Beleolvasó

J.Goldenlane: Térdig sárban

ELSŐ RÉSZ

Fehér fény a fekete mocsár felett „Kislány, de atombomba volt a jele az oviban!”

I.

Na jó, keressünk egy balekot, nézett végig Alicia a finom ruhás, csillogó ékszereket viselő emberek kavalkádján. Feje felett magasan futottak össze a régi korok stílusát majmoló boltívek, a lába előtt pedig ott hevert a világ. Mármint képletesen. Lesietett a rövid, széles lépcsőn, nekivágott a hatalmas teremnek, könnyű léptekkel sodródott el a rulettasztalok mel- lett. Egy, kettő, három, itt egy fickó túl egyenes háttal ül a zöld posztónál. Tuti spicces, de nem jó, mert már van mellette egy nő. Négy, öt, huh, itt valaki nagyon nyerésben van! De már régen tarthat a jó szériája, sokan körégyűltek. Neki itt nem jut hely. Hat, hét, nyolc, ez az! Zavart pillantást vetett a fiatalos férfira, aki éppen felállt az asztaltól, és amikor a fickó visszanézett, ügyetlenül elejtette az eddig a tenyerében őrzött zsetonokat. A balek természetesen segített felszedni őket. – Ó, köszönöm! – hálálkodott Alicia, majd idegesen felkuncogott. – Most nyilván nagyon ügyetlennek tart!

– Inkább csak tapasztalatlannak. Most jár először kaszinóban? – Igen – hazudta Alicia. Igazából másodjára járt kaszinóban. De az első alkalommal a profi vezette körbe, és alapos magyarázatot mellékelt a legapróbb részletekhez is, tehát úgy érezte, mindent tud, amit tudnia kell. – Ennyire látszik rajtam? – Már azon is csodálkozom, hogy beengedték. Nagykorú egyáltalán? – Persze! – kapta elő Alicia azt az idkártyáját, amin nagykorú volt, és közben ismét elejtette a zsetonjait. A balek természetesen ismét felszedte, és mellé tett pár kedvesen gúnyolódó megjegyzést, amin Alicia bátortalanul nevetett, majd a férfi felajánlotta, hogy körbevezeti. Aztán tényleg körbevezette, aztán segített neki eljátszani a zsetonjait, aztán kölcsönadott a sajátjából, és nem vette észre, hogy Alicia simán ellopja az egyik nagyobb értékűt, aztán ittak a bárban, aztán buta történeteket meséltek egymásnak, aztán a fickó kivezette a kaszinó egyik teraszára. – Ella, te egy bűbájos kis hölgy vagy! – Zavarba hozol, Mike! – pirult el Alicia, és kinézett a márványkorlát felett a végtelenbe. Innen, a magasból messzire lehetett látni, túl a város épületein, egészen a Niagara felett megülő, szivárványosan csillogó vízpáráig. Felében jártak az északi félteke nyarának, a nap a késői óra ellenére még fent ragyogott az égen, a levegő mégis hűvös maradt. Az errefelé állandóan erős szél magával hozta a sarkvidék hideg levegőjét, nem lehetett több mint harminc fok. – Menjünk be, hideg van! – kulcsolta össze maga előtt csupasz karjait a lány; az ujjatlan, ledfényes pólóban fázott. – Várj! – suttogta a férfi. – Sőt, csukd be a szemed! – Rendben, de ha kihasználod valami erkölcstelenségre, akkor már vége is közöttünk mindennek! – hunyta le a szemét engedelmesen a lány. – Miért, van köztünk valami? – kérdezett vissza a férfi, aztán Alicia pár kopogó lépést hallott, el és vissza, majd érezte, hogy valami meleg és puha borul a vállára. – Hé, ez mi? – nyitotta ki a szemét, de csak azt látta, amire számított. A fickó egy divatos szőrmebundát terített rá. Van stílusa a pasasnak, ez tény. Ide rendelte a cuccot, nyilván amíg én kint voltam a mosdóban, majd kihozott engem is, a mindig bejövő „csodás kint a kilátás” dumával, aztán bunda fel, bugyi le, és kész az éjszakája! Törtető strici, de van stílusa! Persze, én nem fogok ennyitől hanyatt esni, én nem egy alsó kategóriás droidműszerész vagyok, nézett bele egy pillanatra Alicia a napnak fényébe. – Tetszik? – kérdezte a férfi, talán félreértve a lány hoszszabb hallgatását. – Eszméletlenül gyönyörű, nagyon tetszik! – simította végig Alicia kötelességtudóan a puha, rózsaszín árnyalatokban játszó szőrmét. – Ugye? Ez nem valami olcsó műanyag, ez száz százalékban természetes, valódi csincsillaprém. A színén látszik, hogy szépen beállt, régi génmódosítás! – Ezt… Szívesen hordom kölcsönbe, de ugye nem akarod nekem adni? – kapta fel a lány a fejét, és látszott rajta, hogy mély zavarban van. – Egy vagyonba kerülhetett! – Egy vagyonba került. A tied. – De… – Csak ma kétszer annyit nyertem, mint amit ezért fizettem, úgyhogy egy szót se halljak róla többet! Inkább menjünk el vacsorázni! – nyújtotta színpadiasan a karját, és Alicia már majdnem elfogadta, amikor hirtelen mégis visszalépett. – Az ötlet jó, de nincs kedvem az étterem nyüzsgéséhez! – vetette fel a fejét kényeskedve. – Inkább vacsorázzunk a szobámban! – Hé, nem gyors egy kicsit ez a tempó? – hökkent meg a fickó. – Rendben, akkor húzzuk előtte egy kicsit az időt! Egy óra múlva várlak – biccentett Alicia felsőbbségesen, majd hirtelen odahajolt a férfihoz. – Az ezerhattizenkettőben lakom – suttogta még a fülébe közvetlen közelről, majd könnyedén ellibegett a rózsaszín szőrmebundában. Egyenesen a szobájába ment, a kétezer-háromnegyvenkilencesbe. Amint az automatika behúzta mögötte az ajtót, rosszkedvűen ledobta a bundát a padlóra. A francba! Ezt elpuskázta! Dühében még bele is rúgott a földhöz vágott prémbe. Még hogy valódi csincsilla! Szar utánzat, húsz dollárt sem érhet! Kiment a mosdófülkébe, és a sminkasztalra támaszkodva belebámult a tükörbe. Egy lúzer nézett rá vissza, aki mellényúlt a baleknak. Neki egy hülye és gazdag pasast kellett volna felszednie, erre jön a csóka egy valódinak hazudott műbundával! A fenébe, hogy Kanada tele van mindenféle megbízhatatlan szerencsevadásszal és szélhámossal! A retikülje rejtekzsebében persze még mindig ott volt a fickótól elcsórt zseton, meg a távozáskor lenyúlt mandzsettagomb, de már ennek sem tudott örülni. – Gyenge közepes! – közölte a tükörből visszanéző arcnak. – Tudsz te ennél jobbat is, szóval szedd össze magad, és próbálkozz újra! További rövid szemlélődés után úgy döntött, a sminkjét nem kell kiigazítania, és visszament a szobába. Ahol kicsit meghökkent, hogy két bazinagy, számára tökéletesen ismeretlen fickó áll az ágya mellett. – Helló! Esetleg segíthetek valamiben? Elnézést, de nem hallottam, hogy becsengetnek! – Nem csengettünk – közölte komoran az egyik, a másik meg kurtán biccentett, nyilván azért, hogy ő is hozzátegyen valami elméset a társalgáshoz. Mindketten vászon rövidnadrágot viseltek fényes anyagú, könyékig érő ujjú inggel – a helyi divat szerint, – és tele voltak tűzdelve gondosan elrejtett fegyverekkel is. Alicia ezt azonnal látta, és egy végtelen pillanatra totális pánikba esett. Nem számított rá, hogy ilyen hamar lekapcsolják. Tulajdonképpen arra számított, hogy egyáltalán nem kapcsolják le. Tizenkét órán belül lebukni nagy szívás, gondolta, de tudta, hogy csak a helyzetét rontja, ha kimutatja a félelmét, hát magabiztos mosolyra húzta a száját. – Igazatok van, srácok, minek is csengetéssel fecsérelni az időt, fenébe az udvariassággal! Mondjátok, mit akartok tőlem, és én már adom is, mindenféle buta ellenkezés nélkül! – Gaucher úr szeretne önnel beszélni. – A hangsúlyokból úgy ítélem, nem ő jön ide, hanem nekem kell hozzá menni, igaz? – Gaucher úr nagyon elfoglalt – fogadta el a felvetést az egyik gorilla, az, aki eddig is beszélt. Oké, tehát a rosszfiúk csak elhurcolnak, nem vernek agyon, nyugodott meg Alicia, aztán jött a következő logikus kérdés. Ki a fene ez a Gaucher úr? Illetve nem is az a lényeg, hogy ki a csóka, hanem hogy mire rághatott be, futott végig az elmúlt tizenkét óra eseményein, amióta a városban tartózkodott. Leszállt a reptéren, és a műhányásos trükkel visszatéríttette a jegy árát, de ha azzal lebukott volna, akkor onnan hivatalos zsarukat küldtek volna utána, nem efféle magánbarmokat. Utána idejött a kaszinóba, siklótaxival, ám a sofőr nem haragudhat rá, még ha észre is vette, hogy belenyúlt a gépébe, hiszen nem okozott neki semmi kárt, csak szórakozott. Aztán pihent, összekészült, és végül falnak vezette azt a Mike nevű stricit, de tőle nem kell félnie. Aki egy valódi bundát sem engedhet meg magának, annak fegyveresei sem lesznek! De akkor ki és miért akar neki most rosszat? Nos, ez csak akkor fog kiderülni, amikor találkozik az illetővel, tehát az időt húzni felesleges! – Akkor induljunk, elfoglalt embereket nem érdemes megváratni! – döntött pár másodperces elmélkedés után, majd lehajolt a bundáért, felemelte, kicsit megrázta, és a vállára terítette. Mondjuk jobban örült volna a retiküljének a lopott zsetonnal, a mandzsettagombbal, a parfümös üvegnek álcázott gázsprével és a fénygránáttal, de azt a mosdófülkében hagyta, a sminkasztalon. Feltűnő lenne visszamenni érte, mérlegelt, tehát maradt a bunda. Az ellen nem is tiltakoztak a nagyfiúk, hagyták, hogy felvegye, aztán kikísérték a folyosóra. Oké, tehát teljes felszerelésként van nálam egy olcsó és vadítóan rózsaszín műszőrme, a feladat pedig meghintáztatni egy Gaucher-nak nevezett „urat” és persze a keretlegényeit, mérte fel a helyzetét Alicia. Hát, ő kereste a kalandot! Nem lenne korrekt, ha most nem örülne neki, húzta gúnyos vigyorra a száját, és ment, amerre vezették a szálloda folyosóin.

II.

