Beleolvasó

J.Goldenlane: Papírtigris

Ezer szata emelte feje fölé a kardját. Ezer penge villant meg a felkelő nap fényében. Ezer torok rikoltott fel élesen, és szinte azonnal ezerszer ezer kiáltás verődött vissza a teret ölelő épületek kőfalairól. Gongszó szállt a széllel, és kinyílt a hatalmas, aranyozott kapu két szárnya. Őfelsége Natarasan Haramao Inata In-Tanata Sin, a Fény Őrzője, Ezer Kolostor Mestere, Minden Bölcsesség Forrása, a Földre Szállt Sárkány gyaloghintója befordult a Mennyek Kapujának terére. Ezer szata borult a földre, homlokával érintve a megkopott köveket.

I.

Sokan azt hiszik, jó dolog uralkodónak lenni. Mi több, sokan vágynak rá, hogy uralkodóvá válhassanak, sőt! Sokan vannak, akik előtt elég csak megcsillantani a hatalom és vagyon ígéretét, és már akár ölni is képesek érte. Pedig, valljuk meg őszintén, uralkodni meglehetősen unalmas dolog. Vegyük például Natarasan Haramao Inata In-Tanata Sin – a Fény Őrzője, Ezer Kolostor Mestere, meg a többi marhaságok – helyzetét. Őfelsége napi programja a következő módon fest. Először is napfelkelte előtt három órával felkel, méghozzá rikoltó rézkürtök szavára. (A rézkürt fontos, a hagyomány szerint arra figyelmezteti az uralkodót, hogy minden nap hozhat új háborút, amikor is a seregek élére állva kell megvédenie országát.) Aztán rituális mosdás, majd hatvan szolgája átöltözteti gyakorló ruhába, és a Hajnal Rózsás Mosolya terén gyakorol egy órát azzal a karddal, amivel az apja, és az apjának az apja, és az ő apjának az apja is gyakorolt már egy órát minden nap. Ezek után újabb fürdés, majd újból jön a hatvan szolga, és felöltöztetik császári díszbe, aztán gyaloghintóba ül, és átviszik a Felkelő Bölcsesség Csarnokába, ahol végre megreggelizhet. Aztán megint rituális mosdás, hatvan szolga öltöztet, majd gyaloghintó, és nyomás az Uralkodók Fényfalú Csarnokába. A csarnok előtti téren ezer szata köszönti, a kapun pedig pontosan napfelkeltekor kell belépnie. Ha késne vagy korán érkezne, az borzalmas katasztrófák legbiztosabb előjele lenne. Így nem késik, és nem érkezik korábban. (Bár mesélik, egyszer a nagyapja késett két szívdobbanást; ki is végezték a gyaloghintót vivő szolgákat, az Első, a Második és a Harmadik Ceremóniamestert, továbbá az összes szemtanút.) Miután megérkezett, visszavonul a csarnokba, ahol pontosan négy órát az államügyeknek szentel, fogadja az elöljárókat, a tanácsadóit, meg mindenkit, aki elég befolyásos ahhoz, hogy kicsikarjon egy audienciát az őfelsége körül lebzselő hivatalnokoktól. Aztán rituális mosdás, öltözés, egy óra meditáció a Halk Csalogány Dalának kertjében, majd mosdás, öltözés, és ebéd. Étkezés közben fogadja rokonait, szertartásos csókkal köszönti az éppen aktuális örököst (ez utóbbi fogyóeszköz, átlag kétévente meggyilkolják), ajándékot ad az épp kegyeiben álló feleségeinek, és közben a hagyomány szerint hetvenhét nádsípos zenész mulattatja nyekergő dalával a császári családot, mivel a nád, sajnálatos módon, központi helyen szerepel az ország címerében. Majd mosdás, öltözés, és jöhetnek a külföldi államok képviselői. Őfelsége mindössze fél órát szán rájuk, majd elvonul teázni. Ez a legszabadabb programpontja, ekkor maga választja meg, milyen zene szóljon, milyen témákról essen szó, és ekkor fogadja az éppen kegyében álló nagyurakat is. Az intrika és a mézes teasütemény pillanatai ezek, a napirend szerint pontosan két órát szánhat rá. Aztán mosdás, öltözés, meditáció és újabb egy óra gyakorlás, ez alkalommal szabadon választott fegyverekkel, vagy akár puszta kézzel. A vacsora a nap legünnepélyesebb része, ekkor őfelsége lediktálja azon isteni bölcsességet, ami aznap az eszébe jutott, fogadja a legnagyobb családok fejeit, nem ritkán azok fiait is, néha még külföldi vendégek is bejuthatnak. Este pedig mosdás, meditáció, és pontosan naplementekor őfelsége bebújik pihe-puha ágyikójába, ahol az aznapra választott felesége várja, és akinek igen komoly érdeke fűződik hozzá, hogy fiút szüljön neki, tehát nyugodt pihenésről szó sem lehet. Nos, így néz ki őfelsége napi programja, nagy vonalakban. És hogy a kép teljes legyen, hozzá kell tennünk, hogy Natarasan Haramao Inata In-Tanata Sin, a Fény Őrzője, Ezer Kolostor Mestere, Minden Bölcsesség Forrása, a Földre Szállt Sárkány hét éves korában örökölte meg a trónt.

II.

Az nyilvánvaló, hogy ha valaki körül hét éves kora óta ekkora felhajtást csapnak, az nem marad épeszű, legalábbis a szó hétköznapi értelmében bizonyosan nem. Bár ettől még jó uralkodó válhat belőle. Hisz szinte semmi dolga sincs, mindössze hallgatni a tanácsadóira. Őfelségének pedig jó tanácsadója volt, a vén és rókaeszű Jí-Lí nagyúr, Minden Csatornák Legfőbb Felügyelője, a Kolostorok Első Elöljárója, és még vagy fél tucat hangzatos címmel büszkélkedhetett a vénember, akinek messzebb ért a keze, mint ameddig ellátott a szeme. Képletesen, és szó szerint értve is. Öreg korára és vakságára hivatkozva nem is nagyon látogatta őfelségét annak hivatalos óráiban, inkább délután kereste fel, a tea ideje alatt. Dísztelen, hófehér gyaloghintóval érkezett, és személyi szolgája támogatta a csarnok ajtajáig, amin viszont mindig egyedül lépett be, hogy aztán szertartásosan a földre boruljon. – Kelj fel, öreg Jí-Lí, észrevettük, hogy beléptél – köszöntötte (általában rövid várakozás után) őfelsége, mire az öreg természetesen nem kelt fel, de felemelte a fejét, és ránézett a Földre Szállt Sárkányra. Már ezt sem tehették meg sokan, és ő sem ért vele semmit, lévén lényegében vak. – Ég szülte gyermeke az isteni sárkányoknak, lángoló szemed égeti vén testem, mely reszket az alázattól, hogy színed elé járulhat, liliomarcú ura mennynek és földnek egyaránt! Őfelsége kurta pislantással vette tudomásul a szokványos szóvirágokat. Bólintani nem bólinthatott, mert akkor leborult volna a fejéről a mindegy fél méter magas, aranyból és drágakövekből épített fejéke. Egy ilyen alkalmatosság alatt pedig nem igen lehet mozogni, hát őfelsége valóban úgy ült a trónus baldachinja alatt, mintha egy lenne a templomok szent szobraival; maga alá húzott lábbal, egyenes háttal, combjára támasztott tenyérrel. De mivel a tea a pihenés ideje volt, hát kicsit engedhetett a szokásos merevségéből, ami abban testesült meg, hogy derékövét és ruhájának gallérját kicsit meglazíthatta, illetve két szolga is állt mellette, és legyezte, hatalmas, hímzett selyemből álmodott legyezőkkel. – Végtelen kegyünkben tegnap rászántunk pár pillanatot értékes időnkből a játszmánk feletti elmélkedésre – szólalt még végül őfelsége, és közben intett is, mire az erre jogosult szolga azonnal a csarnok közepére tolta az elefántcsontból és ébenfából készült, huszonnégyszer huszonnégyes táblát. – A középső szablyással lépünk előre, ezzel utat adván a vörös vezérnek, mely úgy fog lecsapni védtelen bal szárnyadra, mint ahogy sólyom rebbenti szét a napfényben táncoló fecskerajt. És ahogy beszélt, a szolga előre tolta a megfelelő, arany-jádekő szobrocskát. – Bölcs lépés, igéző tekintetű ura életnek és halálnak, lángoló lendület feszíti és magában hordozza a gyors manőverezés ígéretét – dicsérte Jí-Lí, mivel ez volt az egyetlen reakció, ami nem vont maga után azonnali lefejezést. – Kénytelen leszek összefogni botosaimat, melyből három is áll a baloldali negyedben, buzgón imádkozva, hogy hálójuk megmentse a szárnyat, végtelen erejű Földre Szállt Sárkány. – Ostoba botosaidat úgy rázza le magáról büszke vezérünk, mint ahogy a királyi tigris veti le a sörényébe kapaszkodó majmocskákat. Ha valóban így cselekszel, csekély örömünket fogjuk lelni a gyors győzelemben. – Kívánságod parancs, égi felhők földre szállt gyermeke, hosszan fogom törni ostoba fejemet, hogy ragyogó szívednek jobban tetsző megoldást leljek, botor módon bízva, hogy megnehezítem fényes győzelmedet. – Legyen! – intett kegyesen az uralkodó. Nem volt sietős a parti, hisz még alig nyolc holdnapja játszottak, és éppen hogy csak túljutottak a megnyitáson. – Holnap majd meghallgatjuk, mire jutottál, ősz hajú felügyelője földi javainknak. De most nem leljük örömünket a játék feletti töprengésben, hát megengedjük, hogy más, érdekesebb apróságokkal szórakoztass minket. Jí-Lí engedelmesen a földhöz érintette a homlokát, majd ismét felnézett. – Napként sugárzó uralkodóm, mondd, elnyerte-e tetszésed csekély, földöntúli ragyogásodhoz méltatlan ajándékom, melyet tegnap küldtem neked? E szavak hallatán a trónus mellett álló Hutasin Laroto, az Alázatos Bölcsesség Könyvének Mestere kis híján szörnyethalt. Az illem szerint kérdést senki nem tehet fel az uralkodónak, bárki mást ezért kivégeztek volna. De Hutasin Laroto jól tudta, hogy mily végtelen Jí-Lí hatalma, hát nem tett eleget kötelességének, és nem kiáltott az őrségben álló szatáknak. Annál is inkább így tett, mivel a Földre Szállt Sárkány ajkain halovány mosoly jelent meg. – Kedvünket leltük a furcsa aromájú füstölők illatában, melyek titokzatos, idegen kertek levegőjét idézték elménkbe. Különös, hogy barbár származásuk ellenére mosolyt csaltak ajkunkra. – Földi por felett élő gyermeke az égnek, a csatornák barbár városa sok értékes kincset rejt, hisz a dölyfös erinek hosszú ideje hurcolják bűzös odújukba a Napkelet fénylő drágaköveit. Népeddel együtt áldom fényes bölcsességedet, hogy kegyesen fogadni méltóztattad a Híd Házából származó férfiút, és új kereskedelmi egyezményt hagytál jóvá. Ezen egyezmény nyomán az erin drágakövek úgy sorjáznak majd át kincstáradba, mint ahogy az anyakancát követi a fürge léptű kiscsikó. – Így ítéltük helyesnek – felelte közömbösen őfelsége, nem igazán érdekelte a kérdés. – Bár elménkben az is megfordult, hogy talán a rókalelkű erinek kijátsszák majd a szerződés szavait, bolond ostobaságukban fejükre vonva mennydörgő haragunkat. – Végtelen bölcsességed kijátszani ki lenne képes, földi képmása a menny ragyogásának? – szörnyülködött Jí-Lí, aki egy pillanatig sem félt, hogy az erinek megpróbálják becsapni őket. Tehette, hisz ő fogalmazta a szerződést, mint ahogy ő hozta tető alá a tárgyalásokat is. – Ám ha fényes orcádat ily gondolatok felhőzik, ura hegyek magasának és tengerek mélyének, hát pecsételd meg a szerződést vérrel! A Híd Házának pavilonkertedben vendégeskedő férfiúja nőtlen. Válassz ifjú unokahúgaid közül egyet, kit majd nászágyába vezet. – Oktalan módon magasra vetett tekinteted szürke köddel fedte el elmédet, jó tanácsadónk? – vonta össze a szemöldökét őfelsége. – Nem kívánjuk a barbárokat megajándékozni atyánk véréből származó fiúgyermekkel. Jí-Lí azonnal összegörnyedt, homlokát kétszer a padlóba verte, majd úgy maradt. – Ég gyermeke, öregségem immár maradék eszem is elvitte, haszontalan szolga vagyok, aki már arra sem jó, hogy előtted a porban csússzon. Légy kegyes, engedd meg, hogy véget vessek szenvedéseimnek, magam vágva el életem vékony selyemfonalát, ám előtte adj még egy utolsó szót! Engedd meg, hogy egy végső tanáccsal megenyhítsem végtelen haragodat, Földre Szállt Sárkány! – Legyen, vén tanácsadónk, beszélj! – Ha egy unokahúgod férjhez is megy a barbárokhoz, azt megkövetelheted, hogy itt éljen, pavilonkertedben, és itt nevelje gyermekeit is. Így két bilinccsel láncolod meg a Híd Házából származó férfiút, részben itt kell élnie, ahol örökkön felügyelhetjük tetteit, részben pedig gyermeke élete a mi kezünkben lesz. Őfelsége hosszan gondolkodott a javaslaton, végül kegyesen elmosolyodott. – Tanácsod elnyerte tetszésünket, így eltekintünk életed vékony selyemszálának elvágásától. Holnap pedig meggondoljuk, hogy melyik unokahúgunkat tiszteljük meg a keggyel, hogy mennyszülte személyünknek tetsző dolgokat cselekedhet. Jí-Lí hosszan hajlongva köszönte meg őfelsége dicsérő szavait. Mellesleg ő már holdnapok óta tudta, hogy az árva, éppen kiházasítandó korba lépő Ji-Mir hercegnőt fogja elvenni az idegen barbár.

III.

Nathen Siwa Horatio fáradtan dőlt hátra a selyempárnákra. – Eh, ostoba, rizszabáló banda! Ehetetlen a főztjük, az asszonyaik tetőtől talpig selyembe burkolódznak, tenyérnyi teret sem hagyva a férfitekintetnek, és torokmaró italaik otthon folttisztítás céljára sem lennének elég jók. Már hogy csak a leglényegesebbeket emeljem ki ennek az átkozott országnak borzalmasnál borzalmasabb jellegzetességei közül. De tudod, ezen kellemetlenségekkel még csak meg is barátkoznék. Amit sosem fogok megszokni, az a székek hiánya. – Pár napja Benedicto jelentette, hogy végre talált egy asztalost a pavilonkert egyik szolganegyedében. Ostoba iparosnak tűnik, de azért csináltathatunk pár egyszerű, tábori széket – felelte engedelmesen a fal mellett álló, nyurga árny. – Ugyan, Garim, most már minek? Hamarosan megyünk haza – legyintett Horatio, és fenékig ürítette jóféle, narún vörösborral telt kupáját. – Tényleg, az vén vakegér elmakogta már a betanított szöveget a császárnak? – kérdezte aztán hirtelen. Nathen Siwa Garim mosolyogva bólintott. – Ma sor került rá, kedves unokabátyám. A tea ideje alatt adta elő a kis mesét, és a császár meg is ette az egészet, szőröstől, bőröstől, mint ahogy bagoly lenyeli az egeret. – Jaj, Garim, kérlek, hagyd a szóvirágokat! – csattant fel Siwa Horatio. – Szétszakad a fejem, ha csak meghallom ezeket a nyakatekert morin hasonlatokat. – Ahogy óhajtod. Ha csak a lényeg érdekel, az fél mondatba összefoglalható. Hamarosan összeházasítanak egy morin hercegnővel. Ma döntött az uralkodó. – Ki hozta a hírt, mennyire megbízható a forrás? – Teljesen. Az uralkodóherceg egy szolgája, ha jól emlékszem a címére, egyenesen a Mézes Sütemények Tálcájának Első Hordozója jelen volt, ő értesített minket. És garantáltan megbízható, fülig belehabarodott a kis Sigranába. – Ugye, hogy jó ötlet volt elhozni a kis szajhát? – Persze, de… – és itt egy kurta pillanatig habozott a fiatal férfi – de kérlek, óvatosabban látogasd esténként! Nem mintha jogom lenne beleszólni, egyszerűen csak nem lenne kellemes egy botrány most, hogy immár reménybeli vőlegénye vagy egy hercegnőnek. – Ne aggódj, mától nem keresem fel. Tudom, hogy ügyelni kell a látszatra, és tudom azt is, mit jelent nekünk ez a házasság. Ha a kezünkben lesz egy gyermek, aki a kedves nagyapa vére, szinte bármire rávehetjük ezt a rizszabáló bandát. – Ha jól jönnek össze a dolgok – morogta az orra alá a fiatalabb férfi, aztán felkapta a fejét. Kintről, a vékony papírfal másik oldaláról neszezés hangzott fel. Siwa Garim azonnal ugrott, szemmel követhetetlen gyorsasággal rántotta félre a tolóajtót. A másik oldalon majdnem meghalt ijedtében a vén, fogatlan szolga, aki kezében gyertyával éppen a terasz lampionjainak a meggyújtásán fáradozott. – Ki vagy, te vénség! – kiáltotta Garim, és nekiszegezte kardját az öreg torkának. – Ölj meg, nagyúr, ha vétettem ellened, porban fürdő életem mit sem ér, ha harag lángját gyújtotta szívedben! – hadarta az morinul, majd földre vetette magát, és homlokát vagy fél tucatszor nekicsapta a terasz fapadlójához. – Hagyd öcsém, csak egy szolga – legyintett odabent Horatio nagyúr, és unottan töltött még egy pohárral magának az ezüst kupába. – Hogy is lenne képes átfurakodni a szoba köré vont őraurán? Garim pedig kis habozással, de végül szó nélkül becsukta az ajtót. A vén cseléd egyedül maradt az egyre sötétedő alkonyatban. Kicsit még mozdulatlanul várt, majd mikor úgy érezte, mégsem ölik meg, gyorsan talpra pattant, és sietős léptekkel elinalt a pavilonkert sötétjében. A fényes tekintetű Jí-Lí nagyúr örülni fog az általa hozott híreknek!

IV.

Ji-Mir hercegnőt édesanyja csak Foltos Macskácskának nevezte, mivel a hercegnő a morinokra oly nagyon nem jellemző módon szeplős volt. De persze azt a kis hibát könnyen el lehetett kendőzni, mindössze egy kicsit több rizsport kent az arcára az öltöztető cseléd. A teste többi részében viszont nehezen találhatott hibát bárki, alacsony volt, nádszálkarcsú, macskaszemű, ráadásul tizenhat éves, ami a morinok szerint a legideálisabb kor egy lány számára. Térdéig érő, fekete haját általában egy fonatban hordta, kivéve az ünnepélyes alkalmakat, mikor vagy negyven ezüst csengettyűcskével megvariált, hagyományos frizurát viselt, no meg számtalan díszruhájának egyikét. Ezen felül volt még sok maréknyi ékszere, két gyaloghintója, több tucat szolgája, meg persze egy pavilonja, nagybátyja, a Földre Szállt Sárkány pavilonkertjében. De ezen felül semmivel sem rendelkezett. Napi szabad ideje például percekben volt mérhető, és úgy általában, az emberi élet legelemibb apróságait is megtagadta tőle a sors, azzal az egyszerű húzással, hogy annak született, akinek. Bár nagybátyjánál lényegesen jobban járt, azon szempontból, hogy őt csak négy cseléd öltöztette, napjában vagy fél tucatszor, akik közül egyik bizalmas barátnője, személyi szolgája volt. – Meglátod, hercegnő, deli vőlegényt választ majd neked a tökéletes Földre Szállt Sárkány! – vigasztalta aznap este is Nárciszszirom, amikor az uralkodó magához kérette, és bejelentette, hogy hamarosan megházasodik. – Hisz oly sok büszke tekintetű nagyúr jár a pavilonkertben! Lehet, hogy egyik meglátott, mikor éppen sétáltál a Hattyúk Hét Tavánál, vagy talán akkor akadt meg valakinek a szeme rajtad, amikor pár holdnapja égi nagybátyád kegyeskedett megengedni, hogy vele vacsorázz. Ji-Mir elgondolkodva félre fordította a fejét, majd gyorsan vissza is kapta egyenesbe, mivel szolgálólánya éppen a haját fésülte. Már az esti lefekvéshez volt öltözve, a többi lányt már elküldte, az erkölcsére folytonosan felügyelő öregasszonyt is elnyomta az álom a sarokban, így kettesben beszélhettek. – Ez igen valószínű, hisz ki más láthatta volna meg szépséges, nádkarcsú alakomat, mint egy, a pavilonkert legbelsőbb részeibe is bejáratos nagyúr? – felelte végül. – Látod, hercegnő, nem kell félned! Bizonyosan jó férjed lesz, és nyilván azt is megengedik neked, hogy legkedvesebb holmijaidat magaddal vidd urad házába. – Remélem, téged megtarthatlak! – sóhajtott önkéntelenül a hercegnő. – De mi lesz, ha a férjem ostoba, esetleg rossz szagú, púpos, fogatlan és vén? – vonta össze aggodalmasan a szemöldökét. – Hercegnő, kérlek, ne fintorogj, mert idő előtt megráncosodik az arcod! – feddte meg azonnal Nárciszszirom, majd óvatosan elkezdte befonni úrnője haját. – Ám, ha érdekel, hogy milyen lesz a férjed, a nagyanyámtól tanultam egy titkos módszert. – Titkos módszer? – Bizony! Nagyon egyszerű, fogni kell egy kis darab rizspapírt, lehunyt szemmel a házasságra gondolni, és négyszer meggyűrni a lapot. Akkor az ki fogja rajzolni a jövendőbelid arcát. – Ez biztosan működik? – Persze, a papír bizonyosan kirajzolja annak a férfinak az arcát, aki szívbéli kedvesed lesz, aki majd először fellebbenti a fátylat arcod elől, aki első férfiként csodálja meg tiszta szívéből csodás vonásaidat, és ezen felül is ki tudja még miféle dolgokat cselekszik, amiket ki sem merek mondani, mert felsorolásuk megakasztaná a nyelvem, és pírt vonna az arcomra, ami miatt szégyenkezve le kellene szegnem a fejem. Higgy nekem, mert nagyanyámnak valóra vált a jóslat! Ő egy félszemű férfit látott, és a házasságuk másnapján ki is verték a nagyapám egyik szemét – bizonygatta a lány. – Ez nem túl bíztató – jegyezte meg szkeptikusan a hercegnő, majd döntött. – Jó, kipróbáljuk! Siess, az illatszeres tasakok közül ürítsd ki az egyiket! Mondjuk a jázminszirmokat, azt sosem kedveltem. Gyorsan, érdekel, mit mutat a papír. – Azonnal! – pattant talpra Nárciszszirom, és odatipegett az illatszereket tartalmazó ládikóhoz, kinyitotta a tetejét, és kivette az egyik papírból hajtogatott tasakot. – Az nem baj, hogy már van rajta pár gyűrődés? – kérdezte a hercegnő, aki nyakát nyújtogatva leste a lány minden mozdulatát. – Dehogy, azt majd leszámítjuk a végső képből – bíztatta Nárciszszirom, és kisimította a papírlapot, majd szertartásos komolysággal átadta úrnőjének, aki óvatosan, félve vette át. – Tehát behunyom a szemem, a házasságra gondolok, és négyszer meggyűröm a lapot. – Igen, de óvatosan, mert különben csak egy alaktalan papírgalacsin lesz belőle. Tudom, már kipróbáltam! Ji-Mir hercegnő kicsit biccentett, majd nagy levegőt vett, becsukta a szemét, és négyszer ökölbe zárta a kezét. Aztán óvatosan maga elé emelte a papírgombócot, és kinyitotta a szemét. – Ó, ezer hajló nádra, ez borzalmas! Ráncos lesz és fogatlan! – nyögte, és földhöz vágta a lapot, majd az arca elé kapta a kezét, és végigvágódott az ágyon. Testét hangtalan zokogás rázta meg. – Dehogy, dehogy, nézd hercegnő! – kapott az eldobott gombóc után Nárciszszirom, és gyorsan úrnője mellé térdelt az ágyra. – Ezt néha képletesen kell érteni. Nem is biztos, hogy pontosan az arca. Nézd, innen olyan, mintha valami állat lenne, egy lapuló, ugrani kész kutya. Nem is kutya, egyenesen tigris, nézd a fejét, milyen széles és erős! Ji-Mir kis habozás után abbahagyta a sírást, kipislogott az ujjai közül, és rámeredt Nárciszszirom kezében tartott izére. Igen, így, ahogy a lány előadta, tényleg lehetett tigrisnek nézni. – Ez mit jelent szerinted? – Hogy harcos lesz, büszke és legyőzhetetlen, mint ahogy a királyi tigris is félelmet nem ismerő, zsákmányt soha sem elszalasztó vadásza a vadonnak! Boldog leszel mellette, hercegnő – suttogta mámorosan a lány, aki mellesleg sosem ment a szomszédba némi optimizmusért. És hozzá oly meggyőző tudott lenni, hogy hamarosan úrnője is elmosolyodott, és ismét hajlandó volt kezébe fogni a lapot. Még amikor lefeküdt, akkor is tenyerére fektetve tartotta. Hosszan szemlélte a teraszról bevilágító lampionok fényében. Néha nem tűnt többnek, mint egy amorf papírgombócnak, néha viszont tisztán látta az ugráshoz készülő tigris megfeszülő, büszke alakját. – Tigris, tigris… – suttogta végül maga elé, amikor álmosan lehunyta a szemét. – Papírtigris… És a kis galacsin kigördült a kezéből.

