baja, hogy elhitte, és befrászolt. – Legközelebb ne csinálj ilyet! – Mit arénázol? Nyertünk. – Nem kell feltétlenül nyernünk. – De! – vágta oda azonnal Alicia. – Különben miért játszunk? Muszáj nyerni! – De becstelenséggel? – kérdezett vissza kissé bizonytalanul a srác. – Ez nem helyes. – Nem volt itt semmi becstelenség, csak… Csak szélesebb összefüggéseiben néztük a játszmát! Vagy menjünk oda a Hopper tanár úrhoz, és kérjük, hogy törölje az eredményt? – Ne! – Na ugye, hogy te is nyerni akarsz! Most pedig állj félre az utamból, tényleg dolgom van. Viszlát! – köszönt el, és futva otthagyta a srácot. Teljes erejéből rohant el, és átvágott a sziklakertek felé. Így hosszabb volt, de hívta a fekete éjszaka. A kövek a sötétben más arcukat mutatták, most minden titokzatos volt, érdekes és csodával átitatott. Az árnyéktetők mint óriási, szárnyas dinók, amint éppen leszálláshoz készülődnek, a játszótér egyik mászókája pedig leginkább egy lecsupaszított csontváznak tűnt, míg az épületek fényei távoli csillagoknak. Alicia előbb futott, majd már csak sétált, és élvezte az éjszakai, langyos levegőt, a kaktuszvirágok édes illatát. Győztek, megnyerték a meccset! Igen! Az élet mégis szép! Aztán pár perc önfeledt kószálás után csak visszafordult, és visszament a Róma-házba. Kedve lett volna hosszan csavarogni a sötétben, de végül nem engedett a csábításnak, hogy felfedezze az éjszakai parkot, neki dolga volt. Roppant fontos dolgozatot kellett írnia az űrkutatás egyetemes céljairól.

XVI

Alicia másnap délután megkereste Nicolettát, és arcán sugárzó lelkesedéssel számolt be a projektben eddig elért haladásáról. – Megnéztem a Napban zajló magfúziós folyamatokról szóló filmet, vagy ezer különböző paraméterezéssel lefuttattam a csillagkeletkezéses szimulációt, és elolvastam mindent a Holdra szállásról. A marskutatásos anyag feldolgozását még nem fejeztem be, de jól haladok vele, és az is nagyon tetszik. Eleve, ez az egész sokkal izgibb, mint elsőre hittem! – Örülök, hogy így látod. Amikor a múltkor beszéltünk, úgy éreztem, neked nem tetszik a téma. – Elsőre tényleg nem tűnt érdekesnek, de egyre jobban rákattanok. Tegnap éjszaka átküldtem az űrkutatás céljairól szóló prezentációm első verzióját. Megnézted? Tetszik? Ilyesmire gondoltál? – Természetesen gondosan átnéztem, amint megjött, és nagyon tetszik. Szerintem nem is kell rajta már változtatni, betesszük így a projektanyagba. Nagyon ügyes vagy, nagyon jól sikerült. Naná, hogy jól sikerült, vélte Alicia. Előző este két órát dolgozott rajta teljes erőbedobással, hiszen ez volt az első lépés afelé, hogy leleplezze a gyanús idegent. Még jó, hogy jó lett! – Neked meg keresek egy másik részfeladatot – magyarázta közben Nicoletta. – Alig várom! – lelkesedett Alicia, aztán egy kicsit visszavett a mosolyából. – De van itt valami! Megnéztem, hogy eddig mit csináltatok, és láttam, hogy voltatok a központi csillagvizsgálóban. Annyira bánom, hogy én kimaradtam belőle, milyen volt? – Nagyon érdekes és hasznos, természetesen. Ha gondolod, tartok róla neked egy beszámolót. – Nem lehetne nekem is megnézni? Ha hárman kérünk eltávozást kulturális programra, akkor tuti megadják, és van a Róma-házban egy kissrác, akit szintén érdekelne. Te jöhetnél harmadiknak, és akár vezethetnél is minket. Persze, tudom, hogy te már jártál ott, és talán untat… – Dehogy! – csillant fel Nicoletta szeme. – Jó ötlet, menjünk el! Kérek tőlük időpontot, és engedélyt is az iskolatitkárságon. – Ha lehet, minél hamarabbra, mert nagyon megkönnyítené számomra a többi kiadott anyag feldolgozását is! – Szerintem holnapra megszervezhetjük. Engem ott jól ismernek, mert tavaly és tavalyelőtt is én nyertem meg az intézet által kiírt A XXIII. Század Ifjú Csillagásza verseny különdíját. Ha én kérem, fogadnak minket ilyen gyorsan is. Alicia pont így gondolta, hát buzgón bólogatott, majd látványos érdeklődéssel meghallgatta, mi lesz az új feladata, majd végtelen elégedettséggel elbúcsúzott Nicolettától. Másnap pedig még elégedettebben szállt be a siklótaxiba, ami a csillagvizsgálóba vitte őket.