Hogy Gaucher úr elfoglalt, ez már abból is látszott, hogy félórát várakoztatta Aliciát. A lány nem bánta, mivel egy kényelmesen berendezett, valódi falambériás tárgyalóban felejtették ott. Középen magas asztal támlás székekkel, oldalt pár fotel, és lent végig különlegesen puha padlószőnyeg. A padlószőnyeg az jó, azon nem szoktak verekedni, mert abból nehéz kimosni a vért, gondolta Alicia, majd lehuppant az egyik fotelbe, és utána lehunyt szemmel a direktlinkjével szórakozott, egyszerű rutinokat futtatott végig rajta. A nagyfiúk nem szóltak rá, csak türelmesen várakoztak a fal mellett, és még akkor sem mozdultak meg, amikor kinyílt az ajtó, és behömpölygött még egy tételnyi gorilla: két fickó meg három nő. Gyűrűjükben érkezett a fontos ember, hatvan körülinek látszó, idős férfi. Régebben nyilván kemény fickó lehetett, de mára elleplezhetetlen pocakot eresztett. Súlyos aranyláncot viselt, gyémántköves gyűrűket és finom anyagú inget, a felső gombokat lezserül nyitva hagyva. Menő gengszter, értelmezte a képet Alicia, és nem szólt, nem is mozdult, csak érdeklődve várt. A férfi féloldalasan felült a szoba közepén álló tárgyalóasztal szélére, és kényelmesre kopott kézjelekkel utasította a gorilláit, hogy maradjanak a háttérben. Aztán komótosan elővett egy szivart, úgy, hogy világosan látszódjon, egy mini elektromos pisztolyt visel az övébe rejtve. De nem gyújtott rá, csak várt, és szemrebbenés nélkül, kutatóan nézte a lány arcát. Kurva menő gengszter, aki hosszabban élt Afrikában, és bár verőemberként kezdte, de közben valahol megszaladt neki, módosította a véleményét Alicia. Ezt a tagot komolyan kell venni! – Mondtam már, hogy holnap lesz a szülinapom? – kezdett hát bele, hogy kidumálja magát, és annyit el is ért, hogy a fickó felvonta a fél szemöldökét. – Hozassak tortát? – kérdezte gúnyosan. – Aha, méghozzá huszonegy gyertyával. Holnap leszek huszonegy. – Gratulálok. Szép kor. De elmúlik! – Pont erre szeretném felhívni a figyelmét. Ha esetleg felpofoz, megver, főbe lő, akkor azt most egy fiatalkorú sérelmére követi el. Minősített bűneset, megemelt büntetési tétel, extra hónapok a rács mögött. Vagy legalábbis extra nullák a megvesztegetési tételek végén, nem tudom, maga hogyan intézi az ilyesmit. De kiskorút bántani mindenképpen szívás. Ellenben ha vár egy napot, akkor hipp-hopp felnövök, és kikerülök a védett kategóriából. Felnőttként nyugodtan pofozhat, csak a szokott büntetést varrják a nyakába. Sok börtönévet megspórolhat, ha most egy picit türelmes, és kivárja! – Miért jó neked, ha nem most, hanem egy nap múlva lőlek le? – tette el hirtelen a szivart a fickó. Mindig csak azt kell elérni, hogy az adott pillanatban ne öljenek meg, villant fel Aliciában a profi sokszor elismételt tanácsa, de nem érezte okos ötletnek kimondani, inkább visszakérdezett: – Miért, tényleg le akar lőni? – Feleennyi pimaszságért is megtenném. – Kár. De várjon vele egy napot! És ha már úgyis várakozik, akkor közben beszélgethetnénk, hogy elüssük az időt. Talán találhatunk valami megoldást, amiben mindketten jól járunk. Velem lehet beszélni, én igazán szeretném elkerülni a konfliktust! – Meg a főbelövést. Alicia szerény, szégyenlős mosollyal biccentett rá, hiszen ez így volt. A férfi kicsit várt, aztán megcsóválta a fejét. – Nem szeretem azokat, akik nem ijednek meg tőlem. – Én megijedtem! – bizonygatta sietve a lány. – Sírni nem tudok, mert amikor kicserélték a szivárványhártyát a szememben erre a dögös fekete árnyalatra, akkor elbarmoltak valamit, és a könnycsatornáim már nem működnek rendesen. De félni félek! – Pedig nincs mitől – villantott fel a fickó hirtelen egy gúnyos mosolyt. – Itt, a finom és elegáns Kanadában sosem érhet atrocitás egy ifjú hölgyet. Én nem valami törvényen kívüli bűnöző vagyok, hanem megbecsült polgár. Ezzel a főbelövéssel is csak viccelődtem, soha nem bántanék senkit sem! Semmi illegális tevékenység nem köthető a nevemhez, a srácok meg a lányok is csak azért vannak mellettem, hogy megvédjenek – intett körbe az emberein, és egy utolsó, felvillanó mosollyal lezárta a kis szentbeszédet: – Én vagyok ennek a kaszinónak a tulajdonosa. Alicia nyelt egyet. – Oké, most tényleg megijedtem – ismerte el. Ezek szerint ez a fickó milliomos, méghozzá kanadai dollárban. Ha egy ilyen komoly arc látni akart, akkor baj van, gondolta, de nem bírt ellenállni a lehetőségnek, és némi szempilla-rezegtetéssel bedobta a „romlott nő” figurát. – Gondolom, már lekéstem a szokott sablondumákkal, hogy van benned valami különleges, megihatnának együtt egy pohár pezsgőt, és érdekel a hálószobád falfestése. – Igen, tényleg túl fiatal vagy hozzám. És van barátod. – Sajnos nincs. – És az a kedves srác, akivel a négyes asztalnál játszottatok? Ó, tehát Mike-ról van szó! Őt akarja, nem engem, derült fel Alicia, de nem mutatta, csak lebiggyesztette a száját. – Futó kapcsolat. – Olyan futó nem lehet az a kapcsolat, ami egy csincsillabundát ér! – Vacak hamisítvány – állt fel Alicia a fotelből, kecses mozdulattal lekanyarította a válláról a műszőrmét, és odanyújtotta a legközelebbi testőrnek. Az átvette, gyorsan megvizsgálta, aztán továbbadta Gaucher úrnak. A férfi éppen csak belemarkolt, és már dobta is vissza a lánynak. – Hamisítványnak nem vacak. – De csajozós ajándéknak szar! – kapta el a bundát Alicia, és visszaült a kényelmes fotelbe, még a lábát is keresztbe tette. – Végigvigyorgom vele az estét, hallgatom a nyomulós dumáját, bedobok mindent fent és lent, erre mivel jön? Egy műszőrmével! Még jó, hogy nem egy műselyem bugyival! Ha a pasasom is volt, csak órákig! Ezzel a húzással egy életre elásta magát nálam! – Tehát ha ezzel a stricivel kapcsolatban szeretnék kérdezni, akkor rossz emberrel beszélek. Alicia ebbe egy pillanatra belegondolt. Mert semmit sem tud Mike-ról, ami a kisebb baj, de ez a Gaucher kőkemény arcnak tűnik. Simán kinyírja, ha éppen olyan a kedve. Nem biztos, hogy érdemes előadni neki a „lúzer hülye” figurát, jobb lenne, ha hasznosnak tudná magát beállítani. – Nem tudok semmit Mike-ról, de ez, mint annyi minden ebben a világban, csak átmeneti állapot. Ma este velem akar vacsorázni a szobámban, és ha még nem szálltak rá a maga emberei… – hagyta nyitva a mondatot, de Gaucher egy szempillarebbenéssel sem reagált, hát leheletnyi szünet után folytatta: – Ha nem fogja el a fickót, és kinyittatja nekem az ezerhattizenkettőt, ahol szerinte lakom, akkor már csak a kérdést kell megadnia, és én reggelre szállítom a választ. – Mégis ragaszkodsz ahhoz a golyóhoz, amit a társalgás elején még annyira szerettél volna elkerülni? A kedves fiatalember nyilván még az előétel előtt fegyvert fog a csinos kis fejedhez, erősen és helyesen sejtve, hogy én küldtelek. – A fejem nemcsak csinos, de a sivatagi poron felül van benne némi józan ész is. Bízza rám! Poloskázzon fel, dobjon be a mély vízbe, és utána hátradőlve élvezheti az előadást! – Már most élvezem – vigyorodott el a férfi gúnyosan, aztán összefoglalta a helyzetet: – Tehát mindössze annyi kell, hogy megmondjam a kérdést, kinyissak egy szobát, és te elhozod nekem, amit tudni akarok. – És utána bántatlanul elmegyek! – emelte fel vádlón a mutatóujját Alicia. – Ez is benne van az alkuban! – Persze! Már az elején mondtam, én képtelen lennék bántani egy ilyen elragadóan bűbájos hölgyet – tárta szét szélesen mosolyogva a karját Gaucher úr, és ebben a pillanatban már biztos volt benne, hogy a kislány megcsinálja. Ezt a melót tuti megcsinálja, erre biztosan képes. Talán sokkal többre is, ki tudja, gondolkodott el egy pillanatra, és leszállt az asztalról, hogy az egyik székre ülve maga mellé intse Aliciát. Már csak a technikai részleteket kell megbeszélniük.

III.

Alicia még egy órával előtte sem hitte volna, hogy vicces balekvadászat helyett klasszikus kémmunkát lesz kénytelen végezni. Megtudni, hogy a célszemélynek milyen beültetései vannak, ez rutinmeló. Még technika nélkül, kézi módszerekkel is, pörgette át magában a kínai titkosszolgálat tananyagának idevágó részét, ám legbelül kétségtelenül izgult egy kicsit. Rutinmeló, de ő még sosem csinálta! Ennek ellenére négy perc tizennégy másodperc alatt sikerült előkészíteni a terepet a hattizenkettőben, és ebbe még az is belefért, hogy rácsodálkozzon a berendezés finom eleganciájára. Hát, az én szobámban nem voltak aranyozott keretű képek a falon, konstatálta pakolás közben, aztán befejezte az előkészítő szakaszt. Még éppen jutott ideje, hogy lehuppanjon az egyik fotelbe, aztán az ajtó jelzett, és ő beengedte a célszemélyt. – Késtél! – fogadta köszönés helyett, és el is érte, hogy Mike mentegetőzni kezdjen. – Csak pár percet, Ella kedves! De cserébe hosszan maradhatok – tette hozzá búgva, nyilvánvaló célzással. Alicia jéghideg tekintettel mérte végig a fickót, aztán úgy döntött, kár tovább feszíteni a húrt. Ő itt most egy tapasztalatlan, olcsó nőcske, akit egy műszőrmével palira vettek! – Az jó lesz – engedett fel arcának merevsége, és könnyedén talpra pattant. – Mi lenne, ha ennek örömére a vacsorát későbbre csúsztatnánk, és helyette egyenesen pezsgővel kezdenénk? Ott vannak oldalt a poharak, hozz kettőt a bárpulthoz! – mutatta, míg elővette a kezéhez készített palackot, és amikor a férfi hátat fordított neki, lendületesen csapott egyet a balek feje felé az üveggel, éppen az utolsó pillanatban megállítva a mozdulatot. A fickó meg sem rezdült, csak fordult vissza, kezében a két pohárral, de akkor már Alicia is jól nevelten mosolygott, és nyújtotta az üveget. Oké, háromszázhatvan fokos látása nincs, jön a következő pont, a reflexelt végtagok, töltött Alicia, majd ügyetlenül leverte az egyik teli poharat a bárpult széléről, egyenesen Mike ölébe. Az nem kapta el a kezével és nem rántotta félre a lábát időben, tehát reflexelés sincs, pipálta ki a következő pontot a listáján Alicia, míg egy asztalkendővel itatgatta fel a foltot Mike nadrágjáról. – Sajnálom, nagyon sajnálom! Azt hiszem, tényleg nagyon ügyetlen vagyok! – Fogjuk fel a sors rendelésének, hogy levegyem a nadrágomat! – próbálta meg Mike viccel elütni a kínos incidenst. – Arra van a fürdőszoba – nevette el magát engedelmesen a lány. – Vedd le, gyorsan megszárad, és addig mondjuk vegyél fel egy fürdőköpenyt! De várj, előtte legalább igyál egy kortyot! – Mielőtt leöntöd a köpenyt is – kontrázott a férfi, ittak, és váltottak pár vad csókot, aztán Mike tényleg kiment a fürdőszobába. Alicia félhomályosra állította a világítást, és ledobta a ruháját. Még egy utolsó igazítás a melltartón, és már jött is viszsza a férfi. – Gyere! – suttogta érzékien a lány, az ágy szélén ülve, és amikor a fickó elindult, direktlinkkel lekapcsolta a lámpákat, majd egy könnyed lábmozdulattal a balek útjába csúsztatta az odakészített párnát. A fickó parádésan felbukott benne. Se infrakamera, se éjjellátás, ez egy lúzer! Ha semmi beépítése sincs, akkor vajon mivel akasztott ki annyira egy milliomos gengsztert, hogy az személyesen intézkedett vele kapcsolatban, töprengett Alicia, míg Mike feltápászkodott, egy gondolattal felkapcsolta a lámpát, és elektromos pisztolyt sze- gezett a lány mellkasának. – Oké, egy hirtelen mozdulat, és lelőlek! – Eszembe sincs mozogni, de azért egy magyarázatnak örülnék – értetlenkedett Alicia. Tényleg nem tudta, honnan került hirtelen elő az a fegyver. A nadrágját a fürdőszobában hagyta, de a pisztolyt nem? Paranoiás egy balek! – De előtte tedd le azt a fegyvert! Vagy te így szeretsz játszani az ágyban? Mert akkor keress hozzá mást, nekem ez nem jön be! – Állj le, kis ribanc! Engem nem lehet ilyen egyszerűen falnak vezetni, én profi vagyok! Te meg egy kis amatőr lúzer, picim, hogy ilyen otrombán teszteled a beépítéseimet. – Bocs, de sietek – pislogott ártatlanul Alicia. – Akinek a fejében egy A7028-as direktlink van, azzal nem lehet sokáig játszani. – Honnan tudod? – hűlt el a fickó, és ezzel megadta a választ az utolsó kérdésre. – Oké, kész vagyok – jelzett Alicia a kinti biztosításnak, mire a megfelelő rejtekajtó mögül a megfelelő ember elsütött egy megfelelően beállított elektromos pisztolyt. Mike pedig kiesett a játékból.

IV.