V.

Ho Tarasin Mitana szata volt, azaz testőr. Hogy pontosak legyünk, a mennyszülte Földre Szállt Sárkány testőre. Nem régóta, mindössze két napja tette le az esküt, huszonhárom társával együtt, és most, amikor új szállása felé tartott, most is ez járt a fejében. Nyugodtan állíthatjuk, hogy éppen gondolkodott. Mivel erre nem tanították, hát kissé nehézkesen haladt az elméje békéjét feldúló indulatok és érzelmek összefésülésével, de konok kitartással próbálkozott. A fő problémája az volt, hogy immár valósággá vált az álom, amire oly sok éven át vágyott, immár tényleg testőre volt a legmagasabban született Földre Szállt Sárkánynak. És aki ezt elérte, az mi másra, mi többre vágyhat még? Különösen az ő alacsony származásával! Ho Tarasin Mitana egyszerű nemesek korán elárvult, sokadik gyermeke volt, akit legidősebb bátyja kegyesen beíratott az egyik jó nevű kolostorba, ahol szatákat képeztek, hogy ott tanulja ki a harc művészetét. Négy éves volt, mikor a kapu becsapódott mögötte, és tulajdonképpen onnan számolta élete kezdetét. Hogy előtte hol és hogyan élt, arra már rég nem emlékezett. A kolostorban, kisgyermekként, igen egyszerű vágyai voltak. Még egy tányér rizs, egy puhább pokróc, majd kicsit később az egyszerű túlélés a kegyetlenebbnél kegyetlenebb próbák alatt. Aztán ez valahogy megváltozott. Lassan többet akart a puszta létezésnél, jobb akart lenni, a legjobb társai között. Gyorsabban futni, messzebbre ugrani, kitartóbban úszni. Kiérdemelni nevelői odafigyelését, esetlegesen dicséretét. Bár érzése szerint sosem ő volt a legjobb, de többször megesett vele, hogy a mesterek egyike elismerő szavakkal nyilatkozott róla. A teste pedig engedelmes szolgaként követte akarata parancsát, futott, ugrott, úszott, majd végtelen kitartással gyakorolta a lélekölően monoton mozdulatokat a különféle fegyverekkel. És ennek nyomán ismét magasabbra vetette a szemét, immár szata akart lenni, elit testőr, sziklánál biztosabb támasza urának. Álma pedig valóra vált, szata lett. De nem rendelték senki mellé, a vizsgán elért jó eredményei alapján tovább képezték, hogy felkészítsék a nagy megtiszteltetésre, mely szerint akár a kimondhatatlan nevű Földre Szállt Sárkány szatájává válhat. Addigi nevelése sem volt gyengédnek nevezhető, de onnan kezdve pillanatnyi pihenőt sem kapott. A harcot immár nem csak imitálták társaival, és néha bizony túlszaladtak a pengék. Egy alkalommal oldalba szúrták, egyszer kificamodott a válla, és egy ügyetlen esés miatt majdnem teljesen összetörte magát, de végül csak a jobb lábára sántult le átmenetileg. Mivel mindannyiszor meggyógyult, mindannyiszor tovább tanulhatott, végül pedig kivívta mesterei megelégedését. Morat-Sin városába küldték, ahol részt vehetett az utolsó vizsgán. Túlélte, ezzel elérve a majdnem lehetetlent; az egyetlen Földre Szállt Sárkány szatája lett. Két napja tette le esküjét. Két napja marták a lelkét furcsa kételyek. Elméje azon zugában, ahol eddig mindig valami cél fénylett, most csak tompa, viszkető üresség kongott. Mit tűzhet maga elé most, hogy mindent elért? Mikor végre rájött, hogy mi a baja, a meditáció óráiban hallott bölcsességekhez fordult válaszért. Mi mást is akarhat a Földre Szállt Sárkány szatája, mint meghalni uráért? Dicső küzdelemben, igaz harcban, elé állva egy kilőtt nyílvesszőnek, vagy testével fogva fel egy kardvágást, amit a legmagasztosabb uralkodónak szántak port zabáló, mocskos arcú orgyilkosok. Tudta, hogy valami ilyesmire kéne vágynia. De maga előtt sem tagadhatta, hogy más motoszkál a lelke mélyén, és mivel arra nevelték, hogy sose hazudjon, még magának se, hát utána nyúlt a felvillanó kis érzésnek, nyakon ragadta, és a szemébe nézett. Nos, alapvetően nem volt kifogása egy nagy, dicső harc ellen, ahol uráért küzdhet. De nem akart meghalni. Kénytelen volt megvallani; ő bizony arra vágyik, hogy elé álljon annak a kilőtt vesszőnek, és túlélje, elnyerve ezzel a leghatalmasabb földi úr kegyét… Megrázta fejét, és elszégyellte magát. Ez nem való egy szatának! Dicsőségre vágyni? Hogyan is lenne rá méltó! Hisz a dicsőség örökkön ragyog a Morat-Sin Birodalom felett, minden szata élete és halála mindössze egy újabb kavics magasba törő ormain, melynek földi megtestesítője a legfényesebb Földre Szállt Sárkány. Ő valóban dicsőséges, magasztos arcáról pedig minden szatájára visszaverődik ezen dicsőség fénye. Mindre, egyszerre, de egyikre sem külön. Egyik sem több, mint a másik, mind csak arctalan eszköz. Ismét megrázta a fejét, és eldöntötte, hogy a másnapi meditáció alatt ezen fog gondolkodni. Vissza kell nyernie lelki békéjét, hisz különben hogyan szolgálhatná urát, hogy lehetne méltó viselni a vállára vett nehéz terhet, vélekedett, és belökte cellájának ajtaját. Négyen laktak a kis kőpadlós helyiségben, négy frissen felavatott szata, akik különböző kolostorokból érkeztek. A nagyhangú Torana Isamin, akit csak Vörösorrúnak neveztek, az alacsony, örökkön huncut tekintetű Hatarasima, szintén árva gyerek, meg a jó kedélyű Ji-Sin-Bo. Most mindhárom társa bent volt, és mivel mély elmélkedése miatt kopogás nélkül nyitott rájuk, teljesen világosan látszott, hogy éppen kockáztak. A levegő megfagyott, mind a négyen mozdulatlanná dermedve várták, hogy valaki megszólaljon. Végül Ji-Sin-Bo jutott legelébb szóhoz, szélesen elmosolyodott. – Ho Tarasin Mitana, jó, hogy jössz! Tedd be az ajtót magad mögött, ülj közénk! – Attól tartok, nem lenne helyes így cselekednem. Ti tiltott szerencsejátékot játszotok, amiért tíz korbácsütés lesz a jutalmatok. Én igazán méltatlannak érzem magam, hogy ezt az elmét megvilágosító büntetést veletek együtt szenvedjem el, Ji-Sin-Bo. – Ugyan, Ho Tarasin Mitana testvérem, félreértesz minket. Csak földi vagyonunkat számláljuk, azért van kirakva elénk ez a pár érme, a kockák pedig értékes régiségek, amik árát most próbáljuk felbecsülni. Ülj közénk, ha van ezüst- vagy aranyjószágod, amit megszámlálnál, és kérlek, csukd be végre az ajtót, mielőtt valaki benéz, és esetleg félreérti buzgalmunkat! – Nem hiszem, hogy lenne megszámlálni való pénzem, és azt is nehezen képzelem, hogy ti ilyesmivel foglalkoznátok. – Csak nem hazugnak tartasz engem, ki testvéred vagyok harcban és halálban? Ha így lenne, bizony tenyerembe kéne fognom a nyakadat, és addig szorítani, míg az ártó démonok, melyek elfedik szemed tisztán látását, végleg kiszöknek a szádon – vélekedett Ji-Sin-Bo, miközben felállt a földről, és tettre készen közelebb lépett. Két társa árnyékként követte. – Nem vádolnálak titeket hazugsággal, jó testvérek, ám most jut eszembe, elfelejtettem imádságra betérni a Hófedte Csúcsok Csarnokának szentélyébe, ami hiányosságomat gyorsan pótolnom kell – hadarta Ho Tarasin Mitana, és már sarkon is perdült. Az ajtót nagy lendülettel vágta be maga mögött, aztán futott, egyenesen a szentélyek csarnokai felé. Az éjszakát buzgó meditációval töltötte az egyik teremben, ahol végül sikerült elrejtőzködnie, és azon elmélkedett, hogy vajon mit tegyen? Az világos, ha kérdezik, nem hazudhat, de el kell-e árulnia önként és magától testvéreit? Nem jutott döntésre, ám másnap reggel megoldódott a dilemmája. Az egyik felügyelő felsorakoztatta az újonnan felesküdteket, és megkérdezte, hogy ugyan négy fiatal szata miért rohangált tegnap délután kerge birka módra a kolostor folyosóin? Erre pedig nem tehetett mást, megmondta az igazat. Három társát a megérdemelt korbácsütések mellett még két napra be is zárták az egyik pincegödörbe. – Ho Tarasin Mitana elvesztette előttünk a becsületét – morogta bele az éjszakába a megbilincselt Ji-Sin-Bo. – Gondoskodnunk kell róla, hogy a legfényesebb Földre Szállt Sárkány, és annak porban kúszó hivatalnokai előtt is elveszítse. – Így legyen – bólintott komoran a mellé láncolt Vörösorrú Torana Isamin. – Legyen – sóhajtott a kis Hatarasima is. Közben Ho Tarasin Mitana egyedül feküdt cellájában, és aggodalmasan tekintett a jövőbe, mindaddig, míg el nem nyomta az álom.

VI.

Hagyományok szerinti, fényes ceremónián ismertették össze Ji-Mir hercegnőt jövendőbelijével. Még a leghatalmasabb Földre Szállt Sárkány is részt vett az ünnepségen, az ő baldachinos trónusa előtt vonultak fel a jegyesek. Előbb a hercegnőt kísérte be két idősebb nemes asszony, sípok és dobok muzsikájára. Ji-Mir előírásszerűen földig hajolt nagybátyja előtt, hajában csilingeltek az ezüst csengettyűk, lefátyolozott arcán nem tükröződtek érzelmek. Aztán illendően félre állt, és lesütötte a tekintetét. Merthogy ekkor lépett be a vőlegény, akire ő nem nézhetett rá, egészen az esküvő napjáig. Ám persze leselkedett a szeme sarkából. És majdnem elájult. Egy erin?! Mert hisz barbár volt, ez jól látszott a belépő, középkorú férfin. Hiába viselt hagyományos, morin selyemruhát, hiába takarta vastag rizspor az arcát, festette hollófeketére derékig érő, egy fonatba font haját, a szeme elárulta. Égszínkék volt az, Ji-Mirt leginkább valami télhozó démon jeges tekintetére emlékeztette. És magas is volt az idegen, jó fejjel magasabb a jelen lévő morin méltóságoknál, konok arcú, kegyetlen lelkű. A hercegnő legalábbis kegyetlennek és félelmetesnek látta. De ennek ellenére rezzenéstelenül csinálta végig a ceremóniát, csak akkor sírta el magát, amikor visszavonulhatott pavilonjába, és egyedül maradt cselédéivel. – Ó, láttad, Nárciszszirom, láttad kihez akarnak hozzáadni? – zokogta, míg a lány elkezdte lebontani bonyolult frizuráját. – Ó, mit bánnám, ha púpos, öreg, fogatlan és rossz szagú férjet szánnának nekem, de legalább ember lenne, nem egy erin állat! Ó, Nárciszszirom, megcsalt a jóslatod, nem tigris lesz az én jövendőbelim, hanem csak egy kutya! Nem is kutya, inkább hiéna vagy földön mászó féreg, mocskos állatok tisztátalan ivadéka. Ó, én szerencsétlen! – Ne sírj, hercegnő, hisz azt is mondta égi nagybátyád, hogy itt élhetsz a pavilonkertben, mert férjedet is befogadja, mintha családja tagja lenne. Szinte semmi sem fog változni az életedben. – Ó, csak épp szolgája leszek egy mocskos erinnek, aki bármikor megnézheti szépséges arcomat, meg ki tudja még, miféle borzalmakat tehet velem. – Ne sírj, hercegnő, kivörösödik a szemed, és elveszted szépséged… – Kit érdekel a szépségem! – sikoltott Ji-Mir, és kitépte a fésűt a lány kezéből, majd még ugyanazzal a lendülettel belevágta a vagyont értő üvegtükörbe. – Csillapodj, úrnőm! – könyörgött Nárciszszirom, de a hercegnő meg se hallotta. – Meg akarok halni! – kiabálta, majd felborította a pipereasztalkát, talpra pattant, és kirohant a teraszra. Nárciszszirom egyedül nem is tudta visszarángatni, két öregasszonynak is segítenie kellett. Jó óra telt el, mire megnyugtatták annyira, hogy ne akarjon világgá szaladni. Másnap az égi Földre Szállt Sárkány hivatalnoka kereste fel, és pecsétes papírról felolvasta az uralkodó üzenetét, melyben megfeddi unokahúgát a hozzá méltatlan viselkedésért. Ji-Mir földre borulva hallgatta végig a dorgálást, és engedelmesen bocsánatot kért. Hogy bűnbánatát megerősítse, könyörögve kérte nagybátyját, hogy az engedélyezze neki az erin nyelv megtanulását, remélve, ezzel örömöt szerezhet jövendőbelijének, akinek ő, mint engedelmes morin asszony, mindenben kedvére szeretne tenni. Az uralkodó ebbe kegyesen bele is egyezet, így Ji-Mir onnantól kezdve buzgón tanult. És igyekezett nem gondolni arra, hogy mi vár rá.

VII.

A Földre Szállt Sárkány elégedetten elmosolyodott. – Mit sem ér igyekezeted, vak szolgánk, hogy élvezetessé tedd számunkra a játszmát! Láthatod, hiába vontad össze szablyásaidat, hogy megerősítsék a botosok hálóját, vörös vezérünk megsegítésére készen áll a két lovas – intett, mire a szolga megtette a megfelelő lépést. – Bölcsességed elvakítja elmém, megigéző tekintetű fia a fellegeknek – hajlongott Jí-Lí, és komolyan belegondolt a következő lépésbe. Egyik oldalon az állt, hogy bár a császár határozottan jó játékos volt, ám azért nem megverhetetlen. Ezen felül a nagyúr tudta, ő még túl is élhetné a győzelmet, az uralkodó őt nem végeztetné ki ezért a borzalmas felségsértésért. Nem végeztetné ki, de rosszkedvű lenne, és Jí-Lí ezt mindenképpen el akarta kerülni. Más oldalról viszont, ha a császár észreveszi, hogy ő hagyta magát, hogy szánt szándékkal veszített ellene, akkor még haragosabb lesz, mint egy esetleges vereség után. Ennek a fényében alaposan meggondolta a következő lépést. – Attól tartok, utolsó próbálkozásként talán fekete vezérem felé leszek kénytelen fordulni. Ha a bal szárnyra rendelem, tán mérsékli oly meggyőző fölényed, napfényarcú fia a mennynek – döntött végül. – Ez talán tényleg elegendő lesz, hogy még egy ideig tartsd a határaidat, de fényes bölcsességünk erre is talál majd megoldást – jelentette ki a császár, és Jí-Lí megnyugodott. Mint általában, most is meglelte hát a helyes lépést, aminek nyomán úgy döntött, neki tetsző irányba terelheti a beszélgetést. – Mi lenne az, mi akadálya lehetne szárnyaló elmédnek, mely oly könnyedén söpri félre a földi gondokat, mint ahogy a tenger égre törő hullámai mossák tisztára a parti sziklákat a nagy viharok tombolásában – koccintotta fejét a padlóhoz, és jól tudta, mi lesz erre őfelsége válasza. – Bár senki és semmi nem lehet ellenfelünk e földi világon, mégis van, aki ostoba próbálkozásaival lassan magára vonja helytelenítő pillantásunkat – komorult el őfelsége, a nagyúr várakozásának megfelelően. – Ki lehet ily ostoba? – csodálkozott el azért látványosan, és még vagy kétszer a padlóba verte a fejét. – Élet és halál ura, adj parancsot, hogy szatáimmal magam vonuljak a porban fürdő hiéna bűzös odvába, és magam fojtsam meg a te megelégedésedre, fénylő tekintetű sárkány. – Ezt szívünk szerint elkerülnénk, mivel egyelőre helyesnek látjuk megkímélni a Híd Házából való barbár állat életét, bár érthetetlen viselkedése immár árnyékot von fénylő arcunkra. Ahelyett, hogy örömmel fogadná a kegyet, hogy egy unokahúgunkat feleségének adjuk idegenben született személyének, és énekelve táncolna a boldogságtól, ostoba kifogásokat keres, hogy elhalassza az esküvőt. Állítja, hogy családja vénjeinek engedélye nélkül nem házasodhat, és hogy Házának öregjei csak akkor adják áldásukat, ha láthatják jelölt menyasszonyát. Végtelen a harag szívünkben, hogy feltételeket mer szabni nekünk. – Égi Földre Szállt Sárkány! Szívem oktalan hevességgel vágyik rá, hogy megosszam veled tanácsomat, mely pedig semmi újjal nem szolgálhat neked, hisz bizonyosan magad is gondoltál már rá – vezette elő a szokott udvariassággal Jí-Lí azon elképzelését, ami miatt egyáltalán szóba hozta a kérdést. – Megengedjük, hogy beszélj! – intett kegyesen az uralkodó. – Ha kívánják, engedd el a csatornák városába a hercegnőt! A barbár férfit küldd előre, hogy megszervezze unokahúgod érkezését, a nádszálkarcsú Ji-Mir hercegnő pedig menjen utána két holdnappal, de ne egyedül. Adj mellé ötven szatát, vezetésükkel pedig bízd meg Jokara nagyurat! Ő bölcs és vén, bár hozzád képest csak ostoba gyermek, ám titkos tudományok ismerője is, ki ötven szatával visszahozza neked a hercegnőt, akármi is esik a csatornák városában. – Ez valóban már a mi elménkben is megfordult, jó tanácsadóm, és nem örvendeztette meg a szívünket a lehetőség, hogy esetleg idegenben kell küzdeniük jó szatáinknak. Ott bárki barbár állat ellesheti legyőzhetetlenségük titkait, tudását pedig később ellenünk fordíthatja, ami a villámló harag fekete felhőjét vonná fényes arcunkra. – A barbárok vakok, nem tudják megkülönböztetni az eléjük vetett drágakövet a porban forgatott kavicstól. Pár röpke holdnap alatt, míg unokahúgod náluk vendégeskedik, nem lesznek képesek ellesni az ősi, morin titkokat. – érvelt Jí-Lí, és bízott benne, hogy ezen véleményét hamarosan magáévá fogja tenni az uralkodó is. Hisz sok elmélkedésébe került kitervelni, hogy hogyan juttathatna be egy megfelelően képzett embert a Híd Házának palotájába, anélkül, hogy az intrikához szokott barbárok gyanakodni kezdenének. Végül egy házasságot talált a legjobb ürügynek, és valóban, számítása bejött, a bolond erinek maguk hívták meg palotájukba emberét. Jokara ügyes kém, és most a lehető legjobb álcája van, mindent el fog intézni. Ha pedig kudarcot vall, hát legfeljebb meghal, esetlegesen a hercegnővel együtt, de hát áldozatok nélkül nincs siker!

VIII.