XVII

Amikor Terryvel azon töprengtek, hogy melyik lehet a városban az a megfelelőn biztonságos hely, ahova Alicia kijuthat, és találkozhat az idegen férfival, a kissrác felvetette, hogy a csillagvizsgáló biztonsági rendszerét alig pár hónapja újították fel. – Ezt te honnan tudod? – csodálkozott a lány, mire Terry zavartan leszegte a fejét. – Amikor a kiáltványt szerkesztettem, tudod, a kínai császár ellen, akkor botlottam bele. Azért csinálták, mert a császár oda is ellátogat, és neki aztán mindenből a legtutibb kell. Úgyhogy kicserélték a teljes cuccot, méghozzá méregdrágán, a legújabb felszerelésekre. Én meg ezt is beleírtam a kiáltványba, mint felesleges beruházást, amit elkerülhettünk volna. – Értem – bólogatott Alicia, és nem nézett rá, mert ez a kiáltvány dolog több okból is frusztrálta. Szeretett volna gyorsan tovább lépni, de sajnos a kissrác lecövekelt mellette. – És ha már így szóba került… – Szóba került, de nincs rá időnk – vágott a szavába Alicia. – És mondtam már, nem írom alá. – Oké, nem is akarlak rávenni! – védekezett azonnal Terry. – Csak akarok róla valamit mondani. – Ha muszáj – sóhajtott a lány, és láthatóan muszáj volt. – Figyelj, nem akarom, hogy lúzernek nézz miatta – kezdte a kissrác, mély levegőt véve, olyan hangon, mint aki jól begyakorolt, vagy legalábbis alaposan végiggondolt beszédet mond. – Szerintem van értelme ilyen kiáltványt írni. Mármint, igen, a kínai császár, meg az egész világpolitika sokkal a fejünk felett van, mi kicsik vagyunk hozzá képest, és nem hiszem, hogy egy ilyen kiáltvány bármi hatással lehet. De ezzel együtt is fontos, hogy az ember kifejezze a véleményét, és legalább mutassa, ha nem elégedett valamivel. Hogy szerinte változtatni kellene. Ezt mindig mutatni kell, még akkor is, ha nincs foganatja, különben csak össze-vissza sodródsz a világban. A változtatás első lépcsője, hogy egyértelműen kimondjuk, változtatni kell. – Ezt én is így gondolom – bólintott rá Alicia mély meggyőződéssel, mire Terry szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Akkor miért nem írtad alá? – Nem arról van szó, hogy felesleges hülyeségnek tartom a kiáltványodat. Egyszerűen nem értek vele egyet. – Miért? Alicia rosszkedvűen összeszorította a száját. Ezt most hogyan mondja el? – A szüleim sokra tartják a császárt. – De hát egy despota! Egy örökletes uralkodó a XXIII. század hajnalán! Valaki, akinek a szeszélye szerint vagyonokat költünk hülyeségekre, mint például a csillagvizsgáló biztonsági rendszerére. – Hát, igen – hagyta rá Alicia bizonytalanul, majd sietve visszatért az eredeti témához. – De nekünk ez most kapóra jön. Válasszuk a csillagvizsgálót. – Az új biztonsági rendszer miatt? – Igen. Ami a császárnak jó, az nekem is megteszi. Ott biztonságban leszünk. – Mármint, te. – Meg te is. Jössz te is. – Én? – Persze! Kell a segítséged. – Én nem tudok segíteni neked, ha bajba kerülsz! Még csak fel sem tudok állni! – Kifogás. Siklótaxi visz és hoz, és ott semmi más dolgod sem lesz, mint ülni, és hallgatni Nicolettát, meg a tagot, akit kirendelnek mellénk, hogy ossza az észt. Te kötöd le a figyelmüket, hogy leléphessek, és megkeressem az idegen férfi gépét. Muszáj jönnöd, nélküled nem sikerülhet – tette még hozzá, így végül Terry rábólintott. Sőt, amikor kiszálltak a siklótaxiból a város és a sivatag határán, a csillagvizsgáló több épületből álló, modern komplexuma előtt, akkor már láthatóan élvezte a helyzetet. Mosolyogva nézelődött, lelkesen csodálta a kísérőjüknek kijelölt Dr. Grand által mutogatott érdekességeket, és aztán az előadását is figyelmesen hallgatta. Alicia akkor már nem volt velük. Az előadás kezdetén lelépett.

XVIII

Alicia a legócskább trükkel pattant meg az előadás negyedik percében. – Bocs, ki kell mennem a mosdóba. De tessék nyugodtan folytatni, Dr. Grand, a történelmi áttekintést nem baj, ha kihagyom, mert otthon már elolvastam a róla kiadott anyagot. Ezzel lelépett. Előbb valóban a mosdóba ment, de onnan kifelé nem a terembe tért vissza, hanem a másik irányba indult. Tiszta, széles, világos folyosók rendszere volt az egész épület, és a folyosók egyen-ajtajai mögött tiszta, széles és világos termek nyíltak. Minden modern volt, új, látszatra érintetlen és láthatóan feleslegesen nagy. Lehet, hogy máskor élettel teltek meg ezek a hatalmas terek, de most alig lézengett itt-ott egy-egy köpenyes tudós-féle, vagy egyhangú zizegéssel dolgozó takarítódroid. Alicia viszont nagyon örült, hogy senki sem jár arra, aki buta kérdéseket tehet fel neki. Eddig tehát minden oké, de most hogyan tovább? Eddig pompásan sikerült minden, kijutott a suliból, egyedül és felügyelet nélkül, de ötlete sem volt, hogy hogyan kereshetné meg a férfit. Ha egyáltalán itt van. Mondjuk, a siklóját nyilván kint állította le. Alicia kibámult a folyosó egyik tiszta, széles ablakán. A kilátást a csillagvizsgáló magasra tornyosuló parabolaantennái uralták. A legnagyobbnak hetven méteres az átmérője, és 5-300 gigaherzen működik, idézte fel az imént hallott adatot. De szinte