Beleolvasó

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka

1. rész

Egy hang vagy a fejemben „Én hallucinállak téged, nem te engem!”

I.

– V124 jelentkezzen! Itt az általános légi irányítás, V124 jelentkezzen! – Itt a V124 tehersikló, John Smith másodpilóta beszél. – V124, eltértek tizennégy fokkal keletnek. – Figyelmeztetést vettem. Erősödő radioaktivitást észleltünk, a pályamódosítást a pilóta számolta ki – közölte fegyelmezetten a férfi. – Értettem – hangzott a toronybeli irányító, egy kellemes női hang válasza, hasonlóan fegyelmezetten, majd kicsit kötetlenebbül: – Miért nem ad képet, másodpilóta? Csak hangot hallunk. – Nem tudom, talán a kamerával van valami gond. Itt bejön a kép is. De legalább nem szólhatnak, hogy nem előírásszerűen vagyok fésülve – tette még hozzá vigyorogva, és a toronyban szolgálatot teljesítő nő vette a tréfát. – Akkor ellenőrizze a kamerát, és fésülködjön meg, másodpilóta! Jó repülést! Vége. – Meglesz. Vége – bontotta a vonalat a férfi, majd letörölte a magasságjelző üvegén csorgó vért, hogy látszódjon, mit mutat. – Csak semmi hirtelen mozdulat! – csattant fel a mögötte álló álarcos alak, és még erősebben beletolta a férfi lapockái közé a fegyvere csövét. – Nyugalom! Láthatta, hogy nem adtam képet, nem adtam titkos jelet, nem csináltam semmit! – Helyes! Viselkedj továbbra is így, te John Smith másodpilóta, ha élni akarsz! A férfi sóhajtva bólintott. Élni, nos, azt akart. A többi már nem stimmelt annyira. Sajnálatos módon nem volt John, nem volt Smith, de legsajnálatosabban nem volt másodpilóta. Soha életében nem vezetett még tehersiklót, ami egészen addig nem volt probléma, míg mellette ült a gép valódi pilótája, aki elvégezte a munkát. Ám alig negyed órája berontott ide két álarcos, a tiltakozni próbáló pilótát lelőtték, hogy a vére most egyenletesen borította a székét, a műszereket, és a fél ablakot, majd közölték a másodpilóta helyén ülő férfival, hogy vegye át az irányítást. A férfi, akinek ugyan az egyenruhájára kitűzött táblácskáján ez állt, ám mégsem volt John, nem volt Smith, és nem volt másodpilóta sem, habozás nélkül rábólintott, és magabiztosan átvette az irányítást. Ha nem teszi, lelövik őt is. Tehát igyekezett úgy tenni, mintha másodpilóta lenne. Maga előtt persze nem tagadhatta, hogy ez esélytelen. A másodpilótaság látszatát fent tudja tartani, de a tehersiklót nem. – Mintha süllyednénk – jegyezte meg mögötte az álarcos, akinek szintén feltűnhetett valami. – Ha valami trükkre készülsz, neked annyi! – Nem süllyedünk, csak a stabilizációs rendszer kompenzálja a retrográd légköri pressziót – felelte a férfi magabiztosan, és bízott benne, hogy a mögötte álló álarcos sem ért a repüléshez. – Ez teljesen normális. – Azért! Csak semmi trükk! – Nem trükközöm. Élni akarok – szögezte le ismételten a férfi, mert ez véletlenül tényleg igaz volt. Élni akart. Végső soron ezért került hamis identitással egy tehergép pilótafülkéjébe. Ha a helyzetét végzetesen leegyszerűsíti, akkor pusztán erről volt szó, semmi többről. Élni akart, és úgy tűnt, jól halad a projekt, amikor berontott ide ez az elmebeteg álarcos. Nem-John nem-Smith tulajdonképpen csak pár kapcsoló funkciójával volt tisztában a műszerfalon, de szerencsére köztük volt a katapult kioldókarja. Ha az álarcos figyelme egy pillanatra elterelődne róla, ő katapultálhatna. A nehézkes, ormótlan tehersikló persze nyilván lezuhan, de hát úgysincs már rajta tisztességes ember, csak ezek az álarcosok, értük nem kár. A rossz fiúk meghalnak, ő meg szépen landol. Lenézett, keresztül a vérfoltos üvegen. Alattuk úgy száz méter mélységben békésen terült el a sárgás füvű szavanna, itt-ott kisebb sivatagfoltokkal tarkítva. Garantált halál negyvennyolc órán belül, tekintve a szomjúságot, a vadállatokat és a sugárszennyezettség feltehetőleg túl magas szintjét. Mögötte viszont itt ez az álarcos fegyveres, aki azonnal lelövi, amint kiderül, hogy nem tud tehersiklót vezetni. Ami mondjuk maximum fél óra. A férfi döntött. Katapultál. A gép lezuhan, ő pedig ennek addig örül, míg szomjan nem hal. Remek, a terv megvan. Most már csak várni kell, hogy az álarcos egy pillanatra másra figyeljen. És akkor ő katapultál, bele a nagy semmibe.

II.

Tökéletes sötétségre nyitotta ki mandulavágású, éjfekete szemeit a lány. Feltehetőleg lezuhant a gép, gondolta, és nem mozdult, némán feküdt tovább a hideg padlón. Az utolsó emléke, hogy minden megbillen, és valami iszonyúan megüti a fejét. Most pedig itt fekszik a földön, és hiába simul rá az arca a padlóra, nem érzi a motorok működése okozta remegést. Világos, a repülőgép lezuhant. Nem várt, ám annál szerencsésebb fordulat! Csak ez az átok sötétség ne lenne! Semmit sem látott, még halvány maszatokat sem. Tehát mozdulatlanul hallgatódzni kezdett. Elsőnek is vízcsöpögést hallott, amitől nagyon megijedt. De nem biztos, hogy kintről folyik be. Lehet, hogy csak a gép egyik belső tartálya szivárog, nyugtatta meg magát. Más neszt nem hallott. Semmit. Főként emberi légzést nem, aminek viszont nagyon örült. Persze, lehet, hogy valaki más is lapul itt vele együtt a sötétben, és ugyanúgy, lélegzetvisszafojtva kémleli a semmit, mint most ő. Legjobb az ilyesmit rövidre zárni! – A nevem Nagasawa Mitzuki. Ha barátként fordulsz felém, erős és hű támaszod leszek minden bajban és veszélyben, ami fenyeget minket. Ha ellenségként közeledsz, akkor harcolni fogok, míg egyikünk meg nem hal – közölte tényszerűen. Előbb angolul, majd megismételte kínaiul is, biztos, ami biztos. Nem kapott választ. Tehát feltehetőleg egyedül van. Egyre jobb! Óvatosan feltérdelt. Végigtapogatta magát, hogy megsebesült-e. Azt érezte, hogy enyhén szédül, és a tarkója felett kicsivel volt is egy fájó, ragacsos tapintású pont. A ruhája viszont ép, keze-lába szabad, és a fején kívül semmije sem fáj. Ő egy pokoli mázlista! Tapogatódzva kezdett körbe járni, egyelőre négykézláb. Körülötte törött, első tapintásra felismerhetetlen kacatok hevertek, összevissza, rendszer nélkül. De az apró fülke falai épnek tűntek, bár ferdén álltak, mint ahogy a padló is lejtett egy kicsit, és aztán megtalálta az ajtót is. Körbe tapogatta, megpiszkálta, de a tökéletes sötétben nem jutott vele semmire. Még a nyitópanel ledfényei sem világítottak, és hiába nyomkodta a gombokat, semmi sem ért el vele. Ezek szerint a gép tényleg komolyan megsérülhetett, ha már ez sem működik. Ha pedig nincs áram, akkor egyelőre nem tud ajtót nyitni, és nem tud fényt csinálni sem. Maradt a tökéletes sötét, ami egy kicsit már kezdte idegesíteni. Mindegy! Él, ez a lényeg. Négykézláb vándorolva az összetört berendezés roncsai között folytatta a fülke felfedezését. Az utazás kezdetén, a felszálláskor nem volt ebben a helyiségben semmi, csak két ülés, melyek ezek szerint összetörtek. De csak talál valami használhatót a romok között! Bizonytalanul válogatott a bizonytalan eredetű roncsok között, míg a kezébe akadt egy alkarnyi hosszú műanyag rúd. Remek! Most már fegyvere is van. Itt az ideje, hogy felvegye a kapcsolatot külvilággal. Kényelmesen elhevert a padlón, lehunyta a szemét, és bekapcsolta a direktlinkjét. Egy ideig keresgélt az általa elérhető frekvenciák között, de nem talált semmi adást. Néma csend. Vajon hol zuhanhattak le? Nyilván nem lakott területen. Kicsit töprengett, hogy ennek örüljön, vagy sem, végül hagyta. Az valószínű, hogy ebből a fülkéből egyedül nem jut ki. Segítséget kell hívnia. De óvatosan. Azzal nem megy semmire, ha idehív valakit, akinek az az első dolga, hogy őt megölje. Tehát segítséget kell hívni, méghozzá anélkül, hogy bármi információt kiadna magáról. Még egyszer bekapcsolta a direktlinket, és adást nyitott az egyik vészhelyzet sávon. – Van odakint valaki? – suttogta angolul, annyira kislányosan és kétségbeesetten, amennyire csak képes volt rá. – Segítene valaki? Azt hiszem, bajban vagyok. Ezzel kikapcsolta a direktlinket. Aztán csak feküdt, csukott szemmel a sötétben. A retinája szegletében egy panel szorgalmasan számolta az eltelő másodperceket. Öt perc múlva megismételte a segítségkérést. És újabb öt perc múlva ismét. Majd csak jelentkezik valaki! Idehívja, és ha az illető tényleg idejön, akkor elintézi. Aki egy védtelen, bajba jutott kislányt készül megmenteni, az általában könnyű préda.