– Gyerünk, még egyszer! Egy, kettő, három, négy… Párváltás, tovább! Egy, kettő! – ordította a gyakorlást vezető tiszt, és végigfutott a sor mellett, hogy a másik oldalról is megszemlélje őket. A huszonnégy szata egyforma lépésekkel elvált egymástól, majd újra párba álltak, és folytatták a gyakorlatot. Az eső mindeközben fáradhatatlanul dobolt a hátukon, néha villámok táncoltak át az apró gyakorló udvar egén. – Állj! Mi ez a feslés? – kiáltott a tiszt, és hirtelen megállt az egyik szata mellett. – Miért nem varrtad meg szakadt ruhádat az ebéd utáni pihenés órájában? – Elvesztettem a tűmet – felelte feszesen Ho Tarasin Mitana. – Igen? Akkor a ma esti meditáció után felmosod a Könnyek Udvarát, és a Keletről Fújó Szél Csarnokát, a közöttük lévő folyosóval együtt, hogy jól megjegyezd, a holmidra vigyáznod kell! – kiáltott a tiszt, és már tovább is futott a sor mellett. – Gyerünk! Egy, kettő, három… Így Ho Tarasin Mitana este még végigsúrolta a gyakorló teret. Társai már régen aludtak, amikor visszatérhetett a cellájukba. Komor arccal nézett végig rajtuk, aztán csak legyintett, és elfújta a mécsest. Leguggolt a padlóra, felkapta a takaróját, majd hirtelen ötlettől vezérelve végigtapogatta a pokrócot. Előérzete nem csalt, megtalálta benne a tűt. Keze ökölbe szorult, aztán mégis inkább elmormolt egy meditációs verset, és kiosont a folyosóra. A csekélyke holdfényben megvarrta a ruháját, majd visszament a cellába. Kicsit habozott, mit csináljon a tűvel, végül vállat vont és odatette a többi holmija mellé, a polcára. Aztán beburkolódzott a takarójába, és elaludt. Arra ébredt, hogy csillagok rebbennek el a szeme előtt, és iszonyú fájdalom nyilallt a bordáiba. Mintha oldalba rúgták volna. Mielőtt felfoghatta volna, hogy hol van, mit csinál, már talpon volt, és ütött is, olyan derékmagasságban, de mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, valaki hátra rántotta. – Hé, testvér, bántanál? – nevetett rá Ji-Sin-Bo, és gyomron vágta. – Csak fel akartunk ébreszteni, nehogy elkéss a reggeli gyakorlásról, és ezzel újabb büntetést vonj a fejedre. Ho Tarasin Mitana csak ekkor tért magához annyira, hogy felfogja, hárman veszik körül, akikből kettő éppen azzal van elfoglalva, hogy hátra csavarja a karjait. – Nem, dehogy, testvérem, sosem ütnélek meg titeket – nyögte hát, amikor végre levegőt kapott. – Nyilván a fáradtság okán mozdult meg a kezem, nem támadás volt az, csak reggeli nyújtózkodás. – Hát, fáradt az lehetsz, gondolom hosszan tartott felsikálni a fél kolostort – vigyorodott el Ji-Sin-Bo, de mielőtt újra üthetett volna, kint felhangzott a második gongszó. A négy szata egy emberként kapott a holmija után, és mire harmadszor is lecsapott a kalapács az embernyi bronztányérra, már mind ott voltak a folyosón, a szaták hagyományos, urukat váró alapállásában. Aznap délelőtt a Holdfénykertben álltak őrségben, délután pedig bottal gyakoroltak. Az időjárás forró napfénnyel ajándékozta meg őket, így mikor végre felhangzott a szünetet jelző síp, már mindenkiről szakadt a víz. Ho Tarasin Mitana megtörölte a homlokát, és rosszkedvűen végigmérte társait. A szaták szertartásos mozdulatokkal letették a gyakorlóbotokat, és jókedvűen beszélgető csoportokban sétáltak át az udvar árnyékos oldalára, hogy a hűs köveken felfrissüljenek. Ha odamenne, bizonyosan nem kerülhetné el Ji-Sin-Bo otromba tréfáit, sóhajtott magában Ho Tarasin Mitana, aztán ledörzsölte a tenyeréről az izzadtságot, és folytatta a gyakorlást. Hiszen egy rövid szünet igazán semmi, nyugodtan ki lehet hagyni, vigasztalta magát, és jól tudta, hogy ez hazugság. – Miért nem pihensz, szata? – csattant fel hitelen egy erőteljes hang a háta mögött. – Gyengén bánok a bottal, ezért érzem úgy, hogy nem érdemlem meg a pihenőt – válaszolta gondolkodás nélkül, és már fordult is, hogy szemébe nézzen az idegennek. Aztán szintén gondolkodás nélkül vágta magát vigyázzba, mivel mögötte Kotarana nagyúr, az uralkodó szatáinak Negyedik Főtisztje állt. – Sosem láttalak még pihenni a szünetekben, szata, pedig majdnem esküd óta, jó két holdnapja figyellek. Szorgalmad felkeltette az érdeklődésemet. Ho Tarasin Mitana megszédült. Hogy ő felkeltette Kotarana nagyúr figyelmét! – Szorgalmam nem dicsőség, csak ügyetlenségem pótlom ki vele, szigorú arcú nagyúr. – Ezt mindjárt meglátjuk – mosolyodott el a Negyedik Főtiszt, a lábával a kezébe pöccintette az egyik gyakorló botot, ami előttük hevert a földön, és hátrált fél lépést. Ho Tarasin Mitana nem is értette meg azonnal, hogy a nagyúr hajlandó gyakorolni vele. Aztán persze küzdő állásba helyezkedett, de alig vetette meg a lábát, Kotarana nagyúr már támadásba is lendült. Pár perc múlva, amikor megszólalt a pihenő végét jelző síp, már minden izma remegett, vagy tucatnyi botütés sajgott a testén, és szakadt róla a víz. De még talpon volt. – Nem is rossz… – morogta a nagyúr, és egyszerűen leejtette a botot maga elé, majd vissza sem nézve távozott. Ho Tarasin Mitana csodálkozva nézett utána. – Rajta, ne bámulj, kezdünk! – kiabálta a gyakorlást vezető tiszt az arcába, mire visszatért a valóságba, és folytatta a munkát. A következő fél órában majdnem meghalt, de még így is észrevette, hogy többen irigykedő pillantásokkal méregetik. Nyissátok csak tágra a szemeteket, porban fürdő férgek, ha már a szívetekben nem jut számomra egy csipetnyi hely sem, gondolta, és sok mindenért elégtételt érzett magában. De a háború nem ért véget, vacsoránál az ölébe borították a tányérját. – Ó, bocsáss meg, testvér, ügyetlenségem nem ismer határokat! – mentegetődzött nagy hangon Vörösorrú. Meg sem fordult, tudta, hogy a háta mögött Ji-Sin-Bo és Hatarasima jól mulatnak. – Semmi baj, testvér, amúgy sem voltam olyan nagyon éhes – válaszolt csendesen, miközben megkísérelte a visszakaparni a táljába a ruhájára szóródott rizses húst. Aztán mégis vetett egy pillantást maga mögé, és valóban, Ji-Sin-Bo szinte leplezetlenül vigyorgott. De Hatarasima nem figyelt rá, mélyen a tálkájára hajolva evett, és látszólag tudomást sem vett a külvilágról. A vacsora utáni pihenés alatt aztán átöltözött, és ki is mosta zsírfoltos ruháját. Nem akart aznap este is padlót súrolni. Éppen csak időben ért a gyakorlótérre, a tiszt már sorakozót kiáltott a lepihenés előtti utolsó, egy órás gyakorláshoz. – Tessék, a botod – nyomta a kezébe a fegyvert a kis Mira Sin Tanra, ő pedig önkéntelenül elfogadta. Aztán majdnem elejtette a fegyvert, mert az valami ragacsos kulimásszal volt bekenve. Szóval Mira Sin Tanra is benne van már, szitkozódott magában, és hirtelen feltámadó haragjában legszívesebben megölte volna a szemtelenül vigyorgó kis szatát. De gyorsan lecsillapította a lelkét – hogyan is kívánhat ilyet egy testvérének! –, és mindössze azt szögezte le, hogy ezentúl jobban kell vigyáznia vele is. És természetesen már nem volt alkalma kicserélni a botot, így az a gyakorlás végére szinte teljesen beragacsozta a ruháját. A másik meg éppen szárad! Nem baj, ezek szerint holnap nedves lesz mindkét ruhája. Remélhetőleg esni fog, gondolta még, az élet pedig ment tovább.

IX.

– Nevem pedig nincs, mint ahogy nincs neve a viharban rohanó szélnek sém… – olvasta tagoltan a hercegnő. – Nem sém, hanem sem. Röviden – javította ki Nárciszszirom, és kitöltötte a teát. – Ez nem igazság, te lassan már jobban tudsz erinül, mint én! Pedig a nyelvmester engem látogat – csapta be a könyvet a hercegnő, és durcásan hátra dobta a puha selyempárnákra. – Én pedig mögötted térdelek, és legyeződdel hűsítem lefátyolozott arcod. De közben nem csukom be a fülem. Ám te még így is százszor jobb lehetnél az ostoba cselédlánynál, aki én vagyok, ha igazán meg akarnád tanulni jövendőbelid nyelvét. – Nyelv! – szörnyülködött a hercegnő. – Makogás és röfögés! Ostoba ötlet volt a részedről, hogy megkérjem égi nagybátyámat, hogy taníttasson. A tudás nem való a fiatal lányoknak, megfájdítja a fejüket, és feldagasztja az arcukat. – Jó kérés volt ez, hercegnő, ezzel megmutattad, hogy nincs ellenedre a házasság, hogy szorgalmasan készülsz a nászra – suttogta Nárciszszirom, aki vagy hat évvel idősebb, és sok-sok fokkal türelmesebb volt úrnőjénél. – A leghatalmasabb Földre Szállt Sárkány tán éppen ezért tekintett el a megbüntetésedtől. – Éppen elég büntetés a nyelvtanulás. És nincs semmi értelme, hisz emlékezhetsz rá, égi nagybátyám azt mondta, neki pedig minden szava ígéret, hogy itt élhetek a pavilonkertjében. Soha nem lesz rá szükségem, hogy erinül makogjak. – Ne feledd, az esküvő előtt el kell utaznod majdani apósod házába! Ott mindenki elismerését elnyerheted, ha a nyelvükön szólsz hozzájuk. Ji-Mir hercegnő elgondolkodva kulcsolta össze maga előtt karcsú ujjú kezecskéit. – Látod, ez az utazás, ez az egyetlen, ami tetszik ebben a házasságban – suttogta, majd hirtelen megélénkült, elkapta szolgálólánya karját. – Sosem voltam még a pavilonkerten kívül, érdekel, milyen a világ odakint. Te kint születtél, mesélj róla, milyen volt? Nárciszszirom lebiggyesztette az ajkát, úrnője nem először faggatta gyermekkoráról. – Alig három éves voltam, amikor eladott a családom, nem emlékszem sok mindenre. De minden évben, mikor a jog szerint nekem járó egy szabadnapon meglátogatom vénülő szüleimet, úgy találom, a kinti világ poros és sáros. A pavilonkert szebb! Ám ne feledd, úrnőm, te nem Morat-Sin szolganegyedébe tartasz, hanem a csatornák örökkön fénylő városába. Azt mondják, ott égig érnek a kőtornyok, és mindig virágillatú szél jár a víz felett. Alig várom, hogy láthassam! – sóhajtott vágyakozva, majd belemeredt a semmibe. – Vigyázz, kiömlik a tea! – kapott a lány kezéből kicsúszni készülő csésze után a hercegnő, aztán együtt nevettek, ahogy a forró ital végigfutott az ezüsttálcán. – Látod, már itt is vannak a csatornák, ez a felborult csésze jövendőbeli férjed palotája, a cukor meg egy meditációs kert, szép, kristályos kövekkel kirakott kert, látod, hogy futja körbe a víz! – Ó, csatornák városa, tárd ki karod, hamarosan megyünk! – kacagtak. A szoba sarkában ücsörgő öregasszony helytelenítően megcsóválta fejét, de végül szó nélkül folytatta a hímzést.

X.

Nem is tudta mire ébredt fel. Talán a takaró súrlódására. Mozdulatlanul lapult, aztán már hallotta is, hogy tőle nem messze valaki feláll, és lopakodva az ajtó felé indul. Hatarasima lesz az, és amikor idáig eljutott, az árny kinyitotta az ajtót, a beáramló fény pedig egyértelműen körberajzolta a sziluettjét. Vékony, nyiszlett kis árnyék volt az. Hatarasima. De vajon mit keres odakint, vonta össze a szemöldökét Ho Tarasin Mitana. Talán helyes lenne utána menni… Persze, még csak az kéne! Eleget szenvedett már azért, mert árulkodó spiclinek tartották. Hát inkább megfordult, és szorosabbra csavarta magán a takarót. De nem tudott elaludni, éberen várt, és önkéntelenül is számolta az eltelt időt. Hatarasima nagyon hamar visszajött. Kinyitotta az ajtót, majd megállt, kicsit fülelt. Észrevehetett valamit, mivel óvatosan fél lábára helyezte a súlyt, és maga elé emelte a kezeit is. Harcra készen nézett ismét körbe, Ho Tarasin Mitana pedig nem akarta tovább feszíteni a húrt, megszólalt. – Csak én figyellek, testvérem – suttogta. – Csak a dolgom végeztem el odakint, testvérem. – Magam sem gondoltam másra – morogta Ho Tarasin Mitana, és némán várta végig, míg Hatarasima lefeküdt mellé a padlóra. Aztán, mivel a másik semmi fenyegetőt nem tett, lehunyta a szemeit, és megpróbált elaludni. – Testvérem! – Igen? – kérdezte, és ismét kinyitotta a szemét. – Ugye nem fogsz elárulni? – Ezer hajló nádra, minek néztek ti engem? Nem fogok senkihez sem odaszaladni, hogy mit tett már megint Hatarasima, száznegyvenkét szívdobbanásig végezte a dolgát az udvaron az éjszaka közepén, dehogy! Ám ha megkérdeznek, akkor nem hazudhatok. – Köszönöm, testvérem. Aztán megint hosszú csend. – Mondd, miért nem békélsz meg Ji-Sin-Boval? – törte meg ismét a hallgatást a vékony Hatarasima. Ho Tarasin Mitana tágra nyitotta a szemét megdöbbenésében. – Nekem kéne megbékélni vele? Hisz ő az, aki egyetlen alkalmat sem hagy ki, amikor belém rúghat, én semmit sem teszek ellene. – Ne légy ostoba, Ho-Sin, napról napra vérig sérted a büszkeségét. Ő arra vágyik, hogy te kimutasd félelmed és fájdalmad, te pedig ezt napról napra megtagadod tőle. – Nem mutathatom ki, hogy félek tőle, hiszen ez nem így van. – Akkor tégy úgy, mintha elismernéd őt nálad előrébb valónak! – De hát nem az! – Miért nem akarod neki megadni, amire vágyik? Légy bölcs, mint a hajló nád, ereszd el fejed felett haragját, és akkor nem fog többet bántani. – Nem hajló nád vagyok, hanem szata, sziklánál biztosabb támasza uramnak. – Jaj, Ho-Sin, konokságod sok bajt fog még a fejünkre hozni! Ha nem hódolsz meg előtte, még erősebben fog követelődzni, és ez előbb vagy utóbb fel fog tűnni a tiszteknek. Ennél kevesebbért is végeztek már ki szatákat. – Miért én hátráljak meg? Vonuljon vissza ő! – Tényleg kőszikla vagy, Ho-Sin, de makacsságodnak párja ég Ji-Sin-Bo szívében is. Ő nem szokta meg, hogy meghátrálni kényszerül, sok befolyásos nagybácsikája mindig elegyengette előtte az utat. Rebesgetik, a hajón már ő lesz az egyik Helyettes Tiszt. Akkor nem állhatsz meg többet előtte – magyarázta Hatarasima. Ho Tarasin Mitana visszafojtotta egy kicsit a lélegzetét. Szóval Ji-Sin-Bo hamarosan a parancsnoka lesz. Talán tényleg meg kéne engesztelnie valamivel. De hát miért alázkodjon meg előtte, hisz ő semmi rosszat nem tett, csak követte a kötelességét! Vagy nem így van, értelmetlen ellenállása nem lenne több, mint ostoba gőg és makacsság, amit a kötelesség álcájával fed el, még maga előtt is? Hosszan hallgatott, míg végül elcsitult lelkében a vihar. – Nem, Hatarasima, nem hátrálok meg – suttogta. – Akkor legalább térj ki előle! Hajtsd meg a hátad a tisztek előtt, és kérd őket, hogy vegyenek ki abból az ötvenből, akik a nádszálkarcsú Ji-Mir hercegnőt kísérik a csatornák városába! Mondd azt, hogy a gyomrod nem bírja a tengert! Mi hosszan távol leszünk, mire Ji-Sin-Bo visszatér, lehet, hogy már el is felejti az arcod. – Nem mondhatom, hogy nem bírja a gyomrom a tengert, mert ez nem igaz. Pontosabban nem tudom, hogy igaz-e, mert még nem jártam a tengeren. Hatarasima lemondóan sóhajtott. – Bolond vagy, Ho-Sin, és szata, igazi szata, olyan, akikről a régi tekercseken lehet olvasni. Kívánom, hogy a menny urai mosolyogjanak le rád, és mihamarabb adjanak alkalmat tehetséged és hűséged bizonyítására, mely próbán te nem bukhatsz el. És azért is imádkozni fogok, hogyha mégis maga alá temetne Ji-Sin-Bo kicsinyes bosszúja, hát ne ránts minket is a halálba. És ő ezzel el is aludt, nem úgy Ho Tarasin Mitana, akinek szemét még hosszan kerülte az álom. Nem értette, miért tulajdonít neki az amúgy éles szemű, vékony kis szata oly nemes tulajdonságokat, amiket ő sosem birtokolt.

XI.

A csendes, meleg áramlatokkal teli Gyöngyök Tengere finoman tartotta tenyerén a hajót, úgy tűnt, mintha éppen csak könnyű hintában ültek volna. – Csalfa vagy, hazug és alakoskodó! – suttogta Nathen Siwa Horatio a karjaiban tartott, égő vörös hajú, kacér mosolyú nőnek. – Ne dicsérj, kedvesem, mert még elpirulok – válaszolta Sigrana, hivatásos orgyilkos, méregkeverő és kurtizán, miközben kényelmesen elfészkelődött a selyemhuzatú ágyneműben, gondosan ügyelve arra, hogy szorosan hozzá simuljon a férfi testéhez. – Pirulni? Tán majd ha máglyára küldenek, de hamarabb soha, te szívtelen asszony. – Ne bókolj, álomlovag, hisz vőlegény vagy. Még pár holdnap, és karjaidba zárhatod a morin császár becses unokahúgát. – Eh, ezt most hagyjuk! – komorodott el Horatio, de a nő ettől csak kedvet kapott a témához. – Gondolj bele, igazi kis szűz leányocska lesz, rád se mer nézni, meg se mer szólítani, és térden csúszik előtted, ha csak egyetlen haragvó pillantást vetsz rá. Horatio elgondolkodva emelte meg kristálypoharát, a fény felé tartotta, és félredöntött fejjel meredt a vérvörös bor rubinszín ragyogásába. – Nos, ahogy ezt így ecseteled, nem is tűnik oly borzalmasnak – biggyesztette le ajkát végül. – Egészen addig, míg kettétört nádszálat nem küld neked a császár – húzta csúf fintorba csinos arcocskáját Sigrana. – Ha így cselekszik, csalatkozni fog. Én nem vagyok a rizszabálástól meghülyült morin, rajtam nem spórolja meg az orgyilkost. Én nem vetek véget önkezemmel az életemnek – hajtotta fel italát a férfi. – Nem kétlem, Nathen Siwa nagyúr – súgta gúnyosan a szép kurtizán. – De óvatosnak kell lenned, ez a játszma kétesélyes! Jelenleg a szakadék szélén táncolsz, elég egy apró malőr, és te máris rabszolgaként követed a kis morin szajhát nagybátyja palotájába. – Nem vagyok ostoba átköltözni a Gyöngyök Tengerének másik oldalára. És a kis hercegnőt sem engedem vissza nagybátyja trónusa mellé, örökre foglyul ejti majd őt Eriniss ezer csatornájának oly ragacsos pókhálója. – Mint ahogy engem is örökre magadhoz láncoltál. – Örökre? Úgy érted, amíg hatalmam és pénzem van. – Mi másra gondolnék? Időd pont akkor fog lejárni, amikor elveszted pozíciód és vagyonod, utána már nem fogsz létezni. Sem számomra, sem családod számára – kacagott Sigrana, majd átnyúlt a férfi mellkasa felett, és megrázta az ezüst csengettyűt, hogy még egy pohár bort rendeljen az odakint várakozó Benedictotól.

XII.