semmire sem jó, mert a légkör tele van radioaktív zajjal, tette hozzá magában, és aztán már lefelé bámészkodott, hátha alatta, valahol, az épületek között észreveszi a GM-1600-ast. Nem volt sehol. Sóhajtva fordult vissza. A férfi ott állt előtte, a folyosó másik oldalának támaszkodva, karba font kézzel. – Engem keresel? Alicia első reakcióként halálra rémült. Pedig a férfi nem tűnt ijesztőnek. Jól fésült volt és borotvált, köpenyt viselt, mint a csillagvizsgáló tudósai, még névkártya is volt rajta. Bár feltehetőleg hamis névvel, így Alicia nem is olvasta el, csak nagy levegőt vett, felvetette a fejét, és bólintott. – Igen, magát keresem. – Miért? – Hát… – kezdett volna magyarázkodni Alicia, de a férfi a szavába vágott. – Magad sem tudod. De kijössz érte a biztonságos iskolából. – Ez az egész város biztonságos, nem? – Már akinek. – Nekem nem? – Tehát semmit sem tudsz. – Miről? – Az egészről – intett körbe nagyvonalúan a férfi. – Egészen sok mindent tudok az egész világról! – tiltakozott Alicia mély meggyőződéssel. – Már tizenkét éves múltam, van egy csomó tapasztalatom, ne nézzen hülyének! – Jó, tegyük fel, nem vagy hülye. De akkor mit keresel itt, kint? – Magát! – Tényleg kezdesz az idegeimre menni! Innen indultunk. Keresel, de nem tudod, hogy miért, ellenben vállalod érte az életveszélyt. – Mit? Miféle életveszélyt? – Most magyarázzam? Eddig értelmes kiskölöknek tűntél, gondold végig. Amikor csak kijöttél, bajba kerültél. A Sziklánál egyenesen lőttek rád. Na, mit lehet ebből levonni, mint következtetést? – Ki kell nyomoznom, ki és miért akar bántani, hogy lebuktathassam? – tippelt Alicia kapásból. – Nem! Abszolút hibás irányba tartasz. A helyes megoldás, hogy nem jössz ki a Corbyból. Ott egyelőre biztonságban vagy. – Ha azt akarja, hogy ott maradjak, akkor magyarázza meg, miért. – Gondoltam, hogy nem adod egyszerűen – morogta a férfi, és ellökte magát a faltól. – Gyere! – Hova? – Sehova. Ha hosszabban beszélgetünk, akkor több okból is jobb, ha közben mozgásban vagyunk. – Például? – Például, ha szembe jön egy helyi alkalmazott, akkor sétálva nem keltünk nagy feltűnést. Tanár vezet diákot valahova, és közben a csillagvizsgálóról magyaráz. – De engem nem érdekel a csillagvizsgáló! – Nyugi, engem sem. – Akkor halljam, miért kell a Corbyban maradnom? A férfi nagyot sóhajtott, menet közben kinézett oldalra, az ablakok mögött vöröslő sivatagra, majd lepillantott a lányra. – Oké, kössünk üzletet. – Kössünk! – vágta oda Alicia magabiztosan, aki annak idején sokat járt Tizenkettő híres bazársorán. Igaz, akkor még kicsi volt, mindig apu vagy anyu kezét fogva sétált, de jól emlékezett, hogy hogyan alkudnak az ottani árusok. – Miről? – Én információt adok. Válaszolok a kérdéseidre, elmondok mindent, amit tudni akarsz. Te pedig utána húzol vissza a Corbyba, és ott is maradsz, míg csak a szüleid érted nem jönnek. – Ez csak akkor áll, ha minden kérdésemre válaszol. Mindent tudni akarok arról, hogy mi folyik itt. – Meg fogod tudni. De akármi is lesz róla a véleményed, utána már maradsz a suliban. Akkor se jössz ki, ha a tanáraid küldenek. – Ha a tanáraim küldenek, akkor ki kell jönnöm – nézett rá Alicia megvetően, hogy valaki ennyit sem tud, de a férfi csak legyintett. – Meséld másnak! Ahogy a kijutást intézted, a bent maradást is meg tudod oldani. Ha kell, akár hazudsz, csalsz, de nem hagyod el az iskolát, világos? – Ha tényleg mindent megtudok, amit tudni akarok, akkor utána nyugton maradok odabent, egészen addig, míg meg nem jönnek a szüleim – ígérte meg Alicia, a férfi pedig elégedetten rábólintott. – Rendben. Kérdezz! – Mi ez az egész? – Egy magát Tigrisnek nevező profi bérgyilkos el akar téged rabolni. Az egyenes válasz mellbe vágta Aliciát, aki valami köntörfalazást várt. Hogy a férfi a felnőttek megszokott módján majd igyekszik kitérni, meg buta, rózsaszínbe csomagolt magyarázatokat ad. Arra nem számított, hogy ez az idegen az arcába vágja, hogy egy bérgyilkos vadszik rá. – Miért? – kérdezte teljes értetlenséggel. – Fogalmam sincs róla. Nyilván megbízásból dolgozik. – És maga? – Én is megbízásból dolgozom. – De maga nem akar elrabolni engem. – Nem. Az én feladatom, hogy megvédjelek. – A szüleim küldték? – Nem, dehogy! – húzta el a száját gúnyosan a férfi. – Én inkább az vagyok, akitől a szüleid óvva intettek. Akit jobb kerülnöd, aki csak bajba kever, és akivel még szóba állni is veszélyes. Én vagyok az, akitől az anyád sikítófrászt kap. – Az én anyám nem szokott sikítófrászt kapni. – Lehet. Nem ismerem a tisztelt édesanyádat. Alicia egy pillanatra megtorpant. Ha a pasas nem ismeri anyut, akkor miért ezt a tipikusan kínai szófordulatot használta rá? Lehet, hogy mégis tud róluk valamit, esetleg mégis a szülei küldték, csak titokban? Egyáltalán, ki ez a pasas? – Mi a neve? – Neked mi a neved? – Alicia Star. – Fenéket! – legyintett a férfi, és utána hallgatott, némán sétált tovább. Folyosó követett folyosót, Alicia már nem tudta merre járnak. Csak ment a férfi mellett, és azon gondolkodott, mire vár az