– Honnan tudtad? – kérdezte aztán Gaucher úr is, amikor ismét magához hívatta Aliciát, ez alkalommal nem egy tárgyalóba, hanem a saját irodájába. – Honnan tudtad a végén, hogy milyen márkájú direktlink van a fejében? – Nem tudtam. Blöfföltem – vont vállat Alicia, és a férfi kétkedő tekintetét látva kelletlenül magyarázkodni kezdett: – A végére már teljesen tuti volt, hogy ennek a lúzernek semmi kaszinóból kitiltott beépítése sincs, tehát minden joga megvan ott lógni a rulettasztalok körül. De valami bajt mégis kellett csinálnia, méghozzá valami annyira rondát, hogy személyesen a tulaj figyelt fel rá. Mit gondoljak én erre? Egyetlen magyarázat, hogy a fickónak van valami nagyon vadul spéci és ultramodern direktlinkje, amivel át tudja vágni a kaszinó biztonsági rendszerét. A szóba jöhető modellek az A7028 vagy az A7030. Tuti, otthon vagyok a legújabb márkákban, nekem is vatta új a direktlinkem! – De honnan tudtad, hogy a kettőből pont a 28-as? – Nem tudtam! Hasra ütéssel választottam, és mázlim volt! Szerencsés vagyok! – Szerencsés és roppant okos – ismerte el Gaucher úr, majd felállt széles, valódi fából készült íróasztala mögül. Alicia ugyanennek a terjedelmes íróasztalnak a szemközti oldalán ült, és ekkor már egészen nyugodt volt. Mondjuk amikor a fickó gorillái kiiktatták Mike-ot, akkor azért egy kicsit kiakadt. Mielőtt a lúzer strici elájult volna, még volt ereje meghúzni a ravaszt, és bár elhibázta, de azért a lány kapott az elektromos szikrákból. – Hé, arról volt szó, hogy nekem nem esik bajom, miközben lekapcsoljátok! – pattant talpra az ágyról, de a belépő gorilla, egy koraharmincas, masszív nő egyszerűen félretolta. – Élsz, tehát ne reklamálj! Inkább öltözz, mert Gaucher úr várja a jelentésed! Azt várhatja, kommentálta magában a megjegyzést Alicia, és utána tényleg öltözött. Gyorsan, kapkodva, hogy mihama- rabb leléphessen a káoszban. A lövést követő pillanatokban egy csomó nehézfiú berontott, és mivel ellenség már nem volt talpon, hát leginkább azzal foglalatoskodtak, hogy eltakarítsák az eszméletlen Mike-ot. A pillanat ideális volt a leléceléshez. De amikor Alicia kilépett volna az erkélyre – onnan könnyű lett volna leereszkedni a két emelettel lejjebb lévő napozóteraszra –, elkapta az elsőnek érkezett női gorilla, az, aki Mike-ot is lelőtte, és mindenféle magyarázkodás nélkül felvezette Gaucher úr irodájába. Az idősödő pasas az íróasztala mögött terpeszkedve várt rá, nagyon kedves volt, és ugyan rákérdezett, hogy mi történt, de látszott, hogy tulajdonképpen tudja. És emiatt Alicia ismét kezdett kicsit idegesebb lenni. Mit akarnak még tőle? – Okos vagyok vagy szerencsés, egyre megy! Túléltem, annak ellenére, hogy pancsereket küldött a megvédésemre. – Ripley profi, az egyik legjobb emberem – tiltakozott Gaucher a női testőr felé intve, aki most az ajtót biztosította, és a nevének említésére éppen csak biccentett. – Oké, profi – fogadta el Alicia, de csak azért, mert nem okos ötlet gyakorlott harcosokat sértegetni. – Végül is túléltem a bulit, ez a lényeg! Viszont sajnos még sok dolgom van, tehát ha nem haragszik… – Már csak egy pillanatra rabolnám az idődet – lépett ki az íróasztal mögül a férfi. – Szeretnék egy apró kis ajándékot adni, hálám jeléül. A másik jelen lévő gorilla pedig már jött is, kezében egy hatalmas, fekete dobozzal. Átadta a főnökének, aki szélesen mosolyogva nyújtotta Alicia felé. A lány a legrosszabb előérzetekkel vette át, és azok mind valóra is váltak, ahogy kibontotta. A csomagban egy pazar, tűzvörös bunda hevert. Alicia azonnal látta, hogy ez valódi. – Remélem, tetszik – kommentálta az ajándékot Gaucher úr. – Nyilván csalódott vagy, amiért az a strici egy vacak műszőrmével akarta kiszúrni a dögös, fekete szivárványhártyás szemedet, és miért is ne legyek jó fej veled? Ez a vörös árnyalat sokkal jobban illik hozzád. És ez valódi. – Látom, de nem tetszik. Nem kérem! – ejtette a bundát az íróasztalra a lány, és összefonta maga előtt a karját. Nem, ezt nem fogadhatja el, abból irtó nagy baj lenne! Abból már nem tudna kimászni! – Én nem erőltetem, ha kell, elviszed, ha nem, akkor meg nem – vetett egy pillantást a ledobott ajándékra a férfi, aztán mosoly nélkül visszanézett Aliciára. – Egy kommersz csincsillabunda nekem nem tétel. Ellenben aki ilyen tehetséges… – Nem, nem! – vágott közbe élesen Alicia, és még a fejét is megrázta. – Ezt nem is akarom végighallgatni! Aki ilyen tehetséges, az észreveszi, ha ki akarják használni. Megalkudtunk! Hoztam az infót, maga meg most elenged. Viszlát! – indult volna, de egy fél lépést sem tudott megtenni. – Csak egy szóra még! – állította meg a férfi, mire Alicia tényleg megállt, mert tudta, hogy innen csak akkor jut ki élve, ha elengedik. – Vagy egy problémám, amit segíthetnél megoldani. Nem a szabadságodért, és nem is aprópénzért. – Hanem a bundáért? – Nem, az csak ajándék. Ez meg munka lenne. – Nem érdekel! Utálok dolgozni! – Nem vagy vele egyedül, de néha muszáj – legyintett a férfi szomorkásan. – Ám tudod mit, másodszor is jó fej leszek ve- led! Leülünk, megbeszéljük, aztán ha a részletek ismeretében elutasítod a melót, rendben. Mehetsz szabadon! – Ha már tudom a részleteket, akkor tuti nem enged el, úgyhogy ne is próbálja elmondani! – tiltakozott Alicia, a férfi pedig megértően bólogatott. – Nem is mondhatom el a társam engedélye nélkül. Előbb vele kell beszélned, és ha ő is alkalmasnak tart a melóra, akkor belevághatunk. Úgyhogy mit szólnál hozzá, ha most átrepülnénk hozzá a nyugati partra, a csodás Fort Yukonba? – Szó sem lehet róla! – A saját luxussiklómmal vinnélek! Hidd el, tetszene, szép gép, tele extrákkal. – Leszarom. Ha még el is vitet a városból, akkor én többet nem leszek szabad. – Akkor mondom másként – vont vállat Gaucher úr, és bal kézzel előrántotta a pisztolyát, olyan gyorsan, hogy Aliciának pislogni sem volt ideje, és már a homlokának is szorult a hideg fémcső. – Jössz vagy meghalsz? Alicia mozdulni sem mert. Picit ízlelgette a még sosem érzett érzést, hogy közvetlen közelről le akarják lőni, aztán elbűvölően elmosolyodott. – Felsegítené a bundámat? Gondolom, a siklóparkolóban hideg lesz! – Ez sajnos Kanada sajátja, mindenféle évszaktól függetlenül – tette el a fegyvert immár komótos lassúsággal a férfi, majd feladta a lányra a szőrmebundát, és még a karját is nyújtotta neki. Menni fog ez, gondolta, a kislány tényleg egészen ügyes, ügyesebb, mint elsőre hitte. Megcsinálja a komolyabb melót is, csak éppen rá kell venni valahogy. Elsőre nyilván tiltakozni fog, de majd meggyőzik. Ezen még korai gondolkodni, engedte el az egészet, és kivezette a lányt az irodából. A tetőteraszra mentek fel, ott várta őket az előkészített sik- ló, egy elegáns és drága, osztályon felüli darab. – Tényleg menő, nyomokban még ízléses is – ismerte el Alicia, ahogy kíváncsian bekukkantott az előtte kinyíló ajtón. – De tud egyáltalán repülni ezzel a bazi sok aranyozással? – Hat órán belül megérkezünk vele a Yukon mocsaraihoz, igaz, Tommy? – szólt előre a sofőrnek Gaucher úr. Ez a Tommy gyerek is testőr, fémmel bélelt aggyal és reflexelt kezekkel, mérte fel Alicia futólag a férfit. Rajta kívül még az a Ripley nevű csaj szállt be, így voltak vele szemben ketten. Hárman, helyesbített, mert ahogy ez a vén pasas fegyvert rántott rá az irodában, az is elég meggyőzően hatott. Vele sem érdemes kekeckedni, döntött, és aztán már azt mérlegelte, hogy vajon mit él túl nagyobb valószínűséggel: ha kiugrik, vagy ha megérkezik? De akkor még a beszállásnál tartottak. – Gyerünk, kislány, ne várassuk meg a társamat! – segítette be Gaucher úr udvariasan. Alicia belehuppant az egyik bőrülésbe, a férfi pedig vele szemben ült le. – Hát, végül is hat óra utazás nem sok – sóhajtott a lány, miután alaposan körbenézett, majd gúnyosan rámosolyodott a fickóra. – Alig elég, hogy elveszítsen az ember pókeren kétezer dolcsit. Csak azért mondom, mert most éppen van nálam kétezer, bemutatós számlán. Elveszthetném. Már ha lenne itt valaki, aki éppen pókerezéssel ütné el az időt. Gaucher úr nem mérlegelte hosszan az ajánlatot. – Nem telik az hat órába – vigyorodott el, és kihajtotta a sikló falából a zöld posztós asztalt, aminek ottlétét Alicia eddig csak erősen sejtette. – De aztán ne sírj nekem, ha tényleg elveszted a pénzed! – Mint már mondtam, nem tudok sírni. És veszteni sem szoktam. Pókerben profi vagyok! – Minden fiatalkorú sajátja! – hagyta rá Gaucher úr gúnyosan, a sikló pedig felemelkedett a fehér napfényben, és a mélyben hagyta a vízesés mocsarain álló várost.

V.