Négy szata egy kör. Egy cellában laknak, egymás mellett ülnek az étkezések alkalmával, együtt gyakorolnak, és néha megesik, hogy meghalnak egymásért. A régi morin tekercsek nem is körnek nevezik az ilyesmit, hanem egy ősi, ma már nem is igen ismert kifejezést használnak, ami valami olyasmit jelent, hogy „testvérek szövetsége”, esetleg „egy családból valók”. A körön belül nincsen vezető, kor szerinti hierarchiában állnak a tagok, mint ahogy a morin családokban a fiatalabb testvér engedelmeskedik bátyjának. Három kör, azaz tizenkét szata alkot egy csapatot. Közülük az egyik a parancsnok, címe szerint Helyettes Tiszt. Két csapat élén már önálló, körhöz nem tartozó tiszt áll, ezt a huszonöt fős egységet nevezik szakasznak, ami gyakorlatilag a legnagyobb egység az uralkodó testőrségében. Több ember egyszerre való mozgatására nagyon ritkán van szükség, ekkor inkább több szakaszt rendelnek a feladathoz, melyek tisztjei között szigorú sorrendet jelölnek ki. Ji-Mir hercegnő védelmére ötven szatát rendeltek, azaz két szakaszt, akik Első Tisztjének Nomatasin urat, Második Tisztjének pedig Gir Narasant nevezték ki. Mindketten engedelmességgel tartoztak Jokara nagyúrnak, aki nem volt szata, ám öregsége és titkos tudományokban való jártassága mégis alkalmassá tett ily jelentős haderő irányítására. A szaták kora hajnalban szálltak fel a két evezősoros, Tenger Liliomvirága nevű gályára, amikor még fehér köd takarta a megbarnult hajódeszkákat, fedte puha takaróként a Gyöngyök Tengerének játékos hullámait. A harcosok először magukkal hozott fegyvereiket helyezték el szálláshelyükön, majd jutott pár pillanatuk, hogy személyes holmijaikat is elpakolják. Ho Tarasin Mitana gyorsan végzett, neki szinte semmije sem volt. Aztán csak várt, próbálgatta egyensúlyát a finoman ringó deszkákon, és lopva társait szemlélte. Egyik oldalára Vörösorrú került, a másik szomszédja Hatarasima lett. Ennek örült, a vékony szata azon bizonyos éjszakai beszélgetésük óta következesen kimaradt minden mulatságból, melyet Ji-Sin-Bo kitalált az ő rovására. No, igen, Ji-Sin-Bo. – Ne vesztegesd drága idődet semmittevéssel, testvér! Ne feledd, mi mind közösen viseljük terheinket, segíts a többieknek, ha már készen vagy – parancsolt az rá hirtelen. Ji-Sin-Bo, akit fiatal csapatuk Helyettes Tisztjének neveztek ki. A pletykák szerint befolyásos nagybátyja intézte így. De ez mindegy volt, a feljebbvalóknak engedelmeskedni kell, hát Ho Tarasin Mitana pár mozdulattal elrendezte Hatarasima kimaradt holmiját, majd zokszó nélkül segített Vörösorrúnak is, aki szánt szándékkal kiborította zsákját, majd végtelen lassúsággal kezdte összeszedegetni a szétgurult holmit, csak hogy társa többet dolgozzon. Aztán kürt szólította őket a felső fedélzetre, ahol két oszlopba állva sorakoztak fel. Jokara nagyúr szemlét tartott, botjára támaszkodva bicegett végig a sorok között, és ráncok mögött megbúvó, feketén csillogó szemével minden egyes szatát alaposan megnézett magának. A közben feltámadó szellő meg-meglengette két copfba font, fehér szakállát, felhasította és magával ragadta a tenger felett lebegő ködöt. Ho Tarasin Mitana végtelen csodálkozással meredt bele az előtűnő végtelenbe. Teste ugyan mozdulatlan állt, kis terpeszben, maga előtt összefűzött kézzel, arca egyetlen érzelmet sem mutatott, ám lelkét elöntötte a végtelen jelentéktelenség érzése. A kolostor szűk tereihez szokott szeme nem és nem birkózott meg a láthatárig húzódó tenger látványával, és kissé szédült meg émelygett is, amit szintén ennek a megrázó élménynek tulajdonított. Kürtszó hozta vissza elkószált gondolatai közül, odakint, a parton, megérkezett Ji-Mir hercegnő gyaloghintója. Ötven szata egyszerre borult a földre. Kötelesek voltak meghalni a hercegnőért, ha úgy hozta a sors, de az arcát nem láthatták. A gyaloghintó megállt, a szolgák óvatosan lehelyezték a földre, valaki kilépő párnát tett a hintó lépcsője elé, másik félre húzta a függönyöket, harmadik finom illatú, ezüst füstölőt emelt a kilépő hercegnő elé, hogy annak ne kelljen belélegeznie a tenger sós páráját. A lefátyolozott Ji-Mir méltóságteljesen szállt ki, majd megvárta, míg Nárciszszirom kis ernyőcskét emel föléje, és elindult a gályára. Szolgák hada követte. A fedélzeten megállt, egyenesen a földre borult Jokara nagyúr előtt. – Látlak, bölcs szolgája az én égnél fényesebb nagybátyámnak, kelj fel! – köszönt, de csak halkan, mivel méltatlannak tartotta a feltehetőleg közelben lebzselő matrózokat szép hangjának hallására. – Naphoz fogható szépségű hercegnő, ki kecsesebb a szélben táncoló nádszálnál, alávaló szívem ujjong, hogy ég szülte nagybátyád, kinek nevének kiejtésére méltatlan mocskos szám, porban fürdő személyemet rendelte melléd, hogy minden óhajod lessem, miként a jó szemű sólyom kutatja örökkön zsákmányát a tengerként hullámzó rétek zöld füvében. – Hűséged mosolyra nyitja ajkam, öreg szolga. Kísérje siker fáradozásodat a hosszú úton, hogy a magasztos Földre Szállt Sárkány elégedett pillantást vethessen rád, ha majd ismét megtérünk fényes pavilonkertjébe. E rövid, ceremóniamentes köszönés után pedig a hercegnő szolgáival együtt elvonult a kabinjába. A Tenger Liliomvirága nagy gálya volt, két evezősoros, masszív hajó. A fenék feletti fedélzeten kaptak helyet a készletek, itt volt a szaták szállása is, négy hálóterem a négy csapatnak, és külön kis fülkék a két tisztnek. Felettük volt az evezősök első és második szintje, de még e felett is volt egy deszkákból ácsolt, többé-kevésbé összefüggő pallórendszer, amin az utazás alatt gyakorolhatnak a szaták, illetve amin folyamatos őrség fog állni, a hercegnő védelmére. A tat vaskos tornya pedig még ennél a félfedélzetnél is két szinttel magasabbra nyúlt, legfelső emeletét kapta meg a hercegnő. Ráadásképpen ezen kabin felett a kíváncsi tekintetektől gondosan elzárt kis meditációs kertet alakítottak ki festett paravánokkal és cserepes növényekkel, hogy az előkelő utas származásához méltó környezetben élvezhesse a friss levegőt, magasan az alant izzadó szolgák felett. A hajó tervezői messzemenően figyelembe vették egy magasan született nemes igényeit. Ji-Mir mégis elégedetlenül nézett körbe, mikor egyedül maradt a szobájában, mindössze Nárciszszirommal, és Inatasira öregasszonnyal, akit erkölcsét óvni rendeltek mellé. – Ó, micsoda odú! Nézd, Nárciszszirom, alig tenyérnyiek az ablakok, nincs terasz, és a falak festése is mily kopott! Ezek a selyempárnák meg laposak, nincsenek virágok a falak mentén, sehol egy fonott koszorú, még szegény kis énekes madárkáimnak is csak egy ilyen csöpp kalit jutott – sóhajtott, és odalépett a sarokba állított, jó embernyi magas, fonott kalitkához, amiben néhány tarka madár kuporgott, egyelőre még meglehetősen kábán a friss, tengeri levegőtől. – Ne bánkódj, úrnőm, terasz ugyan nincs, de az a kis lépcső a felettünk lévő kertecskébe vezet, ahol vannak virágok, és madárkáid is megélénkülnek, ha majd felkel a nap. Ji-Mir kicsit gondolkodott a válaszon, ám mielőtt megszólalhatott volna, gongütés hangzott fel, majd közvetlen utána dob csattant, újra és újra. A kabin megremegett, a tenger felmorajlott alattuk. – Mi ez? – emelte két kezét arca elé rémülten a hercegnő. – Csak a dob jelzi a szolgáknak, evezzenek. Elindultunk. – És ez a szörnyű dobpufogás immár egész út alatt zavarni fog? – Attól tartok, igen, hercegnő – hajtotta le a fejét Nárciszszirom. – Éjszaka is? – Igen… Ji-Mir hosszan hallgatott, a csendet csak a dob, és az evezők folyamatos csattogása törte meg. A hercegnő végül leroskadt az alacsony ágy hímzett takarójára, és arca elé emelte ruhájának hosszú, bő ujját. – Ó, mennyi viszontagság! És ráadásképpen ez a folytonos himbálódzás. Hát miért nem tud a tenger egyenes lenni, mint a jól rakott utak, amin a gyaloghintó jár? Érdekes módon a hajó egy teljesen más helyiségében, mely a hercegnő szemével nézve nyilván még az „odú” megjelölést sem érdemelte volna ki, egy szata teljesen hasonlatos megállapításra jutott. Ho Tarasin Mitana hálójuk fala mellett ült, felhúzott lábakkal, szorosan a fának vetett háttal, gyomrára szorított kézzel, és reggelijével küzdött. Már hogy bent tartsa. – Ho-Sin, testvérem, siess, hamarosan reggeli gyakorlatainkhoz kell odafent sorakoznunk – bújt be a közös háló alacsony ajtaján Hatarasima. – Ha késel, Ji-Sin-Bo nem fog habozni, hogy méltó büntetéssel figyelmeztessen kötelességed megtartására. – Hatarasima testvérem, nem hiszem, hogy bármi büntetést nekem még félnem kéne ebben az életemben. A belsőm felfordult, a gyomrom felfele törekszik, azt hiszem, a halálomon vagyok. Hatarasima erre nem válaszolt, csak megállt előtte, és előre görnyedve alaposan megszemlélte a magányos mécses pisla fényében. – Nem vagy a halálodon, Ho-Sin, bár az arcod fehér, mint a friss holttesteknek, és rossz a leheleted, mintha már napok óta nem mostad volna a szádat. Ezt nevezik tengeri betegségnek, amit fiatalságom évei alatt, a viharos keleti tengerek partján többször megtapasztalhattam a kolostorunkba vetődött zarándokokon. – Tengeri betegség? Miért szállta meg ilyen rossznyavalya a testem? – Én sem értem, hogyan történhetett, mivel ez itt alattunk nem tenger, de inkább nagyobbacska tócsa. Keleten, a Felkelő Nap Kolostorában nap mint nap láttam az igazi tengert, annak jegesen hideg hullámai nem ritkán egy lovast is könnyen elfedtek volna. Ahhoz képest a Gyöngyök Tengerének mozgása annyi csak, mint kiscica dorombolása a királyi tigris üvöltése mellett. – Nyilván te nyitottál ajtót a lelkemen, ahol ez a rossz démon beóvakodott, hisz te említetted egy alkalommal, hogy tengeri betegséggel kéne kivonnom magam Ji-Sin-Bo parancsnoksága alól. Napokon át gondolkodtam akkor azon, hogy így cselekedjek-e, és lám, ez már elég is volt, hogy megszálljon a betegség. Úgy érzem, mintha nagy fakanállal kevergetné valaki a belsőmet. – Valóban én említettem neked ezt a bajt, de ez inkább nagyanyámtól örökölt jövőlátó képességem gyümölcse, nem pedig ostoba varjak vészhozó rikoltozása volt – húzta ki magát sértődötten a vékony szata. – Ó, és mit mond most becses jövőlátó képességed, mikor fog elhagyni a rontás? – vágott vissza félig gúnyosan, félig komolyan Ho Tarasin Mitana. – Várj pár napot, ami alatt nem eszel, nem nagyon iszol, és egy pillanatig sem gondolsz a tengerre! Az is helyes, ha a felső fedélzetek egy korlátja felett kihajolva gyakran könnyítesz a belsődön, és gyomrod tartalmával együtt majd a démon is távozik belőled. – Ne gondoljak a tengerre? Ha így helyes, akkor talán jobb lenne, ha a kezedet nyújtanád, és felkísérnél a legfelsőbb fedélzetre, a gyakorlás majd elvonja elmém figyelmét a fájdalomról. – Úgy vélem, tisztánlátásod elhomályosította a betegség, jó Ho-Sin, mert más okát nem igen lelem ostoba szavaidnak. Szólj a fényes tekintetű Második Tisztnek, hogy megbetegedtél, ami arcodon egyébként is tisztán látszik, és ő majd felment pár napra a munka alól – feddte meg Hatarasima, de ekkor belépett Ji-Sin-Bo is. – Ó, hát itt lopod a napot, Ho Tarasin Mitana, míg odakint a fényes arcú Gir Narasan Második Tiszt haragvón vonja össze szemöldökét, mert csapatunk nem teljes. – Bocsáss meg neki, testvérem, láthatod, beteg – egyenesedett fel Hatarasima. Ji-Sin-Bo szeme önkéntelenül is összeszűkült haragjában. – Még véded? Hisz látom én is, fehér az arca, és fintorog, mintha feje fájna. Nyilván tegnap este titkon rizsbort vett egy megvesztegethető szolgától, és felöntött a garatra, remélve, a kolostoron kívül büntetlen marad másnapossága. De ez kevés ahhoz, hogy elhanyagolhassa kötelességét. Ho Tarasin Mitana, két perced van, hogy csatlakozz a csapathoz! És hogy részegséged mámorát végképp magad mögött hagyd, gyakorlás után te fogod feltakarítani a felső fedélzetet. Te pedig, Hatarasima, ki oktalanul pártját fogtad, és ezzel magad is osztoztál bűnében, segítesz neki. Ezzel a Helyettes Tiszt sarkon fordult, és kilépett a hálóból. – Bocsáss meg, Hatarasima, nem akartam rád hozni a vészt, ami eleddig csak az én nyomomban loholt. – Mindegy, Ho-Sin, kellemesebb kettesben sikálni a fedélzetet, mint egyedül, és gyorsabban is végzünk. – Köszönöm, megértő szavaid méznél édesebbek lelkemnek. És most lennél oly kedves kezedet nyújtani, és felsegíteni a padlóról? Ha tovább késlekedem, talán még az evezősök fedélzetét is velem mosatja fel bölcs és megfontolt Helyettes Tisztünk, amihez jelen állapotomban nem érzek nagy kedvet.

XIII.

Benedicto néma léptekkel suhant végig a folyosón, mintha a lába nem is érintené a puha szőnyeget. – Bár a felderítőim lennének ily nesztelenek, mint te. Hol tanulják ezt az inasok? – nevetett rá a sarkon beforduló Nathen Siwa Garim. – Talán az alázat teszi, fiatalúr – hajolt mélyre az öregedő, karvalyorrú férfi, és félreállt, utat adva a másiknak. – Talán. De ha nagybátyám elcsap valami oknál fogva, hát csak gyere hozzám, szívesen felvennélek kiképzőtisztnek. – Köszönöm kegyes ajánlatát, fiatalúr! – hajolt meg ismét Benedicto, majd eltűnt a folyosó végén. Garim vigyorogva nézett utána, majd vállat vont, és belépett Siwa Horatio dolgozószobájának ajtaján. – Késtél! – csattant fel a nagyúr, mire idegesen összerezzent. – Csak egy apróság jött közbe… – Én nem neveznék apróságnak két dinnyényi keblet, kedves unokaöcsém. Garim majdnem elvörösödött tarka arcfestése alatt. – Csak egy cselédlány! Nem hittem volna, nagybátyám, hogy tudsz róla. – Jegyezd meg, hogy mindenről tudok, ami a palazzóban történik – lépett mellé haragvó arccal Horatio, aztán legyintett, és leült íróasztala mögé. – De mindegy is ez, szórakozz kedvedre, amíg időd van rá, csak ne hanyagold el kötelességeidet! – Többet nem fog előfordulni, nagybátyám – buzgólkodott a fiatalember, és örült, hogy megúszta ennyivel. Vajon miért ilyen harapós az öreg oroszlán, mélázott, aztán eszébe jutott a tegnap hallott pletyka, hogy a Nathen Kereskedőház feje magához kérette Horatiot, a Siwa család legtekintélyesebb tagját, és hosszan beszélgettek. Állítólag a Morat-Sinben tett utazásról, az ott kötött új kereskedelmi egyezményről, meg a jövőbeli tervekről. Hm, lehet, hogy nagy fejmosást kapott az öreg, vélekedett a fiatal Garim, és ennek nem igazán örült. Ha mentora elveszti a hatalmát, ő is vele bukik! Bár, más oldalról, ha kicsit ügyeskedik, akkor talán helyébe állhat a Házfő kegyét elvesztő Siwa nagyúrnak, hisz anyja mintha célzott volna valami ilyesmire a legutóbbi találkozásuk alkalmával… – Ji-Mir hercegnő hamarosan megérkezik, azért kérettelek, hogy erről beszéljünk – zavarta meg elmélkedésében nagybátyja hangja. – Beszéljünk! – mosolyodott el, és könnyedén lehuppant az egyik fotelbe. – Te fogsz kimenni elé, és a későbbiekben is komoly szerepet szánok neked. Meg annak az asszonyigéző két szemednek – tette még hozzá mogorván Horatio, majd meggyújtotta az asztal szegletében álló, kék gyertyát. Garim jól tudta, hogy amíg az ég, senki sem hallgathatja ki őket, erről a ház őraurája gondoskodik. Elméletileg.

XIV.

Gyöngyök Tengere csendes volt, Ho Tarasin Mitana mégis hosszú napokon át küzdött gyomra háborgásával. – El fogsz fogyni, Ho-Sin, mint a mesebeli nádszálkisasszony, akinek végül semmibe veszett még az árnyéka is – bíztatta Hatarasima. – Amíg jó Helyettes Tisztünk ily bő kézzel osztja rám a testet erősítő és lelket építő büntetéseket, addig ettől nem félek – morogta, és szorosabbra tekerte vászonövét. Társa közben előre sietett, de a háló ajtajában majdnem összeütközött a befele tartó Vörösorrúval. – Testvér, ne lökdösődj velem, hisz én idősebb vagyok nálad – horkant fel az, és nyakon ragadta Hatarasimát, aki mint rang szerint fiatalabb, nem igazán tiltakozhatott. Ho Tarasin Mitana elkomoruló arccal nézett fel rájuk. Amíg csak vele szemben űzték kicsinyes játékaikat a többiek, nem zavartatta magát, de nem örült neki, hogy immár a vékony Hatarasimát is célpontjuknak tekintik. Nem is igazán töprengett, azonnal közbe szólt. – Jó testvéreim, hagyjátok a civódást, nem való az közénk. Hatarasima, arcodon igaz megbánással kérj bocsánatot, te pedig Vörösorrú, fogadd el azt, mint ahogy jóindulatú mester elnézi tanítványa apró botlásait. Vörösorrú tágra nyílt szemekkel meredt rá. Eddig még egyszer sem hallotta Ho Tarasin Mitanát ellenkezni bármivel szemben is, mindig engedelmes alanya volt szórakozásuknak. – Hogy merészelsz kioktatni engem! – vörösödött el. – Mint ahogy Hatarasima fiatalabb nálad, és épp ezért engedelmeskedik neked, ne feledd, kettőnk közül korban én vagyok előrébb, hát hajtsd meg fejed, és fogadd el testvéri tanácsom! – komorodott el Ho Tarasin Mitana, majd elengedte már majdnem megkötött vászonövét, ami engedelmes kígyóként tekeredett le a combja mentén. Vörösorrú tekintete idegesen követte a széles vászoncsík hajladozását. Ketten voltak ellene, és az egyik ráadásul fegyverrel… – Örömmel fogadom meg tanácsodat, testvérem, hisz valóban, közöttünk nincs helye torzsalkodásnak – hajolt hát meg mosolyogva, majd szintén kedvesen elfogadta Hatarasima bocsánatkérést, ami után gyorsan eltakarodott a hálóból. – Köszönöm, hogy kiálltál mellettem, Ho-Sin! – sóhajtott távozása után a vékony szata. – Attól tartok, ezzel csak azt értem el, hogy ma ismét együtt súroljuk a fedélzetet – rázta meg a fejét társa, és valóban, úgy lett. Sorakozó közben valami érdekes oknál fogva pont ők ketten vétettek egy-egy apróbb hibát, ami miatt Ji-Sin-Bo őket jelölte a léleknevelő feladatra. – Tudod, engem nem zavar, én már hozzá szoktam – magyarázta Ho Tarasin Mitana, miközben tenyerében egy-egy kefével, térden csúszva mászott végig a deszkákon. – De téged sajnállak, testvérem, mivel te igazán nem tettél semmit ellenem. Miért mocskoljon be mindkettőnket a sáros úton előttünk vágtató lovas? Állj mögém, és akkor legalább te tiszta maradsz. Szidj néha nyilvánosan, véletlen módon köpj le, rúgj alkalmanként belém, és akkor legalább téged békén fognak hagyni. – Te mersz nekem ilyet javasolni Ho-Sin, te, aki becsületes vagy, és egyenes, mint a porfelhőn áttörő fénysugár? Ha neked jogod van ostobán tisztességesnek lenni, miért tagadnád meg tőlem ugyanezt? – torkolta le sértődötten a kis szata, majd könnyedén talpra pattant. – Húzok fel friss vizet, ez már mocskosabb, mint a trágyalé. Ho Tarasin Mitana oda sem nézve biccentett, és tovább mászott, egyenesen a tat tornyát körülölelő kis párkányra. Ez az alig lábfejnyi széles palló ugyan nem tartozott szorosan véve a fedélzethez, de nem akart feleslegesen okot adni Ji-Sin-Bonak, hogy újabb büntetést rójon rá. Már majdnem félúton járt a tat körül, amikor feltámadt a szél, megerősödtek a hullámok, és ennek következtében megint rátört a szédülés és hányinger. Nem esett kétségbe, az elmúlt napokban rájött, mit kell ilyenkor tennie. Könnyedén talpra lökte magát, kihúzta a derekát, és vett pár mély lélegzetet. Pont a gálya végében állt, alatta csillogott a tenger, felette lángolt a ragyogó nap. Nekivetette a hátát a hajó megbarnult oldalának, és felnézett az égre. Hónál fehérebb felhők gördültek tovább a fémként izzó messzeségben, megfordult körötte a végtelen. Istenek arcánál szebb angyalarc bukkant elő a semmiből, fekete hajtincsek kapaszkodtak a szélbe, rajzoltak sötét vonalakat a fehér ragyogásba. Talán egyetlen szívdobbanásig tartott a jelenés, de mielőtt véget ért volna, már becsukta a szemét. A nem sokkal később visszatérő Hatarasima is így talált rá, a pallón ült, lába a mélység felett lógott, hátát a gálya testének vetette, és szorosan lezárta szemhéját. – Jól vagy, Ho-Sin? – kérdezte aggódva a kis szata, majd hogy nem kapott választ, letette a vödröt, négykézlábra ereszkedett, és majmokat megszégyenítő gyorsasággal testvére mellé kúszott. – Mi történt, Ho-Sin, mi a baj? – Hatarasima, megtennél nekem egy szívességet? – kérdezte végül nagy sokára, még mindig lehunyt szemmel. – Kérned sem kell, és meghalok érted, testvér! – felelte az szertartásos komolysággal. – Hoznál nekem egy kést? Hatarasima összeráncolta a homlokát. – Ez semmiség! Ám mégis, bocsásd meg nekem, de a kíváncsiság fekete férge rágja lelkem. Mondd, miért kell neked az a kés? – Azt hiszem, helyes lenne, ha kiszúrnám a szemem – válaszolta nyugodtan Ho Tarasin Mitana. Társa félrehajtott fejjel gondolkodott egy kicsit, majd maga is leült a pallóra, lábát lelógatva az alant acsargó hullámok fölé. – Tudom, ehhez immár tényleg semmi közöm, mégis, kérlek, légy kegyes, és oszd meg velem, miért akarod kiszúrni a szemed? – Attól tartok, láttam a hercegnő arcát… A bejelentést hosszú csend követte. – A nádszálnál karcsúbb Ji-Mir hercegnőét? – sóhajtott végül Hatarasima. – Hol, hogyan? – Csak sikáltam ezt a pallót, és rosszul lettem közben. Így megálltam egy pillanatra, felnéztem, és ott volt. – És, ő is észrevett, talán szólt is valamit? – Nem hiszem, hogy észrevett volna, csak egy pillanatra kitekintett a tenger felé, és már el is tűnt. Azt hiszem, eltűnt. Nem láttam, mert azonnal becsuktam a szemem. De későn. – Nem lehet, hogy csak káprázat volt? – Jó a szemem, nem szokott káprázni. – Talán a rosszullét miatt… – Az csak pillanatokig tartott, mikor felnéztem, már nem volt semmi bajom. – Akkor talán a felhők csalták meg a szemed, a szél, a ragyogó nap… – A ragyogó nap szégyenében elhalványodott, és holdnál szürkébbre fakult, amikor megjelent a hercegnő arca, a szél megállt, a felhők elsírták magukat gyönyörűségükben. Nem csalhatták meg a szemem – szögezte le határozottan Ho Tarasin Mitana, és tett egy vízszintes mozdulatot a jobbjával. – Nincs mentségem, láttam a hercegnő arcát, így azt hiszem, az a leghelyesebb, ha mást már nem látok ebben az életemben. Hatarasima tenyerébe hajtotta az állát, és hosszan elgondolkodott. – Ha valóban láttad a hercegnő arcát, tényleg úgy helyes, ha kiszúrod a szemed – szögezte le végül. – Ám előtte hallgass meg engem, hiszen abból nem lehet baj, ha még pár percig itt ülsz mellettem, szorosra zárt szemekkel. – Ez igaz, testvérem – látta be a másik. – Mondd hát el, amit elmondani akarsz, majd hozz egy kést. Nincs kedvem csukott szemmel végigtántorogni a hálónkig, még részegnek tartanának, vagy magyarázkodásra kényszerítenének, és én nem szeretném soha senkinek sem elmondani, mit láttam utoljára, kivéve neked, aki az egyetlen igaz testvérem vagy. Hatarasima lassan bólintott, majd óvatosan összeszedve gondolatait, beszélni kezdett. – Ho Tarasin Mitana, egyetlen igaz testvérem. Az helyes, ha megvakítod magad, az viszont nem, ha nem kérsz rá engedélyt feletteseinktől. Hisz jól tudod, szata nem csonkíthatja meg magát, mint ahogy öngyilkos sem lehet ura engedélye nélkül. Nem károsíthatod meg a legfényesebb arcú Földre Szállt Sárkányt, ezzel még nagyobb bűnt követnél el, mint amit itt esett, pár pillanattal ezelőtt, teljesen véletlenül, akaratod ellenére. Így arra kérnélek, várj visszaérkezésünkig, otthon borulj le a legelső Első Főtiszt elé, és kérj tőle engedélyt, hogy kiszúrhasd a szemed! Ez így lenne helyes! Ho Tarasin Mitana összevont szemöldökkel hallgatta végig, aztán megrázta a fejét. – Megértem érveidet, és elfogadom őket, de ha hallgatnék tanácsodra, akkor visszaérkezésünkig kéne halogatnom ezt a bosszantó apróságot. Beláthatod, ez nem lenne tisztességes, olybá tűnne, mintha nem sietnék jóvátenni vétkem. Inkább kiszúrom most a szemem, és aztán vállalom ezen tettemért is a büntetést. – Ho-Sin, gondolj bele, mit beszélsz! Mi az a pár holdnap a fényes Morat-Sin Birodalom örökkévalóságához képest, és ugyan ki merné feltételezni egy szatáról, aki esküben vállalta, hogy megtart minden szokást és szabályt, vállára vesz minden terhet, amit rárónak a hagyományok, ki merné azt állítani, hogy egy szata ki akar térni a jogos büntetés elől? Ho Tarasin Mitana ismét hosszan elgondolkodott. – Ezt is el kell fogadnom, Hatarasima, ám ha várok szemem kiszúrásával, akkor csukva kell tartanom mindaddig, amíg haza nem érünk. Nem hiszem, hogy tisztjeink elfogadnák ezt magyarázat nélkül, és én szégyellném, ha magyarázkodni kényszerülnék. – Hát, valóban. Azt hiszem, helyesebb, ha inkább kinyitod a szemed arra a pár holdnapra. – Nem! Értsd meg, nincs értelme még bármit is látnom ebből a porban fürdő világból. Minden forma tökéletlennek, minden szín fakónak tűnne Ji-Mir hercegnő csodálatos arcához képest. – Ho-Sin, ne feledd, hova megyünk! A barbárok bűzös és veszedelmes országába tart a nádszálnál karcsúbb hercegnő, a csatornák városában minden pillanatban, minden sarkon veszedelemben lesz az élete. Majdnem biztos, hogy harcolnunk kell majd érte, amire neked nem lesz alkalmad, ha bilincsbe verve heversz a hajófenékben, amit pedig nem kerülsz el, ha felbosszantod tisztjeinket azzal, hogy nem vagy hajlandó kinyitni a szemed. – Ez igaz – látta be társa, Hatarasima pedig ráérezve, hogy jó nyomon jár, tovább ütötte a vasat. – Ha pedig nem harcolsz érte, hogy tehetsz eleget esküdnek, hogy lehetsz sziklánál biztosabb támasza uradnak? Gondolj bele, ha életeddel véded életét, akkor kis szerencsével még talán meg is halhatsz érte, ami nem csak a szemed kiszúrását tenné feleslegessé, de megbocsátásán túl még talán elismerését is kivívhatnád. Lehet, hogy még a neved is felolvasnák neki, ha meghalnál az ő szolgálatában! – Ezek valóban komoly érvek. Talán mégis az lenne a helyes, ha kinyitnám a szemem. – Csak úgy van lehetőséged meghalni érte – bólogatott Hatarasima, mire társa résnyire nyitotta szemét, majd sűrű pislogással meredt a napfényt táncoltató hullámokra. Vörös és sárga foltok úszkáltak a tekintete előtt, szinte semmit sem látott tőlük. Talán tényleg csak káprázat volt az az arc, fenn, a mennyek magasában? De nem, biztosan érezte, hogy nem! Hisz pontosan fel tudta idézni a macskatekintetű szempárt, az apró, pisze orrot, az érett cseresznyénél vörösebb ajakakat, az áll nemes vonalát… Szegényes ahhoz az ő fantáziája, hogy ilyen káprázattal ajándékozza meg! Bizonyos, hogy látta a hercegnő arcát… – Most pedig rajta, folytassuk a felmosást, mert különben lekéssük az ebédet! – zavarta meg hirtelen Hatarasima hangja, aki úgy ítélte, egyelőre elvonult fejük felől a vihar. – Persze, a felmosás – sóhajtott Ho Tarasin Mitana, visszatérve a rideg hétköznapok világába, majd térdre kászálódott, és folytatta a palló súrolását. – Amúgy pedig lásd a jó oldalát annak, ami történt! – követte őt Hatarasima a vödörnyi friss vízzel. – Azt mondják, akire a kimondhatatlan nevű Földre Szállt Sárkány, vagy annak egy magasan született rokona a pillantását veti, azt nagy szerencse fogja érni. Hogy őszinte legyek, igazán ránk férne. Aznap este Nomatasin Első Tiszt magához hívatta Ji-Sin-Bot. Fejére olvasta, hogy nem helyes, ha a matrózok állandóan alantas munkák végzése közben látják a szatákat, hogy hírnevük és becsületük mást követel, és megtiltotta, hogy a továbbiakban fedélzetsúrolásra rendeljen bárkit is büntetésképpen.