most. A saját nevét nem fogja neki megmondani, ez tuti, erről ne is álmodjon a pasas! De akkor mire akart utalni? – Nem mondja meg a nevét? – kérdezte aztán hirtelen. – Mint ahogy te sem. – Maga miért titkolódzik? – Az az én dolgom. Neked meg egyszerűen nincs szükséged a nevemre. – De akkor hogyan szólíthatom? – Akárhogyan. Minden névre hallgatok, válassz egyet! – Mondjuk Fleur. Jó lesz? – Tökéletes. – Az egyik babámat hívták Fleurnek. Rózsaszín haja volt, és egyszer összefirkáltam az arcát, hogy utána már nem volt kedvem játszani vele, úgyhogy kidobtuk. – Tipikus baba-sors – sóhajtott a férfi. – Jöhet a következő kérdés. – Nem, erre még nem kaptam korrekt választ – rázta a fejét dühösen Alicia. – Ki vagy te, Fleur? – Korrekt választ kaptál. A nevem Fleur, és jelenleg a te testőröd vagyok. Többet ne akarj tudni rólam. És ha kész vagyunk, akkor rajta, visszakísérlek Dr. Grandhoz, mielőtt feltűnne a hiányod. – Még vannak kérdéseim. Ez a Tigris, aki el akar rabolni, ez kicsoda? – Nem tudok róla sokat. Nagyon vigyáz rá, hogy soha semmi nyom se maradjon utána. Egy személyazonosság nélküli bérgyilkos. Profi, egyesek szerint a legjobb a világon. – Szerinted is? – Nem, én ismerek egy jobbat, de eltértünk a tárgytól. – És ki bérelte fel ezt a Tigrist? – kérdezett tovább Alicia. – Ezt sem tudom. – És téged ki bérelt fel? – Az illető majd megmondja neked, ha fontosnak tartja, hogy tudd. – Ez így nem oké, Fleur! Azt mondtad, megválaszolod a kérdéseimet, de nem, egyre csak hamukázol. Nem ebben egyeztünk meg! – A lényeget már tudod, a részletek meg nem érdekesek. Már ennyiből is láthatod, hogy vissza kell menned a Corbyba. – A Corby biztonságos? – Egyelőre. – És honnan tudom meg, hogy már nem az? – Onnan, hogy bemegyek érted, és kihozlak. – Honnan veszed, hogy én bárhova is elmegyek veled? – kérdezett tovább Alicia, de ebben a pillanatban a Fleurnek is nevezhető férfi megtorpant, felkapta a fejét, majd megragadta a lány kezét, és sietős léptekkel indult tovább. – Mi történt? – Gyere, gyorsabban! Leállt a térfigyelő rendszer. – De az vatta új! – rázta a fejét Alicia, és nagyokat lépve igyekezett tartani a tempót a férfival, aki immár nagyon sietett. – Nem romolhattak el a kamerák. – Nem azt mondtam, hogy elromlottak. – Hanem? – Néha direkt adod a hülyét? Nyilván valaki leállította a teljes térfigyelést, hogy ne készüljön felvétel arról, ahogy elrabolnak téged. Jön a Tigris! – Akkor most bajba kerültünk? – Nem, abszolút nem most kerültünk bajba. Amióta kiléptél a Corbyból, életveszélyben vagy, csak eddig nem vetted észre. – Most sem veszem észre – tiltakozott Alicia vérlázítóan nyugodt hangon. – Végül is, te vagy a testőröm, nem? Hajrá, ments meg! – Azt csinálom! – csattant fel a férfi. – Azzal, hogy fel és alá rohangálunk cél nélkül? – Most nem cél nélkül rohangálunk, hanem céllal. Egy balekot keresünk. Az mindig bejön! – felelte Fleur magabiztosan, és tovább nem magyarázkodott, mert a sarkon észrevett egy lassú léptekkel távolodó, idősebb férfit. Utána sietett, maga után húzva Aliciát, és leszólította. – Elnézést, kolléga, hogy megzavarom, de némi segítségre lenne szükségem – szólt utána. – Tony Klein vagyok, tegnap jöttem, látogatóba, és sajnos eltévedtem az épületben, ha… Maga most hova megy? – A C szárnyba – bökte ki automatikusan a másik. – Mekkora szerencse! Mi is pont oda tarunk, odavezetne miket? – Persze – bólintott rá jámboran az idős férfi, és elindult. Fleur még mindig erősen tartva Aliciát felzárkózott mellé, és mosolyogva fogadta annak ismerkedési kísérleteit. – Magának mi a szakterülete, kolléga? Bocsásson meg, de nem ismerem a nevét. – Nem csoda, a pályám elején egy titkosított állami projekten dolgoztam, ezért nincs sok publikációm. De abbahagytam, nem nekem való az a stressz! – Hát, ha maga mondja… – vetette közbe kétkedve az idős férfi, de Fleur belefojtotta a szót. – Most meg itt vagyok, mint vendég, és ráadásul Dr. Grand rám bízta ezt a kislányt. A Corbyból jött, kedvence a csillagászat és roppant érdeklődő. Tele van kérdésekkel – pillantott le Aliciára, és a hangsúlyokból nem lehetett nem kiérezni a neheztelést. – A helyi dolgokról meg még nem tudok annyit, hogy feleljek neki, de ha segítene… – Persze! – bólintott az idős férfi, Fleur pedig egy határozott mozdulattal közelebb tolta hozzá Aliciát. – Tessék, Alicia, kérdezz bátran a csillagvizsgálóról, a kollégám mindenre megfelel! Rajta! A lány nagy levegőt vett. Ez egy visszautasíthatatlan parancsnak tűnt. – Ööö, azt hallottam ez a legnagyobb rádiótávcső a világon, és… Pontosan mekkora is a legnagyobb parabola? – A legnagyobbnak hetven méteres az átmérője, és 5-300 gigaherzen működik – felelte mosolyogva az idős tudós. – Hú, akkor ezzel nyilván nagyon sokat lehet látni a világegyetemből! – Nem, kislány, sajnos nagyon keveset. Mint nyilván tudod, a Földet a sztratoszféra magasságában erősen radioaktív porfelhő veszi körbe, és azon átlátni igen-igen nehézkes. – Igen, erről már hallottam, de… végül is mi közünk hozzá? – kérdezett tovább