III.

A katapultálást egészen jól megcsinálta, sikerült meglepnie vele a mögötte álló fegyverest. Nem csoda, egy átlagos tehersiklón nincs katapult szerelve a pilótaülésekbe. Kivételt képeznek azok a tehersiklók, amikkel a pilótájuk rendszeresen fegyvert csempész. Meg lopott műkincseket, meg embert, meg minden mást, amit legálisan nem lehet átvinni a határokon. Ilyen siklókban van katapult, beépített fedélzeti fegyverek, és általában több tételnyi hamis személyazonosságú kitűzőkártya is. A férfi, aki ezen kártyák közül egy „John Smith, másodpilóta” feliratút viselt, sikeresen, meglepetésből katapultált. Mire az álarcos utána lőtt, már elég messze volt, hogy a feje helyett a kinyíló ejtőernyő felét vigye el a golyó. A landolás ezek után, fél ejtőernyővel kicsit viharosra sikerült, de szerencsésen beleesett egy kusza bozótosba. Az ágak össze-vissza karistolták, ám cserébe csak az egyik térdét ütötte meg a leérkezésnél, és kicsire nem adunk! Aztán kikecmergett a csupa tüske bozótból, vért és ruhafoszlányokat hagyva hátra, és csak amikor kiért, vette észre, hogy valamiféle rovarok össze-vissza csipkedték közben a bal alkarját, hogy az már láthatóan megdagadt és kivörösödött. De amúgy ezen felül nem érezte magán a mérgezés tüneteit. Mázlista vagyok, állt meg lihegve a bozóton kívül, fél lábon, sajgó alkarját rázogatva. Az ejtőernyő roncsa bent maradt a bozótban, azt nem bírta volna kicibálni az ágak közül, és nem is volt rá szüksége. Pár percig kémlelte az eget, de a tehersiklót nem látta sehol, nyilván már messze jár. Ha jól alakultak a dolgok, akkor le is zuhant. Egyedül állt a ritkás füvű, szikkadt földű szavannán, mögötte a bozótos, oldalt pár torz fából álló liget, a vakítóan kék ég alatt meg pár köröző madár. Mindent összevetve nagyon egyedül volt. Elnézett északnak. Nem lehet messze a határ, alig hagyták el a Szaharai Unió légterét, máris támadtak a semmiből előkeveredett álarcosok. Feltehetőleg addig a rakományban bújtak el, nem mintha ez számítana. A lényeg, hogy nem haboztak sokat, így most még közel a határ. Talán száz, kétszáz kilométer. Maximum háromszáz. Meg lehetne próbálni. Kis mázlival belefut egy őrjáratba vagy talál egy vészhelyzet-pontot. Vagy ha elég közel ér, akkor már direktlinken is kérhet segítséget. Életben maradhatna. Már amennyiben életnek nevezhetünk valamit, ami egy három méterszer három méteres cellában zajlik. Kicsit sóhajtott, és enyhén bicegve elindult délnek. Pár perc is eltelhetett, amikor egy segélykérő sávon hívást jelzett a direktlinkje. Nem nyitotta meg a kapcsolatot. Nyilván lezuhant a tehersikló, és ezek szerint van egy túlélő, aki most segítséget kér. De ő ugyan nem segít azoknak az álarcos géprablóknak! Nélkületek most nem gyalog, hanem egy kényelmes tehersiklón tartanék délnek, a Kalahári-övezet felé, várhatjátok, hogy majd én segítek nektek! A hívás öt perc múlva megismétlődött, majd újabb öt perc múlva ismét, és ismét. A férfi nem tehetett róla, de ez a precizitás idegesítette. Pedig idegeskedhetett volna azon is, hogy nincs egy korty ivóvize se, míg a nap a feje felett teljes erővel tűz, de valahogy ez nem zavarta. Van még majdnem negyvennyolc órája, az alatt csak történik valami szerencsés! Elérte a következő ligetecskét, az első fa árnyékában megállt, és pihent egy kicsit, szemébe nézve egy, az árnyékban békésen bámészkodó, és némileg megdöbbent állatnak. A férfi nem ismerte fel a fajtáját, csak annyit tudott megállapítani, hogy kinézetre a patkány és a kenguru között lehet félúton, ennél jobban nem értett hozzá. Az valószínű, hogy nem veszélyes, ezen felül nem érdekelte a kérdés. Csak pihent és várt. Aztán jött a következő, menetrendszerinti hívás. Ha mindössze pár pillanatra megnyitja, akkor kizárt, hogy bemérjék. Ha éppen csak belehallgat, abból nem lehet baj. Megnyitotta a kapcsolatot, és a következő pillanatban közvetlenül a fülébe suttogott egy kétségbeesett, fiatalos lányhang. – Kérem, segítsenek, azt hiszem, nagy bajban vagyok! A férfi döbbenten emelte fel a fejét. A hang első hallásra egyszerű kis hangocska volt, ám mellé valahogy nagyon mélyről jövően titokzatos. – Könyörgöm, segítsen valaki! Teljesen irracionális egy hang volt, legalábbis a szikkadt szavannához a lehető legkevésbé sem illett. Egy lehetetlenségig valószínűtlen hang. – Bajban vagyok! – Ezt akár én is mondhattam volna – válaszolta a férfi, magát is meglepve, hogy ekkora marhaságot csinál. – Hahó, valaki hall? Jaj de jó, jöjjön, segítsen rajtam, nagy bajba kerültem! – Ezt nem kétlem. De talán előbb kellett volna gondolkodni. Mondták már magának, hogy tehersiklókat eltérítgetni alapjaiban helytelen? Kicsi csend telt el a feleletre, majd a kislányhang némileg hökkenten, de kötelességtudóan válaszolt. – Ezt nekem így, konkrétan még nem mondták, ám minden szavával egyetértek. Tehersiklókat eltérítgetni nyilván igen illetlen cselekedet. Megtudhatnám, miért hozta fel a témát? – Ne add a hülyét, kislány, tudom, amit tudok! Mitzuki erre a válaszra teljesen komolyan végiggondolta, hogy mit tegyen, ha a véletlen egy elmebeteget sodort eléje? Nos, az alapstratégián ettől még nem kell változtatni, az működhet szellemileg retardáltakkal szemben is. – Jaj, én úgy össze vagyok zavarodva! – tért vissza a bajba jutott kislány figurájához. – Azt hiszem, lezuhant a gépem. Csúnyán bevertem a fejem, vérzik is. És egyedül vagyok, bezáródva a roncsok alá, kérem, segítsen! – Hány éves vagy? – kérdezett vissza hirtelen a férfi. – Tizenhat – szipogta Mitzuki. – Akkor hagyjuk ezt a megmentést! Fiatalkorúval nem kezdek! A törvény is bünteti, és egyébként is, a pedofília gusztustalan egy ügy. Bocs, kislány, majd ha betöltöd a tizennyolcat. – Tényleg képes lenne a sorsomra hagyni? – Miért hiszed, kislány, hogy én mindent elhiszek? Bevert fejű, kétségbeesett tizenhat éves, aki végtelen önfegyelemmel és gépies pontossággal öt percenként kér segítséget? Nem kell ám engem ennyire intenzíven hülyének nézni! – Azokat szoktam hülyének nézni, akik úgy viselkednek – jegyezte meg erre Mitzuki a saját hangján, és a férfi pislogva dörzsölte meg a fülét. Ugyanaz a hang volt, még mindig fiatalos és kedves, de a kétségbeesés eltűnt belőle, és helyette valami hideg magabiztosság maradt csak. Kezd ez érdekes lenni! – Oké, fussunk neki még egyszer. Hány éves vagy? – Nem tizenhat – sóhajtott Mitzuki a sötétben fekve. Ha a bajba jutott kislány nem megy, hát nem megy, meg lehet próbálkozni mással is. – És tényleg nem tartozol a gépeltérítők közé? – kérdezett tovább a férfi, szórakozottan nekidőlve a kókadt fa törzsének, aminek az árnyékában állt. Mi a fenének csinálom én ezt, itt, a semmi közepén, negyvennyolc, illetve már csak negyvenhét és fél óra távolságra a haláltól? Bár, ha innen nézzük, nem mindegy, hogy mit csinálok? – Soha nem térítettem még el semmiféle gépet sem. De lehet, hogy a repülőgépemet eltérítették, nem tudom. – Repülőgép? – kapta fel a fejét a férfi. – Igen, repülőgép. Lezuhant a repülőgépem – ismételte meg lassan és érthetően Mitzuki. Lehet, hogy itt egy szárazdajkával kombinált ápolónő figurát kellene bedobnia? – Hol szálltatok fel? – Al-Watanyában. – Tehát nem Abu-Szimbelben. – Nem, nem Abu-Szimbelben, nem Csád Beachen, és nem is Új-Algírban, hanem Al-Watanyában. És aztán lezuhantunk. Itt vagyok a roncsok között beszorulva. Világos, vagy vannak részletek, amiket meg kell ismételnem, hogy teljesen érthető legyen a történet? – Világos, minden világos – válaszolta a férfi. Tehát a nő nem az ő tehersiklóján utazott, hanem egy másik gépen. Egy repülőn. Azaz van itt a közelben egy repülőgéproncs. Feltehetőleg gazdátlan, és talán ott van víz és élelem és… – Vannak készleteid? – Fogalmam sincs, mi történt a csomagommal. Erre gondolsz? – Nem, hanem vízre. Van vized? – Van vizem – felelte Mitzuki, és csukott szemmel a sarok felé fordult, ahonnan még mindig hallotta a csöpögő hangot, amit pedig teljes erejével igyekezett kizárni a tudatából. – Túlélők? – Nem tudom. Itt ülök a tökéletes sötétségben, egyedül, bezáródva. Azt hiszem, ha vannak is túlélők, elmentek, és itthagytak. Egyedül vagyok bezárva egy repülőgéproncsba – magyarázta Mitzuki lassan és