XV.

A Tenger Liliomvirága a kikötő előtt várakozott, mint holmi magasba nyúló sziklaoromzat, magányosan és megközelíthetetlenül. ­– Furcsa, hogy hiányzik a dob tompa üteme, nem hittem volna, hogy a csend, mely minden meditáció alapja, ily kongó ürességgel nehezedhet az ember lelkére – sóhajtott Ji-Mir hercegnő, és egy hosszú pillantást vetett a tükörbe. – Ne bánd a dob pufogásának hiányát, úrnőm, visszaúton még hosszan hallgathatod – vigasztalta Nárciszszirom. A hercegnő teljes személyi kísérete ott várakozott a kabinban, az előkelő Inatasira öregasszony, meg még három fiatal, csinos kis cselédlányka. – Ne emlegesd a visszautat, messze van az még, szinte messzebb, mint fénylő arcú napkorong, mely égi sétáját járja – rázta meg a fejét Ji-Mir. – Hisz itt vagyunk a csatornák városának kapujában, hamarosan fogad vőlegényem családja, és ki tudja még miféle ezer csoda rejtőzik a közeljövő tejfehér ködében. – Valóban, úrnőm, csodák várnak rád a barbárok furcsa, idegen földjén. Kíváncsi vagyok, vajon itt tényleg égig érnek-e a kőből rakott tornyok? – Talán innen már látszik a város… – merengett el a hercegnő, majd lassan felállt, a besötétített ablakokhoz tipegett, és már éppen széthúzta volna a függönyöket, de ekkor a vénasszony felkárogott. – Nem nyúlhat a függönyhöz, hercegnő! Odakint nemtelen csőcselék tolong, ha rés nyílik az ablakok mögött, bárki megláthatja az arcát. Ji-Mir ijedten kapta vissza a kezét, aztán visszaült a pipereasztalkához. Kicsit tett-vett, alaposan megszemlélte magát a tükörben, pár pillanatig turkált ékszeres ládikójában, felpróbált egy gyűrűt, majd csinos arcocskáját csúf fintorba húzva visszaejtette a többi közé. Végül durcásan a combjára csapott. – Nem értem, jelölt vőlegényem honnan veszi a bátorságot, hogy megvárasson. Hisz ő mégiscsak egy barbár, én pedig a dicsőséges Földre Szállt Sárkány unokahúga vagyok, sietnie kéne elém, hogy méltóképp fogadjon. Unatkozom! – Elővegyem valamelyik táblajátékot, úrnőm? – érdeklődött készségesen Nárciszszirom, de Ji-Mir leintette. – Nincs hozzá kedvem. Inkább fésüld újra a hajam! – követelte, majd miután a lány ezt megtette, az arcára festett írásjelekben lelt hibát. – Túl otromba, hogy „ősi nemesség”, meg hogy „asszonyi hűség”. Legyen inkább „hajló nád” és „fecskemadár”. Ez is azt fejezi ki, hogy magas származásom ellenére minden vágyam, hogy jó felesége legyek annak a férfinak, akit legbölcsebb nagybátyám jelölt számomra, még akkor is, ha az mindössze egy szélfútta barbár, csak éppen ezen kecses jegyek árnyaltabban, költőibb módon sugallják e súlyos mondanivalót. Már ha egyáltalán egy barbár tud olvasni… – zsörtölődött, így Nárciszszirom lemosta az arcát, újra kente rizsporral, végül fekete ecsettel felrajzolta a kért jegyeket a hercegnő jobb, illetve bal orcájára. Így lassan bár, de eltelt az idő, nem sokkal dél után pedig súrlódó neszezés hangzott fel a gálya oldala mellől, mintha idegen hajó simult volna otromba testéhez. – Fény és dicsőség a leghatalmasabb Morat-Sin Birodalom császárának, üdvözlöm a szépséges Ji-Mir hercegnőt Eriniss városában! – hangzott fel az erin nyelvű köszöntés, egy fiatal férfi szájából. – Nevem Nathen Siwa Garim, nemese vagyok a nagynevű Nathen Kereskedőháznak, és legidősebb unokaöccse Nathen Siwa Horatio nagyúrnak, akinek a nevében gyönyörűséges menyasszonya elé jöttem, hogy palazzónkba kísérjem. A fedélzeten hosszú csend fogadta szavait, majd Jokara nagyúr a korláthoz bicegett, és lenézett a kis, fekete hajóra, amin az erinissi nemes érkezett. – Dicsőség a nagynevű Nathen Kereskedőháznak, fényes híre messze száll a tavaszi széllel, köszöntésére méltatlan alávaló személyem! A nádszálnál karcsúbb Ji-Mir hercegnő szívében türelmetlen várakozással készen áll, hogy megjelenjen eljövendő férjének családja előtt – válaszolta az öreg nagyúr. – Ez esetben talán szálljon át a hercegnő, hogy gyors hajóm mihamarabb palazzónkba vigye, poggyászának és kíséretének pedig negyven gondolát rendelt ide nagybátyám, melyek hamarosan megérkeznek. Remélem, ennyi elég lesz, de ha ezen felül még bármi kívánsága lenne a hercegnőnek, természetesen örömmel állok a rendelkezésére. – A fénylő szépségű hercegnő arcára mosolyt csal jövendő férjének gondoskodó figyelme, mindössze annyit kíván, hogy hű szatái vele egy hajón utazhassanak mindaddig, míg a palota biztonságos falai nem nyújtanak elegendő védelmet erénye és élete számára. – No de jó uram! – tárta szét értetlenkedve a karját Siwa Garim. – Hisz hajómon a Nathen Kereskedőház legjobb testőrei őrködnek! Közöttük a hercegnő épp oly biztonságban érezheti magát, mintha otthon lenne. – E bölcs szavak megvilágítják gyarló elmém, ifjú nemese a büszke Nathen Kereskedőháznak, ám én senki vagyok, földre hajló szolgája a leghatalmasabb morin császárnak, ki végtelen bölcsességében szigorú parancsokat adott. Bár én belátom, hogy a hercegnő választott vőlegénye testőreinek gyűrűjében is biztonságban lenne, de nem engedhetem szatái nélkül, mert ez a legmagasztosabb császár kívánsága. Siwa Garim felvonta a szemöldökét, majd festett arcán beletörődő kifejezéssel legyintett. – Eh, hát jöjjenek azok a szaták! A hercegnő minden kívánsága számomra parancs. Alig fejezte be, mikor Jokara nagyúr apró mozdulatot tett a kezével, és a szaták már indultak is. Nem várták meg, hogy valaki kötelet vessen nekik, amin leereszkedhetnek a kisebb hajó fedélzetére, könnyedén ugrottak le, meg sem érezve, hogy teljes fegyverzetüket cipelik. Puhán talpukra estek, és oly gyorsan, nesztelenül szóródtak szét, hogy a Nathenek testőreinek még csak pislogni sem volt idejük, már ott voltak mindenütt. A hercegnő már jóval lassabban és körülményesebben követte őket. A matrózok csigán átvetett kötelet rögzítettek a fedélzethez, melyre kipárnázott kis ülőkosárkát kötöttek, ebben helyezkedett el óvatosan és ezer fátyla alatt kissé aggodalmaskodva a hercegnő, majd néhány szata leengedte a kis hajóra. – Végtelen öröm számomra, hogy Eriniss városában fogadhatom, Ji-Mir hercegnő! – köszöntötte mosolyogva Siwa Garim, aztán udvariasan a kezét nyújtotta, hogy kisegítse a kosárból. – Óvatosan, nehogy elessen, szép hercegnő! Ji-Mir az ijedtségtől dermedten lépett a hajó fekete fedélzetére. Ezer hajló nádra, egy idegen férfi megérintette a karját! Megremeget a lába, de gyorsan összeszedte magát. – Mint ahogy fecskemadár száll a tavaszi, virágillatú széllel, úgy siettem én is napnál fényesebb nagybátyám palotájából a csatornák büszke városába, ahol ismét találkozhatok nemes származású jövendőbeli férjemmel, kinek tekintete az ég sasmadarainak éles tekintete, termete a vadon tigriseinek daliás termete. Szívemet boldog türelmetlenség feszíti, hogy meghajtsam hátam ősi családjának vénjei előtt, akik jóindulatát igaz őszinteséggel elnyerni vágyom – suttogta el a jól begyakorolt üdvözlést. Közben Nárciszszirmot is leengedték a szaták, aki gyorsan úrnője mögé sietett, és kinyitotta felette selyem napernyőjét. – Jöjjön, hercegnő, a kabinban már vár önre némi frissítő, és egy kis teasütemény. Ha minden rendben lesz, napnyugtára érkezünk meg a palazzóba – válaszolta könnyedén az ifjú Garim, és mutatta az irányt. Ji-Mir tipegő léptekkel vonult be a hajó közepén álló, magasra emelt kabinba, az ajtóhoz vezető lépcső legfelső fokán még meg is torpant egy pillanatra. Szeme ijedten rebbent körbe, idegen volt számára a fekete hajó, ez a furcsán tarkára festett arcú, érthetetlen módon szemtelen férfi, a végtelen víztükör szegélyén épp csak sejthető körvonalú épületek. Az egyetlen ismerős részlet tán csak a mozdulatlan, mindenütt ott álló szaták képe volt. Az ő sziklánál biztosabb támaszai. Nem lesz semmi baj, merített erőt látványukból, majd belépett a kabinba. A kis helyiséget a hercegnő kedvéért morin módon rendezték be aznapra, kivitték az általában bent álló asztalt és székeket, párnákat szórtak szét a földön, és vastag szőnyegekkel takarták be a falakat. Az ablakok elé is súlyos, brokát függönyök kerültek, középen pedig egy alacsony parázstartón teavíz forrt. A hercegnő lelkét valóban megbékítette az ismerős környezet, kecses mozdulattal ült le az ifjú által ajánlott helyre. Nárciszszirom habozás nélkül mögé térdelt, legyezőre cserélte a kezében tartott napernyőt, és némán elkezdte legyezni úrnője fátylak mögé rejtett arcát. – Remélem, kellemes útjuk volt, hercegnő – kezdett fesztelen társaságba Garim, remélve, a feladata nehezén már túl van. Ami most jön, az már gyerekjáték lesz, hisz nem több ez a hercegnő, mint egy zavart kis fruska! – Valóban, a végtelen tenger barátsággal volt gályám iránt, és könnyű széllel ajándékozott meg engem, hogy utam veszélytelen legyen és kellemes. – Ennek őszintén örvendek. Kér esetleg egy korty teát? – érdeklődött szolgálatkészen Siwa Garim, majd az apró biccentést beleegyezésnek véve teletöltötte az egyik porcelán csészét. Ji-Mir pár pillanatig értetlenül meredt a felé nyújtott italra. Most húzza fel hosszú ruhaujjait, és mutassa meg a kezét a férfinak? Illendő vajon jövendőbeli férjének az unokaöccse előtt mezítelen kézfejjel mutatkoznia? Körbe pillantott, de sehol sem volt a vén Inatasira asszony, aki olyannyira járatos volt az Alázatos Bölcsesség Könyvében, hogy egy ilyen bonyolult kérdést is gond nélkül el tudott volna dönteni. Pillanatnyi habozását mindössze Nárciszszirom vette észre. Gyorsan átvette a teáscsészét, majd a fátylak alá nyúlva odaemelte azt úrnője szájához, hogy az ihasson belőle pár kortyot. Aztán visszatette az ezüst tálcára, és folytatta a hercegnő legyezését. – E tea aromája valóban különlegesen finom, illata felfrissíti a lelkem és testem egyaránt. Ám fényes elmém szegletében egy apró kérdés motoszkál, melyet szeretnék feltenni, ha nem zavarom meg vele önt, hajnalarcú uram. – Dehogy zavar, hercegnő! Azért vagyok itt, hogy minden óhaját teljesítsem – mosolyodott el Garim a nyakatekert módon elővezetett kérésen. – Daliás termetű uram talán választ tud adni arra a kérdésre, hogy kíséretem tagjai hol késlekednek? Miért várat a sokat látott Jokara úr, akit mennyszülte nagybátyám rendelt mellém végtelen bölcsességében, hol marad a vén Inatasira asszony, aki felügyeli erkölcsömet? – Ne aggódjon, hercegnő, a kísérete már úton van, velünk egy időben fog megérkezni, hogy már a partraszállás pillanatában megfelelő kényelemmel fogadják. – Tehát megérkezésünkig nem csatlakoznak hozzánk, és magasan született személyemnek hosszan egy idegen férfival kell kettesben lennie? – váltott át ijedtében morinra a hercegnő, és kezeit önkéntelenül is arca elé emelte. – Ne féljen, szépségében napnál ragyogóbb unokahúga a végtelen hatalmú Földre Szállt Sárkánynak! – válaszolta szintén morinul Garim, majd anyanyelvére váltott. – Hisz mi baja is eshetne itt, szép hercegnő? Odakint a Nathen Kereskedőház testőrei és az ön szatái állnak, idegen nem fenyegeti, én pedig még kevésbé. Hisz hogyan is tehetnék én bármit oly nagyon tisztelt nagybátyám menyasszonya ellen! Sem az illem, sem a közvélemény nem találhat kivetnivalót abban, hogy kettesben vagyunk, míg palazzónkba kísérem. Ji-Mir hosszan hallgatott, majd nagyon elszégyellte magát. Ostobán viselkedett, amiért meg fogják szidni nevelői, ha majd elmeséli nekik. Óvatosan ölébe engedte kezét, és alázatosan lesütötte a tekintetét. – Valóban ostobaság volt tőlem aggódni, talán a fáradtság volt felhőt tisztánlátásom elé, bölcs unokaöccse az én nagyszerű vőlegényemnek. Induljunk hát tüstént, hogy mihamarabb elérjem hajnalarcú jövendőbelim családjának fényes palotáját. – Már régen elindultunk, szépséges hercegnő. – Valóban? De hát nem pufog a dob, és ringása sem változott meg a hajónak. – Ez egy nagyon jó hajó, hercegnő, mely kormányevezője súlyának megfelelő súlyú ezüstbe került – felelte visszafogott nagyképűséggel a fiatal Garim. – Dobszó nélkül is összeszokott evezősök hajtják, magas orra megtöri a hullámokat, és oly könnyedén siklik a víz felett, mint a nyári szél. – Ez valóban csodálatos – suttogta Ji-Mir lenyűgözve. – Igen, és gyors is ez a hajó, ha nem akadályozna minket a forgalom, alig egy óra alatt hazaérkeznénk vele. Már így is nyilván bent járunk a csatornákon – tette még hozzá, és könnyedén a súlyos brokátfüggönyök felé nyúlt, hogy kicsit félrehúzva őket megbizonyosodjon jelenlegi helyzetükről. – Ne! – emelte meg a kezét hirtelen Ji-Mir, majd gyorsan visszafogta magát, és ismét higgadtan maga elé kulcsolta karjait. – Kérem, ne húzza el a függönyöket, mert odakint nemtelen csőcselék tolong, és ha rés nyílik az ablakok mögött, bárki megláthatja szépséges arcomat – hadarta el gyorsan a nem is oly rég hallott intelmet. – De hercegnő, ez csacsiság! – nézett nagyot Garim. – Egy apró résen ugyan ki tudna beleselkedni, az ön arcát pedig oly vastag fátyol takarja, hogy még én sem látok belőle semmit. Nyugodtan kinézhet a csatornákra, baj abból nem származhat, a látvány pedig mindenért kárpótolja. Eriniss csodálatos város, és nem hiszem, hogy alkalma lesz még megszemlélni, mivel nagybátyám igen sűrű programot szervez önnek, ha jól tudom. Ji-Mir aggodalmasan hallgatta végig. Vajon mit jelenthet az a szó, hogy „csacsiság”? Vajon mennyiben van igaza ennek a fiatal, ám kedves arcú, nevető szemű barbárnak, aki ellenkezni mer egy oly tekintélyes vénasszony szavával, mint Inatasira úrnő? Nem, nem tűnt helyesnek, hogy hallgasson rá! Csak éppen alig pár pillanattal ezelőtt viselkedett nagyon ostobán, hát nem akart még egyszer hibázni, így alaposan megfontolta magában a kérdést. És a lelke mélyén lángolt a kíváncsiság. Nagyon tetszett neki az ötlet, látni a csatornák városát, amiről oly sok, hihetetlen legendát hallott már! Mi baj lehetne belőle? Miért ne követhetne el egy ilyen apró kis bűnt? Életében először nem voltak mellette nevelői, akik megakadályozhatták volna, hogy kedve szerint cselekedjen… – Nárciszszirom, emeld az arcom elé a legyezőt, hogy csak éppen kilássak – parancsolta hirtelen, majd az ifjú Nathen felé fordult. – Napfényarcú uram, megemelné kissé a függönyt? Siwa Garim mosolyogva engedelmeskedett, a nehéz brokát megmozdult, apró rés nyílt eddig óvón összezárt szárnyai között. Ji-Mir hercegnő pedig előre dőlt, hogy mindent lásson. Csodálatos, koranyári délután volt, a nap magasan ragyogott, az ég felhőtlen kéken borult a világra. Alattuk széles csatorna csillogott, de már ez sem olyan volt, mint a pavilonkert apró tavainak tiszta vize, amin át látni lehet a kavicsos feneket, az elrebbenő, színes halrajokat. Ez a víz sötét volt, és végtelen, titokzatos, fenyegető mélységet sejtetett maga alatt, míg ólmos felszínén csalókán kedves, tarka képeket ringatott. Az ég és a víz között pedig ott állt a város… Kőépületek suhantak el mellettük, masszív, sokemeletes kőépületek, valóban égig érő tornyokkal, semmibe nyíló ajtók, széles balkonok, erkélyek, csipkésre faragott korlátú hidak és átjárók, apró sikátorokra néző, mohos keretű ablakok, vagy éppen tágas csatornák felett feszülő, hosszú bolthajtások átláthatatlan sora. Színek kavalkádja táncolt a kövek szürkesége felett, festett szobrok álltak a falak mentén, mindenütt tarka zászlók lebegtek, rikító kárpitok lógtak az ablakokból, fedték a balkonok korlátját. És az emberek! Hosszú hajuk a fehéren szőkétől a vörösön át a feketéig minden színben tündökölt, arcukat általában díszes álarc fedte, vagy esetleg tarka festés, mely fénylő napot, táncoló farkast, vagy virágzó kertet egyaránt ábrázolhatott. Ruháik szivárványragyogása pedig még ezen is túltett, selyemsálak, brokátkabátok, csipkés mellények, ezer féle szabású szoknyák és nadrágok váltakoztak, ismétlődés nélkül. Nevettek, beszélgettek, sétáltak a csatornákat kísérő kőszegélyen, a tereken és fórumokon, hajókban ülve fecsegtek, vagy fesztelenül kiabáltak rá épp feltűnő ismerőseikre, hogy pár udvarias szóval kedveskedjenek nekik. Ji-Mir hercegnő, a Földre Szállt Sárkány unokahúga eltátotta csöpp száját, ahogy elvonult előtte Eriniss nyüzsgő városa. Nathen Siwa Garim látszólag közömbösen, ám feszült figyelemmel leste a hercegnő minden rezdülését. Nem láthatta arcát a fátylak alatt, de mozdulatlan tartásából, mély hallgatásából lemérhette, milyen hatással van a látvány a fiatal lányra. Hosszan kivárt, majd a megfelelő pillanatban halk, behízelgő hangon megszólalt. – És ez csak a felszín, nádszálnál karcsúbb hercegnő, mely csupán tompa tükörként igyekszik visszaadni a város való arcát. Eriniss maga az élet, a mozgás, titkok és csodák világa, ahol minden megeshet, és minden meg is esik! Nincs csodálatosabb, mint nyitott szemmel járni csatornáit, és mohó kortyokban nyelni lüktető lététnek édes nektárját. Ji-Mir hercegnő pedig szemét le nem véve a látványról, lassan bólintott. – Elhiszem. Siwa Garim elégedetten elmosolyodott, aztán visszaengedte a függönyt, ám nem kezdett további társalgásba. Az út maradéka némán telt el.