Alicia, mert muszáj volt neki. – Mármint, az eső emiatt radioaktív mindenütt a Földön, de ahol nem esik, ott ez nem számít! Mi itt, a sivatagokban biztonságban vagyunk tőle, és akkor meg minden oké, nem? – Sokkal több hatása van a mindennapokra, mint képzelnéd, kislány. Azt tudtad, hogy valaha a sivatagokban éjjel hideg volt, még az akkori, különösen hideg klímához képest is? – Nahát! – csodálkozott Alicia látványosan, de nem kellett hosszan úgy tennie, mint akit érdekel ez az érdektelen tényt, mert a tudós már magyarázott is tovább. – Akkor még csak a Nap fűtötte a Föld felszínét, feles időosztásban, ma viszont már hozzáadódik ehhez a hatáshoz egy éjjel-nappal sugárzó porfelhő a sztratoszférában. Ezért nem fagyunk meg éjszaka. – Ez jól hangzik. – Ez igen, de sajnosa a sztratoszféra radioaktív szennyezettsége más szempontból hatalmas probléma. Ez az oka, hogy az Utolsó Háború óta nem hagyta el ember alkotta szerkezet a Földet. Egyszerűen minden érzékeny finomelektronika meghibásodik, amit megpróbálunk felküldeni. – De miért baj az nekünk? – folytatta Alicia, nem mintha a legcsekélyebb mértékben izgatta volna a kérdés, csak éppen neki most érdeklődő diákként értelmes társalgást kellett folyatnia egy tudóssal. Most ez a mese, hogy csapná agyon a rövidzárlat ezt a testőrt, hogy nem tudott jobbat kitalálni! – Előtte is csak pár űrhajót lőttünk fel. Csak a szomszéd bolygóig jutottunk, és a Marsra szállás sem hozott semmi extrát. Nagy csalódás volt, olvastam róla! – Az űrkutatást természetesen nem kicsinyes célok vezetik, hanem a vágy, hogy megismerjük a világegyetemet magunk körül. De ha a közvetlen hasznáról akarsz hallani, hát az is van. Mit gondolsz, miért támogat minket a kormány? A kérdést hallva Alicia szemöldöke az égnek szaladt. – Hát… – kezdett bele tétován, de az öreg tudós a szavába vágott. – Mert hasznosak vagyunk! Egy globális helymeghatározó rendszer felállítása a célunk. A lakott helyeken egészen jó lokális hálózatok vannak, amikkel be lehet mérni, hogy hol jársz. Itt, Alice Springsben méter pontosan, tekintve, hogy itt egészen sűrű a helymeghatározó tornyok hálója. De ez a rendszer csak lokálisan működik. Mi fellőnénk huszonnégy műholdat, és azoknak a jelét fogva bárhol a Földön, akár még a radioaktív zónákban is meg lehetne határozni, hogy hol vagy. – Ez tök érdekes. Nem mondana erről egy kicsit többet? – kérdezte Alicia kínjában, mivel ezen felül már semmi más értelmes kérdés nem jutott az eszébe. De nem is kellett tovább kérdeznie, innentől sínen volt. A tudósnak nyilván ez lehetett a saját kutatási területe, amiről szívesen mesélt. Lelkesen kezdte magyarázni a részleteket, a lánynak nem kellett mást tennie, mint tágra nyitott, érdeklődő szemekkel hallgatnia. Csak néha szólt közbe, hogy „nahát”, meg „milyen érdekes!”. Fleur közben némán sétált mellettük, de Alicia úgy sejtette, feszülten figyel. Vajon mire? A múltkor azt mondta, hogy van direktlinkje, azaz könnyen lehet, hogy most adatok hosszú sorát látja a retináján, és azokat dolgozza fel. Ám látszólag semmi sem történt velük, nem támadtak rájuk, nem kerültek bajba, csak nyugodtan átsétáltak az épület egyik szárnyából a másikba. Öt percbe sem telt, és az idősebb férfi megállt, rámutatott a szemközti falon virító információs táblára. – Tessék, itt vagyunk. Ez itt már a C részleg. Én a C17 laborba megyek, oda idegenek nem léphetnek be… – folytatta volna tétován, de Fleur könnyen leintette. – Persze, értem, de nem is kell több segítség. Innen már odatalálok. – Hová? – bökte ki végül a tudós kis habozás után. – Tulajdonképpen hová mennek? De választ nem kapott, Fleur akkor már Alicia kezét fogva sietett előre. – Köszönjük a segítséget! – szólt még vissza, és aztán befordultak a soros folyosó sarkán. – Pfuj, ez undorító volt! – tiltakozott Alicia, amint eltűnt mögöttük az idegen. – Ilyet többet ne csinálj velem! Hányok, ha még egy előadást meg kell hallgatnom a csillagászat témájában. Miért szálltunk rá a fickóra? – Egy civil jelenléte ideig-óráig megvéd, és az is jó ötletnek tűnt, hogy minél messzebb jussunk attól a ponttól, ahol lekapcsolták a kamerákat. De nem jött be, a térfigyelés itt is halott. Valaki rohadt komolyan beszállt a biztonsági rendszerbe, semmit sem tudok csinálni ellene. Gyere, menjünk fel! – nyomta meg a férfi a következő sarkon varázsütésre eléjük termő lift hívógombját, majd amikor az kinyitotta az ajtaját, megnyomta az alagsor gombját is, kilépett, maga után rántva az amúgy éppen beszálló Aliciát, majd betuszkolta a lift mellett nyíló ajtón át egy lépcsőházba. A lány még látta, hogy a lift üresen elindul lefelé. – Ez elég béna ötletnek tűnik – pillantott hátra Alicia, míg elindultak a lépcsőházban felfelé. – Ha valaki ránéz a térfigyelő rendszer képeire, láthatja, hogy nem vagyunk a lefelé tartó liftben. – Mondom, hogy kikapcsolták a kamerákat! Feltehetőleg az egész épületben. Most senki sem látja, hogy benne vagyunk a liftben, vagy sem. Ez a trükk lefelezte a ránk vadászókat, amivel máris duplára ugrottak