érthetően artikulálva. Így kimondani rossz volt, kicsit bele is borzongott, ahogy kezdett benne tudatosulni a helyzete. A férfi körbe nézett a szavannán. Ő is egyedül volt, leszámítva azt a bizonyos állatot, valahol a patkány és a kenguru között, meg a barátságosan billegő fűszálakat. Vajon ott a távolban mozog valami, vagy csak a szeme káprázik, és képzel bele mindenfélét a forróságtól hullámázó levegőbe? – Figyelj, kislány, nyugi. Ne ess kétségbe, nem vagy egyedül, itt vagyok én is. Elmegyek érted, oké? – Jó. Mikorra tudsz ideérni? – Előre szaladtál. Hol vagy? – Mondtam, hogy a roncsok alatt… – Mondtad, méghozzá majdnem szótagolva, lassan és érthetően, tehát szerencsésen felfogtam, de hol vannak azok a roncsok? Afrika rohadtul nagy, ha esetleg ez eddig elkerülte volna a figyelmedet. Afrika, csodálkozott el Mitzuki, de a hangja hideg maradt. – Nem tudom, hol vagyok – sóhajtotta teljesen őszintén. – Mérj be! – Ha az olyan egyszerű lenne! – morogta a férfi, miközben összehúzott szemmel bámulta maga körül a semmit. A fű a távolban határozottan hullámzott. Gyanúsan hullámzott. – Nem tudlak bemérni, nincs hozzá megfelelő technikám. Mitzuki ezen a ponton úgy érezte, baj van. Nem először gyanította ezt a társalgás folyamán, de most határozottan úgy érezte, valami nem stimmel ezzel a karcos hangú alakkal, aki olyan lazán beszélget vele, mintha egy bárban futottak volna össze, egy nagyváros fekete éjszakájában. – Te ki vagy? – kérdezte hirtelen. A férfi beletúrt a hajába, hát erre most mit mondjon? – Nem vagyok John Smith. – Ez végül is leszűkíti a kört – hagyta rá kis habozás után a Mitzuki. – És nincs technikád bemérni, tehát nem repülsz. – Nem, én édes kis tizenhat évesem, én nem repülök, hanem két lábbal állok a földön, a szó legszorosabb értelmében. – Nincs semmiféle járműved? – Nem figyeltél? Van két lábam! – Akkor hogyan akarsz megmenteni? – Odamegyek, és egy baromira nagy feszítővassal betöröm a rád záródott ajtót. – Ez egy igen… ööö… kezdetleges elképzelés – minősítette az ötletet a lehető legudvariasabban a lány. – Alaptervnek jó, aztán majd lépésenként finomítjuk. Mekkora távolságot bír a direktlinked? – Húsz-huszonöt kilométer? – tippelt a lány. – Jó légköri viszonyok között akár harmincat is. – Semmiféle radioaktív zóna tőszomszédságában nincsenek jó légköri viszonyok – pislogott fel a felhőtlen égre a férfi, aztán csak visszafordult a föld felé, tovább nézte a fű közeledő hullámzását. – És te most egy roncs alatt ücsörögsz, az is tompítja az adásodat. Nem lehetsz messzebb húsz kilométernél, azaz maximum egynapnyi gyalogtávra lehetünk egymástól. Kis mázlival estére odaérek. – A távolság ismerete kevés. Kell hozzá egy irány is – jegyezte meg Mitzuki hidegen. A férfi alig figyelt rá, mert ebben a pillanatban az eddig bágyadtan bámészkodó állat egy jókora szökelléssel nekiugrott a végtelen szavannának. Ugróegér, villant be a férfinak a szó, ez egy ugróegér lesz, nézett utána, ahogy az sebesen elporzott a sápadt fűben. Annak gyanúsan hullámzó pontjával ellentétes irányba. – Ezt hogy is gondolod? – kérdezte szórakozottan, és meredten figyelte a gyanús pontot. – A húsz kilométer mellé még háromszázhatvan fok közül kell választani egyet, hogy pontosan tudd, hol vagyok hozzád képest – kezdte magyarázni Mitzuki, de akkor a férfi már látta is az állatot, ami a fűben közeledett. Nem tűnt úgy, hogy lopakodna, a férfi arra tippelt volna, hogy inkább csak sétál, de persze ő nem értett a vadállatokhoz. Azt sem tudta eldönteni, miféle lény lehet. Hogy húsevő, az látszik az agyarain, és mondjuk inkább kutya, mint macska; természettudományos ismeretei mindössze eddig terjedtek. – Tehát először is meg kell határoznod az irányomat valahogy – magyarázta közben Mitzuki végtelen türelemmel a még végtelenebb sötétségben heverve, feltehetőleg húsz kilométeren belül, de a vadállattól elegendően távol. – Ha nem teszed, akkor csak elgyalogolsz valahova, én meg itt maradok, bezárva. Azaz próbálj meg bemérni, vagy ha nem sikerül, akkor kapaszkodj fel egy magaslatra. Talán észreveszed a gépünket. Nem hiszem, hogy égne, de talán füstöl. – Kösz, ez a magaslat, ez egészen jó ötlet! – biccentett a férfi, és felnézett a fára, aminek támaszkodott. Göcsörtös, girbe-gurba törzsén vajon fel tudna-e kapaszkodni? Emlékei szerint soha nem mászott még fára, de azt jól tudta, hogy az ember a majomtól származik. Vajon genetikus alapokon sikerülhet feljutnia a magasba, ha muszáj? Fájó kézzel és sérült térddel… – Akkor először is nézz körbe, hogy látsz-e magaslatot – javasolta Mitzuki lassacskán már tényleg majdnem szótagolva, hogy az idegen is megértse. – Azonnal – hagyta rá a férfi, de ekkor a vadállat felkapta a fejét, és hirtelen egyenesen ránézett, felvillantak az agyarai. A férfi nem várta meg, hogy a kutya ásít, üvölt, vagy csak döbbenetében tátotta el a száját, a következő pillanatban az evolúció és a genetikus átörökítés tökéletes példáját adva fent volt a fán. – Keresem a magaslatot, várj egy kicsit! – magyarázta közben, a keze megcsúszott, de nem esett rá a fa alatt eddigre már ott acsarkodó kutyafélére, ellenben beverte az eddig ép térdét is, lehorzsolta a tenyerét, és végül csak megkapaszkodott a magasban. – Baj van? – értetlenkedett Mitzuki, aki ebből semmit sem látott, de a férfi hangszínéből úgy ítélte, valami gond adódhatott a másik oldalon. – Semmi, átmeneti nehézségek, de semmi komoly – kapaszkodott még feljebb a férfi, és egy villás ágban végül sikerült stabilizálnia a helyzetét. – Tehát. Visszatérve a közös problémánkra. Én keresek egy magaslatot, és szétnézek. Te azt mondod, teljes sötétben vagy, igaz? – Igen – válaszolta kötelességtudóan Mitzuki, miközben a fa alatt három, azaz három darab, kutya alkatú, zsemleszínű vadállat gyűlt össze, és fogukat mutogatva bámulták a férfit, nagyjából olyan tekintettel, ahogy egy éhes ember bámulja a tányéron elé tett, ínyenc fogást, amibe hamarosan beleharaphat. A férfi legalábbis csekély természettudományos ismereteire támaszkodva így értelmezte a kutyák tekintetében lobogó fényt. – Akkor először is, kezd el szisztematikusan átvizsgálni a fülkédben lévő tárgyakat! – magyarázta azért ennek ellenére higgadtan, és körbe nézett a fa tetejéről. Innen, a magasból tényleg messzire lehetett látni. – Minek? Mit keressek? – Semmit se keress. Persze, lehet, hogy van valami hasznos is ott, az viszont biztos, hogy a szisztematikus munka segít elkerülni a pánikot – magyarázta, és a bár sehol nem látott repülőgéproncsot, sem égre szálló füstöt, de észrevett egy fémes oszlopfélét a távolban. És vajon a tetején tényleg egy kék zászló leng, vagy csak a szeme káprázik? – A keresés mellé pedig énekelj! Az éneklés is oldja a stresszt. – Nem vagyok stresszben! – Egyelőre. De ha pár órát ülsz még tétlenül a néma sötétben, akkor majd leszel. Én meg nem azért fogok egy egész napot kutyagolni ebben a rohadt melegben, hogy megmentsek egy idegroncs nőt – közölte, majd elégedett vigyorra húzta a száját. Az ott, a távolban egy vészhelyzet-pont lesz. Itt, a határ közelében még van belőlük egy csomó. Ott lesz víz, és talán még más, hasznos apróságok is. – Akkor milyen nőt szeretnél megmenteni? – kérdezte hirtelen Mitzuki enyhén elmélyített hanggal, és a férfi erősebben megkapaszkodott a fában, hogy le ne essen. Ez egy harmadik hang volt, illetve egyértelműen ugyanaz, mint ez előző kettő, és mégis! Ehhez a hanghoz könnyen hozzá tudott képzelni egy mesés szempárt és érzéki ajkakat. Meg a teljes Káma Szutrát. – Ezt, a háromból ezt az utóbbi nőt szeretném megmenteni! – felelte habozás nélkül. – A kislány nem érdekel, az a szótagolva beszélő ideggyógyász sem, de ez a harmadik, ebben látok fantáziát! Szóval pakolj, dalolj, én meg megyek. Ugyan van itt még pár apróbb problémám, de seperc alatt megoldom, és megyek! – Várlak – suttogta Mitzuki érzékien, és azonnal bontotta a vonalat. Aztán csak feküdt halványan mosolyogva a sötétben. Hiába, néha a legegyszerűbb trükkök a leghatásosabbak! A férfi, aki pedig nem volt John, nem volt Smith, és saját megérzése szerint nem volt épelméjű sem, nagyot sóhajtva a szemébe nézett a fa alatt várakozó három kutyának.