XVI.

Jokara nagyúr szigorú tekintettel járta be a hétszobás lakosztályt, alaposan megszemlélve mindent. Végül visszatért a legjobban védhető szobába. – Innen vigyenek ki mindent! A hercegnő otthonról elhozott, szívének kedves holmikkal óhajtja ezt a szobát hálójának berendezni. – De hát ez egy ablaktalan várószalon! – csodálkozott el Nathen Kirolan Natar, a palazzó testőrségének hadnagya, aki eddig szó nélkül követte a számára oly nevetséges öregurat. Még hogy két fonatba font, fehér szakáll, hát mikor volt az divat! Nem is beszélve erről a mindent betakaró, széles övvel összefogott köntösről, aminek fekete-fehér mintája leginkább egy pantomimes jelmezét juttatja az ember eszébe. – A hercegnő hálónak fogja használni, azt a mellette lévő helyiséget pedig rendezzék be erin módon, az lesz a fogadószobája – intett Jokara nagyúr a botjával, majd tovább bicegett. – Innen szintén vigyenek ki mindent, ez lesz a szaták szállása. – Jó uram, a testőröknek diszkréten elhelyezett, ám a lakosztállyal szomszédos helyiségek vannak fenntartva. Miért nem foglalják el azt a hercegnő nagyra becsült katonái? Jokara megállt, és szíve szerint fáradtan sóhajtott volna. Végtelen súlyként nehezedett testére-lelkére az idegen épület oly erős, agresszív mentalitása. E teher alatt már az is nehézséget okozott neki, hogy megvizsgálja, biztonságosak-e ezen helyiségek, és most még ez az ifjú is nehezíti feladatát, immár másodszor mondva neki ellent. Pedig azzal köszöntötte őt, hogy szolgálatára rendelték, hogy megkönnyítse a beköltözést. Micsoda világ, ahol egy fiatalember visszabeszélhet egy vénnek! Ám nem először járt a csatornák bűzös városában, hát nem szólalt meg, csak még szélesebbre húzta mosolyát. – Ez lesz a szaták szállása, mivel a hercegnő így kívánja. Ne hozzanak ide hát semmit, legyen teljesen üres! Ebbe a helyiségben Inatasira asszony fog lakni, rendezzék be kellemesen, mellette pedig a hercegnő négy cselédje, így innen vigyenek el mindent, ami elkápráztathatja fiatal szemüket. Magam a következő helyiségbe költözöm be. – Önnek külön lakosztályt szánt Nathen Siwa Horatio nagyúr… – jegyezte meg bátortalanul Kirolan Natar hadnagy. – Ide fogok beköltözni, mivel a hercegnő így kívánja. Most pedig sietve cselekedjenek, mert a hercegnő türelmetlenül várja, hogy felfrissülhessen a hosszú út után. – Értem, uram! – hajolt meg könnyedén a tiszt, és magában már azon gondolkodott, milyen remek társalgási téma lesz ez a furcsa vénember. Hölgyismerősei tágra nyílt szemmel, kacagva fogják hallgatni, hogy kiüríttette egy lakosztály zenetermét, csak azért, hogy pár cseléd beköltözhessen! Éppen csak úgy kell előadnia, mintha valamely ismerősével esett volna meg ez az eset, valamelyik másik Kereskedőházban, hisz sajnos, a titoktartás kötelezi. – Értem uram, kívánságait negyed órán belül teljesíti a személyzet – hajolt meg ismét Kirolan Natar hadnagy, majd elsietett, hogy intézkedjen. Jokara nagyúr utána sem nézett, mindössze kézfejével tett apró mozdulatot. A jelre a szomszéd szobából árnyékként lépett elő Nomatasin Első Tiszt, hogy meghallgassa a vén nagyúr parancsait. – E hely éppen olyan tiszta, mint a fényesre törölt, érett alma, melynek belsejében fekete féreg rág. A hercegnő szobájának minden ajtajában álljon két-két őr, ezen felül minden másik helyiségben álljanak ketten könnyű fegyverzetben. Különösképpen figyeljenek az ablakokra, és az erkélyekre nyíló ajtókra, azok bővizű forrásként ontják magukból a veszélyt. Most pedig járjunk körbe, megmutatom az általam felfedett titkos ajtókat és elrejtett átjárókat, amik előtt egy-egy őr álljon folyamatosan!

XVII.

Nathen Siwa Horatio elégedetten dőlt hátra íróasztala mögött. – Mondom, kedves nagybátyám, a kis fruska álla leesett, szeme kétszeresére nyílt, épp csak nyála nem csorgott, mikor megmutattam neki csillogó városunkat – nevetett Garim, miközben átvette Benedictotól a borral töltött, metszett kristálypoharat. – Eriniss valóban hasonlatos egy elnyűtt, ám szépen felékszerezett szajhához; első ránézésre boldogságot kínál a vágyakozó férfiembernek, ám csak hosszú szenvedést hoznak a gyönyör pillanataiban átadott betegségei. A kis hercegnő semmi hasonlót sem láthatott az ezeréves hagyományokhoz igazított életében, könnyű dolgod lesz vele. – Nem fogok hibázni. – Nem is javaslom – mosolyodott el kegyetlen mosollyal Horatio, és jelképes mozdulattal elhúzta mutatóujját a torka előtt. Aztán felkacagott, és itala után nyúlt. – Nos, a mai napra végeztünk! Holnap reggel te mégy érte, és te kíséred a Rózsavirágzás termébe, ahol ünnepélyesen fogadom. Tisztességes mulatság lesz, igazi erinissi módra, hagy szédüljön bele a kislány! Aztán délután, sajnos, egy váratlanul közbejövő apróság miatt nem tudja őt fogadni a Házfő, így tiszta lesz számodra a terep. – Kevesellem az időt – vonta össze a szemöldökét az ifjú. – Ugyan, legalább hat órád lesz az esti álarcosbálig. – Nem így értem. Arra gondoltam, hogy esetleg mégis adhatnál pár napot, hogy könnyebben elszédítsem. – Ezt már megbeszéltük, és nincs rá mód – csapott az asztalra a középkorú férfi, hogy megremegett a kék gyertya lángja. – Szédült lesz az már a sok újdonságtól, ami hirtelen a nyakába szakadt. A többi rajtad áll. – Értem én, nagybátyám, értem! – mentegetődzött az ifjú. – Csak éppen biztosabban érezném magam, ha kicsit több időt kapnék. – Nem várhatunk sokat, méghozzá Jokara nagyúr miatt – sóhajtott Horatio, és intett az engedelmesen mögötte álló inasnak, hogy töltsön újra. – Kirolan Natar hadnagy kísérte, amíg átvizsgálta a szobákat, érkezésed előtt pár perccel jelentett. Az őraura szabályosan remegett, míg az a fogatlan vénember, arcára fagyott mosollyal körbe szimatolt. A lakosztályban lévő rejtekajtók felét első látásra kiszúrta. Veszélyes az öreg, nem adhatunk neki időt, mert még megtalálja a lépcsőházba vivő titkos folyosót is. – Világos! Ám mégis, legalább azt nem lehetne megtenni, hogy ma este felkeresem a hercegnőt? – Verd ki a fejedből, te asszonybolond! – csattant fel Horatio. – Nem úgy értettem! Mindössze beszélnék vele pár szót, mondjuk azzal az indokkal, hogy te küldtél ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. És közben előkészíteném a terepet holnapra. Így legalább egy éjszakát átálmodozhatna, ami sokat gyengít minden asszony szívének ellenállásán. – Nem kétlem, hogy nagy gyakorlatod van benne – morogta nagybátyja, majd hosszan elmélkedett, kezébe temetett állal. – Rendben! – csapott végül a combjára. – Menj, de ne hibázz! – Tudom, tudom, fej nélkül nehéz viselni ezeket a mostanában oly divatos, kócsagtollas kalapokat, hát óvatos leszek, és vigyázok, hogy helyén maradjon e nélkülözhetetlen testrészem – emelte védekezőn maga elé kezeit Garim, majd talpra pattant, és mélyen meghajolt. – Most pedig megyek, és cselekszem. – Menj, és cselekedj, de aztán zárkózz be a lakosztályodba, és pihenj reggelig, holnap nehéz napunk lesz. – Persze, nagybátyám! – bólogatott az ifjú, majd távozott. Siwa Horatio elgondolkodva nézett utána, végül nagy sokára megrázta a fejét. – Nos, Benedicto, mi a véleményed? – sóhajtott. – Az ön fiatal rokona mintha kissé lebecsülné a hercegnőt – hajolt meg engedelmesen az inas. – Ne feledje, uram, hogy sok száz éve tiszta, kínosan őrzött nemesi vér csörgedezik Ji-Mir kisasszony tizenhat esztendős testében. Okozhat még nekünk meglepetéseket. Horatio elgondolkodva hajtotta félre a fejét. – Talán. Ám én valahogy mégis attól félek, hogy valami nagyon ostoba, banálisan jelentéktelen kis homokszem fogja megakasztani a gondosan karban tartott gépezet kerekeit – rázta meg a fejét, majd a koppantó után nyúlt, és eloltotta a kék gyertyát.

XVIII.

Ji-Mir hercegnő pipereasztalkája előtt ült, és izgága türelmetlenséggel figyelte, ahogy Nárciszszirom éjszakai frizurájába fésülte haját. – Gondolod, helyes lenne, ha kihasználva fénylő arcú nagybátyámtól való nagy távolságot, a holnap reggeli ceremónia alkalmával meglesném vőlegényem arcát? – kérdezte hirtelen, hosszú hallgatás után, miközben nyakát nyújtogatva leste a sarokba ülő, lehorgasztott fejű vénasszony reakcióját. De az nem rezzent össze a lehetetlen mértékű illetlenség említésére, még csak meg sem feddte érte. Tehát alszik! Ji-Mir örömében összedörzsölte kezecskéjét, majd izgatott suttogással kezdett beszélni. – Ó, Nárciszszirom, micsoda csodás városba kerültünk! Azok az épületek, azok a színek, és mindenütt büszke arcú nemesek! Hogy nevezhetik ezt barbárok földjének, hiszen szebb, mint fényes nagybátyám pavilonkertje. – Ne feledd, hercegnő, ez csak a látszat. A csatornák városa mindössze öreg, de nem ősi, múltja semmi a dicső Morat-Sin Birodalom múltjához képest. – Ó, szavak, Nárciszszirom, szavak! Mi súlyuk van a szélfútta szavaknak e város kőépületeihez képest? – Ne hagyd, hogy szemed elvakítsa az újdonság ragyogása, úrnőm! – feddte a lány. Ji-Mir éppen leintette volna, mikor kinyílt az ajtó, és az egyik cselédlány lépett be rajta. – Hercegnő, Nathen Siwa Garim vár a fogadószobában – borult a földre. A sarokban alvó vénasszony azonnal felébredt. – Nem találkozhat vele a hercegnő! Ily késő este az már nem lenne helyes. – Az úr nemes nagybátyja nevére hivatkozik, aki a fényes hercegnő vőlegénye – mondta gyorsan a cselédlány, és nem nézett fel. – Szívemben erős a vágy, hogy mindenben jövendőbelim kedvére tegyek. Hátha valami kéréssel küldte hozzám ifjú unokaöccsét, mely kérésnek hogy is tehetnék eleget, ha nem hallhatom meg – érvelt a hercegnő alázatos hangon, miközben az járt az eszében, hogy milyen kedvesen mosolygott rá az a fiatal férfi, míg ebbe a palotába kísérte. A vén Inatasira úrnő pedig elfogadta az érvet. – Rendben, de csak kurta három szívdobbanásra. Odakint közben türelmetlenül várakozott Siwa Garim. A fogadószobának berendezett helyiség közepén asztal állt, pár kényelmes székkel, ez még csak rendben lett volna. Ám a hercegnő szobája felé vivő ajtót festett papírparaván takarta, és hogy a fiatal férfi még kényelmetlenebbül érezze magát, két szata állt a paraván két szélén. Kis terpeszben, maguk előtt összefogott kézzel, és ráadásképpen tele voltak aggatva fegyverekkel, kardmarkolatok álltak ki válluk mögül, oldalukon hosszú penge csillogott, de még övük is inkább harci eszköz volt, mint ruházatuk része. Szobrokat megszégyenítő mozdulatlanságuk határozottan feszélyezte a fiatal nemes urat. Morat-Sinben ugyan már volt alkalma megszokni ezt a látványt, ám hogy saját palazzójuk kellős közepén is itt állnak, mintha otthon lennének! Mintha itt is joguk lenne lemészárolni bárkit, aki az útjukba áll. Ez a tudat zavarta az ifjú Siwa Garimot. – Üdvözlöm, ifjú uram, ki fiatal kora ellenére is méltó bölcs nagybátyja bizalmára – hangzott fel hirtelen a hercegnő vékony hangja a paraván mögül. – Jó estét, hercegnő! Bocsásson meg, hogy esetleg megzavartam esti készülődését, ám nagybátyám küldött, hogy megbizonyosodjam afelől, mindene megvan, amit kíván. – Igen kellemesen töltöm az időmet, és semmiben sincs hiányom, nagylelkű családjuk pazar vendéglátással örvendeztet meg. – Ez remek! Holnap reggel majd én jövök el a hercegnőért, hogy nagybátyám elé kísérjem. Apró kis mulatságot is rendezünk ez alkalommal, öltözzön természetes könnyedséggel a hercegnő. Ji-Mir összevonta a paraván mögött a szemöldökét. „Természetes könnyedséggel”, ez alatt vajon mit ért a festett arcú ifjú? – Igyekezni fogok mennyszülte nagybátyám rangjához méltón öltözni és viselkedni, bár e nagy feladat szinte megbénítja esetlen testem és gyenge lelkem – felelte végül diplomatikusan, és bízott benne, hogy nem hibázott nagyot. – Utána pedig lesz pár órája, hogy felkészüljön Kereskedőházunk fejével való találkozásra. Nem tudom, kérhetem-e, de ha kedve van, előtte szívesen elviszem csónakázni. Ji-Mir, ha lehet, még jobban elcsodálkozott. Csónakázni? Ezek szerint van saját tava a palazzónak? Vagy talán arra gondol vőlegényének unokaöccse, hogy kimenjenek? Az utcára, a nemtelen csőcselék közé? Zavartan ránézett az öregasszonyra, aki határozottan megrázta a fejét, és intett is. – Nem hinném, hogy kedvem lenne csónakba ülni, hisz oly hosszú volt a hajóút, lelkem örvendezik, hogy ismét szilárd föld simul a talpam alá. És most magasan született személyem menni vágyik, hát kívánok önnek sok szerencsét, míg ismét találkozhatunk. – Azaz holnap reggel… – felelte még Garim, de nem volt benne biztos, hogy a hercegnő ezt még meghallotta. Micsoda ostoba, prűd világ a morinoké, rázta meg a elégedetlenül fejét. Hisz ha nem csak szavakkal, de tekintetével is megtámaszthatta volna kérését, a hercegnő már ma este arról a kis csónakkirándulásról álmodna, így a holnap már szinte semmi nehézséget sem jelentene. No, de ha nem így esett, hát nem így esett! És úgyis az ujja köré csavarja ezt a tapasztalan kis fruskát, éppen csak akarnia kell. A két szata rezzenéstelen arccal nézte, ahogy távozik.

XIX.

Hatarasima kényelmesen nyújtózkodott egyet, majd leheveredett a parkettára. – Ez például tetszik, fa van alattunk, nem kő. Kényelmes – mosolygott teli arccal Ho Tarasin Mitanára. Magas mennyezetű, festett falú teremben kaptak szállást, amiből ugyan minden bútort és szőnyeget kihordtak a szolgák, ám az aranyozott fali gyertyatartók és kilincsek, a pazar berakású üvegablakok változatlanul mutatták, a helyiség egy főúri lakosztály jobb terme lehetett érkezésük előtt. – Valóban kellemes ez a hely, de egyben nehezen védhető is. Túl szélesek az ablakok, és feleslegesen sok van belőlük, ha egyszerre minden oldalról jönnek, nehéz lesz megállni ellenük. – Ez valóban így van, Ho-Sin, de legalább van tér alakzatban védekezni. Bár a padló elég csúszós, ami veszedelmes lehet, ha harcra kerül a sor. Társa ráfektette tenyerét a szinte intarzia finomságú berakásokkal díszített parkettára, megütögette, megkapargatta, még rá is lehelt, majd hosszan szemlélte, hogyan párolog el a nedvesség a lakkról. – Valóban igen bizonytalan talaj, jó szemű testvérem, és emlékszel arra a lehetetlenül széles lépcsőre, ami több éles kanyart vetve vezetett fel minket ebbe a helyiségbe? A közepére ugyan szőnyeg volt fektetve, melyet ha jól vettem észre, rézkapcsok rögzítettek oldalt a lépcsőfokokhoz, ám ha ezen kapcsok meglazulnak, akkor igen ingatag lehet az egész alkotmány, mellette pedig simára csiszolt márvány a padló. Az is könnyen okozhatja vesztét a harcosnak. Talán helyes lenne összekaristolni saruink talpát, hogy biztosabb állás essék rajtuk. – Azt hiszem, igazad van, Ho-Sin. És még egy, a falak itt nem papírból, vagy könnyű nádból valók. Úgy érzem, helyes lenne megtanulni az ajtók és ablakok helyét, hogy harc közben ne kelljen értékes másodperceket veszíteni az átjárók megkeresésével. Ho Tarasin Mitana bólintott, majd becsukta a szemét, és hosszan gondolkodott. – Nos, kezdjük annál az ajtónál, ahol beléptünk ebbe a palotába – szólalt meg végül, még mindig csukott szemmel. – Annak a másik oldalán márványpadlójú terem volt, egyik oldala olyan tizenhét, másik pedig nagyjából huszonkilenc lépésnyi hosszú, és csak a bejárattal szemben szakította meg egy újabb, négylépésnyi széles ajtó a falat, mindkét saroktól egyenlő távolságra, ha jól emlékszem. – Nekem is így rémlik – felelte Hatarasima, aki szintén lehunyt szemmel, meditációs pózban ülve idézte fel az egyszer látott termeket és folyosókat. Aztán végigvették magukban a teljes utat, számba véve minden ajtót, ablakot, benyílót, átjárót és korlátot, de még a nagyobb bútorokat is, amik szerepet kaphatnak egy esetleges küzdelemben. A többi szata, akik szintén lefekvéshez készülődtek, és érkezésük óta érezhető módon elkülönültek tőlük, nem szólt rájuk, hogy hallgassanak. Bár szinte egységesen Ji-Sin-Bot követték abban, hogy ez a páros csak gúny tárgya lehet, mégsem ragadták meg az alkalmat, hogy csendre intsék őket azzal az indokkal, hogy ezek már az alvás órái. Bár sokan csukott szemmel, de mind hallgatta őket. Mind tudták, mennyire fontos a helyismeret.

XX.