az esélyeink. – De ha a rendszer halott, akkor miért nem szólalt meg valami riadó, miért nem tesz valamit a biztonsági szolgálatuk? – kérdezett tovább Alicia, és Fleur nem felelt, mert ezt ő is szerette volna tudni. Alicia pedig nem bírta hosszan a csendet. – És miért nem lefelé megyünk? – méltatlankodott tovább, miközben felfelé siettek a lépcsőházban. – Nem az lenne a legegyszerűbb, ha lemennénk, és megint siklóval menekülnénk? – Ha még egyszer önállóan mégy vissza a Corbyba, az gyanús lesz. Akkor nem úszod meg a vizsgálatot, és rólad, Alicia Star, ronda dolgok derülhetnek ki. Már az öregek otthonában is az volt a legnagyobb bajom, hogy ne legyen belőle vizsgálat. A Sziklánál viszont muszáj volt nyíltan, sőt, lövöldözve elhoznom téged, tehát itt már nem tehetjük meg ezt. Neked most a társaiddal együtt, minden feltűnés nélkül, teljesen normálisan kell visszamenni. – Értem – bólintott rá komolyan Alicia. – És mit fogunk csinálni a tetőn? – Honnan tudjam? Majd ha felérünk, kiderül! Alicia ezen egy pillanatot elgondolkodott, közben megint egy emelettel feljebb jutottak. – Fleur, te mennyire vagy jó testőr? – kérdezte végül a lány bizonytalanul, de választ nem kapott. Elérték a lépcsőház tetejét, és kiléptek az utolsó ajtón. Nem a tetőre jutottak, ez még csak az épület legfelső emelete volt, első ránézésre pont olyan, mint az alsóbbak. Mindössze a padló műanyag borítása volt más színű, de amúgy egy ugyanolyan tiszta, széles, világos folyosón álltak, amint ahonnan jöttek. És ugyanazzal a tempóval indultak neki, látszatra pontosan ismerve a céljukat, de a következő sarkon Fleur megtorpant, és kapásból fordult vissza, magával rántva Aliciát. A lány éppen tiltakozni kezdett volna a durva bánásmód ellen, amikor a sarok túloldaláról elcsattant egy lövés. Valódi lövés volt, valódi, elektromos pisztolyból, és valódi szikrákat vetve halt el ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még ők voltak. Alicia megijedt, de már korántsem annyira, mint a múltkor, a Sziklánál. Nyilván ezt is meg lehet szokni. És vajon mit fog szólni anyu és apu, ha ezt elmesélem nekik, villant fel benne az ide nem illő gondolat. Akkor már rohanva menekültek, mögöttük léptek kopogtak, és nem holmi mezei tudós futott a nyomukban. Az egyik fordulóban hátrapillantva Alicia tisztán látta, hogy az illető fegyvert fog rájuk. – Állj, vagy lövök! – kiabált utánuk. És nem volt egyedül, mellette mások is jöttek, és a következő pillanatban Fleur szembe fordult az üldözőikkel, miközben megragadta Alicia haját, és nem törődve a lány sikításával, maga elé rántotta fedezéknek, a másik kezével meg fegyvert rántott. – Ha megmozdultok, a lány halott! – hátrált neki a falnak, és a pisztolyt nekifeszítette Alicia halántékának, hogy az mozdulni sem mert. Addigra már három idegen férfi sorakozott fel előttük a folyosón, közönséges, utcai ruhában, de mind fegyvert fogva. – Blöffölsz! – kiáltott nekik oda az egyik. – Engedd el a lányt, és tedd le a fegyvert! – Tudom, hogy a Tigris élve akarja a kiscsajt. És dühös lesz rátok, ha miattatok meghal. – Nem érdekel minket a Tigris. Nekünk te kellesz. Ha megadod magad, a lány szabadon elmehet. – A lány nem mehet el szabadon, mert lelövöm, ha nem tűntök el a képből – magyarázta Fleur, és Alicia elhűlten hallgatta. Most a hangszíne is más volt, mint amikor vele beszélt. Akkor tényleg egy kedves, megnyerő fickónak tűnt, míg most durva, gátlástalan gazembernek. Alicia ebben a pillanatban elhitte neki, hogy képes lenne megölni őt, mint ahogy az idegen pasasokban is felébredt a gyanú. Legalábbis kicsit hátráltak, bár a fegyvereiket nem engedték le. – Mindjárt a nyakadon lesznek a biztonságiak – kiáltott közülük az, aki eddig is beszélt. – Ugyan! – nevette ki őket Fleur magabiztosan. – Észrevettem, hogy halott a térfigyelő rendszer. Ügyesek voltatok, hogy kikapcsoltátok, de ez azt jelenti, hogy már én is szabadon vagánykodhatok. A kiscsajt például megölöm – rántott egyet Alicia haján, aki ismét kiáltott, és akkor már komolyan félt, hogy ez a férfi tényleg bántani fogja. Miért is hitte el neki, hogy megvédeni akarja, miért is dőlt be ennek a lúzer testőr-dumának! A sarkát többször a padlóhoz csapva igyekezet rátaposni Fleur lábfejére, és mellé kiabálni kezdett: – Mentsenek meg! Ez egy közveszélyes őrült, totál elmebeteg, meg akar ölni! – Ne mozogj, kislány, és akkor lelőjük! – bíztatta az idegen trió vezetője, míg Fleur oldalazva rángatta maga előtt Aliciát, lassan haladva valamerre. – Lőttök egy fenét! Elektromos pisztollyal nem szedtek le mögüle, csak vele együtt. Aztán majd jön a Tigris, és neki aztán magyarázhatjátok, hogy mennyire nem akartatok neki keresztbe tenni. Tudom, hogy most ő is itt van az épületben. Az idegenek efelett pár másodpercet töprengtek, és ebben az éles helyzetben ez sokkal több kihagyás volt a megengedhetőnél. Fleur egy pillanatra elfordította a fegyver csövét Alicia nyakáról, és többször belelőtt a mennyezetbe. A sorban eltalált ledek szikrázva és üvegszilánkokat szórva robbantak