Alicia mindig úgy hitte, hogy őt sosem fogják leszedni az égről. Csak a hülyéknek lövik le a siklóját! Ezzel az utazással kapcsolatban meg aztán a legcsekélyebb aggodalom sem merült fel benne. Mi baj történhetne a civilizált, sőt kifinomult eleganciájú Kanadában egy milliomos luxussiklójával? Kizárt, hogy lezuhanjon vele! Annyiban aztán igaza is lett, hogy konkrétan amikor a sikló lezuhant, már nem volt rajta, mivel valamivel hamarabb kilökték belőle. Pedig az utazás jól indult, a játék pláne, mert a pókert is a profitól tanulta. Gaucher úrnak meg láthatóan több évtizedes rutinja volt, ami szintén nem lebecsülendő. Többórányi játék után sem lehetett tudni, hogy melyikük fogja megkopaszta- ni a másikat. Aztán hirtelen megrázkódott a gép, borultak a zsetonok kupacai, ám mielőtt Alicia rákérdezhetett volna, mi a baj, a sofőr hátraszólt az utasfülkébe: – Főnök, ránk szállt Petit Trapu egyik gépe! Lőnek! – Hogy a… Túlerőben vannak? – kérdezett vissza Gaucher egy káromkodást elfojtva, és közben kapaszkodott, mert a gép fejre állt. Alicia lezuhant a plafonra, és megpróbált átevezni a játék közben észrevett páncélládához, amiben a kézifegyvereket sejtette. Ha a kavarodásban tudna szerezni egy pisztolyt, máris jobbak lennének a túlélési esélyei! – Csak egy gép jön, de elszállt az egyik fúvókánk – vázolta a helyzetet a Tommy nevű testőr. – Viszont van előttünk egy nagyobb nyílt vízfelület! Ráereszkedem! – Erre, főnök! – értelmezte a szituációt Ripley, és már nyitotta is az ajtót. A fülkébe becsapott a hideg szél, alattuk megnyílt a tér, és a végtelen mélységben megvillant a mocsár vize. – Gyerünk, kislány! – ragadta karon Aliciát Gaucher úr, pedig a lány már a páncélláda zárját törte a direktlinkjével, de azonnal elveszette a kapcsolatot, amikor a férfi minden figyelmeztetés nélkül kilökte a siklóból. És aztán zuhant. Kontroll nélkül, totál esélytelenül, hogy normálisan landolhasson. De a direktlinkjének az egyik vészrutinja bekapcsolt, és görcsbe rántotta az izmait. Felhúzott térdekkel, összegömbölyödve csapódott bele a vízbe, aztán egy örökkévalóságig tartott, míg a felszínre küzdötte magát. Elméletileg tudott úszni, ám gyakorlatilag itt megfulladt volna, ha nem ragadja meg a haját hátulról Ripley, és nem tartja a felszínen. – Ne kapálózz! Kivontatlak a partra! – prüszkölte, és valóban, gyorsan tempózva tartott vele egy meghatározott irányba. Alicia megkísérelt mozdulatlanul felfeküdni a vízre, és közben látta, hogy az égen két sikló húz fekete füstcsíkot, egymás mellett repülve, meg-megcsavarodva, míg végül az egyik nekimegy a másiknak. A fehér napfényben nem látszottak jól a lángok, de a robbanás zaját hallotta, és a két gép összeakadva zuhant le a mocsárba. – Erre, gyorsan! – hallotta Gaucher úr hangját, és hamarosan partot értek, vagy legalábbis megsűrűsödött körülöttük a víz. Nyálkás sár tapadt a bőrére, a lába beleragadt valami hideg és undorító masszába, és ott már Ripley is elengedte. Saját erejéből mászott ki, de nem tudta eldönteni, hogy hol ért véget a „nyílt vízfelület”, és hol kezdődött a „part”. Térdig sárban gázolva húzódott be az alacsony, csupasz bokrok girbegurba ágai közé. – Ez… – kezdte volna, de Gaucher azonnal beléfojtotta a szót. – Kuss! Futás, oda, ahol lezuhantak, mert még lehetnek túlélők! Hogy mi a szándéka a túlélőkkel, azt leginkább abból lehetett sejteni, hogy Ripley a parancsra nem csak előrerohant, de közben a fegyverét is elővette. Ám Aliciának nem jutott ideje bámészkodni, lekötötte, hogy ne maradjon le. Ritkás, kusza bozótosban futottak, csupasz, fekete ágak között, itt-ott térdig süppedve a híg sárba. Alicia tette ezt egy elegáns saruban. Ráadásul még azt a rohadt vörös bundát is elhagytam valahol! – de nem tudta felidézni, hogy hol. Amikor kilökték a gépből, akkor rajta volt, amikor kimászott a parton, akkor meg már nem. Ráadásul futás közben még a direktlinkjével sem tudta előkeresni az emléket, hogy hol csúszott le a válláról az a vacak. Talán majd ha megállnak, akkor esetleg sikerül… És persze nincs semmi jelentősége, azon túl, hogy bizonyítja: már megint lúzer volt, aki pánikba esett, és elvesztette a kontrollt! Pedig egy siklóból kiugrani nem akkora szám, és ő totál elbarmolta! – Erre! – kiáltott Ripley elölről, de akkor már Alicia is látta a bokrok fölé emelkedő füstöt, aztán nyílt térre értek, és hirtelen ott voltak előttük a gépek. A két sikló együtt zuhant le, összeakadt karosszériával, és a mohó mocsár már félig el is nyelte őket. – Állj! – sziszegte Gaucher úr, és a tisztás szélén, a bokrok fedezékében meglapult, fegyvert fogott a füstölgő roncsokra. Alicia habozás nélkül vágódott mellette hasra a sárban, Ripley pedig óvatos sétára váltott, és maga elé emelt pisztollyal közelítette meg a két gépet, melyek szemmel látható gyorsasággal süllyedtek. A nő valahogy mégis oda tudott menni – talán ő látott biztonságos ösvényt a sártengerben, vagy csak mázlija volt –, aztán felkapaszkodott a fémre. Végigjárta mindkét siklót, míg Gaucher úr kintről fedezte. A végén még a gépek belsejébe is leereszkedett, pár végtelen pillanatra eltűnve a szemük elől. Az egész ha tíz percig tartott, aztán Ripley visszajött, leeresztett fegyverrel, immár látható fáradtsággal. – Kész, üres. Ketten voltak, de már akkor meghaltak, amikor Tommy nekik ment. – Őt is megtaláltad? – Ja – törölte meg az arcát a nő az alkarjával. – A log szerint beragadt a katapultja. Mert blokkolták – tette hozzá, és nem nézett a főnökére. Világos, hogy ez azt jelenti, Tommy meghalt, sóhajtott Alicia. Ha bent ragadt a gépben, mert a támadók letiltották a katapult kioldását, akkor biztosan halott. Másodpercek teltek feszült csenddel, aztán Gaucher úr ökölbe zárt baljával hatalmasat csapott a mellette álló, csenevész fácska törzsébe. – Kibaszottul meg fognak fizetni a haláláért! – sziszegte eltorzult arccal, a fa gyenge kérge tört és forgácsot fröcskölt, aztán megint pár másodperc csend következett, míg a férfi lehiggadt. – Tűnjünk el innen, mielőtt befut a következő tétel emberük, és leszednek minket! Ripley rábólintott, és kérés nélkül is az élre állt, a férfi pedig követte. Alicia még egy pillanatra visszanézett a lassan süllyedő gépekre. Három ember koporsója, figyelmeztette magát, és próbált valami érzelmet csiholni magában a tény mellé, de nem sikerült. Én nem ismertem őket, fordult el, és ellépve a Gaucher úr ütésébe belerokkant fa mellett, a férfi után sietett. – Feltételezem, nem véletlen, hogy itt rajtam kívül senkinek se jut eszébe, hogy esetleg jön értünk egy mentőosztag – vetette fel, amint utolérte. – Én is csak azért említem, mert civilizáltabb országokban mindig megmentik a balesetet szenvedett siklók utasait. Ez meg itt Kanada, ami nemcsak civilizált, de a régi világ eleganciájának és kultúrájának utolsó bástyája, ahogy a bénább prospektusok reklámozzák. Hosszabb ideig nem kapott választ, amiből arra gondolt, hogy helyesen tippelt, ezzel itt senki sem számol. Aztán kicsit később Gaucher csak visszaszólt neki: – Nem balesetet szenvedtünk. És gyorsabban! – Értem – szorította össze a száját Alicia, és engedelmesen megnyújtotta a lépteit. A számát sem tudta a klasszabbnál klasszabb sivatagi terepgyakorlatoknak, amiken az elmúlt években részt vett, de mocsárban még sosem járt. Ki a fene készül olyan bevetésre, ahol térdig kell gázolni a vízben? Nos, Ripley iskolájának a tananyagából nyilvánvalóan nem hiányzott ez a lecke, mert magabiztosan vezette őket, ruganyosan hajolva félre a bokrok ágai elől. Kemény tempót diktált, leginkább hogy ne fázzanak átázott ruháikban, mert amúgy nagyon hideg volt, kevesebb mint harminc fok. Kanada nyáron sem tud ennél többet, és mázli, hogy nem tél van, mert akkor még öt-tíz fokkal lejjebb esik a hőmérséklet, biztatta magát Alicia a tanult adatokkal, és szó nélkül, Ripley mozdulatait másolva haladt a sor végén. Később a terep jobb lett, mohos sziklahát emelkedett ki a mocsárból, nyilván egy, az Utolsó Háború előtti hegygerinc. Követték, felfelé kapaszkodva, de még ezzel együtt is könynyebb volt a szilárd talajon járni, mint előtte a sárban. Végül Gaucher úr szólt, hogy álljanak meg. A férfi a korához képest jól bírta. Bár látványosan izzadt, és a levegőt is nehezebben vette, nem azért parancsolt megállást, hogy pihenjenek. – Oké, rakjuk össze, mi történt! – intette őket maga mellé, és annyira nem volt fáradt, hogy le is üljön. Hárman álltak laza körben a mohos köveken, a szürke ég alatt, fehér fény vetette hosszú árnyékok között. – Nem tudom, mi történt – rázta a fejét Ripley. – Túl gyors volt. Nyilván álcázták a siklójukat, és Tommy későn vette észre őket, amikor már támadtak. – Ez rendben, de honnan a fenéből tudták, hogy merre repülünk? – kérdezte Gaucher, ám erre csak értetlen vállvonást kapott válaszul. És egyikük sem kérdezett rá, hogy kik voltak a támadók, tűnt fel Aliciának. Persze, hiszen ők tudják. De én nem! – Mi az a Petit Trapu, amit a pilóta említett? – kérdezett tehát közbe, kihasználva a rövid csendet. – Nem mi, hanem ki – vetette oda a férfi érezhető megvetéssel a hangjában. – Egy seggfej, akivel régóta üzleti kapcsolatban vagyok, csak mostanában kicsit megromlott a viszonyunk. Nem ő az első, és nem is az utolsó, aki azt hiszi, átvághat. De most erős túlzásba esett! Ki fogom nyírni, saját kezűleg! Már csak Tommyért is! – fűzte hozzá résnyire szűkült szemmel, és ismét ökölbe zárult a keze, de legalább most nem ütött meg semmit. Alicia bólintott, hogy érti, és volt esze befogni a száját. A férfi vett egy mélyebb levegőt. – De ez később jön. Most meg kell úsznunk a hajtóvadászatot. Hamarosan a nyakunkon lesznek! – Már tudják, hogy leesett a gépük – bólintott Ripley. – Azaz már jönnek. Minél gyorsabban minél messzebb kell kerülnünk a roncsoktól! – Nyilván mozgásban kell maradnunk, míg megszárad a ruhánk – fogadta el a férfi. – De ez kevés, kell valami hoszszabb távú koncepció. – Megvárjuk, amíg megmentenek? – vetette fel reménykedve Alicia, majd a rámeredő tekintetek láttán gyorsan magyarázkodni kezdett: – Ha a hivatalosok nem is keresnek minket, de azért arra számíthatunk, hogy valakinek feltűnik az eltű- nésünk a mieink közül, nem? Mármint úgy értettem, hogy a tieitek közül. Bármit is jelent ez a ti viszonylatotokban. – Tommynak nem volt ideje vészjelet küldeni – rázta a fejét Ripley csukott szemmel, nyilván a direktlinkje logját nézve. – Mire észrevette őket, már zavarták az adásunkat. Nem értesített senkit, a „mieink” még nem tudják, hogy bajban vagyunk. – Nagyjából két óra múlva kell megérkeznünk, addig senkinek sem fogunk hiányozni, és utána sem tudják majd, hogy hol tűntünk el – folytatta Gaucher úr, kifejezetten türelmesen magyarázva Aliciának, mint akinek már sok kezdővel volt dolga. – Több ezer kilométernyi mocsarat kell az embereimnek átfésülniük, és ráadásul nem csinálhatják sok géppel és nagy felhajtással, mert akkor minden ellenségem tudomást szerez róla, hogy éppen kilőhető vagyok, és az csak ront a helyzetünkön. Napokba fog telni, mire megtalálnak, ellenben Petit Trapu már itt van. Így most már érted, hogy nem számíthatunk másra, csak magunkra? – Ezt a gondolatmenetet értem, csak az alapfelvetést nem – rázta a fejét Alicia. – Miért nem tudják, hol és mikor tűntünk el? Egy milliomos mindig biztosítással repül, nem? Biztosan észrevették már a lezuhanásunk pillanatában, hogy eltűntünk a radarképről, meg nem adjuk az azonosító jelünket! – Nem veszik észre. Aki leszedett, az feldobott egy kacsát is – felelte Gaucher magától értetődően. Alicia értette a szót, és ismerte a trükköt is, amit jelölt. A leszedendő gép mellé küldenek egy kicsi droidsiklót, ami radarszint alatt repül. Amikor a nagy gép leesik, akkor a kicsi feljön, szabályszerűen szórja helyette az azonosító kódját. Akik felületesen nézik kívülről, azok maximum annyit vesznek észre, hogy villan egyet a kép. De Gaucher úr láthatóan profikkal dolgoztat, akik nem vétenek ilyen hibát! – Valakinek csak feltűnik, hogy volt egy több másodperces szünet az adásunkban! – tiltakozott tovább, ám a férfi csak legyintett. – Ugyan! Pár másodperces adáskihagyás senkinek sem gyanús egy ennyire radioaktív körzetben. Alicia döbbenten kapta fel a fejét. – Ez egy radioaktív körzet? – Aha – osztotta meg direktlinken keresztül Ripley a beépített Geiger–Müllere aktuális állását, Gaucher úr pedig egyenesen kinevette. – Mit hittél? Kanada a Washington-krátertől a Yukonig egyadta radioaktív mocsár! Aliciának pár másodpercbe is beletelt, míg ezt helyretette. Persze, elvben tudta, hogy Kanada mocsarainak a nagy része sugárszennyezett, de egy dolog erről az iskolában tanulni, és egy másik térdig gázolni a radioaktív vízben. Bár nyilván nem lehet a helyzet túl vészes, mert ez a két arc itt mellette nem tűnik idegesnek. Vagy legalábbis túl nagymenő gengszterek, hogy idegességet mutathassanak, tehát ő sem tűnhet gyengének! – Világos, átjött! – bólintott fölényes magabiztossággal. – Megmenteni senki sem fog minket, tehát a hosszú távú koncepciónk a túlélésre az, hogy egy kedélyes túra keretében átsétálunk a potom pár ezer kilométerre lévő Mexico Citybe, és közben puszta kézzel lemészároljuk Petit Trapu ránk vadászó embereit. Jól vettem le? – Jól! – hagyta rá Gaucher úr. – Bár nem biztos, hogy el kell gyalogolni Brazíliáig, van itt valami közelebb is, nem? – nézett át Ripley-re, aki már csukta is le a szemét. – Van itt pár droidtelep, meg magányos farmok, elhagyott romok. Bármelyik jó célpont. A legtöbbjükön van nagy hatótávú adó, amivel értesíthetjük az otthoniakat – javasolta a nő. Nyilván a direktlinkjét nézi, gondolta Alicia, aztán meg azt, hogy most már neki is van fém a fejében. Ő is becsukta a szemét, és gyorsan előrántotta a térképet. Túl gyorsan, hogy kicsit meg is szédült, de aztán már tudta követni, hogy miről beszél Ripley, mert ő is látta a környék érdekesebb pontjait. Nem voltak azért annyira túl sokan, és túl közel sem. – Tehát minimum negyven-ötven kilométer séta – hallotta közben Gaucher úr hangját. – Nem, én ehhez lassú vagyok. Mire az én tempómban odaérünk, kétszer is átfésülik a környéket, és garantáltan megtalálnak minket. Kettéválunk. Valaki elmegy segítségért, a másik kettő meg meglapul valahol a közelben, egy alkalmas helyen. – Értem – fogadta el a testőr. – És a szereposztás is világos. Ripley, terepfutásban te vagy közöttünk a legjobb! – Ebbe az Olley Hutba menjek? – olvasta le a nevet a nő a retinájáról. – Az van egyértelműen a legközelebb… – Pont ezért arrafelé fognak először keresni. Tehát az ellenkező irányba indulsz, és elfutsz Matte Masionbe. Itt azt írják, droidtelep, tehát ott lesz technika mindenhez. Negyvennyolc kilométer légvonalban. – Tizenkét óra. – Hegyek és mocsár! – Huszonnégy – módosított kelletlenül a nő, ami felett Gaucher egy keveset hezitált, majd rábólintott. – Oké, egy napig talán mi is el tudunk dekkolni valahol. – Hova hozzam a segítséget? – kérdezte aztán Ripley, amin Gaucher úr csukott szemmel elgondolkodott. – Átmegyünk abba a név nélküli menedékházromba, amit keletnek jelöl a gép – döntött végül. – Az elég jellegtelen, hogy ott ne keressenek, és elég közel van, hogy időben elérjem. Ráadásul jó tereppont. Megtaláljátok majd könnyen, és leszállhattok értünk. – De az zsákutca. Onnan nem lehet továbbfutni a hegyek miatt – tiltakozott Ripley. – Ha megtalálják a nyomodat, akkor ott csapdába esel, főnök. – Nem találják. Vagy ha mégis, akkor ott tudom tartani magamat pár óráig. – Értem – bólintott rá a nő. – És a kislány? – kérdezett rá hangsúlytalanul, miközben mintegy véletlenül elővette és ellenőrizte a fegyverét. – Igen, kislány – mérte végig Gaucher úr Aliciát, aki erre felkapta a fejét. – Kislány, de atombomba volt a jele az oviban! – vágott vissza élből. Itt most meg kell győznie ezt a kettőt, hogy hasznos tagja a csapatnak, különben lelövik! – Tudok bánni a fegyverrel, tudok napokig gyalogolni szar terepen, nem nyivákolok, hogy elkente a sminkemet a megölt ellenfelek artériájából fröcskölő vér, és jobb vagyok magánál pókerben is! – Pókerben a sáros nyomomba sem érsz, de nem is ez a baj – rázta a fejét Gaucher úr szenvtelenül. – Hanem hogy miért is bíznék én meg benned? Honnan tudjam, hogy nem lősz le azonnal, amint Ripley magunkra hagy minket? – Ez beugratós kérdés? – kérdezett vissza Alicia. – A csincsillabunda nem az esetem, de a pénz, az igen! Szerintem maga tud akkora összeget ígérni, hogy boldogan pácolódom a sárban pár napig! – Ígérni bármit tudok, ezen ne múljon semmi! – hagyta rá a férfi. – Csak éppen te nem hiszel nekem. Én már eljátszottam előtted a becsületemet, amikor azt mondtam, hogy szabadon elmehetsz, ha elkapod nekem azt a kölyökstricit, és nem tartottam meg a szavam. Én bármit ígérhetek neked, de szart sem érek vele, mert te nem hiszed el! – Tehát? – emelte meg a fegyvert Ripley, egyenesen Alicia szívét véve célba. – Gondolom, mielőtt rám bízta Mike-ot, azért utánanézett, honnan kerültem a kaszinójába, igaz? – kérdezett rá Alicia kiszáradó torokkal, de nyugodt hangon, és amikor Gaucher úr biccentett, lendületesen folytatta: – Akkor tudja, hogy alig huszonnégy órája érkeztem Kanadába. Semmit sem sejtek a helyi viszonyokból, nincsenek itt haverjaim. Ha kinyírják az ellenségei, akkor engem is maga mellé ölnek, ez tuti, mert nincs senki ebben az országban, aki rossz néven venné a halálomat. Ez sem elég biztosíték? Össze vagyunk kötve, nincs más lehetőségem, mint védeni magát. Használjon ki! Rövid csend nehezedett rájuk, Ripley rezzenéstelenül tartotta a fegyvere csövét Alicia szívére, míg Gaucher úr végiggondolta az érveket. – Ez egy egészen értékelhető ajánlat – bólintott végül. – Oké, Ripley, a kislány maradhat. Vele együtt talán több az esélyem, mint nélküle. De azért ha én meghalnék és ő túlélné, akkor menjetek utána! – Értem, főnök! – tette el a pisztolyát Ripley, és a hangján átütő, végtelen nyugalom fenyegetőbb volt, mint bármi hangos fogadkozás lehetett volna. – Mennyi vasat hagyjak itt? – Nem kell sok. Ez most nem azon fog múlni, hogy menynyi fegyverem van. – Azért én lecuccolnám a nagyját. Nekem csak holtsúly futás közben – kezdte el leoldani a nő a különböző fegyveröveit, Gaucher úr pedig gyakorlottan vette át őket. Az egyiket átdobta Aliciának. – De… – értetlenkedett volna a lány, ám a férfi a szavába vágott: – Arról volt szó, tudsz bánni vele. – Persze, de… – Itt és most nincs értelme félig megbíznom benned. Ha hátba lősz, az pech, de muszáj megreszkíroznom, mert puszta kézzel nem tudsz segíteni, tehetetlen teher vagy. – Lebecsüli a bájos mosolyom erejét! Döglenek tőle a férfiak! – vetette oda gőgösen Alicia, és felcsatolta az övet a sárban forgatott díszruhájára. Máris nyugodtabban nézett körbe a csupasz, fekete ágak rengetegében. Most már jöhetnek a rosszfiúk, már nem védtelen, a mulatság folytatódhat! Mondjuk nem ilyen kalandra vágyott, amikor elindult Kanadába, de ha ezt dobta a sors, akkor ezt kell élvezni! Igazából csak egy pici problémája maradt. Biztosan érezte, hogy a sors – az a béna! – a rossz oldalra sodorta. Ez a Gaucher egy köztörvényes gyilkos. Gazember, aki nyilván régen megérdemelne egy golyót a fejébe, vagy legalábbis ezer év kényszermunkát egy sivatagmélyi táborban. Egy közönséges bűnöző, akit a magafajta jókislányoknak rendőrkézre kell adnia. Vagy legalábbis célszerű udvariasan félreállnia, míg a hasonló, köztörvényes ellenségeivel halomra mészárolják egymást. Átmenetileg persze tényleg össze vannak kötve, de hosszabb távon… Ám mindegy, most egymásra vannak utalva! Egy kalapba kerültem egy gengszter kaszinótulajdonossal! Ó, anyám, csak ezt ne tudd meg!