IV.

Rosa Leibowitz a tehersikló roncsainak a tetején ücsörgött, maga alá húzott lábakkal, az ölében tartott kombinált fegyverrel, és hallgatta az előtte veszekedő két férfit. – A te hibád, Lez, te mondtad, hogy Alex egyedül is elboldogul a pilótafülkében, és otthagytad, aztán tessék, mi lett belőle! – Ott kellett hagynom, mert, mint már kismilliószor elmondtam, én kellettem átválogatni a csomagokat. Én tudtam felismerni a szajrét csak, te agyatlan marha! És mellé üvöltöttek, és széles gesztusokkal hadonásztak, és valóban kismilliomodik alkalommal vádolták meg egymást, hogy a másik hibájából zuhantak le. Rosa úgy érezte, hogy most már eleget veszekedtek, hogy kiengedjék a gőzt, és egyébként is, ha még tovább hallgatja őket, akkor embert fog ölni. Hát felkapta a fegyverét, átállította golyóról elektromosságra, és a két veszekedő férfi közé lőtt, a puszta földbe. Azok alig bírtak félreugrani a felcsapó elektromos szikrák elől. – Ebből elég! – csattant fel, és ruganyos mozdulattal lehuppant közéjük a roncs tetejéről. – Bocsáss meg, Donna Rosa… – kezdett volna magyarázkodni Lez, de azonnal a szavába vágott. – Kuss, Lez, kuss, Ricardo, és neked is kuss, Elen – fordult egy pillanatra a harmadik férfi felé, aki pedig meg sem szólalt, csak idegesen babrálva a fegyvere agyán hallgatta a társalgást. Három embere maradt, a negyedik meghalt. – Kurvára nem érdekel, hogy kinek a hibájából vagyunk itt! – állt közéjük csípőre tett kézzel. – Alex világosan elbarmolta, hogy hagyta katapultálni a másodpilótát, de aztán ő volt az, aki végigcsinálta a kényszerleszállást, és ezzel a szememben jóvátette a hibát. Pláne, mert belehalt. Hogy ti élhessetek. Úgyhogy szedjétek össze magatokat! Végül is, a lényeget megcsináltuk. Kint vagyunk az Unióból, és megvan a szajré is – bökött a fegyvere csövével a tripla biztonsági zárral ellátott páncélfalú ládára. – De Donna Rosa, itt vagyunk a semmiben, egy radioaktív övezetben, víz nélkül. Holnapra halottak leszünk – magyarázta óvatosan Lez, ügyes kódtörő és még ügyesebb műszerész, de amúgy nagy vészmadár. Minden meló előtt előadja a nagyjelenetet, hogy rossz ómeneket kapott, és valaki közülük meg fog halni. A többiek már ismerték, és nem vették komolyan, de ebben a helyzetben mégsem lenne okos hagyni, hogy rontsa a morált. – Ne csinálj balhét, Lez, mert lelőlek! – mordult hát rá rekedtes hangján a nő. – Először is, ez még nem radioaktív övezet, csak a határa. Amíg nem kezd el esni az eső, vagy nem jön egy vihar, addig a sugárzás itt majdnem normális. Aztán, ez a környék tele van kutakkal. Az Unió egy csomó pénzt tolt bele, hogy biztonságossá tegye a határvidéket, sűrű háló van itt vészhelyzet-pontokból. Átkutatjuk a sikló roncsát, felszerelkezünk készletekkel, és utána elgyalogolunk a legközelebbi ilyen vészhelyzet-pontra. Utána lesz vizünk is. – Ez egy nagyon jó terv, szépséges Donna Rosa – bólogatott Ricardo, akinek pár éve egy kedélyes buliban leszakította egy gránát a bal kezét vállból, és azóta kiberkart viselt. Méghozzá büszkén, még csak ruhával sem takarta el a karját alkotó fémrudakat és csatlakozókat, és szeretett kérkedni annak emberfeletti erejével is. A kérkedésen túl viszont csak a fegyveres rabláshoz értett, meg talán a pókerhez, és mellé kötelességének érezte, hogy udvaroljon a főnöknőjének. Rosának volt annyi esze, hogy ne vegye komolyan, hanem csak egyszerűen a munkakapcsolatuk részének tekintse az otromba bókokat és durva célzásokat. – Aha, jó terv. De mit csinálunk utána? Gyalog kelünk át Afrikán? – szólt közbe Elen, aki a csapat pszichopatájának nem túl népszerű munkakörét látta el, egyetlen mosoly nélkül, ám igen lelkiismeretesen. – A vészhelyzet ponton mindig van rádióadó is. Lez átállítja a megfelelő frekvenciára, és kérünk egy siklót a keresztapától – közölte Rosa, amit a három férfi elég szkeptikusan fogadott. Tény, a keresztapát feleslegesen háborgatni nem okos dolog. De most muszáj lesz. És végül is, nem barmolták el teljesen a feladatot. A szajré megvan, pillantott Rosa a ládára. Persze, jobb lenne, ha meglenne a sikló is. Vagy legalább ha az adója megmaradt volna. Ám sajnos a tehersikló a landolás közben az elejével mélyen belefúródott a földbe, és az orr-rész teljesen összetört. De ki hitte volna, hogy egy csempész pilóta a katapultálást választja, és veszni hagyja a siklót? Pedig az efféle fél-alvilági alakok gyakran szó szerint szerelemmel imádják a gépeiket. Mindegy! A lényeg, hogy túlélték a leszállást, a cucc megvan, a többi majd adódik. Valahogy csak eljutnak valami civilizált környékre!

V.