fel a hirtelen túlterheléstől, és egy pillanatra mindenki becsukta a szemét, aki nem akart megvakulni. Ezt a pillanatot használta ki Fleur, hogy direktlinkkel kinyisson egy ajtót, és belökje rajta Aliciát. Beestek egy szobába, ami leginkább egy senior diákoknak szánt tanteremre hasonlított. Székek, asztal, táblák és 3D vetítő, no meg csend és nyugalom fogadta őket. Az ajtó rájuk csukódott, a kis, piros led pedig bíztatóan felvillant, jelezve, immár be vannak zárva. Fleur lihegve eresztette le a fegyvert, Alicia pedig két ököllel támadt neki a férfinak. – Ha bántani mersz, az apukám megöl! Az anyukám is megöl! Mind a ketten teljesen megölnek, ha csak a hajam szála is meggörbül! – Esélyük sem lesz rá, ha agyonversz! – hátrált a férfi, és fél kézzel megpróbálta eltolni magától az őrjöngő lányt. – Állj le, nincs időnk, menteni kell az életünket! – Azt teszem! Mentem az életemet! – Nem, most csak hisztizel, mint aki maximum nyolc éves – emelte meg a hangját a férfi is. – Egy tizenegy évestől több józan észt várnék! – Tizenkettő! Tizenkettő vagyok! – csattant fel Alicia teljes felháborodással, aztán hirtelen felfogta, mit tesz. Megállt, még hátrált is pár lépést. – Akkor viselkedj is úgy, mint egy tizenkét éves nagylány, különben mindketten meghalunk! – kiáltott rá dühösen Fleur, és ez végleg visszahozta Alicia józan eszét. – Meghalunk? Nem arról volt szó, hogy el akarnak rabolni? – tiltakozott értetlenül. – Élve kellek, nem? – Te élve kellesz nekik, én viszont sehogy. És ha nagyon bedurvulnak, te is beleesel a szórásba. Ezek nem a Tigris emberei. – Micsoda? – értetlenkedett Alicia, és Fleur akkor már teljesen higgadt, hétköznapi hangon adott neki választ. – A Tigris mindig egyedül dolgozik. Ezek nem téged elrabolni jöttek, hanem engem megölni. És fél perc múlva sikerülni fog nekik, mert ennél több időt nem adnék az ajtó zárjának. – Akkor mit csinálunk? – Ki az ablakon! – intett a férfi előre. – Innen másként nem lehet kijutni, gyerünk! – Nem mászom ki! – Az öregek otthonában is megtetted. – Le is estem! És az az első emeleten volt, ez meg a hatodik – tiltakozott Alicia, de Fleur közben már nyitotta ki az ablakot. A lány ott állt mellette, és lefelé bámult. – Attól leszédülök, hogy lenézek. – Ne nézz le! Nem lesz baj, jövök melletted, és tartalak. Elsőnek meg kapaszkodj a napereszbe. Merthogy az ablakok felett, az épületből méter hosszan kinyúlva vékony műanyag lapokból álló, rácsos napellenző volt. – Biztonságos? – kérdezte Alicia, ahogy a férfi felemelte az ablakpárkányra, és engedelmesen belekapaszkodott az árnyékeresz egyik merevítő rúdjába. – Persze, hogy biztonságos. Te kicsi vagy, téged nyilván elbír – fűzte még hozzá Fleur, és már csukta is be Alicia után az ablakot. – Hé, azt mondtad, hogy jössz, és vigyázol rám! – Igen, vigyázok rád, azzal, hogy feltartom őket. Te ereszkedj le! Lent találkozunk! – kiáltott még ki neki a férfi, az üvegen keresztül tompán hangzott a hangja, és utána elfordult az ablaktól. Alicia látta, hogy a székeket felforgatva fedezéket épít magának. Igen, a székek fémlába megvédheti az elektromos lövedékektől, villant fel benne, de ezzel foglalkozni most tényleg nem volt lehetősége. Lenézett. Sok rétegnyi árnyéktető által csíkosra szabdalt, végtelen mélység nyílt alatta. Ő egy hatodik emeleti ablak párkányán állt, kezével a feje feletti árnyékeresz egyik erősebb tartórúdjába kapaszkodva. A lábai alatt bő fél méterrel nyúlt ki az épületből az ötödik emelethez tartozó eresz, és az alatt úgy másfél méterre lehet a következő párkány, amit el kellene érnie. Nem, ez esélytelen. Kinézett oldalra. Jobbra és balra sivatag. Szemben hatalmas udvar, oldalt homokos, de középen betonozott, a legközepén még egy ormótlan rádiótávcső parabolaantennája tornyosodott, és eltakarta a fél eget. Ha leesek a betonra, akkor nekem annyi, gondolta Alicia. Nem, ezt nem tudja megcsinálni. Visszafordult az ablak felé, és a szandáljával igyekezett óvatosan megkocogtatni az üveget, hogy felhívja magára és a problémájára Fleur figyelmét, de ekkor odabent kinyílt az ajtó, és felvillantak az elektromos lövedékek. Alicia ijedten rezzent össze, a lába alól kicsúszott a párkány, és lezuhant. Átesett egy-kettő-három napereszen, könnyen szakítva át a gyenge, műanyag csíkokat, majd a negyedikben megkapaszkodott. Az is leszakadt, de csak félig, és ő ott lógott nagyjából a második-harmadik emelet magasságában, a törött napereszbe kapaszkodva. A jobb lábával meg tudott támaszkodni az épület oldalán, az egyik ablak felső kiszögellésén, de az már nem sikerült neki, hogy teljesen odahúzza magát a falhoz. Félig-meddig megtámasztva, tehetetlenül lógott a semmiben. Anyu megöl, ha ezt elmondom neki, villant fel benne, és ugyanekkor egy fekete sikló ugratott elő az épület sarka mögül. Fekete ruhás, zárt bukósisakos alak ült a nyergében. Alicia először arra gondolt, hogy segítségért kiált, aztán arra, hogy minek? Egy, a bukósisakban úgysem hallja meg az idegen. Kettő, talán ez a jobb, mert ez a fickó is lehet