Ji-Mir hercegnő aggodalmas arccal ült a tükör előtt. – Láttad, hogy mindegyik hölgy arcát ezerszínű festés fedte, ami a tavasszal virágzó kertekhez tette hasonlatossá őket. – Láttam az arcukat, mint ahogy mindenki más is látta. Számomra ez a fajta magamutogatás nem tűnik helyesnek – vélekedett Nárciszszirom, aki végig legyezővel a kezében kísérte úrnőjét a délelőtti fogadáson, ahol Nathen Siwa Horatio szűk, családi körben köszöntötte menyasszonyát. – Némelyek álarcot viseltek, ami van annyira tisztességes viselet, mint a fátyol – makacskodott a hercegnő. Lázadó szavaihoz abból merítette a bátorságot, hogy az őrá vigyázó öregasszony nem volt jelen. Inatasira úrnőnek feltehetőleg megártottak az erin ételek, hascsikarás gyötörte, és éppen az efféle dolgok elintézésére való kis helyiségben ücsörgött. – A dicső Földre Szállt Sárkány ősi birodalmában nem szokás az álarcviselet, ami szerintem azt jelenti, hogy nem helyes álarcot viselni – szögezte le Nárciszszirom. Ji-Mir már éppen visszavágott volna, amikor megnyekkent az egyik falikárpit. Mindketten odakapták a pillantásukat, majd csodálkozva láthatták, hogy a falvédő elcsúszik. Az előtűnő, fekete nyíláson pedig Nathen Siwa Garim lépett be. – Ezer hajló… – sikkantott aprót a hercegnő, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét, és dermedten figyelte, ahogy a férfi behúzza maga mögött az ajtót. És bár Ji-Mir döbbenetében moccanni sem tudott, Nárciszszirom habozás nélkül cselekedett. Azaz szélesre tárt karral és szorosra zárt szemmel úrnője és az idegen férfi közé állt, hogy testével védje a hercegnőt. – Ne féljenek, hölgyeim! – suttogta a jövevény erinül. – Nem rossz szándékkal jöttem, hanem ígéretem teljesítése vezérelt. – Miféle ígéret? – csodálkozott a hercegnő, és két tenyerét szorosan az arcára fektette, nehogy a férfi meglássa lefátyolozatlan vonásait. – Hisz tegnap említettem, hogy elviszem csónakázni, hölgyem – mosolygott rá Garim, és persze észrevette, hogy a hercegnő leselkszik az ujjai között. – Csónakázni? Nem vihet el, nem engedi az Alázatos Bölcsesség Könyve, hogy kettesben legyen velem, hacsak nem vőlegényem nevében jár – tiltakozott Ji-Mir. Közben Nárciszszirom is túljutott első ijedelmén, gyorsan felkapta a legközelebbi, széles lapú legyezőt, és odatartotta úrnője meg az idegen férfi közé. Bár fogalma sem volt róla, hogy hasonló esetben mi a teendő, sőt, abban sem volt biztos, hogy ilyesmi egyáltalán megeshet – egy férfi a hercegnő hálójában! –, ám úgy érezte, ezzel ő megtett mindent, amit megtehetett. A legyezőt tartva óvatosan félre állt, majd magában imádkozni kezdett a nyugati szélhez, hogy söpörje messze a fejük felett gyülekező, vészhozó felhőket. – Ugyan, hölgyem, ez Eriniss, nem a hajló nád ősi birodalma. Itt megengedett, hogy egy férfi csónakázni hívjon egy hölgyet, különösen egy olyan hölgyet, aki hamarosan családjának tagja lesz. Ettől még a dáma tisztességét senki sem kérdőjelezheti meg, ám tudom, Morat-Sinben ez másként van. Így nem is mertem volna felajánlani, ha nem tűnik fel, hogy a szépséges hercegnőnek mennyire tetszett városom látványa. Csak ezért mertem arra gondolni, hogy esetleg körbeviszem a nagyobb csatornákon, hogy megnézhesse a nevezetesebb palazzókat és tereket – magyarázta lendületesen Garim, és közben közelebb lépett a paravánként közöttük tartott legyezőhöz, és megkísérelte alatta megérinteni a hercegnő kezét. Nárciszszirom kétségbeesetten lejjebb kapta az ideiglenes falat, de ekkor meg úrnője arca vált láthatóvá a férfi számára, hát ismét visszaemelte eredeti helyére a legyezőt, ám így a fiatalember keze siklott vissza, hogy megérintse a hercegnőt… Ó, nyugati, keleti, vagy akár te, hideg északi szél, segítsetek! – Egy pillanatig se higgye hercegnő, hogy nem kértem tettemre engedélyt nagybátyámtól, aki az ön vőlegénye. Ő pedig egyet értett velem, és éppen csak azért nem ő kíséri önt, mivel bokros üzleti teendői elszólítják ma este – fejezte be Garim, miközben ujjai végigsimították a hercegnő karját. Ji-Mir szédülten hallgatta, és kirázta a hideg az idegen férfi érintésétől. Úgy érezte, mintha szakadék szélén állna, mintha szédítő mélység nyílna a lábai előtt. „Eriniss maga az élet, a mozgás, titkok és csodák világa, ahol minden megeshet, és minden meg is esik!” jutottak hirtelen eszébe azok a szavak, melyeket szintén ez a fiatal, kedves hangú férfi mondott neki, mikor idejövet megmutatta egy vékony szeletkéjét a városnak. Ám neveltetése nem adta meg magát ilyen könnyen. – Hogyan is mehetnék el. Még ha vőlegényem nem ellenzi, akkor is elveszteném a nevem becsületét, ha önnel mennék. – Én mindent kiterveltem, hogy ne keljen pletyka az esetről. Este álarcos bál lesz, onnan nyugodtan késhet, hisz a sok maskara között órákig senkinek sem fog feltűnni, hogy ön nincs jelen. – Nevelőim nem tévesztenek szem elől. – Erre is gondoltam. Megkértem nagybátyámat, hogy küldjön a hercegnőnek egy igazi, erinissi ruhát, hogy azt viselje az álarcosbálon. A hercegnőnek nincs más dolga, mint felvenni azt a ruhát, és egy óvatlan pillanatban kilépni ezen a rejtekajtón. Ji-Mir elpirult, ahogy a kalandos tervet végighallgatta. És ezek szerint vőlegénye tényleg nem ellenzi a dolgok, hisz ruhát küld a szökéshez! – De ettől még keresni fognak, és büntetést kapok, ha visszajöttünk. – Ezen is lehet segíteni. Egy óvatlan pillanatban, mikor senki sincs a hercegnő mellett, zárja magára szobája ajtaját, és kiabálja ki az odakint várakozóknak, hogy valami megbántotta, hogy nem akar kimenni. Bizonyosan ki tud találni valami okosat, ami miatt pár órácskát duzzoghat. Közben kiszökik a rejtett kijáraton, és míg ajtója előtt sírva könyörögnek nevelői, addig megnézi a várost. Majd visszatér, kinyitja az ajtót, és elmegy az álarcos bálba – magyarázta Garim. – Ez olyan kockázatosnak hangzik… – sóhajtotta a hercegnő, de lelke mélyén felizzott valami. Nevezzük talán kalandvágynak. – Ha valami mégis balul ütne ki, nagybátyám úgyis elintézi! Nincs párja, ha tárgyalni kell, még a zord Jokara nagyúr szívét is biztosan meglágyítja. Ez nem az ön gondja, hercegnő, önnek nincs más teendője, mint igent mondani – érvelt az ifjú, és mivel érezte, hogy ez még kevés, bevetette utolsó aduját is. – Ez az egyetlen lehetőség, mától kezdve minden napja túlzottan zsúfolt, hogy eltűnhessen pár órára. Hosszú, hosszú csend nehezedett rájuk. Északi, déli, keleti és nyugati szelek, vesszetek akár össze, kavarjatok féktelen vihart, döntsétek romba akár ezt az egész várost, csak gyertek, és segítsetek, fohászkodott Nárciszszirom, aki szíve szerint hangosan nemet kiabált volna. De hallgatott, hisz hogyan is szólhatott volna bele két nemes párbeszédébe! – Hát jó, fiatal unokaöccse az én vőlegényemnek. Legyen így, elmegyek ma este megnézni a várost – bólintott Ji-Mir hercegnő. – Köszönöm! Ne feledje, amikor indulásra kész, koppintson hármat ezen a rejtekajtón, én a másik oldalt fogok várni, és onnantól nincs semmi gondja – magyarázta a fiatalember, és talán még mást is mondott volna, de ekkor valami meghatározhatatlan nesz hangzott fel a kárpitok mögött, mire összerezzent, és gyorsan meghajolt. – Sok szerencsét, hölgyem, most már mennem kell. Még utoljára megérintette a hercegnő karját, aztán sarkon fordult, és kilépett a szobából. Ji-Mir eltátott szájjal, az izgalomtól kipirult arccal nézett utána. Eriniss valóban a csodák városa, ahol minden megtörténhet! Előre remegett a gyönyörűségtől, hogy kíséret nélkül, teljesen egyedül csónakázhat a városban, becsapva összes, szigorú arcú nevelőjét, akik közben az ajtója előtt könyörögnek. Illetve, nem teljesen egyedül, hanem egy szép arcú fiatalemberrel, aki csak jót akar neki, és lesi minden kívánságát… Siwa Garim az ajtó túloldalán, amikor már nem láthatták, gúnyos, elégedett mosolyra húzta a száját. Még hogy hercegnő! Ostoba csitri, tapasztalatlan kislány! Semmi volt meggyőzni. Nagybátyja elégedett lesz. Aztán odaintette Nathen Kirolan Natart, aki egy magányos holdfénylámpás tompa ragyogásában várt rá a szűk folyosón. A fiatal hadnagy arca gyöngyzött az izzadtságtól. – Siessünk, uram, a vénasszony épp most hagyja el a mellékhelyiséget – suttogta kimerülten, mikor becsukódott mögöttük az ajtó. Bár jó médium volt, mégis belefáradt, hogy ily hosszan volt kénytelen kapcsolatban maradni az őraurával.

XXI.

A délután percei végtelen lassúsággal vánszorogtak. Ji-Mir hercegnő legalábbis úgy érezte, minden pillanat megismétli önmagát, hogy még tovább tartson a várakozás, ami után végre kiléphet a palotából. – Ó, Nárciszszirom, ne aggódj, csodás lesz! – győzködte barátnőjét, aki az ifjú Nathen távozása után halottsápadt arccal tett-vett. – Féltelek, úrnőm, féltelek! Mi lesz, ha szigorú rendet tartó, bölcs nagybátyád megtudja, mit tettél? – Messze innen otthonunk, ki vinné el oda a hírt? S még ha baj is lenne, vőlegényem majd mindent elintéz. Szabadon beszélhettek, a vén Inatasira asszony érthetetlen módon nem könnyebbült meg a gyakori kijárás ellenére sem, és alig percekre volt képes csak bent maradni a szobában, a hasa újból és újból kiszólította. Így igazából csak egy pillantást tudott vetni arra a ruhára, amit Nathen Siwa Horatio küldött a hercegnőnek, kurta bólintással engedélyezte annak viselését, és már rohant is a kis helyiségbe. Pedig ha jobban megnézte volna, nyilván szörnyülködve tiltja el tőle védencét. – De hercegnő, a karjaid szinte teljesen csupaszak! – sopánkodott Nárciszszirom, amikor Ji-Mir felvette a selyemholmit. – Azok elfedésére valók ezek a hosszú kesztyűk, buta lány! – morgott, és felhúzta őket. – Ez illendően eltakarja makulátlan bőröm, és mégis látszik karcsú csuklóm, amire oly büszke vagyok. Add ide gyorsan néhány karperecemet, amiket örök sötétségben való kuksolásra ítélnek hosszú ujjú ruháim, hagy ragyogjanak ez egy alkalommal a napfényben! Ez a furcsa szabású kabátféle pedig teljesen eltakarja a nyakam, a vállam, és még a derekam felső részét is. – Ó, a derekad ne is emlegesd, hercegnő! Hisz csípőd minden mozdulata átlátszik ezen a szoknyán. – Nem fogok mozogni, csak ülök egy csónakban. – De az arcod! Csupasz az arcod, hercegnő! Ji-Mir ezen egy pillanatot elgondolkodott, ez igaz volt. Már a tudat is zavarta, hogy mezítelen arccal fog szemben ülni egy férfival. – Add ide a kisebbik csontlegyezőt, amit mennyszült nagybátyám húga, Kitasira úrnő küldött ajándékba, tizennegyedik születésnapomra. Az alig tenyérnyi, könnyen ennek a szoknyának az övére erősíthetem, redői közül ki sem látszik, és elfedi arcom, ha majd előveszem. Gyorsan, most pedig zárd be az ajtót, kész vagyok, és menni vágyom. Nárciszszirom kétségbeesetten vetette magát térdre. – Ne menj, úrnőm! – Félre, buta cseléd, és engedelmeskedj! – vágta pofon türelmét vesztve Ji-Mir. – De mi van… Mi van, ha amíg messze jársz, Jokara nagyúr betöreti az ajtót? – érvelt a lány kétségbeesetten. – Miért töretné? – Mert aggódni kezd, hogy oly hosszan nem válaszolsz. – Hát te majd itt maradsz, és válaszolsz helyettem! Sokszor szórakoztunk már azon, hogy utánzod a hangom, most is menni fog. – Tehát nem mehetek veled? – sírta el magát Nárciszszirom. – Nem ám! Ma este egyedül leszek, teljesen egyedül – húzta ki magát a hercegnő. – Te pedig itt maradsz, és ha szólítanak, hangomat utánozva válaszolgatsz. – És mi van… Mi van, ha beleselkednek a kulcslyukon? – Benne lesz a kulcs. – De ha kilökik? Ha van valami rejtett leselkedő nyílás? Ahol rejtett ajtók vannak, ott lehetnek rejtett ablakok is! – hadarta Nárciszszirom. Ji-Mir összevont szemöldökkel gondolt bele a lehetőségbe. Aztán felderült az arca. – Megvan! Öltözz az én ruhámba, és ülj le egy párnára, ahonnan látszik alakod, ha valaki bekukucskál a kulcslyukon. – De hogyan is tévesztenének minket össze, úrnőm! Én magasabb vagyok, kövérebb, a hajam is mindössze vállig ér, első pillantásra látszik, hogy cseléd vagyok, nem hercegnő. – Eh, fátylak alatt, hajadat elfedő fejékkel, hosszú ruháimban senki sem fog kételkedni benne, hogy te én vagy – legyintett végül a hercegnő. Nárciszszirom végtelen döbbenettel hallgatta a félelmetes magabiztossággal előadott tervet, majd lehajtotta a fejét, és szomorú hangon felelt. – Látom, hercegnő, senki és semmi nem állhat az utadba, elhatároztad, hogy mégy, és ragaszkodsz is hozzá, mint ahogy már láttalak ragaszkodni néhány ostobának tűnő ötlethez, melyet mennysúgta bizonyossággal adtál elő. De te vagy a hercegnő, én pedig csak egy senkifia cseléd, aki meghajtja a fejét, és örömmel engedelmeskedik. Felveszem ruhád, leülök egy párnára, ami jól látszik a kulcslyukon át, és hangod utánozva fogok kiszólni, ha téged szólítanak. Te csak vigyázz magadra, és jöjj vissza mihamarabb! Ji-Mir elérzékenyülve nézett le barátnőjére. – Bár csak cseléd vagy, és alantas származású, mégis mosolyt csal hűséged és ragaszkodásod fénylő arcomra. Vigyázni fogok, és sietek vissza. Addig is óvjon téged az arany napkorong, a széllel szálló fecskeraj, a patak csobogása! – Kísérje lépted szerencse és fény, csillagnál ékesebb hercegnője a hajló nád birodalmának… – koccintotta homlokát a padlóhoz Nárciszszirom, majd Ji-Mir felemelte a földről, és arcon csókolták egymást. Aztán a hercegnő megkocogtatta a rejtekajtót. Az azonnal kinyílt, fekete torkában a tarka arcfestésű Siwa Garim tűnt elő, egy holdfénylámpást emelve maga elé. – Jöjjön, hölgyem, sietnünk kell! – suttogta, és gyorsan visszahúzódott az árnyékba. Nagyon nehezen tudta visszafogni nevetését, a kis hercegnő elképesztő nevetségesen festett a nem hozzáillő ruhákban. No persze, nem a divat szerint választottak neki holmit, a fő vezérelv az volt, hogy olyan legyen, amit még egy morin nemes hölgy is hajlandó felvenni. Így az erinissi mértékkel lehető legprűdebb szabású darabokat válogattak, fekete és fehér színekben, kevés éppen divatos esett közéjük. Még szerencse, hogy nem kell vele nyilvánosan mutatkoznom, holdnapokig mindenki rajtam nevetne, vélekedett az ifjú Siwa Garim, miközben kezét nyújtotta a hercegnőnek. Együtt siettek végig a szűk, porszagú folyosón, majd megálltak a másik végében, és rövid hallgatódzás után kiléptek a rejtekútról. A hercegnő lakosztályához közeli lépcsőházba jutottak, ahol éppen nem járt senki. – Jöjjön, hercegnő, várja önt a város forgataga! Ji-Mir hercegnő pedig ment.

XXII.

Egy szata nem tévedhet el. Nem tévedhet el, de ha rossz útbaigazítást adnak neki, akkor nem fogja meglelni, amit keres. Ho Tarasin Mitana zavartan fordult be az újabb folyosón. Tudomása szerint itt egy ajtónak kellett volna lennie, amin bekopogva valami cseléd átadta volna neki a frissen mosott ruhákat. De az ajtó sehol sem volt, csak még egy folyosó. Nem tudhatta, hogy vagy négy emelettel magasabban keresgél a kelleténél. Nem tudhatta, de azért sejtette, hogy Ji-Sin-Bo rossz utasításokat adott neki. Ebből pedig nagy baja lesz, hisz ki hinne neki, ha azzal érvelne, hogy Helyettes Tisztje szánt szándékkal máshova küldte? Csak még egy újabb büntetést kapna, hogy rosszat beszél feletteséről, aki pedig nem véthet ekkora hibát. Kicsit még körbe fordult, hátha észrevesz valami támpontot, ám semmi ismerőst nem látott. A süppedős szőnyeggel fedett márványpadló, az aranykeretes képek a falon, a mennyezetre aggatott napfénylámpások mind idegenként néztek vissza rá. Zavartan megigazgatta hátára rögzített kardjait, a fegyverek érintése visszaadta önbizalmát. Magában hálát adott a vén Jokara nagyúr bölcs parancsának, mely szerint minden szata – még az is, aki mindössze a mosodába megy – csak teljes felszereléssel hagyhatja el a hercegnő lakosztályát. Hirtelen zaj hallott, hamarosan két idegen alak fordult be a folyosóra. Fesztelenül beszélgettek, oda sem nézve az előlük engedelmesen félrehúzódó szatára, majd eltűntek egy ajtó mögött. Talán meg kéne szólítani valakit, és útbaigazítást kérni, merült fel az ötlet Ho Tarasin Mitanában, de természetesen nem szólt a párocska után. Derékig engedett hajuk tisztán jelezte, nemesek, akiket egy szata nem szólíthat meg. Ám ha találkozik valami cseléddel… Lassú léptekkel indult vissza, a szállásuk felé, és fejforgatva leste, útjába akad-e valami szolga. Pár fordulóval arrébb szerencséje is lett, egy idősödő asszony jött vele szembe, nehéz tálcát cipelve. – Idős asszony, ki nyilván úgy kiigazodsz ebben a hatalmas kőépületben, mint hajós a csillagok között, segítenél nekem célom elérésében? – kérdezte udvariasan, mire a nő csak elvigyorodott. – Jaj, testőr úr, öreg vagyok én már az ilyesmihez! Ne tessék engem macerálni! – tiltakozott, és sietősre fogva a lépteit, tovább ment. Csak erinül értett, de Ho Tarasin Mitana nem válthatott nyelvet. Ő is csak anyanyelvén beszélt. Komor arccal indult tovább, és már elérte a lépcsőházat, amikor ismét az útjába akadt valaki. Reménykedve állt meg, de a fordulóban ismét csak egy nemes pár tűnt fel. Gondolkodás nélkül félre állt a magas férfi, és az alacsony hölgy elől, akik rá sem nézve elsiettek előtte. Nap bukkant elő a fellegek közül, szél forgatta meg körötte a világot. – Hercegnő… – bukott ki a száján önkéntelenül, aztán már működésbe is lépek jól begyakorolt reflexei. Gondolkodás nélkül borult a földre, érintette homlokával a lépcső márványát. Ji-Mir ijedten megtorpant, ám Nathen Siwa Garim habozás nélkül cselekedett. Bár fogalma sem volt, honnan kerül ide egy szata, hisz nagybátyja biztosította, ezen órában senki sem fog erre járni, ám ettől még nem vesztette el a hidegvérét. – Gyorsan, hercegnő! – kapaszkodott bele Ji-Mir karjába, és magával ragadta. Sietve futottak le a lépcsőn, hátra sem nézve. Ho Tarasin Mitana értetlenül kapta fel a fejét a földről. Ez a hercegnő volt, azonnal felismerte a csak egyszer látott vonásokat, ám mit keresett itt? Kíséret nélkül, fedetlen arccal, kezét egy idegen férfi kezében nyugtatva? Talpra pattant, még látta, hogy a pár eltűnik egy fordulóval lejjebb, egy ajtó mögött. Mit tegyen, fusson utánuk? Már majdnem elrugaszkodott, majd mégis megtorpant. Nincs parancsa… De hát nem helyes, hogy a hercegnő szaták nélkül járjon egy idegen palotában! És már lendült is lefelé. Vagy hatosával vette a lépcsőfokokat, puhán érkezett a fordulóba, és immár habozás nélkül tépte fel az ajtót, ahol a hercegnő eltűnt. Még látta fehér szoknyáját meglibbenni egy fordulóban, futott tovább. Ajtó csapódott előtte, zár csikordult. Fordult, egy pillantással felmérte az akadályt, majd fél lépést hátrált, és belerúgott a fába, csak úgy próbaképpen. Az bíztatóan megreccsent, hát még hármat rúgott, egy lendületből, aztán félresöpörte maga elől a forgáccsá hulló ajtót. Hideg leheletű, nyirkos, dísztelen helyiségbe érkezett, ahonnan kőlépcső vezetett lefelé. Valami cseléd jött szembe, aki talán mondani is akart valamit, de gondolkodás nélkül félre lökte. A lépcső egy nagyobb terembe vezetett, melynek vakolatlan kőből rakták súlyos vízcseppeket izzadó falait. Nem törődött a részletekkel, csak azt a magas, masszív ajtót látta, ami megint csak éppen becsapódott előtte. Jóféle fa, széles pántokkal megvasalva. Reménytelen. Körbekapta pillantását, nem messze az ajtótól, talán kétalaknyi magasságban szűk rés nyílt. Nem habozott, nekifutott az akadálynak, és lendületből felkapaszkodott a falra. A szaták felszerelése a lehető legpraktikusabban van összecsomagolva. Ahol a válla átfér, ott átfér az egész szata, ez szinte közhelynek számít a hajló nád országában. Ho Tarasin Mitana kis erőlködéssel átjutott a túloldalra, ahol éppen csak meg tudott kapaszkodni. Fel sem fogta, hogy immár a palazzó külső falán lóg, csak a maga alatt nem sokkal meglibbenő ruhát látta, a karcsú, alacsony árnyat. Gondolkodás nélkül ugrott, és szerencsésen talpra érkezett a hídra, mely a palazzó ezen mellékkijáratát a külvilággal összekötötte. – Gyorsan, riadó, megszöktették a hercegnőt! – kiáltotta a kapuban álló őröknek, majd utána rohant a híd másik oldalán éppen eltűnő párnak. A két őr hökkenten bámult az égből pottyant alak után. – Ez tán valami komédiás volt? – kérdezte az egyik. – Ruhája alapján úgy hiszem. Meg hát azok szoktak így ugrabugrálni – vonta meg a vállát a másik. – De vajon mit kiabálhatott? – Én nem tudom, de nem lehetett fontos, mert akkor itt maradt volna magyarázkodni. – Aha – bólintott az első, aztán hosszan hallgatott. – Te, nem kéne jelentenünk? – Minek? Jól hallottad a Siwa fiatalúr parancsát, hallgassunk arról, ami e kapuban történt a mai őrség alatt, mert különben nyissz! – mondta a másik, és közben szimbolikusan átvágta a torkát. – Aha. Akkor hallgassunk! – helyeselt a társa. Nem hiába járja a mondás a fényes Napkelet országaiban, hogy hollóban fehéret, katonában eszeset…

XXIII.