A vadállatok félnek a tűztől. Ezt több alkalommal is hallotta már a férfi, aki jelenleg egy fa tetején ücsörgött, három vadkutya felett. Ebből a szögből remekül látta őket, és arra jutott, hogy ezek feltehetőleg elvadult házikutyák. Mintha olvasott volna egyszer valami hírt, hogy a határ alatt nagyon elszaporodtak. És nem nagyon veszélyesek, mert főként dögöt esznek, rémlett még valahonnan a férfinak, de annyira azért nem volt biztos ebben a részletben, hogy lemásszon a fáról. A legjobb lesz elzavarni őket. Tehát elővette az öngyújtóját, és kitartotta a napfényre, hogy összegyűljön benne egy kis feszültség. Napfény, szerencsésen, volt bőven, a hozzá tartozó meleggel együtt. Víz nélkül nincs negyvennyolc órám, maximum huszonnégy, módosította a túlélési esélyeit, miközben meggyújtott egy levelet, és ledobta a kutyák fejére. Természetesen kialudt, mielőtt leért volna. Kicsit még kísérletezgetett újabb levelekkel illetve egy leveles gallyal, de mivel semmi hatást nem ért el, végül megunta, és egyszerűen meggyújtotta a fát. Hat-nyolc helyen is, égjen csak tisztességgel! Ha már csinálunk valamit, csináljuk rendesen! A szikkadt lombon gyorsan végigfutottak a lángok. Kihúzódott oldalra, amennyire csak bírt, és várt. Lent a kutyák egyértelműen idegeskedve nézték a tüzet, és amikor egy széllökés megszórta őket szikrákkal, akkor valóban feltápászkodtak, és előbb még hátra-hátra nézve, de végül gyors kocogásban eltűntek a magas fűben. A férfi elégedetten ereszkedett le a magasból, és elindult a fentről látott, zászlóval jelzett vészhelyzet-pont felé. A tüzet meg sem kísérelte eloltani. Minek? A szavannán rendszeresen söpörnek végig tűzvészek, eggyel több, vagy kevesebb ugyan mit számít? Felváltva bicegve mindkét lábára sietett a vészhelyzet-pont kútja felé, de többször meg kellett állnia pihenni, és teljesen kicserepesedett a szája, mire odaért. A vészhelyzet-pont egy egyszerű, fél méter átmérőjű, hat-nyolc méter magas fémoszlop volt, ami egy sok száz méter mély, fúrt kutat rejtett. A tetején az Unió kék-csillagos lobogóját cibálta a szél. Ezen felül itt elméletileg megvolt minden, amire egy eltévedt-lezuhant-szerencsétlenül járt embernek szüksége lehetett, hogy túléljen a félig már radioaktív területnek számító szavannán. Elméletileg. A férfi megnézte a kiszerelt segélyhívóból maradt üres vezetékcsonkokat, a Geiger-Müller számláló betört kijelzőjét, és a víz tárolására szolgáló műanyag palackok üres helyét. Al-Watanya legrosszabb negyedeihez tudta csak hasonlítani a helyi vandálok alaposságát. De legalább a víz folyt. Persze, kézzel kellett hajtania a szivattyút, mert az elektromos motort a hozzá tartozó napelem-panellel együtt ellopták, de például a hajtókar fölé rögzített, méterszer méteres naperesz megmaradt, és az egész egységet pár méter távolságban körbevevő, vadállatoktól védő vasrács is. A férfi ivott, majd megmosta az arcát, lemosta a karján már gennyesedő csípéseket, aztán megint ivott, megint megmosta az arcát, és végül leült a naperesz árnyékában, a fémoszlopnak vetett háttal. A távolból idelátszott a lángoló szavanna, de egy pillanatot sem aggódott miatta. A vészhelyzet-pont vasráccsal védett területe ki volt betonozva. Itt nem érheti baj. Bekapcsolta a direktlinkjét. – Hahó, kislány, ott vagy még? – Hova mentem volna? – hagyta abba a maga előtt feltornyozott törmelékkupac szétválogatását Mitzuki. A fülkében valami falba illesztett tároló rekesz is széttörhetett, mert talált már egy palack vizet, és egy zacskócskát, ami tapintás alapján akár kekszet is rejthetett. Illetve valahonnan előkerült egy pompás, méter hosszú, centi átmérőjű fémrúd is, aminek az egyik végére rátekerte az egyik ülésről letépett huzatot, kiváló markolatot alakítva ki neki. Éppen csak fényt adó eszközt nem talált, így még mindig tökéletes sötétségben dolgozott, pusztán a tapintására hagyatkozva. – Itt vagyok még mindig a sötétben – ismételte meg. – Pedig titkon bíztam benne, hogy valaki már megmentett, és akkor én ma este szabad vagyok, kereshetek más programot. – Nem, még nem mentettek meg, és nem is hiszem, hogy fognak. Alaposan végigkopogtattam a fülke falát, de senki sem válaszolt, egyedül vagyok. Azaz vagy mindenki elment már, és akkor értem nem fognak visszajönni, vagy, ami valószínűbb, mindenki meghalt. – De egy hivatalos mentőosztag még ebben az esetben is megérkezhet, nem? – Nem hiszek a hivatalos mentőosztagokban. Te találtál már magaslatot? A férfi elraktározta magában, hogy ez a nő valami gyanús gépen utazhatott, elvégre normális repülőgép-szerencsétlenségekhez még a radioaktív zónák határába is kimegy valami hatóság, aztán hagyta elterelni a társalgást a témáról. – Aha, találtam magaslatot – nézett fel a vészhelyzet pont tetejére, ahova kényelmes fémlétra vezetett fel. – És, látod a roncsot? – Nem – felelte az igazat. Azért, előbb-utóbb fel kell másznia oda. De nem sürgős. – Azt mondtad, Al-Watanyában szálltatok fel. Ha megmondod, hova mentetek és mennyi ideig utaztatok, akkor megpróbálom kitalálni, milyen pályán haladtatok, és hol lehetsz most hozzám képest – hívta elő csukott szemmel a direktlinkjéből Afrika nagyléptékű térképét. – Nem tudom, hova mentünk – vallotta meg kis sóhajjal Mitzuki. A férfi eleresztette a szeme elől a térképet, kényelmesen elhevert a betonon, még a kezét is összekulcsolt a feje alatt, és belebámult a tiszta, kék égbe. – Ez így nagyon nem stimmel, én édes kis tizenhat évesem. Gondolom, ezt te is érzed. – Érzem, nem John Smith – szúrt vissza Mitzuki. A férfi ezen elgondolkodott egy kicsit. – Igen, magam is látom, hogy kölcsönösen tettünk lépéseket éppen csak bimbózó kapcsolatunk megmérgezésére. De kettőnk közül te kockáztatsz többet. Mi lesz, ha nem megyek el érted? Éhen halsz, ott, a sötétben. Nem szép halál. – Hogy így mondod, kiváló ötletet adtál azzal a rendrakással! Találtam tizenkét palack vizet, több zacskó kekszet, és valami konzervet is, csak annak nem tudom elolvasni a címkéjét, mert fény még mindig nincs. De ha valahogy ki tudnék jutni ebből a fülkéből, egy teljes repülőgép roncsot kutathatnék át hasznos kacatokért. Persze, téged ez nem érdekel, te nyilván kiválóan felszerelve bóklászol itt, Afrika lakatlan zónáiban, ugye. Jármű nélkül. – Szó sincs holmi jármű nélküli bóklászásról! Van két lábam és van úti célom is, ami felé teljesen következetesen tartok. Úgyhogy ne éld bele magad, hogy érdekelnek a vacak kekszeid! – Amikor megtudtad, hogy lezuhantam egy repülőgéppel, az első kérdésed a készleteimre vonatkozott. – Csak és kizárólag érted aggódtam! – Nem, te egy csipetnyit sem aggódtál értem, ártatlan és hamvas tizenhat évesért. Neked azok a készletek kellenek. A férfi lehunyta a szemét, mert vakította a kék ég. Az a lány már órák óta egy teljesen sötét fülkében ül. Ehhez képest észnél van. Talán lehetne vele valamit kezdeni. Talán segíthetne. Talán tudnának együttműködni. Talán. – Aljas egy alak lennék, ha csak pár palack vízért mentenélek meg. Hidd el, nekem te is kellesz! – Tehát rakjuk össze, amink van? – suttogta Mitzuki, ismét érzékire tompítva a hangját. – Ezt a hangszínt övön aluli húzás használnod! – Pontosan is erre való, övön aluli használatra – nevette el magát a lány, aztán visszatért a normális hangjához. – Tehát, ismételten kezdjük elölről. Mi a neved? – Számít? – Nekem igen. Ha még ebben sem vagy őszinte, akkor hogyan bízhatok meg benned? – Sehogy. Elmegyek érted, mert kellenek a készletek, és kell a segítséged. Erre építs, ne a nevemre. A lány kicsit gondolkodott, hogy tényleg akarja-e szövetségesnek ezt az alakot. Valakire szüksége van, és úgy tűnik, ez a fickó az egyetlen jelentkező. Persze, bizonyos szempontból elég lenne kihasználni, baleknak mindenki megteszi. A kérdés inkább az, ér-e ennél többet ez a gyanús, hazudozó, karcos hang. Talán. – Az én nevem Nagasawa Mitzuki – közölte hát kimérten, és mellé egy kicsit meg is hajolt ültében. – Az akcentusodból én is arra gondoltam, hogy kínai vagy – jegyezte meg szórakozottan a férfi. Mitzuki hangja jéghidegre váltott. – Japán vagyok. – Nem ugyanaz? – Ezért a megjegyzésért egy rosszabb napomon esetleg megöltelek volna! – Ez nálad csak amolyan szófordulat, vagy komolyan beszélsz? – kérdezett vissza a férfi, elnyomva egy ásítást. Meleg volt, előző éjszaka sem aludt sokat, és itt most nyugton hagyják. Ki kellene használni. – Egy baromira nagy vasbotba kapaszkodva ülök itt ebben a kurva sötétben! Tökéletesen érezte a lány hangjában az ingerültséget, de ehhez most fáradt volt. – Világos. Mielőtt rád töröm az ajtót, kopogok rajta, és keleti udvariassággal engedélyt kérek, hogy megmentsem az életedet. És becs’ szóra, be is mutatkozom. Csak előtte alszom egyet. – Mit csinálsz? – döbbent meg Mitzuki. – Sajnálom, nagyon fáradt vagyok. Rohadt nehéz napom volt, egy rohadt hosszú és strapás éjszaka után. – Tényleg? Nehéz napod volt? Neked? Csak jelzem, én ma már lezuhantam egy repülőgéppel. – Én is. A különbség csak annyi, hogy te azóta biztonságban vagy, én meg nem. Muszáj aludnom, mert itt most átmenetileg senki sem akar megölni. Ha felkeltem, megbeszéljük a részleteket. Addig főként azon törd a fejed, hogyan találhatnám meg a te repülőgéped roncsait. – És közben pakoljak és énekeljek – tette hozzá Mitzuki metszőn, és a férfi nem tudta eldönteni, hogy dühös, vagy inkább csak gúnyolódik. – Pontosan! – hagyta hát rá, és bontotta a hívást. Mitzuki két kézzel ráfogott a vasrúdra tekert üléshuzatra, és csak úgy ültében megforgatta a feje felett. A súlyelosztása megteszi. Ha a fickó tényleg eljön, fél perc alatt péppé verheti a fejét, ha végül mégiscsak méltatlannak bizonyulna a megelőlegezett bizalomra. Persze, a legjobb lenne meg sem várni. Ha már kint lenne ebből a fülkéből, nem lenne semmi baj! Onnantól már boldogulna, még Afrika legmélyén is. Újult erővel esett neki a felhalmozott roncsok vizsgálatának. Talán talál valamit, amivel sikerül kijutnia. Remélhetőleg hamarabb, mint ahogy ideér a férfi. Vagy legalább annál hamarabb, hogy ideér a mentőosztag…

VI.