ellenség. Három, felesleges lett volna kiabálnia, a sikló így is felé tartott. A magasságszabályozó fúvókák élesen felsikítottak, ahogy a gép a harmadik emeletig felemelkedett, mellesleg átszakítva pár napereszt, és már ott is volt mellette. De lassítani nem lassított. A fekete ruhás alak menet közben ragadta meg Alicia karját, aztán a lány érezte, hogy együtt zuhannak. Sikított, de a sikló pár méterrel a betonudvar felett vízszintesbe fordult, éleset fékezett, és Alicia karja kicsúszott az idegen kezéből. Szerencsére akkor már nagyon alacsonyan jártak, és nem a beton, hanem a homok felett, így nem ütötte meg magát jobban, mintha egy lendületesebb kosármeccsen gázolták volna el. Elesett, elterült a vörös porban, de már talpon is volt, lihegve nézett körbe, mi a fene is történik itt? A sikló távolodott, hogy kicsit odébb kifarolva megforduljon. Vissza, pontosan Alicia felé. A lány szembe nézett a fekete gépen ülő fekete alakkal, és arra gondolt, ha Fleur meséje igaz, akkor ez lesz a Tigris. Aki most elgázolja, elrabolja, esetleg megöli, és ő semmit, de semmit sem tud ez ellen tenni. A sikló vele szemben pedig már jött is, aztán a magasból rálőttek, mire kilengett, és kontrollálatlanul elzúgott Alicia mellett. A lány felnézett, és látta, hogy az ablakban, ahonnan kimászott, Fleur könyököl, és a kezében pisztolyt tart. – Fuss! – ordított ki neki, és Aliciában felengedett a tehetetlenség. Futott. Nem nézte, mi történt a siklóval, mit csinál a Tigris, él vagy hal, nem érdekelte. Csak futott. Oldalt látta az épület egy bejáratát, oda tartott, és majdnem nekiszaladt az üveg ajtószárnyaknak, amiket az automatika lusta egykedvűséggel húzott félre előle. Teljes erőből rohant a tiszta, széles, világos folyosón. Egy civil, kell egy civil, egy civil kell, de gyorsan, ismételgette magában, maga sem tudva miért, aztán kiért egy csarnokba, ahol többen is voltak. Fékezett, majdnem orra bukott, majd igen udvariatlanul megragadta egy fehér köpenyes nő kezét. – Kérem, vezessen oda Dr. Grandhoz. Tudja, aki a corbys diákokat kíséri. Corbys diák vagyok, és eltévedtem, de muszáj hozzájuk visszatalálnom! – hadarta egy szuszra. – Nyugalom, drágám, nincs semmi baj! – nézett le rá mosolyogva a nő. – Attól, hogy eltévedtél, még nem kell pánikba esni! A nő hangja nyugodt volt. Mint aki még sosem esett le a hatodikról, és sosem akarták fekete siklókkal sem elrabolni, sem elgázolni. Talán még elektromos pisztolyból sem lőttek még rá soha, mérte fel az előtte álló felnőttet Alicia, és hirtelen megnyugodott. Kedves emberek álltak körülötte, biztatóan mosolyogtak, és segíteni akartak. Minden rendben volt, minden úgy nézett ki, ahogy ki kellett néznie, ahogy élete első tizenkét évében minden kinézett. A világ mégis normális, gondolta. Vagy legalábbis még mindig van egy normális szeglete. – Elnézést, tényleg megijedtem egy kicsit. Olyan nagy ez az épület, és olyan kihalt. – A közelgő császári látogatás miatt küldtek mindenkit szabadságra, hogy felkészítsék az intézetet. Látnod kellene egy átlagos hétköznapon, nyüzsög itt a sok ember! – magyarázta kedvesen a nő, és közben vezette. És később sem derült ki, hogy meg akarja ölni, és nem rabolta el, és nem tépett a hajába, és nem fogott fegyvert a halántékához. Megnyugtatóan normális volt. Már-már abnormálisan normális. Visszavezette a terembe, ahol Dr. Grant még mindig beszélt. – A történelmi áttekintésen túl vagyunk, sőt, félig benne járunk már a csillagfejlődésben. Ezt is tudod, vagy ismételjem meg? – kérdezte segítőkészen, és Alicia arra gondolt, hogy tulajdonképpen milyen pompás mulatság csillagászati előadásokat hallgatni! – A csillagfejlődés felében tartunk? Ó, csak menjen tovább, biztosan fel tudom venni a fonalat – bólogatott, és leült Terry és Nicoletta közé. Aztán fél órán át ült, üveges szemmel maga elé meredve, és amikor véget ért az egész, Terrynek kellett meglöknie, hogy már mennek. Még utoljára végigsétált a tiszta, széles, világos folyosókon, és sehol semmi sem utalt rá, hogy ugyanebben az épületben pár emelettel távolabb majdnem lelőtték. Biztosan csak álmodtam, gondolta, aztán a főbejárat előtt megvárták a siklótaxijukat. Az beállt eléjük, és amikor a sofőrje a megszokott módon kiszállt, és udvariasan ajtót nyitott, akkor Aliciára hirtelen ismét rászakadt az egész fenyegető valóság. Fleur volt a sofőr. – Parancsoljanak, szálljanak be! – készségeskedett, immár fehér köpeny nélkül, és új névtáblával, amin egy új név szerepelt, és az, hogy „taxisofőr”. Élt, ép volt, személytelen kedvességgel mosolygott, és átnézett Alicián, mintha nem lökte volna ki alig egy órája egy hatodik emeleti ablakon. – Nem magával jöttünk, igaz? – kérdezett rá érdeklődve Terry, akinek szintén feltűnt a személycsere, de a hangján érződött, hogy nagy jelentőséget azért nem tulajdonít neki. – Nem. A másik sofőrnek sajnos hirtelen dolga adódott. A központ engem rendelt ki helyette. Nyugodjatok meg, gyerekek, velem teljes biztonságban visszajuttok az iskolátokba. Ám Alicia már nem volt ebben annyira biztos.