VI.

Gabriel Boucher, akit becenevén is csak Mészárosnak szólítottak, elégedetten mászott ki a lelőtt két gép roncsából. Veszett Tommy halott! Ez a hét legjobb híre! Talán még azzal lehetne überelni, ha vasárnapra mellé fektethetné azt a rohadék Gaucher-t is. Amire minden esélye megvan, bár nem lesz olyan mázlista, hogy személyesen fojthassa meg. Petit Trapu magának akarja, és ő a főnök. – Mindenképpen élve hozd el! – utasította az öreg, amikor utoljára egyeztettek személyesen. – Terveim vannak vele. És ezenfelül is szeretném hallani, ahogy könyörög az életéért. Vagy legalább a gyors halálért. – Úgy lesz. De ígérd meg, hogy én is jelen lehetek, amikor meghal! – kötötte ki Gabriel, a Mészáros, és a főnök ezt elfogadta. Most pedig itt állt a mocsár közepén, két majdnem teljesen elsüllyedt sikló roncsán, és elégedetten belenézett a vízszintesen sütő napba. Szép ez a nyár! Külön szép benne, hogy most éppen Veszett Tommy koporsóját tapossa. Meg ugye másik két lúzerét, de azok egy töredék gondolatot sem érnek! Az a két fegyveres, akiket első vonalban Gaucher gépére küldött, nem tartoztak a családhoz. Import zsoldosok voltak Afrikából, olcsók és ostobák. Azt hitték, könnyű vadászat lesz. Leginkább azért, mert ezt hazudta nekik. – Sablonos bérgyilkosság. Egy befutott és naiv divattervező gépét kell leszedni, csendben és gyorsan! A lúzerek elfogadták a melót, aztán meghaltak. De jó munkát végeztek, mert magukkal vitték Veszett Tommyt. Gaucher ugyan túlélte, de ő is itt lesz valahol, méghozzá majdnem egyedül. – Veszett Tommyn kívül Kibelezős Ripley kíséri – kapta meg pár órája a fülest a kapcsolatától, direktlinken. – Így voltak négyen. A saját szememmel láttam, amikor beszálltak a siklóba. – Gaucher, Veszett Tommy meg Ripley, ez három. Ki a negyedik? – Nem tudom, új arc. – Mi a neve, mi a melója? – Fogalmam sincs! Csak akkor láttam, amikor beszállt a gépbe, előtte soha. Fiatal csaj. Szerintem Gaucher csak azért vitte magával, hogy legyen kivel szórakoznia útközben. A vén faszfej karonfogva vezette a siklóhoz, a nő meg mosolyogva játszotta neki az eszét. Egy dögös kiscsaj, rohadt fiatal, fekete hajjal, vörös bundában. A vörös bunda aztán hamarosan előkerült. Miután felszálltak a lezuhant két gép roncsa mellől, a Mészáros lassú tempóban átfésültette a siklóikkal a közvetlen környéket, és egy közeli vízfelületen észrevettek egy vöröses, lebegő foltot. Leereszkedtek érte, és a srácok kihalászták az elázott bundát. A Mészáros ledobta a tönkrevágott rongyot a sikló padlójára, aztán utasította a pilótákat, hogy még néhányszor repüljenek el a tó felett. Ő maga is kiállt a sikló nyitott ajtajába, és minden szenzorával a vizet fürkészte, de hulla nem került elő. Nyilván mert nincs. Ellenben azt már össze tudta rakni, hogy mi történhetett. Veszett Tommy fordult egyet a tó felett, és az utasai kiugrottak. Ripley és Gaucher tehát túlélték, és most itt futnak valahol a mocsárban. Gyalog, felszerelés nélkül. Neki meg van három siklója és hét embere. Könnyű vadászat lesz! – Oké, srácok és lányok, ez egyszerű képlet – nyitott direktlinkkapcsolatot a csapata tagjai között. – Én most átrepülök ebbe az Olley Hutba. Az van a legközelebb, az a hájas Gaucher nyilván azt vette célba. Ha oda tart, ott bevárom, és kész. Közben Chloé, te viszed a géped, körbejárod a környék többi olyan pontját, ahol távolsági adó van, és mindet szétcseszed. – Nem lesz abból baj? – kérdezett vissza a fiatal nő. – Csak tudod, ha ezek a flancos szarok sorozatban döglenek be egy környéken, akkor jöhet egy vizsgálat, talán megtalálják a lezuhant siklókat, talán felteszik a kérdést, hogy ki lőtte le őket… – Kit érdekel? Egy köpésre vagyunk attól, hogy kikészítsük Gaucher-t, nem fogom elfinomkodni! Mégy vagy lőjelek le? – Nem kell idegeskedni, Mészáros! Megyek. A környék adóinak kampó, okés? – Jó! Te meg, Ace, innen indulva spirálban átfésülöd a szélesebb környéket. Lehet, hogy mégsem Olley Hutba mentek, és akkor én elkerülöm őket. Te viszont megtalálod. – És ha megvannak? – Leülsz velük kártyázni, mi mást kéne csinálnod, te okleveles barom? Gaucher élve kell, Ripley meg holtan. – És a vörös bundás nő? – kérdezett tovább Ace. – Nem játszik. Az a beszari Gaucher nem enged maga mellé olyan külsőst, aki veszélyes lehet. A kiscsaj egy kiscsaj, és semmi több. Nem kell tőle félni, és nem kell vele elszámolni. – Értem, tökéletesen értem! Gabriel, a Mészáros megnyugodva bontotta a kapcsolatot. Fél napon belül kész vannak. Fél napon belül elkapják Gaucher-t! Vigyorogva dőlt hátra az ülésben, aztán megakadt a szeme a földre ejtett vörös bundán. Így elbánni egy ilyen drága szőrmével! Bár talán egy jobb tisztító elbír vele. Egy próbát megér! Ezzel felvette a földről, és gondosan lesimogatva felakasztotta ez egyik ülés támlájára, hogy megszáradjon.

VII.