Mielőtt elindultak, eltemették Alexet. Rosa ehhez ragaszkodott, még azzal együtt is, hogy így beszédet kellett mondania a halottról a sírnak kikiáltott törmelékkupac felett. Szerencsére nem zavarodott bele, sőt, pofás pár mondatos kis nekrológot sikerült összeraknia, így végül a szertartás egészen hatásosra sikerült. A három megmaradt emberének látnia kell, hogy itt mindenki számít, mindenki egyformán a bandához tartozik, és hogy ez nem csak üres szólam. Aztán összeszedték a roncsból a használható holmikat, hátukra vetették a kombinált golyó-elektromos fegyvereket, meg a szajrés ládát, és elindultak a legközelebbi vészhelyzet-pont felé. Rosának volt egy mini lapmonitorja, ami segített a tájékozódásban, bár kétségtelen tény, a helymeghatározó rendszer ennyire kívül az Unión már elég megbízhatatlanul működött. Ennek ellenére pár óra múlva elérték a térképen jelzett kutat, ahol legnagyobb megdöbbenésükre megtaláltál a katapultált másodpilótát. Mélyen aludt. A férfi, aki szakadozott másodpilóta-egyenruháján még mindig a John Smith kitűzőt viselte, arra ébredt, hogy egy gépkéz a magasba rántja. – Már megadtam a tartozásom, a többi meg nem ér meg egy verekedést! Beszéljük meg! – védekezett kapásból, majd kinyitotta a szemét, és konstatálta, hogy egy rosszarcú fickó tartja, akinek a bal karja vállig fém. A pasast nem hatotta meg a magyarázkodás, könnyedén nekicsapta a férfit a kút fémoszlopának. Még kicsit meg is emelte, és a torkánál fogva odaszorította. De beszélni nem ő beszélt, hanem a kicsit mögötte álló nő. – Nekünk még nem adtad meg a tartozásodat. Egy emberélettel és egy lezuhant tehersiklóval vagy az adósunk. – A tehersikló nem az én saram. Azt szépen otthagytam nektek, ahogy kértétek, arról nem tehetek, hogy lezuhant – védekezett a férfi habozás nélkül, és közben pislogva igyekezett felzárkózni a helyzethez. Középkorú, szögletes arcú nő állt vele szemben, aki a vállán nehéz kombifegyvert viselt, pont úgy, mint a társai. Összesen négyen voltak, ujjatlan pólóba, és éppen csak térd alá érő nadrágba öltözve, ami mellé szürke vászoncipőt viseltek. A nagyvárosok gettóinak a szokott stílusa, konstatálta a férfi. – Alex miattad halt meg, te féreg! – szólt közbe az egyik fickó, és a férfi felismerte a hangját. Ő lőtte le a pilótát, tehát tényleg ők térítették el a gépet, és ezek szerint tényleg lezuhantak. – És most miattad gyalogolunk itt a melegben, ahelyett, hogy repülnénk – fűzte hozzá a gépkarú, és egy kicsit erősebben szorította meg a férfi nyakát, de a nő egyelőre nem hagyta, hogy elfajuljanak az események. – Lez, Ricardo, kuss, ezt én csinálom! – intette rendre az embereit, akik engedelmesen fejet hajtottak. – Értjük, Donna Rosa! Tehát olaszok, nyugodott meg a férfi, és kihasználva, hogy a Ricardo nevű kicsit enyhített a gépkar szorításán, ismét közbeszólt: – Aki nem tud fent tartani az égen egy gépet, az nem érdemli meg, hogy legyen neki. Emberéletben pedig kvittek vagyunk. Ti lelőttétek a pilótámat, tehát egy-egy. Hagyjatok békén, vagy az oroszok kicsinálnak titeket. – Az oroszoknak dolgozol, John Smith másodpilóta? – nyomta meg a megszólítást Rosa, akinek eddigre már kifejezetten gyanús volt ez a fickó. Nem pilóta lesz ez, vagy legalábbis nem mezei csempész! – Nem vagyok John Smith, nem vagyok másodpilóta, és nem az oroszoknak dolgozom, hanem közéjük tartozom – érzett rá a nő gondolataira a férfi. – Ha nem akartok egy új bandaháborút Abu-Szimbelben, akkor élve hagytok. – Miért, pontosan ki vagy, és mi a rangod? – Előbb szólj ennek a gépkarúnak, hogy tegyen le a földre. Ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó tárgyalni veletek! – Oké, akkor változtassunk a körülményeken! Elen! – intett oldalra a nő, mire az ott álló, savanyú képű fickó habozás nélkül, laza mozdulattal lábon lőtte a férfit. Profi volt, a golyó éppen csak súrolta a combját, a szeme előtt mégis elrebbent a teljes Tejútrendszer. A fenébe, hogy ezt most megint komolyan kell venni! – A nevem Harry Night – kezdett beszélni habozás nélkül, hideg hangon, amin nem érződött a combjában égő fájdalom. – Alfőnök voltam az oroszok között Abu-Szimbelben, de a dokkoknál történt akció után forró lett a lábam alatt a talaj, ezért kifizettük ezt a csempészt, hogy vigyen át a Kalahári-övezetbe. – Hihetően hangzik – bólogatott Rosa, aki hallott az esetről a dokkoknál, ahol több orosz is odaveszett egy sikertelen rablásban. Más oldalról, erről azért mindenki hallott, aki csak kicsit is odafigyelt a hírekre. – Hihetően hangzik, de azért jobban örülnék, ha adnál valami bizonyítékot, hogy tényleg elhihessem. – Tudok jobbat. Látom, csini kis ládátok van, de lefogadom, mindhárom emberednek a töke tele van a cipekedéssel. Én lelkesen vinném helyettetek, a következő vészhelyzet-pontig. Itt tudniillik nincs adó – bökött az állával a hiányzó adóvevő felé, és közben csak reménykedett, hogy a csapatnak nincs saját, nagy hatósugarú rádióadója. Elvégre, ha lenne, nem jöttek volna ide, hanem a lezuhant gép mellett várnák a segítséget. – Ha odaérünk, ott szépen felhívhatod a főnökömet. Ha kiderül, hogy hazudtam, hát ott is szétszedhettek darabokra, és legalább addig sem kellett cipelnetek a ládát. Ha meg az derül ki, hogy igazat beszélek, akkor a keresztapa meg fog dicsérni, hogy mégsem köpted arcon az oroszokat. – Szóval vigyünk magunkkal. Legalább egy napig vállaljam a kockázatát a jelenlétednek – morogta kedvetlenül Rosa, majd a fejével intett. – Lez! A fickó előre lépett, durván belemarkolt a férfi hajába, és a magasba rántotta, hogy jól lássa a tarkóján a csupasz bőrt. – Van benne direktlink. Világosan látszik a műtét nyoma – közölte végül, és elengedte a férfi haját, hátra lépett. Rosa elhúzta a száját, ez helyből megduplázta a kockázatot, ám mielőtt döntött volna, a férfi gyorsan közbeszólt. – Egy olcsó, X-es modell van bent, plusz egy kis memória, de érzékelőkre már nem futotta. Alig tizenkét kilométerre visz az adóm. És ugyan ki a fenét hívhatnék itt segítségül? Arról nem is beszélve, hogyha igazol a főnököm, akkor neked nem három, hanem négy fegyverforgató embered lesz. Ezen a környéken számít. Rosa még egyszer belenézett a férfi arcába. Nem átlagos fickó, ítélte meg magában. Azaz nagy kockázat. De ha tényleg orosz, akkor tényleg nyer vele egy embert, egy jó embert. – Oké, ruszki. A következő vészhelyzet pontig viheted a csomagunkat – biccentett, mire a gépkarú Ricardo elengedte, hogy a férfi lehuppant a földre. A nő már nem is foglalkozott vele, odafordult a harmadik emberéhez. – Elen, ezt nem csak simán megölheted, de élve fel is boncolhatod, ha kiderül, hogy hazudott. – Köszönöm, Donna Rosa – hajtott fejet a szólított. – Addig pedig Ricardo, a tied. Vigyázz rá! – Értem, Donna Rosa! – vigyorodott el a gépkarú, és oldalba bökte a fegyvere csövével a férfit. – Oké, ruszki, nem akarok balhét, szóval szépen ürítsd ki a zsebeidet! A férfi habozás nélkül adta elő az öngyújtóját, majd mivel Ricardo nem hitte el neki, hogy semmi más nincs nála, hát megadóan tűrte, hogy megmotozzák. Közben Lez megállapította, hogy valóban megjavíthatatlanul tönkretették a vészhelyzet-pont rádióját, a nő pedig megkereste a lapmonitorján, hogy hol van a legközelebbi kút. – Huszonöt kilométer, arra! – bökött bele a semmibe. – Igyatok, töltsétek fel a palackokat, és gyerünk! Így sem fogunk odaérni sötétedés előtt. Összeszokott csapat, mérte fel a társaságot a férfi. Arra még volt lehetősége, hogy lemossa a sebét, aztán már a hátára is vehette a páncélozott ládát, és beállt a sorba, a nő mögé. Mégiscsak fel kellett volna mászni még elalvás előtt a kút oszlopának a tetejére, akkor tudná, hogy merre van a másik repülőgéproncs. Vagy legalább azt tudná, hogy nem errefelé van. Ha most rossz irányba mennek huszonöt kilométert, akkor könnyen lehet, hogy még a direktlink kapcsolatot is elveszti… Egy ideig ezen töprengett, aztán már semmin. Az egyik lábán a térde fájt, még landolásnál verte be, a másik lábán a friss lőtt seb vérzett csendesen, az alkarján a megdagadt csípések égtek, és mindezek felett a hátán egy nagyon nehéz ládát cipelt. Lépésről lépésre nehezebbet. Ráadásul arra is ügyelnie kellett, hogy egyenletesen vegye a levegőt, és ne látszódjon rajta a kimerültség. Ha a nő úgy ítéli meg, hogy ő már nem hasznos a számára, akkor lelövi, és megpróbálja eltussolni az esetet a főnökei előtt. Tehát hasznosnak kell lennie, és vinni a ládát. Bekapcsolt a direktlinken egy metronómot, annak monoton kattogása könnyítette valamelyest a járást. Egy lépés és még egy, egy lépés és még egy, egy lépés és még egy, és így tovább, az örökkévalóságig. Legalábbis úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire a nő pihenést vezényelt. Nyugodt, lassú mozdulatokkal eresztette le a ládát, és aztán nem ült le, csak állt, és várt. Egy kisebb liget szélén álltak, akár ugyanaz is lehetett volna, mint amelyikben megtámadták a kutyák. A nap is ugyanúgy ragyogott, a meleg is változatlan volt, csak éppen a társasága változott. A békés antilop és a helyes kis kutyusok helyett négy fegyveres vadállat szóródott szét mellette a ligetben. – Ne üljetek le, a fűben lehetnek skorpiók – figyelmeztette őket a Lez nevű. – Kit érdekel – ült le a gépkarú Ricardo, de a nő azonnal rászólt. – Leznek ez egyszer igaza van. Talpra. – Akkor hogy a fenébe pihenjek? – méltatlankodott Ricardo, mire a férfi, aki eddig némán hallgatta a társalgást, odalépett az egyik fához, és kényelmesen nekitámaszkodott enyhén megdőlt törzsének. – Persze, aki fél a hangyáktól, annak ezt sem javaslom! – tette hozzá atyaian, majd lehunyta a szemét. – Nyisd ki a szemed! – parancsolt rá habozás nélkül Lez. – A csukott szem azt jelenti, hogy a direktlinkeddel szórakozol. – A vesémbe látsz. Éppen elkezdtem pornóképeket nézegetni, de ha ezt is sajnáljátok tőlem, hát megvárhatom vele az estét – vont vállat, és kinyitotta a szemét. Ezt a fickót kellene megverni. A gépkarú Ricardot nem lehet, az túl erős, az Elen nevű meg, aki lábon lőtte, láthatóan nem vevő az efféle macsós erőfitogtatásra. De ezt a Lezt, ez meg lehetne verni, sőt, meg kellene, hogy helye legyen a csapatban. Már ha hosszú távon is akar velük valamit kezdeni. Öt perc pihenés után a nő indulást vezényelt. – Ha fáradt vagy, ruszki, akkor Lez átveszi tőled a ládát a következő szakaszra – ajánlotta fel, és a férfi tudta, hogy ez csapda. Ha elfogadja, már le is lőtték. – Fáradt vagyok, de nem venném a szívemre, ha ez a Lez gyerek cipekedni lenne kénytelen – vigyorgott rá a fickóra, és a vállára kapta a ládát. – Elég, ha tartani tudod velünk a tempót, kisfiú! – Kisfiú a te…! – mordult fel Lez. – Oké, ha nem kisfiú, hát kislány, nekem nyolc – vont vállat a férfi, mire Lez pofon vágta. – Álljatok le! – csattant fel Rosa, és már rájuk is fogta a fegyverét. – Aki még egyet üt, azt lelövöm! – Értem, Donna Rosa – felelte a férfi megelőzve Lezt, majd vállán a ládával elindult, hátra sem nézve. Aztán bekapcsolta a metronómot, és ment, ment, ment. Még kétszer pihentek, és a nő mindkét induláskor ismét felajánlotta, hogy valaki más is viheti helyette a ládát. Mint aki már bánja a döntést, és keresi az indokot, hogy lelőhesse. Nem adott okot, hogy megszabaduljanak tőle, nem kötekedett, vitte a ládát, és ment, ment és ment. A táj semmit sem változott, aztán az addig töretlen fényességgel ragyogó nap hirtelen a lenyugvás mellett döntött, és bezuhant a látóhatár mögé, csillagfényes éjszakát hagyva maga mögött. Akkor még mentek egy etapot, de a végére már mindenki elég fáradt volt, hogy a nő az éjszakai táborverés mellett döntsön. Egy újabb ligetben álltak, a torz, göcsörtös törzsű fák között, és az éjszakai hűvös, harmincegynehány fokos szél kellemesen simogatta az arcukat, míg kifeszítették a függőágyaikat. De moszkitóhálóik már nem voltak, azaz ők sem szavannai táborozásra készültek, ez világosan látszott. – Én nem fekszem be a skorpiók közé! – méltatlankodott Lez, de Rosa letorkolta. – Akkor te adod az első őrséget. Az ágyadat pedig add át a ruszkinak! A következő őr Ricardo, aztán én jövök, és végül Elen. Másfélóránként váltjuk egymást, hajnal előtt indulunk tovább. A férfi erre alig figyelt, csak belezuhant a felkínált függőágyba, majd beállított a direktlinkjét két óra múlva való ébresztésre, és elaludt. Úgy tűnt számára, fél perc sem telt el, amikor felhangzott a fülében a csöngés. Kicsit nézte a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Szerencsésre voltak neszek, sőt, zajok is. Mindenfelé bogarak zümmögtek, a szél zizegtette a faleveleket, és néha valami kutyaféle is felüvöltött, nem is olyan távol. Ezen alapzajok felett pedig jól lehetett hallani, hogy hárman mélyen alszanak a társaságból, csak az őr van ébren. A férfi türelmesen megvárta, hogy a lassú léptekkel sétálgató Ricardo kicsit távolabb megálljon. – Mitzuki, hallasz még? – suttogta bele akkor lehelet halkan az éjszakába, és alig bírt visszafogni egy megkönnyebbült sóhajt, amikor a kapcsolat létrejött. – Hallak, bár gyengén. Baj van a jellel? – Nem, csak suttogok. Felébresztettelek? – Nem aludtam. Miért kell suttognod? – Társaságom van. – Kik? – Kellemetlen alakok, egytől-egyig. Nem vinném őket oda hozzád, mert csak modortalankodnának. – Mint mondtam, van nálam egy vasrúd, ha éppen valakibe jó modort kell verni. Ha kevesen vannak, hozzad őket, majd megbeszélem velük a problémádat – ajánlotta fel habozás nélkül a segítségét Mitzuki, pedig a férfi már azon is elcsodálkozott, hogy egyáltalán eszébe jut ilyesmi annak a lánynak, ott, egyedül, bezárva a sötétbe. – Négy kombifegyveres még belefér? – kérdezett rá kétkedve. Mitzuki sóhajtott. Négy egy ellen, lőfegyverek egy bottal szemben. Ha legalább kardja lenne! – Végül is, már el vagyok temetve. Tényleg stílszerű lenne hozzáhalnom a helyzethez. – Akkor hagyjuk. Megmenteni megyek téged, nem még nagyobb bajba keverni. Bár van egy olyan gyanúm, kettőnk közül te vagy mélyebben belesüllyedve a futóhomokba – hagyta nyitva a mondatot, remélve, hogy valami érdemi választ kap, de Mitzuki csak megrázta a fejét, távol, a sötétségben. – Hagyjuk az engem kísérő rossz szellemeket, foglalkozz a saját társaságoddal. Hogyan akarsz tőlük megszabadulni? – Majd megoldom. Mikor aludtál utoljára? – Tegnap, és ne tereld el a szót. Hogyan akarsz megszabadulni négy fegyverestől? – Jó szerencsével, de ezen ne tört a fejed. Nem a te problémád, hanem az enyém. Inkább bonts fel egy kekszes zacskót, és egyél, amíg teljesen jól nem laksz. – Spórolnék. – Ne ezzel, és ne most. Egyél, igyál, mert jóllakottan talán el tudsz aludni. És muszáj pihenned, különben tényleg begolyózol, mire odaérek. – Anyám sem volt ilyen gondoskodó, mint te vagy! – Anyád, mint minden átlagos anya, nyilván habozás nélkül meghalt volna érted, amiért minden tiszteletem az övé, én viszont élni szeretnék. Hidd el, ez sem lebecsülendő. Szóval, vigyázz magadra, különben jelentősen csökkennek a túlélési esélyeim! Ezzel bontotta a vonalat, Mitzuki pedig ott maradt a sötétben. Négy fegyveres. Azoknak a kezében lesz más technika is. Azok bemérhetnék, és nyilván könnyen kiszabadíthatnák. Négy fegyveres támogatása jobban hangzik, mint egy elmebetegé. Összevont szemöldökkel töprengett a kérdés felet, majd lemondóan sóhajtott. Már felajánlotta a szövetségét ennek a bizonyos név nélküli elmebetegnek. Akármit is tart róla a család, igenis, az adott szavát nem szegi meg. Még van becsülete, és őrzi is! A fickó marad a szövetségese, ha pedig az mégis idehozza azokat a fegyvereseket, akkor készen áll küzdeni ellenük. Ha kell, bottal, ha kell, puszta kézzel. Ha kell, halálig. Egyébként is, ez a fickó segíteni akar neki, ez világos, de miért tenne ilyet négy vadidegen fegyveres? Ebben a helyzetben elég egyértelmű, hogy őt a névnélküli elmebeteg oldalára sodorta a vakszerencse. Sajnos. Amint ezt így tisztázta magában, felbontotta az egyetlen keksz-gyanús csomagocskáját. Cukros-rizses süti volt benne. Az utolsó morzsáig megette, bőven ivott rá az egyetlen palack vizéből is, majd feje alá húzta az egyik ülésből kiszakadt ülőpárnát, magához ölelte a vasrudat, a direktlinkjén elindított egy halk meditációs zenét, és elaludt.