Gaucher úr vezette a párosukat. Alicia tudott volna gyorsabban is menni, de nem bánta a laza tempót. A mocsár így is idegesítően idegen és alattomos volt számára. Megtörtént, hogy térd fölé süllyedt ott, ahol előtte a férfi könnyen átment, és egy helyen segítséget kellett kérnie, különben egyszerűen beleragad a sűrű trutyiba. – Oda lépj, ahova én! – húzta ki Gaucher úr, de ő is nyakig sáros volt már akkor, és mindketten fáztak az átázott ruháikban. – Bocs, megszédültem – mentegetődzött Alicia, és tényleg imbolygott vele egy kicsit a világ. Gaucher úr kutatón az arcába nézett, és nem tetszett neki a látvány. – Ha nem bírod… – Tudom, akkor lemaradok! – Én azt akartam mondani, hogy megállhatunk öt percre. Úgy tűnik, mintha rosszul lennél. – Amikor a gép megpördült, kicsit megütöttem a fejemet – hazudta Alicia, hogy ne tűnjön gyengének, aki csak úgy rosszul lesz néhány kilométernyi mocsári túrától. – Talán tényleg jó lenne, ha pár percre megállnánk. A férfi bólintott, de egy darabig még vezette Aliciát, egy közeli sziklás partig, ahol le lehetett ülni. A lány már röpke, másfél-két percnyi pihenés után is sokkal jobban érezte magát. – A bal keze, az fém, igaz? – kérdezte, és felnézett a férfira, aki előtte állt két lépésnyire, és fél szemmel most is az eget kémlelte. – Az. Vállból. – Mi lett az igazival? – Elvitte egy gránát. Ezer éve. – Pech! – Bánja a fene! Így jobban lövök és nagyobbat ütök. És ezeken az új modelleken már nem is látszik, hogy nem igaziak. – Értem – bólintott Alicia, és ő is felpislantott a szürke égre. – Én is meg fogom csináltatni. – Ezzel várd meg a nagykorúságot, és majd akkor gondolt át még egyszer, hogy feltétlenül szükséged van-e rá! – Oké, holnap visszatérünk rá! – legyintett Alicia nagyvonalúan, és Gaucher úr elvigyorodott a tréfán. A lány pedig témát váltott. – Mit kell akkor csinálni, ha utolér egy sikló? Olyan, ami minket keres. – Be kell hasalni jó mélyen a sárba, és bízni, hogy az infrakamerák nem vesznek észre. – Nem tűnik nehéznek. – Nem ez a része a nehéz – ismerte el a férfi. – Hanem időben észrevenni, hogy jön. – Aha. És ha elbarmoljuk? Ha észrevesznek, akkor fentről lőnek majd ránk? – Persze! Nem lesznek olyan hülyék, hogy leszálljanak pofozkodni! Szépen, kényelmesen megszórnak minket egy gépágyúval a magasból. – Akkor meghalunk – szögezte le a lány, és Gaucher úr erre éppen csak bólintott. – Ja. Alicia kicsit eltöprengett. – Biztosan jó ötlet volt kettéválni? – kérdezett aztán tovább. – Ha Ripley itt lenne, ő sem tudna kilőni egy ránk vadászó siklót – vont vállat a férfi. – És ő egyedül sokkal hamarabb segítséget tud hozni, mert sokkal gyorsabban halad, mint mi. Én túl öreg vagyok egy ilyen túrához. Neked meg láthatóan új a terep. Sivataghoz szoktál, igaz? – Mint a többség – tért ki a kilétét firtató kérdés elől Alicia, és Gaucher úr nem is erőltette tovább a kérdést. – Ha jobban vagy, induljunk, mert sosem érünk oda. – Hova? – kérdezett vissza Alicia, és ülve maradt. – Mi a cél? – Egy régi menedékház. – Mennyire régi? – Az Utolsó Háború előtti – pontosított Gaucher úr. – Aha. – Akkor ezek még hegyek voltak, magasan a messzi óceán felett. A menedékház hegymászóknak épült. Turistáknak. Most már nem lehet több néhány derékig érő falnál. De találkozópontnak jó lesz – fejezte be a férfi, Alicia pedig felállt, jelezve, mehetnek tovább. A férfi mögött haladva aztán végiggondolta, hogy mit is jelent ez. Pár óra múlva ugyan célba érnek, de ez a „cél” semmivel sem lesz jobb hely, mint ez itt körülöttük. Nem lesz se meleg, se száraz ruha, se ivóvíz, se kaja. Se távolsági adó, amin segítséget kérhetnek. Ők most a semmi felé menetelnek. Azaz Gaucher úr lazán feltette az életüket arra, hogy Ripley eléri a maga célját, és küld nekik segítséget, csodálkozott rá, és komolyan belegondolt, hogy akár aggódhatna is. Ha nem találják meg őket pár napon belül, akkor meg fognak halni maguktól, mindenféle ellengengszterek közreműködése nélkül is! Aztán kicsit később úgy tűnt, hogy mégsem kell aggódnia egy esetleges szomjvagy éhhalál miatt, mert sokkal hamarabb lelövik őket. Kicsivel a pihenő után egy gép tűnt fel a bokrok fekete ágai között a távoli égen. Gaucher vette észre, és azonnal levágódott a földre. Alicia követte a példáját, és a sikló elzúgott felettük. – Maradj! – sziszegte a férfi, amikor a jármű messzebb ért, de Aliciának magától is volt esze, hogy tovább lapuljon. Percek teltek, aztán a gép megint jött, sivított az égen, és megint elrepült felettük, de most valamivel magasabban. – Észrevett? – Valamiért visszajött – tért ki a felelet elől Gaucher úr, de Alicia értette, mit jelent ez. Észrevették őket. Észrevették, és ha nem tesznek semmit, akkor meg is halnak, nézett a távolodó gép után. Ha megint visszafordul… További gondolkodás nélkül pattant talpra. – Vissza! – kiáltott rá Gaucher úr. – Lapulni már semmi értelme! Elkapom! – Nem tudod pisztollyal leszedni! – Eszembe sincs leszedni! – tiltakozott Alicia, és leoldotta a fegyverövét. – Elkapom! Megszerzem! – magyarázta. – Fegyveresek vannak benne, akik kérdés nélkül tüzet nyitnak rád! – De ha előtte mégis kérdeznek, akkor válaszolok nekik, és viszem a gépüket, a fegyvereiket, és kis mázlival még egy nor- mális ruhát is szerzek ehelyett a flitteres gönc helyett! – kacagott fel a lány, és odadobta a férfinak a leoldott fegyverövet. Arra nem lesz szüksége. Aztán kicsit odébb futott, ahol ritkásabban nőttek a kusza bokrok. Ez jó lesz! Itt jól fogja látni a visszatérő gép pilótája, hogy egy félholt nő fekszik a földön. Egy hullára csak nem pazarolja a lőszert, tippelt, és lehevert a sárba. Ez alkalommal úgy, hogy fentről könnyen észre lehessen venni.

VIII.