VII.

Takamura jól leplezett undorral állt a kis iroda közepén, és udvarias mosollyal hallgatta az előtte ülő, izzadtságtól bűzlő férfit. – Mondom neked, nincs itt semmiféle Nagasami Masuki! – Nagasawa Mitzuki a neve. – Na, ezt mondtam én is! – legyintett a kövér férfi az íróasztalnál. – De nincs itt. Nem jött meg. Talán rajta sem volt a gépen. – Rajta kellett lennie a gépen, mert megfelelő biztonsággal felsegítették rá, és utána bizonyosan nem ment máshova, mert itt kell vele találkoznom. Megbeszélés szerint ide kísérték, tehát most itt kell lennie. – De nincs itt! Érts meg, fiacskám, a kis barátnőd nem járt erre, és kész! – szuszogta a kövér férfi, és mellé feltette a lábát az asztalra, sőt, kényelmesen vakaródzott. Takamura ezek egyikét sem engedte volna meg magának nyilvánosan. De most nem otthon van, ez itt Tizenkettő, a Kalahári-övezet „legnagyobb városa és egyben kulturális központja”, ahogy hirdetik magukat a kereskedelmi hálón. Mintha valaki azzal dicsekedne, hogy az ő városa a legnagyobb fekély egy beteg világ legbetegebb szegletében. Itt ez a viselkedés nyilván megengedett, és egyébként is, neki itt most zöld ágra kell vergődnie ezzel az illetővel, aki az egyetlen kapcsolata az egész városban. – Tisztelt Ahramani úr, megértem az álláspontját, és értem a helyzetet is. Elhiszem, hogy Nagasawa Mitzuki nincs itt, hisz mondja. Ám kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy az otosan, aki olyan nekem, mint az édesapám, megegyezett a maga igen tisztelt felettesével, és kölcsönösen ígéretet tettek egymásnak. Az üzlet megköttetett. Ha ennek ellenére most nincs itt Nagasawa Mitzuki, akkor meg kell kérdeznem, hogy hol eshetett hiba, és hogy miféle javaslattal bír e hiba kiköszörülésére. – Beszélj egyszerűbben, gyerek, ez nekem sok! Először is, a faterod nem az én főnökömmel egyezett meg. Én nem a franciákhoz tartozom, csak üzletelek velük. Vili, kishaver? Takamura nem teljesen értette, de nem akart illetlenül visszakérdezni, hát kitérő választ adott. – Úgy hiszem, értem, ám mégis szeretném megkérni, hogy beszéljen egyszerűbben, mert az én angoltudásom, úgy látszik, kicsit hiányos – mentegette magát, holott úgy érezte, jelen helyzetben nem az ő angoltudásával van baj. – Ja, tényleg totál gáz a kínai kiejtésed – szögezte le ennek ellenére morogván a fickó, majd két kézzel gesztikulálva folytatta a magyarázkodást. – Szóval, ha jól veszem le a dumádat, akkor ti leboltoltátok az ügyet a franciákkal, hogy ők hozzák a kiscsajt, de ehhez nekem közöm sincs. Én csak a repülőt adom. A gépet tőlem bérelték, de semmi más nem tartozik rám az egész buliból. Azt sem tudom, mit cuccolnak fel egy-egy fordulóban. Nem is akarom tudni, mert ugye törvénytelenséghez nem adom a nevem. Az én kezem tiszta! – emelte fel a két tenyerét, és Takamura úgy érezte, hogyha ez a „tiszta” kifejezés értelmezése ebben a városban, akkor ő itt csak saját maga mosogatta tálból eszik, lehetőleg olyan ételt, amit ő készített. – Értem, de engem ez nem érdekel. Én azt akarom tudni, hol van Nagasawa Mitzuki. – Ezt magyarázom, kicsi sárga, hogy lilám sincs róla! – emelte magasba ismételten tisztának nevezett kezeit a kövér férfi, aztán ismét vakaródzni kezdett velük. És izzadt, és bűzlött, és krahácsolt a kövérségtől. Takamura arcára fagyott mosollyal folytatta a beszélgetést. – Azt már értem, hogy a rakományhoz nincs köze, de a repülőgép az öné, igaz? – Nem, kishaver – morogta a fickó unottan, és az ő fejében is az járt, hogy ez a fickó, itt, előtte, lehetetlenül idegesítő egy pofa. Hogy nem képes felfogni a legegyszerűbb dolgokat sem? – Nem enyém a gép se. Én csak bérlem a rakteret a pilótától, és aztán tovább adom a bérletet bárkinek, akinek szállítani valója van. Én csak egy kereskedő vagyok, üzleti szervező. Ennyi! – Ha maga szervezi a szállítást, akkor tisztában kell lennie legalább a legelemibb információkkal. Mondja meg, hogy hol van az a gép! Leszállt már? – Nem, nem szállt le – morogta a férfi. – Akkor hol van? – Honnan tudjam? – De hát maga szervezi a szállítást, igaz? – Igen, de ez nem jelenti, hogy bármi felelősségem lenne az áruval kapcsolatban! – szögezte le a férfi sietve, és Takamura úgy érezte, hogy tudna ez a férfi többet is mondani, csak nem akar. Vajon mi lehet a baja? – Nem felelőst keresek, hanem információt! – igyekezett hát megnyugtatni. – Hol van most az a gép? – Gyerek, szállj le a témáról! Az a kurva gép jelenleg fenn van az égen, valahol Al-Watanya és Tizenkettő között, és kész. – Már tegnap meg kellett volna érkeznie. Nem lehetne bemérni, hogy hol jár? – Az egy rohadt árnyéklopakodó, kishaver, egy profi csempészgép, amit nem lehet bemérni, pont azért ilyen drága. Persze, én nem hiszem, hogy bárki csempészkedne vele, a rakományhoz nekem közöm sincs! – Ezt már sokszor mondta, ezt már értem. De hát annak a repülőnek valahol lennie kell! Ha tegnap reggel felszállt, és ma még nem érkezett meg, akkor megtörténhetett, hogy valahol máshol landolt? – Kizárt. Minek tett volna ilyet? Meg nincs is itt a közelben sehol olyan reptér, ami fogadni tudta volna. – Akkor hol szállhatott le? – Sehol, gyerek, sehol. Magától sehol! – vágta ki dühösen a kövér férfi. – Át kellett repülnie teljes Közép-Afrikán, csupa radioaktív zóna felett, méghozzá csempész magasságban. Persze, nem csempészett, ez csak zsargon errefelé – szögezte a le a kövér férfi sietve. – Szóval, túl alacsonyan ment, feltehetőleg. Elkaphatta egy rosszul előre jelzett vihar, ez itt bárkivel megtörténhet! – Azaz lezuhant? – kérdezett rá Takamura, mire a férfi kelletlenül elhúzta a szája szélét. – Meglehet – morogta, és kibámult az ablakon, majd halkabban folytatta: – Sajnálom a csajod, tényleg, gyerek, de ez van. – Maga szerint meghalt? – kérdezett vissza a fiatal férfi érzelemmentes hangon. – Tuti. Tényleg sajnálom – nyögte ki a fickó, majd visszanézett Takamura felé, de ahogy nem látott a szemében semmi szomorúságot, csak udvarias érdeklődést, hirtelen megnyugodott. Nem akarta felidegesíteni ezt a gyanús alakot a halálhírrel, mivel úgy tippelte, hogy a hátán átvetett, furcsa alakú csomagban van egy bot, és nem akart verekedni vele. Ám ha ennyire érzelemmentesen veszi, akkor nincs baj. Lehet, hogy nem a csaja, csak megbízásból keresi, vagy valami más okból. Mindegy, a lényeg, hogy nem fog verekedni miatta, nyugodott meg, és kicsit megemelte a hangját. – Szóval, ez van, és most már kopj le, mert melóm lenne ám ezerrel. – Ha az a repülőgép lezuhant, hogyan lehetne megtalálni a roncsait? – kérdezett tovább Takamura, meg sem hallva, hogy elküldték. Tudta, hogy ezzel megbocsáthatatlan udvariatlanságot követ el, de nem volt más választása, a becsülete volt a tét. – Sehogy sem lehet megtalálni! Ami elvész Közép-Afrikában, annak vége. Tedd veszteséglistára a kiscsajt, és lépj túl rajta! És mondom, menj el, én nem tudok neked segíteni! Takamura még egyszer megerősítette a szívét, és még egyszer belevágott. – Tisztelt Ahramani úr! Én most önnel beszélek, de igazából ön egy nagy szervezetet képvisel, mint ahogy én is a családom nevében állok itt. Mi kötöttünk egy megállapodást, amit maguk megszegtek. Nem teljesítették, amit ígértek. Ez nekem, személy szerint nagyon fáj. Nekem bármi áron találkoznom kell Nagasawa Mitzukival. Önök megígérték, hogy ezt lehetővé teszik. És most maga mégis csak vállat von, és nem tud segíteni, holott egy egész repülőgép elvesztéséről van szó. Jól látom? – Mondtam már, hogy beszélj egyszerűbben! – Tud segíteni megkeresni azt a gépet, vagy sem? – kaparta össze maradék udvariasságának a morzsáit Takamura, és még mindig képes volt mosolyogni. A kövér férfi viszont itt elveszette a türelmét, és ismét megemelte a hangját: – Lilám sincs, hol a gép, és hogyan lehetne megkeresni, hát nem tudod felfogni, te ostoba kínai! – Japán vagyok – közölte hidegen Takamura, majd előhúzta a hátán átvetett csomagból a kardját, és még abból a mozdulatból levágta Ahramani úr fejét. Aztán gondosan letörölte a vért a pengéről, eltette a fegyvert, és elhagyta a kis irodát. Kint, az előtérben egy magányos titkár üldögélt, kényelmesen hátra döntött székkel, az asztalra feltett lábakkal. Lehet, hogy itt ez a szokás, gondolta Takamura. De akkor is nagyon idegesítő! – Ahramani úr igen fáradt, lefeküdt aludni. Velem üzeni, hogy ne zavarják – közölte, de közben nem is lassított. Kigyalogolt az apró, földszintes épületből, mögötte becsapódott a valaha átlátszó, de a hosszú évek alatt karcosra kopott műanyag ajtó. Alakja gyorsan beleveszett Tizenkettő zavaros utcai forgatagába.