Ace vezetett a gép számolta pályán, egyre szélesedő spirálban távolodva a két lezuhant siklótól. Rayan meg mellette ült, és csukott szemmel figyelte a szenzorok adatait. Így voltak ketten egy csapat, lassan már négy éve. Négy éve együtt repültek, együtt ölték meg a kijelölt célszemélyeket, és tavaly végül öszsze is költöztek. Petit Trapu gálánsan egy tíznapos nyaralást ajándékozott nekik Csád Beach egyik ötcsillagos szállodájában, és nagy bulit csapott a család. Ezenfelül pedig egyértelműen profik voltak, és Ace már régen nem félt attól, hogy bárki pancser kilövi mellőle a társát. Mondjuk, amikor elindultak Gaucher ellen, akkor volt benne némi kétely. Nem is azért, mert Gaucher pokoli kemény cél- pont, hanem eleve! Nem hitte, hogy okos dolog egyáltalán belevágni, de persze nem szólt. Tette a dolgát, és aztán az események bizonyos mértékig szerencsés fordulatot vettek. Okos ötlet vagy sem, de tulajdonképpen el fogják kapni Gaucher-t. Már csak egy testőr van mellette! Kibelezős Ripley-ről ugyan azt tartották, hogy egyszer órákon át lógott egy utazó sikló alatt, mindössze a fémbe belevágott késébe kapaszkodva, aztán a leszállás után dühében szó szerint kibelezte a gép utasait, akik naivan azt hitték, pusztán azzal megölték, hogy indulásnál elcsapták a siklóval. Persze ez csak pletyka, üres duma és porhintés. De Ripley-t akkor sem szabad lebecsülni! Tehát nem fogják, és kész. – Vissza, itt volt valami! – zavarta meg Rayan, és küldte a koordinátákat. Ace kényelmesen megfordította a siklót, és pár perc múlva ismét végigszáguldottak a gyanús pont felett, de most már kicsit magasabban. Ha esetleg Ripley-nél van rakétavető, akkor jobb, ha nem közvetlenül a feje felett zúgnak el. – Megvan? – Nem, most semmi – rázta a fejét Rayan. – De az előbb volt egy gyanús maszat. Csak eltűnt. – Tehát valaki van itt, aki elbújt előlünk – értelmezte a helyzetet Ace. – Menjünk el harmadszor is felette, és szórjuk meg gépágyúval? – Igen. Illetve ne! – módosított Rayan, ahogy közeledve újabb jelet észlelt. Átváltott normál fénytartományra, és már látta is. – Itt van egy ember. Nő, fekszik, nem mozdul. Ledflitteres ruhában! – A vörös bundás kiscsaj? – Ex-vörösbundás! De feltehetőleg ő az. És egyedül van, legalábbis mást nem látok. – Attól még Gaucher és Ripley itt hasalhatnak a sárban, egy-egy gránátvetővel! – Állj fölé kétszáz méteren, és még egyszer átnézem a környéket! Ace bólintott, és megtette, amit a társa kért, Rayan pedig közel öt percig fésülte át a szenzorokkal a mocsarat. – Semmi. Persze, túl magasan vagyunk, hogy mindent lássak. Az már most biztos, hogy nagy tűzerejű fegyverek nincsenek lent, mert annyi fémet innen is kiszúrnék. De ha az embereket is akarod, akkor közelebb kell mennünk! – Nem akarom az embereket. Kicsit lejjebb megyünk, és felszántjuk a környéket a gépágyúval. Aztán mégsem így tett, mert a nő közben magához tért, felült, és széles gesztusokkal integetett nekik. Ha pedig még információt is szerezhetnek a lövöldözés előtt, akkor miért ne? Senkinek a megölését nem szabad elkapkodni, ráadásul Petit Trapu is élve akarja Gaucher-t. Legalább egy elfogadható magyarázatot érdemes leszállítani neki, hogy hogyan halt meg a vén gengszter. – Ki maga, és hogyan került ide? – szólt ki a hangszórón Ace, még mindig biztonságos magasból. – A nevem Bella Dors, és bajba kerültem! – kiabált vissza Alicia. – Maguk ugye a rendőrségtől vannak? A két férfi a sikló pilótafülkéjében erre összenézett, aztán hang nélkül össze is nevettek. – Igen, a rendőrségtől vagyunk – szólt bele a mikrofonba végül Ace. – Jaj, de jó! – lelkendezett az ég felé nézve Alicia, majd gyors hadarásba kezdett. – Kérem, segítsenek! A nevem Bella Dors, egyetemi hallgató vagyok, uniós állampolgár, eltévedtem, egy őrült milliomos kerget, lezuhantam, még lőttek is rám, kificamodott a bokám és fázom! Mentsenek meg! – Miféle milliomosról beszél? – szűrte ki a számára lényeges információt Ace. – Egy kaszinótulajdonos, a neve valami Gaucher! Kérem, segítsenek! – Tudja, hol van most ez a Gaucher? – Igen! Illetve nem! Illetve… Kérem, mentsenek meg! – zokogta el magát Alicia, mert úgy érezte, most már épp eléggé felkeltette az érdeklődésüket, hogy felhúzzák. Nem tévedett, a sikló kicsit lejjebb süllyedt, majd leeresztettek érte egy mentőmellényt. Kapkodva és ügyetlenül csatolta fel, mint aki még nem csinált ilyet, aztán az automatika meghúzta a szíjakat, és pár perc múlva már fent volt a siklóban. – Köszönöm, nagyon köszönöm! – esett be a fülkébe, ahol takarót borítottak a vállára, és besegítették az egyik hátsó ülésre. A két fószer tényleg igyekszik adni a mentőosztagot, de azért bénák, mérte fel közben szakértő tekintettel a gengsztereket. Ha tökéletesen akarnák tolni a szerepet, akkor adnának forró teát is, amit egy valódi mentőosztag tuti hozott volna. Vagy legalább kapnék egy magyarázatot, hogy miért nincs tea. Mindegy, ha pancserek, hát annál könnyebb meghintáztatni őket, vélte, és elhullatott pár hálakönnycseppet. – Most már megnyugodhatsz, Bella, minden rendben lesz – vigasztalta a pilóta, és a mellette ülő másik férfi is barátságosan mosolygott rá. – Mondd el szépen, hogyan kerültél ide! – Ez egy elég egyszerű történet. Nyaralni jöttem Kanadába, csak két hétre, pihenni, nem hittem volna, hogy ez lesz belőle! – fulladt ismét sírásba Alicia hangja, majd gyorsan megtörölte a szemét, és mosolyt kényszerített magára. – De azért kellemesen kezdődött. Megismerkedtem Gaucher úrral, aki nagyon kedves volt. Ajándékozott nekem egy vörös szőrmebundát! Szóval gyorsan összejöttünk, nincs benne semmi, igaz? – Nyilván – bólogatott mindent értőn a két balek. – Szóval, megismerkedtünk, és… hát… Ugye értitek, mit akarok mondani? Nem ütközik törvénybe, már nagykorú vagyok! Meg egyébként sem a XXI. században élünk, amikor a monogámiát még értéknek tekintették! És tényleg, erről jut eszembe, hogy még meg sem köszöntem, hogy megmentettetek! Tényleg hálás vagyok, és külön megnyugtató, hogy nem valami bunkó fakabátokba futottam bele, hanem rendes, kedves srácokba! Nagyon hálás vagyok! – nyomta meg, és szempillát rebegtetve nézett végig a két fickón, hogy felmérje, melyik a könnyebb préda, de azt kellett látnia, hogy valami nem stimmel. A két férfi egymásra mosolygott, egyértelmű gúnnyal, és Alicia ennyiből is értett. Ez így nem fog menni. Tehát másként kell csinálni! Ha a „romlott nőszemély” nem jön be, akkor lássuk a „bajba jutott kislányt”, váltott, és zokogva ráborult a legközelebbi vállra. – Olyan szépen indult ez a kirándulás, aztán mégsem lett jó vége! Miért van az, hogy engem a férfiak mindig csak kihasználnak? Mert egy buta liba vagy, válaszolta volna Rayan automatikusan, de végül nem mondta ki, mert nem akarta megbántani. Megölni nyilván megölik a végén, de megbántani nem akarta. – Na, nincs semmi baj, kislány! – veregette meg inkább a zokogó Alicia vállát. – Szépen meséld el a részleteket! – Nincsenek részletek! Gaucher úr felajánlotta, hogy elvisz a nyugati partra, és ott töltünk majd együtt pár napot. Azt mondta, villája van a csodás Fort Yukon legjobb negyedében. De a siklónkat lelőtték! Nem lezuhant, nem baleset volt, hanem lelőtték, értitek, le-lőt-ték! – tagolta Alicia annyi értetlen riadtságot belegyömöszölve a három ártatlan szótagba, amennyit csak képes volt. – Ebből gondolom, hogy ti rendőrök vagytok, nem csak egyszerű mentőosztagosok. Gaucher úr után nyomoztok, igaz? – Igen, utána nyomozunk – bólintott megértően Ace. Jól haladnak, a kiscsaj tényleg csak egy kiscsaj, ahogy a Mészáros is tippelte. – És minden információra szükségünk van róla – toldotta meg Rayan, nyugodt és türelmes hangon. Ideges kiscsajokkal türelmesen kell bánni. De még ezzel együtt is a legegyszerűbb szép szóval kiszedni a kislányból a meséjét. – Én semmit sem tudok! – védekezett Alicia. – Ebben nem kételkedünk – fogadta el Ace alig kétértelműen. – Csak arról kellene minden részletet elmondanod, hogy mi történt a gépetek lezuhanása után. – Beleestem egy tóba, és kicsit zavaros, hogy hogyan jutottam ki. Aztán Gaucher úrral elindultunk valamerre. – Kettesben? – Igen. – Mi lett a testőrével? – A nővel? – kérdezett vissza Alicia, és mire megkapta a választ egy bólintás formájában, már erre is tudta a feleletet. Csak annyit hazudj mindig, amennyit muszáj! – A nőt elküldte Gaucher úr. Hogy menjen valahova, ahol van nagy hatótávú adó, és kérjen nekünk segítséget. Mi meg közben elmegyünk valahova máshova, és ott várunk rá. – Hova küldte a nőt? – Nem mondta. Azt sem, hogy mi hova megyünk. Egy nevet említett csak, azt, hogy Olley Hut. Azt mondta, az van legközelebb, tehát oda nem megyünk. Én ezt nem értettem – tette még hozzá szemérmesen pislogva Alicia, míg a két férfi szemforgatva összenézett a feje felett. A Mészáros pancser, legalábbis Gaucher mögött rondán lemaradt! Már megint… – Értem, tehát kettesben nekivágtatok a mocsárnak, egy ismeretlen célpont felé – összegezte Ace, amit megtudtak. – Hogy ezt milyen tömören meg tudtad fogalmazni! – nézett fel a férfira Alicia az arcán őszinte tisztelettel, mert mindig hasznos dicsérni a balekot. – Így történt. De fájt a lábam, fáztam, és nem akartam menni. Csak Gaucher úr, hát, nem viselkedett igazán úriemberként! Még civilizáltként sem. Kiabált és fenyegetett, hogy vagy megyek, vagy lelő. Tényleg, miért körözik? – Nincs felhatalmazásom elmondani – tért ki Ace, és gyorsan tovább kérdezett, mielőtt még ez a kislány is eljut odáig, hogy elkérje az idkártyájukat, rendőr mivoltuk igazolása céljából. – És mi lett a vége? Összeestél, és otthagyott? – Nem! Tudtam tartani azzal az öregemberrel a tempót – húzta ki magát önérzetesen Alicia. – Gaucher úr igazán egészségtelenül túlsúlyos, és elhanyagolja a testedzést, aminek meg is van az eredménye! Már az elején is nehezen bírta a sétát, aztán még nehezebben, végül már sehogy. Rosszul lett, és elterült a sárban. – Mi volt a baja? – kérdezett rá hitetlenül Rayan, tehát Alicia ismét felzokogott. – Nem tudom, de annyira rettenetes volt látni! Levegő után kapkodott, valami gyógyszert emlegetett, és végül összeesett. – Milyen gyógyszert? – Elfelejtettem! Elnézést, én is nagyon rosszul vagyok! – terelt tovább a kínos kérdésről Alicia, és valóban érzett némi émelygést és fejfájást. De nézzük a jó oldalát; legalább könynyebben játszom a gyámolításra szoruló lúzert! – Jól van, nem fontos, most pihenj kicsit! – dőlt be Ace a mesének és a lány valóban egészségtelenül fehér arcának. Olyan aranyosan esetlen szegényke! Kár, hogy le kell majd lőni a végén! – Tehát lehet, hogy Gaucher úr meghalt. – Jaj, ez rettenetes! – fogta a fejét Alicia. – Eddig bele sem gondoltam, hogy ha arccal beleesik a sárba, akkor meg is halhat! Én csak megijedtem, mert fegyverrel hadonászott, elszaladtam, aztán… Aztán elbotlottam én is. És ennyi! Ezzel Alicia befejezte, majd aggódó tekintettel felmérte, mekkora sikert aratott a meséje. Első pillantásra is látszódott, hogy minden tétet visz! Ezek bedőltek neki, mérte fel, ahogy a két férfi összenézve, szavak nélkül mérlegelte a helyzetet. Láthatóan értették egymást, és valóban, mindkettejük fejében ugyanazok a gondolatok futottak át. Gaucher itt hever valahol a közelben a mocsárban, esetlegesen holtan. Kis mázlival él, és tehetetlen. De mindenképpen egyedül van, mert Ripley-t elküldte segítségért. Ez az ügy még annál is egyszerűbb, mint amire számítottak! Egyszerre mosolyodtak el, ahogy eljutottak erre a következtetésre. Arra egyikük sem gondolt, hogy Bella Dors, egyetemista és uniós állampolgár folyékonyan hazudik. – Ne aggódj, Bella, most már kezünkbe vesszük az ügyet! – vigasztalta Ace a kislányt. – Megkeressük Gaucher urat – bizonygatta, és átpillantott a társára. Nem volt kétséges, hogy mit kell tenniük. Nekik szállítaniuk kell a célszemélyt, nincs kibúvó! Petit Trapu szeret biztosra menni. Különösen ha az ellenségeinek az életéről vagy haláláról van szó. Rayan elnyomott magában egy káromkodást. Ha még csak negyedórája hűl az a tetem a sárban, már akkor sem fogja észrevenni a sikló szenzoraival! – Oké, kimegyek, megnézem. Nagyjából merre történt? – Talán arra! – intett Alicia határozatlanul a horizont egy olyan tartománya felé, amerre biztosan nem találhatták meg Gaucher urat. Ace már fordította is a siklót, finoman ereszkedve a mutatott irányba, és ő sem örült ennek a lépésnek. Oké, Gaucher feltehetőleg halott, és Ripley feltehetőleg nincs lent, de akkor is! – Légy óvatos! – szólt aggodalmasan a kiszálló Rayan után, aki vigyorogva visszakacsintott, aztán leugrott a sárba. Ace magasba rántotta a siklót, és élesítette a gépágyúkat, hogy közbe tudjon szólni, ha szükséges. A felszedett lányról teljesen elfeledkezett. – Levehetem az átázott ruhámat? – kérdezett rá Alicia, de a férfi csak odavetette neki, hogy „persze”, és közben rá sem nézett. Minden rendben, ez a fickó most könnyű áldozat, dön- tött a lány, miközben tényleg levette a ronggyá ázott, csupa sár pólót és rövidnadrágot, és beleburkolódzott a puha, leheletkönnyű, elektromos fűtésű takaróba. Majd otthonra is kell egy ilyet szerezni, gondolta, aztán kézéllel tarkón csapta a meredten kifelé figyelő pilótát, és előremászott a mellette lévő ülésbe. Na lássuk, mit tud ez a modell, ragadta meg a sebességszabályzót és a stabilizátort, aztán ütközésig tolta őket. A gép nekiugrott, éles csavarral fordult egyszerre a tér mindhárom koordinátatengelye körül, majd arasszal a föld felett, bokrokat törve és sarat csapva szét, nekiszaladt Rayannak, akinek csak arra volt ideje, hogy megforduljon és előkapja a fegyverét, aztán mellkassal volt kénytelen levenni egy siklót. Vagy tíz métert repülve szállt el, és Alicia már kapta is az égnek a járművet, meredek dugóhúzóban, ahonnan üresbe állítva a sebességszabályozót zuhant vissza, hogy becsapja a fedélzeti lapmonitort. A korlátolt gép be is dőlt neki, hogy vészhelyzet van, és kioldotta a zárakat, hogy Aliciának éppen csak ki kellett nyitnia az ellenoldali ajtót a kézi vésznyitóval, és a pilóta magától kiesett a semmibe. Aztán a lány fél kézzel visszahozta a siklót a zuhanásból, és ismét a föld sarát horzsolva, de még mindig épen kiemelte a gépet. Elég közepes masina, de azért fel lehetne tuningolni, ho- zott ítéletet felette mélyet sóhajtva, aztán megállt az ég egy elegendően magas pontján, és lenézett a sárba, oda, ahol Gaucher urat hagyta. Nem kellett nagyon keresnie, a férfi éppen akkor tápászkodott talpra, pár felesleges mozdulattal lecsapva magáról a rátapadt trutyi nagy részét. Aztán felnézett a siklóra, hanyagul a vállára vetve Alicia lent hagyott fegyver- övét, és a lányban egy hosszú pillanatra felmerült, hogy most le kellene lépni. Csak egy rántás a sebességszabályozón, és az aksik tele vannak, ellenőrizte egy önkéntelen pillantással. Vár rá a világ, ezer balek, ezer kaland, és minden gengszter dögöljön meg! Még egyszer lenézett, a férfi magabiztos arckifejezéssel nézett rá vissza, és Alicia meg mert volna esküdni, hogy még egy kis gúnyos mosoly is feltűnt a szája szegletében. – Nagyképű, öntelt seggfej! – morogta az orra alatt a lány, és leejtette a pasas elé a gépet. – A sikló előállt, uram! – szólt ki színpadiasan, de akkor Gaucher úr már fel is kapaszkodott a jármű ajtajába. – Merre menjünk? – Hát, abban a két-három percben, ami még hátravan ennek a siklónak az életéből, úgy hiszem, mindegy, merre megyünk – sóhajtott a férfi, és nem húzódott be, csak állt az ajtóban, a kiés beszállást megkönnyítő lépcsőfokon, erősen kapaszkodva a baljával. – Tudod, amikor rátetted a kormányra a kezed, az ismeretlen ujjlenyomatod elindította az önmegsemmisítést – magyarázta aztán kérés nélkül is. – Miből gondolja? – döbbent meg Alicia, de a direktlinkjével már kereste is a kapcsolatot a siklóval. – Nevezzük élettapasztalatnak. Mifelénk minden tisztességes gengszter utálja, ha piti siklótolvajok elviszik a gépét, ezért általában beépítenek egy kissé illegális, de roppant vicces önmegsemmisítő rutint. Ha nem tudod kikapcsolni, akkor most szálljunk fel tíz méterre, fél percig max sebességgel húzzunk egy irányba, hogy elég messze jussunk ezektől a seggfejektől, akiket kiszórtál a sárba, aztán pedig tempósan hagyjuk el a fedélzetet! És mondjuk csípjünk meg egy jobb bozótot a mocsárban, ahonnan majd jól látszik a tűzijáték, amint ez a gép atomjaira robban. Alicia értetlenül hallgatta, közben a direktlinkjével kétszer lepattant a sikló védelméről, és végül káromkodva az égbe emelte a gépet. – Kapaszkodjon! – szólt ki Gaucher úrnak, mellesleg feleslegesen, mert az kiberkezének teljes erejével tartotta magát a nyitott ajtóban. A szél berontott a fülkébe, ahogy Alicia ütközésig tolta a fúvókák energiáját. A bokrok felett siklottak, alig érintéstávolságban, mert a lány nem akarta, hogy az esetleges többi, rájuk vadászó gép könnyen észrevegye őket. Pontosan fél percig tartott a száguldás, aztán fékeztek, aztán ugrottak, aztán a sikló még megtett pár száz métert, és végül megszűnt egy ellobbanó lángcsóvában.

IX.

A robbanást mély, visszhangtalan csend követte. A mocsár apró neszei elhaltak, még az ágak zörgetését is abbahagyta a szél. Mindössze két ember vert csobbanó hullámokat a híg sárban, ahogy az életükért küzdöttek. Tehát megint itt vagyok, ahonnan indultam, szó szerint nyakig a mocsokban, összegezte Alicia a helyzetet, miközben kikászálódott abból a nagyobb tócsából, amibe szerencsésen beleesett. A helyzete csak annyival volt rosszabb, hogy most már mindössze fehérneműt viselt, mivel a saját rongyait a siklóban levetette. Akkor még úgy hitte, két pasas váltóruhájából is válogathat, aztán tessék, mi lett belőle! De nézzük a jó oldalát, egy ledflitteres díszruha tényleg nagyon alkalmatlan viselet a mocsárban, és annyi lélekjelenléte azért volt, hogy a fűthető takarót magával hozza, amikor kiugrott. Így Alicia elégedetten nézett szét, és a kusza, fekete ágak pókhálója mögött észre is vette Gaucher urat, aki két tócsával arrébb éppen kiemelkedett a sárból. Tüzetesebb megszemlélés után úgy tűnt, hogy haragszik. Leginkább abból, hogy fegyvert tartott a kezében. – Nem tehetek róla! – emelte hát magasba a megadás gesztusával a karját a lány, és magyarázkodva bevárta a férfit. – Elnézést, nem tudtam, hogy errefelé a gondos tulajdonosok bombát szoktak építeni a siklójukba, a saját kényes fenekük alá! Ezt elbarmoltam, oké, de amúgy jól sikerült az akció, hiszen élünk, nem? – Igen, jól sikerült – felelte Gaucher úr, csendes tárgyilagossággal, míg a sár nagy darabokban mállott le róla, és pontosan Alicia szívére célzott kiberkezével. – Túl jól. Halljam, kicsim, kinek dolgozol? Ki küldött a nyakamra és miért? Nem, mégsem haragszik, értelmezte a helyzetet Alicia. Hulla nyugodtan fog lelőni! – Senki sem küldött – kezdett védekezni, alig másfél méterre állva a nekiszegezett fegyvercsőtől. Ha a fickó még egy lépést tesz előre, talán lefegyverezhetem, villant fel benne a gondolat, aztán meg az, hogy Gaucher úr profi. Nem vélet- lenül tartja ezt a távolságot. Itt megint ki kell magyaráznia magát! – Kirándulni jöttem Kanadába. Pihenni, szórakozni, balekot fogni, ilyesmik. Semmi több! – Igen, amikor találkoztunk, én is azt hittem, hogy egy ügyes kis szélhámos vagy, és semmi több. De ez a mutatvány kicsit elgondolkodtatott! Te nem egy piti szerencsevadász vagy! – Tényleg nem vagyok piti! – ismerte el Alicia, mert ez igaz volt, a férfi pedig tovább kérdezett: – Tehát halljam, ki vagy és mit akarsz? Most már azt sem hiszem, hogy véletlenül találkoztunk! Miért akartál megismerkedni velem? – szegezte Aliciának, aki szélesen gesztikulálva védekezett, hogy csak úgy kopogott a talajon az ujjairól lecsapódó sár. – Akart magával megismerkedni a halál! Nem vágytam én a legnagyobb állatra a választékból, én egy kicsi balekot szerettem volna elkapni, akit átrázhatok, gyakorlásképpen! Tényleg tudok pár ügyes trükköt, hogy hogyan kell a lúzereket megkopasztani, csak azt akartam kipróbálni! Mi ebben a hihetetlen? – Addig rendben, hogy tudsz pár balekkopasztó trükköt. De például hol tanultál meg így siklót vezetni? – Otthon, anyámtól – felelte Alicia, mert amíg lehet, mondj igazat. És eddig lehetett. Innentől viszont nem, tehát letörten sóhajtott, mint akit rászorítottak a vallomástételre: – Régi, ausztrál katonacsaládból származom. Talán hallott is a nagymamámról, Mary West nyugalmazott vezérőrnagyról. Ha nem, majd nézzen utána! Szóval katonai iskolába jártam, jól bánok a fegyverrel, bármiféle gépet elvezetek bármiféle körülmények között, de végül nem léptem be a seregbe, hanem leléceltem otthonról. Örökre! Az agyamra ment a család, nem hiszem, hogy ezt annyira magyaráznom kellene. Szóval beintettem nekik, ők meg kitagadtak, a Föderációban ez manapság tucatsztori. Az én generációm már nem akar katona lenni, mi a szabadságot választottuk. A maga részéről meg ebben annyi a lényeg, hogy nem tartozom senkihez! Ide csak szórakozni jöttem. – És van erre bármilyen bizonyítékod? – kérdezett vissza Gaucher úr. – Mégis, honnan rántsak elő magának bármi bizonyítékot? – intett végig Alicia gúnyosan saját magán. Még mindig tetőtől talpig sár borította, de már málladozott lefelé, itt-ott sejtetve, hogy öltözete erősen hiányos. De Gaucher urat nem hatotta meg, hogy lassan már csak fehérneműben áll előtte, nemhogy egy megjegyzést, de egy pillantást sem szánt rá. És most már egyértelmű indulattal emelte meg a hangját: – Ha nem lenne világos, picim, engem ma valaki feldobott az ellenségeimnek, hogy merre repülök, ezért tudtak leszedni. Most éppen arra gondolok, hogy ez a valaki te voltál! És le is lőlek érte, méghozzá örömmel! Tommy a haverom volt, egy vacak golyóval nincs megfizetve a halála! Közben végig Alicia szívére célozva tartotta a fegyverét, és a lány tudta, hogy higgadtnak kellene maradnia, mert az efféle helyzetekben ez a túlélés kulcsa, de nem sikerült neki tökéletesen. – Hát ez már túlzás! – kezdett ő is kiabálni. – Én árultam el magát? Ezt a két lúzert is azért vágtam át és szereztem meg a siklójukat, mert egy csapatban játszom velük, világos! És ők is azért akartak megölni, mert nekik dolgozom! Tényleg, maga teljesen hülye! De én is az vagyok, hogy töröm itt magam ebben a rohadt mocsárban egy gengszterért! Megmentem az életét, leszedek egy siklót, és mi a hála? Ki akar nyírni! Kész, vége! Lőjön le, ha nem tetszik, de vége! Mentem! – vágta oda dacosan, ám nem mozdult. Éppen fegyvert fogtak rá. – Menjél nyugodtan! – intett a szabad jobbjával szélesen Gaucher úr, de a pisztolyt tartó bal keze meg sem rezdült. – Láthatóan klasszul boldogulsz egyedül is. Ezzel a siklóval is elszállhattál volna. Bele az örökkévalóságba, ha nem figyelmeztetlek az önmegsemmisítő rendszerére – vágta oda, és Aliciában csak ebben a pillanatban tudatosult, hogy pár perccel ezelőtt majdnem meghalt. Ő most már valóban csak egy hűlő hulla lenne, ha úgy döntött volna, hogy itthagyja a fickót. És milyen kevésen múlt az a döntés, fagyott meg a vér az ereiben. Nyelt egyet, és kicsit békülékenyebben folytatta: – Az a sikló már a múlté, azzal a nyomorult önmegsemmisítő rendszerével együtt, de azt komolyan javasoltam, hogy váljunk el. Mindkettőnknek ez lenne a legjobb. Higgye el, hogy nem árultam el magát, én meg elhiszem, hogy még ezzel együtt sem bízhat meg bennem. És ha ebben megegyeztünk, akkor engedjen el! Majd elsétálok valahova, hiszen engem nem üldöz senki. – Téged nem üldöznek? – kérdezett vissza csodálkozva Gaucher úr, aztán elkacagta magát. – Babám, te alig öt perccel ezelőtt nemcsak átvágtad, de ráadásul életben is hagytad Dinamit Rayant meg a fiúját! Nem tudsz olyan gyorsan és olyan messzire futni, hogy ne érjenek utol. És ha utolérnek, akkor egy temetésre való sem marad belőled! – magyarázta, és úgy tűnt, tényleg őszintén nevet, bár ettől a fegyvert még mozdulatlanul tartotta a kiberkeze. – Ugyan már, csak nem kicsinyesek ennyire! Kedves srácoknak tűntek, akik egészen ügyesen játszották a zsarut. Akinek van annyi esze, hogy elő tud adni egy civil ruhás nyomozót, az csak nem olyan piti, hogy utána fel akarjon darabolni! – mélázott el Alicia, aki magában őszintén bízott abban, hogy a két tag túlélte, de azért látta, hogy a férfi érvelésében is van némi ráció. – Egyébként meg az egyiket elgázoltam a siklóval, a másikat meg kilöktem repülési magasságban. Feltehetőleg meghaltak. – Ezeknek reflexeltek a végtagjaik, és fémmel vannak megerősítve a csontjaik. Plusz ebben az üzletben nincs olyan, hogy valaki „feltehetőleg” meghalt. Az ilyesmit mindig ellenőrizni kell. Meg egy jól célzott golyóval korrigálni az eredményt, ha az nem kielégítő! – Mondja maga! Én viszont úgy tanultam, hogy amin túlvagy, azzal ne törődj! Életben maradtak, és aztán? Előtte pofára estek, ez a lényeg! Ha meg megint előkerülnek, hát majd megint lehagyom őket. De ez akkor lesz probléma, nem most. Most az a problémám, hogy megmentettem valakinek az életét, aki le akar lőni érte. – Megmentetted valakinek az életét, aki cserébe megmentette a tiédet. És nem akarlak lelőni – tette el Gaucher úr határozott mozdulattal a fegyvert. – Logikus lenne, hogy te legyél az árulóm, de nem vagy. – Szóval hisz nekem? – kérdezett rá csodálkozva Alicia. – Nem. Dinamit Rayannak hiszek, aki olyan kapcsolatot alakított ki veled, hogy végül elgázoltad egy siklóval. Nem tu- dom ki vagy, és miért vagy itt, de ők ketten tényleg nem tartanak a csapatuk tagjának, és jelenleg nekem ennyi elég. Most még mindig arra teszem a tétjeimet, hogy veled több az esélyem a túlélésre, mint nélküled. Te meg majd eldöntöd, hogy kellek-e neked. – Tehát elenged? Ha akarok, akkor szabadon elmehetek? – Igen. Alicia kicsit gondolkodott, tekintete önkéntelenül is belesiklott a távolságba. Sár, tócsák, fekete bokrok. Sápadtfehér fénnyel megvilágított mocsár, és a belőle itt-ott kibukkanó, kisebb-nagyobb kőhátak. Mindez addig, ameddig a szem ellát, meg még annál is sokkal tovább. Benne két ember. Ha elindul, bármerre, akkor meg már egyedül lesz. Fejcsóválva nézett vissza a pasasra. – Számító egy gazember maga, Gaucher úr! – Ricardo. Szólíts Ricardónak – felelte a férfi, majd kezet nyújtott, nem a kiber balt, hanem a valódi jobbját. – Ricardo Gaucher. A Szaharai Unióból. – Alicia Star – mondta be Alicia azt az álnevét, amit a leginkább a magáénak érzett. – Alicia Star, Alice Springsből, meg nagyjából mindenhonnan erről a bolygóról. Aztán kezet fogtak a bemutatkozásra. Utána meg egy kicsit hallgattak, egymást méregetve. Hogy a férfinak mi járt a fejében, azt Alicia meg se merte tippelni. Ő arra gondolt, hogy nem helyes mindenféle uniós exbandatagokkal haverkodni. De erre a szövetségre most szüksége van, és ez a tag meglepően jó fej! Azzal együtt is, hogy eddig kétszer akarta lelőni. Ha hozzáveszi azt is, amikor Ripley kezében volt a fegyver, akkor háromszor. Másfelől viszont akárhányszor fegyvert foghat rá, ha végül nem húzza meg a ravaszt, rázta meg a fejét, és rámosolygott a fickóra. – Szóval most megyünk tovább gyalog abba a romos menedékházba? A férfi erre éppen csak vállat vont. – Nincs sok értelme továbbmenni. Petit Trapu nem csak egy siklóval és két fejvadásszal kerestet engem. Ennek a gépnek az eltűnését észreveszik a társaik, és hamarosan itt lesznek. – Remek! Szerezhetünk újabb siklót – derült fel Alicia, őszintén elmosolyodva, aztán kicsit eltöprengett. – Másodjára már tutira nem barmolom el! Gondolod, megoldás az ujjlenyomatzár becsapására, ha kesztyűben fogom meg az irányítókarokat? – Milyen kesztyűben? – kérdezett vissza a másik. – Bugyid sincs! – Bugyim van, és irtó mázli, hogy reggel kaszinós balekkifosztáshoz öltöztem, mert így melltartót is vettem – intett végig magán Alicia önérzetesen, bizonyítandó a lecsorgó sár által immár felfedett igazságot: csipkés bugyit és hasonló melltartót visel. – Bár ha már így említed, tényleg jól jönne még valami viselhető rongy! – tette hozzá, és egyértelműen végigmérte a férfit, aki még mindig a kaszinójában hordott elegáns ingben és nadrágban volt. És aki értette a célzást. – Ha most az jön, hogy adjam oda az ingem, hát frászt! Egyetlen okot tudok elképzelni, amiért levetkőzöm neked, de az most nem alkalmas! – Nem szorulok viseltes ingekre, mert előrelátóan loptam magamnak egy takarót – húzta elő sértetten Alicia a sárból a szóban forgó darabot. Ha így, hát így! A takaró vízlepergető anyagáról nyom nélkül csúszott le a sár, és még mindig kellemesen meleg volt. A lány direktlinkkel ellenőrizte, hogy működik-e még, és beállította a megfelelő hőfokot. Remélhetőleg az anyag felületén csillogó mikronapelem-panelek is kitartanak még egy kis ideig, bizakodott, aztán a monoszálas lakkal megerősített körmeivel arasznyi rést hasított a pokróc közepébe. Átdugta rajta a fejét, és kényelmesen elrendezte magán a puhán leomló anyagot. Csak ekkor tűnt fel neki a csend. Felnézett, Gaucher úr, azaz Ricardo gúnyosan mosolyogva figyelte. – Brazil népviselet! – válaszolt a lány a ki nem mondott kritikára. – Nem tréfálok, jártam Limában, ott az öregek még tényleg hordják. Poncsó a neve. – Akkor most megint tanultam egy új szót – visszakozott Ricardo, és Alicia a győztes büszkeségével vigyorgott bele a vízszintesen sütő napba. – Szóval, van bugyim, és lesz kesztyűm is, ha kell. A kérdés, hogy itt várjuk meg a menetrend szerinti következő siklót, vagy a forma kedvéért azért tegyünk úgy, mintha menekülnénk. – Nem fogom a sárban ücsörögve megvárni őket! Az úgy nézne ki, mintha feladtam volna. Lehet, hogy el fognak kapni, de előtte rendesen megfuttatom az üldözőimet! – húzta gúnyos mosolyra a száját Ricardo. – Megyünk tovább az eredeti cél felé. Bízunk Ripley-ben, hogy gyors lesz. Bízunk Petit Trapu embereiben, hogy ők meg lassúak lesznek. És ha mégis utolérnek, akkor újrapróbálhatod a siklószerzést. A kesztyű nem megoldás, de ha elindítasz egy vészrutint, mielőtt hozzáérsz az irányításhoz, akkor az feltehetőleg blokkolja az önmegsemmisítés beindítását is. – Logikus – bólogatott Alicia, aztán elszántan sóhajtott. – Menjünk! A férfi bólintott, majd még odadobta a lánynak a fegyverövét, amit az akkor hagyott hátra, amikor elindult megszerezni a siklót. Alicia elkapta, és felcsatolta a poncsó fölé. Így már egészen pofás és viselhető ez a takaró! – Extravagáns ez a… poncsó – kommentálta a látottakat Ricardo, aztán elfordult és továbbindult, mutatta az utat. – Az utolsót, aki beszólt a ruhámra, Csád Beachnél halászták ki a tóból, átvágott torokkal! – szúrt vissza Alicia, aztán ment ő is. A fehér napfény csillogott a sár tetején összegyűlt tócsákon, a bokrok fekete ágai szürke árnyékokat vetettek, a két ember pedig csörtetve haladt a sárban, még mindig az életükért küzdve.