Ji-Mir hercegnő elrablása több szempontból sem úgy sikerült, mint ahogy a különböző felek eltervezték. És itt most nem is csak arra gondolok, hogy Nathen Siwa Garim élete legborzalmasabb élményeként hosszú perceken át menekülni volt kénytelen egy feldühödött szata elől. Mások is elvétették a számítást, példának okáért Jokara nagyúr. A vén gazember nagyon sértődötten vette tudomásul, hogy meg akarják szöktetni a rábízott nemes hölgyet. Hogy nézhetik ennyire porban kúszó senkinek, hogy csupán azért, mert a hercegnő önként távozik, ő nem fogja észrevenni hiányát! Az ugyan tény, hogy eme húzással megnehezítették a dolgát, de természetesen rájött, mire készül kedves vendéglátójuk. Rájött, és nem zavartatta magát. Jobb is, ha a hercegnő nincs útban, úgy ő is szabadabban ügyködhet! Arról nem is beszélve, hogy a Nathenek nyilván nagy hangon fogják keresni „elveszett” vendégüket, ami újabb lehetőségeket nyit meg előtte célja elérésében. Hát vigyék a hercegnőt, ha annyira kell nekik! De természetesen jól tudta, titkos feladat ide, titkos feladat oda, ő azért életével felel a hercegnő éltéért, így nem akarta, hogy a legfényesebb Földre Szállt Sárkány unokahúgát ok nélkül baj érje, hát megtette a megfelelő intézkedéseket. Nem rajta állt, hogy kudarcot vallott. Hogy őszinték legyünk, még csak nem is Ho Tarasin Mitanán. A fiatal szata csak rohant egy fehér-fekete ruha után, majd hirtelen azt kellett látnia, hogy három szürke csuhás alak támadja meg a hercegnőt, és az idegen férfit, aki kíséri. Még futás közben kardot rántott, és úgy csapott le az előtte felgomolygó verekedésre, mint sólyom a védtelen fecskerajra. Az első támadót hátba szúrta, a másodikat lekötötte az ifjú Nathen Siwa Garimmal való küzdelem, ennek csak lába ínszalagját vágta át, és már futott is tovább a harmadik után, aki éppen utolérte a menekülő hercegnőt. Ji-Mirt talán csak az mentette meg, hogy az utolsó pillanatban elbotlott szokatlan, széles szoknyájában, így az idegen csak a semmibe markolt, amikor vállon akarta ragadni. És a következő pillanatban már nem foglalkozhatott áldozatával, mert ott volt Ho Tarasin Mitana. – Fuss, hercegnő! – kiáltotta a szata, és igyekezett úgy fordulni, hogy testével fedezze úrnőjét. Hogy annak sikerült-e felállnia, vagy sem, azt már nem látta, az idegen támadott, és neki védekeznie kellett. Kardcsapás követett kardcsapást, gyors, pergő ritmusban, Ho Tarasin Mitana teste magától követte a pengét, felvette az ellenfele diktálta ütemet, majd megakasztotta, és rákényszerítette saját tempóját. Ezer alkalommal gyakorolták ezt a kolostor udvarán, nem is gondolkodott azon, hogy mit csinál, csak cselekedett, míg végül ellenfele átvágott torokkal zuhant a földre. Visszanézett, de a másik két támadó és a Nathen nemes is mozdulatlan feküdtek az utcaköveken. Még egy pillantást vetett a lába előtt heverő testre, és hirtelen megfagyott a vére. Ezer hajló nádra, hisz ez Mira Sin Tanra, szakaszának tagja! Önkéntelenül is pislogott párat, de legyőzött ellenfelének arca nem akart megváltozni. Lehet, hogy démonok játszanak vele, előbb a hercegnő arcát felvillantva egy idegen nemes hölgyön, most pedig testvérévé változtatva ellenfelét? Ám ez nem lehet káprázat, az imént valóban egy szataként küzdő harcossal állt szemben, csak éppen ez akkor nem tűnt fel neki, mert eddig ő még mindig csak szatákkal küzdött. De mindegy! Elnézett a másik irányba, és még látta a hercegnőt, ahogy az beszáll egy karcsú csónakba. Nem habozott tovább, lecsapta kardjáról a vért, hüvelyébe lökte a pengét, és már futott is a sebesen távolodó csónak után. Nos, egy gondola igazán gyors tud lenni. A szárazföldről követni csak teljes erőből futva lehet, és csak annak, aki nagyon jól ismeri Eriniss városának tekervényes úthálózatát. Hisz nem minden csatorna mellett van járda, és bár néhol több híd is áll egymás mellett, néhol viszont nagyot kell kerülni, hogy száraz lábbal átjusson a járókelő a túlpartra. Talán mondanom sem kell, hogy Ho Tarasin Mitana nem ismerte Eriniss útjait és csatornáit. Ennek ellenére lankadatlan elszántsággal rohant, néhol kikötött hajókon ugrált végig, hajszálra elkerülve a vízbe pottyanást, egy alkalommal még a csatornát is átugrotta, hogy átkeljen a másik partra, de ez mind kevés volt. Egyre rövidebb ideig láthatta a sarkokon újra és újra eltűnő gondolát, míg végül teljesen elvesztette szem elől. Ugyan még végigrohant a csatorna mentén, amire utoljára látta befordulni a csónakot, de aztán zavartan torpant meg. Ez az utca kis terecskére vezetett, ahonnan több út indult tovább, de hiába söpörte azokat végig pillantásával, nem látta a hercegnőt. Még egyszer körbe fordult, semmi. Csak a csalókán csillogó víz hintáztatta a környező épületek tükörképeit. – Tán valami baja van? – szólalt meg hirtelen mellette egy hang. Majdnem összerezzent, és odakapta a pillantását. Valami szakadt, borostás alak állt tőle nem messze, és őt bámulta. Ismét körbe nézett a téren, immár nem a távoli csatornákat fürkészve. Emberek állták körbe, kopott, szürke ruhás, kurtára nyírt hajú emberek. Tisztes távolságból méregették, lábuknál kosarak, zsákok hevertek, amott felhalmozott hordók takarták a falat, és egy benyílóban széles, elnyűtt hajó állt, melynek alacsony fedélzetére keskeny palló vezetett fel. Talán csavargók, gondolta Ho Tarasin Mitana, de ez most nem számított, csak az, hogy nyilván látták, merre ment a hercegnő hajója! – Egyszerű emberek, lakói a csatornák büszke városának, mondjátok meg nekem, merre fordult az a suhanó csónak, mely az imént haladt itt tova, és melynek egyetlen utasa egy napragyogású asszony volt? – fordult körbe. Értetlen arcok néztek rá vissza. – Szerintetek ez beszéd, vagy csak hörög? – kérdezte végül egy nagyra nőtt, mocskos férfi. – Hé, Husa, ne szólj róla ilyen tiszteletlenül, nézd a ruháját! Finom anyagú, lehet, hogy úr – intette le egy öregasszony, aki kihasználva a látványosság okozta kis munkaszünetet, már le is ült az egyik ládára. – Nem úr ez, hisz kurtára van vágva a haja. Inkább mutatványos. Azok öltöznek ilyen maskarába. – Mutatványos lesz ám! Láttátok, hogy ugrotta át azt a két hordót, meg sem támaszkodott rajtuk, csak huss, átrepült. Csepűrágó ez, idegenből jött csepűrágó – vélekedett egy középkorú férfi is, és leengedte a kezében tartott szögeket, meg a kalapácsot, amivel éppen az egyik meglazult ládának a sarkait erősítette meg. – No de fegyveres! – Kellékek lesznek azok, fényes, de haszontalan fakardok – legyintett magabiztosan a férfi. – Nem értem szavatokat, szolganépe e fényes városnak. Nincs közöttetek senki, aki beszéli a hajló nád országának nyelvét? – nézett körbe immár türelmetlenebbül Ho Tarasin Mitana. – Olyan furcsán, pöszögve beszél, mint aki meg van fázva – nevette el magát az egyik gyerek, aki hátrább húzódva leste a látványosságot. – Beteg lesz szegény, hisz látjátok, milyen sápadt az arca – kárált egy öregasszony is. – Dehogy beteg! – csattant fel hirtelen egy vörös hajú nő, akinek tiszta, majdnem új posztóruhája jócskán kirítt a terecske közönségének rongyai közül. – Rizszabáló morin, azok beszélnek ilyen hülyén, az arca meg azért fehér, mert rizsporral keni. És nem csepűrágó, hanem testőr-féle – magyarázta, majd lecsusszant a hordóról, amin eddig ült, és közelebb lépett a szatához. – Én értlek. Mi kell? Ho Tarasin Mitana odakapta a pillantását, és alaposan végigmérte. Karcsú, fiatalos nő, vállig eresztett, tűzvörös hajjal, rossz modorral. Szabadon hagyott arccal. Könnyen eldönthette, hogy miféle kasztba való, hát különösebb mérlegelés nélkül szólította meg. – Egyszerű asszony, ki olcsón árulod magad az utcasarkokon, gyors segítséget kérek tőled. Egy hajó útja érdekelne, mely erre haladt át, nem is olyan rég. Merre ment? – Hé, álljunk csak meg a egy pillanatra! – nyitott a tágra a szemeit a nő. – Jól értettem, hogy az imént lekurváztál? – Nem érdekel munkád, ám a segítségedre szükségem van, mihamarabb. Felelj sietve, mielőtt két gyors pofonnal oldom meg a nyelved, merre ment az a csónak? – intette le türelmetlenül Ho Tarasin Mitana, és közelebb lépett, hogy ha kell, valóban pár pofonnal térítse észhez ezt lehetetlenül mocskos szájú, engedetlen asszonyt. – Hé, szóval verekedni akarsz, te barbár állat. Na gyere, te nagyszájú! Nem tudom, hogyan tudsz bánni a válladra aggatott fegyverekkel, de most emberedre találtál, most majd jól kapsz a képedre – fenyegette meg a nő ökölbe zárt kézzel, majd hirtelen a még mindig őket bámuló csőcselék felé fordult. – Tudjátok, mit beszél? Azt mondja, minden erinissi ingyenélő koldus, és semmivel sem érünk többet, mint egy földtúró felföldi paraszt. – Nem akarok verekedni, mert feladatom van, hát ne tedd próbára türelmem, asszony! – lépett még közelebb Ho Tarasin Mitana, akit nem érdekelt, mit fecseg a lány. Neki csak az számított, hogy merre ment a hercegnő. És ezt gyorsan meg kell tudnia, hisz minden pillanattal nő a csónak előnye. – Meg azt mondja, hiába dagonyáznak uraink nap mint nap a csatornákban, attól nem lesznek tisztábbak, és hogy arra sem méltó ez a város, hogy egy morin beletörölje a csizmáját! És hogy mindannyiótokat meg tudna verni, csak éppen ti gyávák vagytok belekötni – magyarázta széles gesztusokkal a vörös hajú nő, ám közben a szata elvesztette a türelmét. – Azt mondtam, asszony… – ragadta volna torkon a tűzszín hajú lányt, amikor hirtelen mellé lépett egy nagytermetű, félmeztelen férfi. – Majd kapsz a képedre, rizszabáló! – morogta a fickó. Ho Tarasin Mitanának fogalma sem volt róla, mit mond az idegen szolga, de a feléje induló öklöt prímán értette. Megdöbbenés nélkül kilépett a férfi elől, majd nyakszirten csapta, hogy az letaglózva csuklott a mocskos kövekre, és már nézett is körbe, hogy vajon a többi csavargó is elvesztette-e az eszét? Nem becsülte le erejüket – csak annak tudásáról mondhatsz ítéletet, akivel már harcban mérted össze az erőd –, készséggel elhitte, hogy megállnának előtte küzdelemben, elvégre mit tud ő a csatornák városának harcosairól? Éppen csak nem értette, mit vétett ellenük, miért támadtak rá? De magyarázkodásra már nem jutott idő, megmozdult a csőcselék. – Ne bántsd az öcsém, mert megöllek! – ordította egy hang hátul, a következő pillanatban pedig már teljes volt a káosz a kis téren. Egyszerre vagy fél tucatnyian ugrottak neki, erős, és hozzá képest nagytermetű rakodómunkások, egy véletlenül itt lebzselő kovácslegény két testvérével, és még néhány csavargó. És ők biztosak voltak benne, hogy könnyen legyűrik ezt az alacsony, nevetséges öltözetű morint. Tévedtek. Ho Tarasin Mitana még csak fegyvert sem rántott. Könnyen elhajolt az első ütés elől, majd a földre guggolt, elkaszált pár lábat, aztán tovább gurult, leütött egy útjába eső figurát, meg mellesleg közben torkon rúgta azt a kettőt, akik hátulról akartak rátámadni. És mindezek alatt leginkább a vörös asszonyt leste, nehogy az elszaladjon közben. De a nőnek eszébe sem jutott elfutni. Inkább felmászott egy hordó tetejére, hogy jobban lássa, ahogy laposra verik ezt a pökhendi kis mitugrászt. Aztán leesett állal döbbent rá, hogy a pökhendi mitugrász könnyedén szétszórja a negyed legjobb verekedőit. – Anyám, micsoda fickó! – sóhajtotta leesett állal, ahogy a szata könnyedén a csatornába borította a kovácslegényt a két testvérével és vagy hat üres ládával együtt. Csak bámulta, és még akkor sem jutott eszébe menekülni, amikor az idegen hirtelen ott termett mellette, és kirúgta alóla a hordót. Négykézlábra esett, jól megütötte magát, ráadásul, amikor felnézett, egy kard pengéje feszült a torkának. – Most pedig segítesz megkeresnem a hajó utasát, vörös hajú asszony. Azonnal – közölte Ho Tarasin Mitana. – Persze, hogyne, azonnal! Abban jó vagyok, megkeresni valakit, ez szinte a szakmám, jobb emberhez nem is fordulhattál volna – hadarta a nő, majd oldalt pillantott. A távolból számára ismerős hangok hallatszottak, és gyorsan közeledtek. – Segítek, csak éppen most jó lenne elfutni, mert jön a városőrség. – Nem érdekel a városőrség. A hajó érdekel, amit követek. – Arra ment! – mutatott további akadékoskodás nélkül a közeledő zajokkal ellentétes irányba a nő. – Gyerünk! – ragadta erre nyakon a szata, és maga előtt lökdösve elindult. Nem kellett a lányt nagyon noszogatni, teljes egyetértésben menekültek el a verekedés színhelyéről.

XXIV.

– Hogyhogy megtámadták a hercegnő lakosztályát?! – süvöltötte Nathen Siwa Horatio jól játszott megdöbbenéssel, majd öles léptekkel, szinte futva indult, félre lökve a hírt hozó tisztet is. – Hogyhogy valaki bejuthatott a palazzóba, ti ingyenélő felföldi parasztok! – dühöngött, szerepe szerint, míg végigrohant a folyosókon. Habozás nélkül lökte be a hercegnő fogadószobájának ajtaját, majd egy pillanatra megtorpant, felmérte a terem állapotát. Odabent szaták álltak, szoros gyűrűbe fogva a hercegnő hálóját. A lábuk előtt holtak hevertek, ketten közülük való harcosok, valami morin cselédlány, és sajnos mind a hatan az elit Nathen testőrökből, akik idegen harcosoknak maszkírozva magukat rátámadtak a lakosztályra, alig tíz perccel a hercegnő távozása után. Kár értük, de hát áldozatok nélkül nincs siker! – Fejek fognak hullani, ha elrabolták a menyasszonyomat! – ordította Horatio nagyúr, és tovább rohant volna, de a szaták fala bezárult előtte. – Látnom kell, hogy megvan-e még Ji-Mir hercegnő. – Ne beszéljen ily hangosan, büszke sólymokat megszégyenítő erejű uram, hisz nem való az ordítozás, és ne akarja megzavarni a nádnál karcsúbb hercegnő nyugalmát, csupán azért, mert néhányan meghaltak e teremben – szólt rá hirtelen egy öreg, nyugodta hang, és belépett Jokara nagyúr. – Micsoda? Megeshet, hogy odabent közben megölik a hercegnőt, csak azért, mert a testőrei nem merik megzavarni? – hüledezett Siwa Horatio. – Már voltam bátor magam meghajtani a derekamat a hercegnő előtt, aki kegyesen felém fordult, és biztosított, hogy kellemesen telik ideje. Négy szatát is mellé rendeltem, így nem hiszem, hogy még aggódnia kéne érte – magyarázta az öregember, majd meghajolt, és szélesen elmosolyodott. – Ám ha kívánja, e különleges helyzetre való tekintettel beléphet a hercegnőhöz. Horatio nem várt további bíztatást, feltépte a hercegnő hálójának ajtaját. Aztán őszinte döbbenettel megállt, mivel a szoba közepén, maga alá húzott lábakkal valóban ott ült Ji-Mir hercegnő, a leghatalmasabb morin császár unokahúga. Garim, megöllek, ez volt az első gondolata Siwa Horationak. Olyan egyszerű volt, és te elbaltáztad, de én saját kezűleg fogom kiszorítani belőled a szuszt, te ingyenélő ficsúr! Aztán észbe kapott, és mélyen meghajolt. – Hercegnő, én királyi arám, nem esett bajod? – kérdezte, hangjában őszinte aggodalommal. – Nem… – suttogta, ha lehet még aggodalmasabban a kis Nárciszszirom, és közben már azt sem tudta, hogy kihez könyörögjön segítségért zavarában. Ő mindent megtett, amit úrnője parancsolt, arcára borította a hercegnői fátylakat, aranyos fejéket vett, ami eltakarta rövid haját, és választott egy köpenyt Ji-Mir ruhái közül, ami elfedte alakját. Aztán kiabálni kezdett, meg veszekedni, hol saját, hol a hercegnő hangján beszélve, és odakint el is hitték a játékot. De hirtelen történt valami, harci zaj hallatszott, halálkiáltások, majd hosszú, vérfagyasztó csend. Nárciszszirom mozdulatlanul ülve várt, dermedten félelmében, egészen addig, míg Jokara nagyúr tizenkét szatával a háta mögött rá nem törte az ajtót. Ijedségében majdnem meghalt, bizonyos volt benne, hogy a nagyúr azonnal átlátja a csalást, de az csak megtorpant egy pillanatra, majd gyorsan a földre borult, homloka koccant a parkettán. A mögötte tizenkét szata követte mozdulatát. – Drágakőnél értékesebb életű unokahúga a fénylő arcú Földre Szállt Sárkánynak, esett-e valami bajod, mit karddal, vérrel, vagy ha kívánod, életemmel kell megváltania semmit sem érő, porban fürdő személyemnek? Nárciszszirom pislogni sem mert, ahogy rámeredt az előtte földre borult szatákra. Alig bírt megszólalni. – Nem esett bajom – suttogta végül ijedten, aztán észébe kapott. – Nem esett bajom, hű szolgája az én bölcs nagybátyámnak, bár ijedelmem végtelen. Mi történ odakint, miért hangzott fel csatazaj, és hol késlekednek cselédeim, akiknek feladata lelkem vigasztalása lenne ezen nehéz pillanatokban? – magyarázta visszafogott hangon. Ó, pedig biztos, hogy már csak ezért az a két mondatért is kivégzik, hisz egy cseléd nem beszélhet így! De egy hercegnő csak így beszélhet, neki pedig azt parancsolta úrnője, hogy viselkedjen hercegnőként. Ó, Ji-Mir, jöjj vissza mihamarabb! – Hercegnő, cselédeid vérükbe fagyva fekszenek, mint ahogy a vén Inatasira asszony is, aki testével állt a támadóid elé, ám nem kell félned, hamarosan új, az eddigieknél kedvesebb és szorgalmasabb szolgákat kerítek neked, hisz mennyszülte unokabátyád által rám rótt feladatom minden óhajodat lesni – magyarázta Jokara, és nem nézett fel, így nem láthatta, hogy a kis Nárciszszirom teste megrázkódik. De a hangja tiszta volt, és unatkozó, elvégre egy hercegnő nem fájlalhatja néhány szolga halálát. – Ó, hát sietve keríts nekem új cselédeket, mert kezdődik az álarcosbál, és ruhám még nem kifogástalan, arcom festetlen, hajam kócos. Tiszta szívemből vágyom tetszésére lenni jelölt vőlegényemnek, hát nem lehet hiba kinézetemben, mikor elé lépek, annál is inkább, mivel méltón kell viselkednem mennyszülte nagybátyám rangjához. – Így lesz, nádnál karcsúbb hercegnő! Ám könyörögve kérlek, addig, míg az új, kedvednek tetsző cselédek megérkeznek, engedd meg, hogy hálódban négy szata álljon őrt, biztonságodért életével felelve. – Megengedem, hogy négy szata életével védje életem, ám csak rövid ideig, mivel arcomat nem fedhetem fel előttük, nádszálkarcsú derekam sem illendő mutogatnom port leső szemeik előtt, tehát jelenlétükben nem kereshetek magamnak érdekes elfoglaltságot, pedig már most igen unom e párnákon való ücsörgést. – Tudom, szavam semmit sem ér, így életemmel támasztom meg, és fejem a földhöz csapkodva ígérem, hogy sietve intézkedem, fényes arcú hercegnő – buzgólkodott Jokara nagyúr, majd négykézláb kihátrált a szobából, mindössze négy, kis terpeszben álló, mozdulatlan szatát hagyva maga mögött. A kis Nárciszszirom pedig félholtan a félelemtől várta végzetét. És most itt van ez a barbár, Nathen Siwa Horatio, hercegnőjének vőlegénye! – Biztos minden rendben, Ji-Mir hercegnő? – Igen, minden rendben, fénylő arcú nemese a csatornák büszke városának, akit vőlegényemnek rendelt mennyszülte nagybátyám – suttogta a lány szkeptikusan beletörődve a megváltoztathatatlanba. Ó, én hercegnőm, remélem, legalább megengedik, hogy elbúcsúzzam tőled, mielőtt a hóhér elvágja fiatal életem gyenge selyemfonalát! – Most már távozhat, naparcú vőlegénye a gyönyörűséges hercegnőnek – suttogta az ajtó mögül Jokara. Siwa Horatio még ugyan feltett volna pár kérdést, de tudta, hogy a vénember szavait szaták kardja támogatja, hát még egyszer meghajolt, és kihátrált a szobából. Itt valami nagyon nem stimmel, szögezte le, míg a hercegnő hálójának ajtaja becsukódott. – És most, hogy láthatta, nádnál karcsúbb menyasszonya jól van és kellemesen tölti idejét, immár talán beszélhetnénk azokról az apró kellemetlenségekről, amik közbejötte felhőt von az arcomra – hajolt meg Jokara nagyúr, rámutatva a terem padlóján heverő holttestekre. – Jó uram, megmondtam, hogy baj lesz belőle, ha csak saját embereivel őrizteti a hercegnőt – válaszolta ideges hangon Siwa Horatio, aki ugyan lényegében nem értette a helyzetet, ám úgy érezte, abból baj nem eshet, ha alaposan megmondja a magáét ennek a felfuvalkodott kis rizszabálónak. – Az elit Nathen testőrök is érnek annyit, mint a szaták, és ráadásul kiismerik magukat a palazzóban. Nélkülözhetetlenek, ha valakit meg akarunk védeni, mint erre itt jó példát láthattunk. Nem is tudom, mi lett volna, ha az őraura riadója nem zavarja meg a támadókat. Ragaszkodom hozzá, hogy mostantól saját testőreim őrizzék menyasszonyomat! Beláthatatlan következményei lennének, ha a hercegnő megsérülne, vagy esetlegesen meghalna. Arcot veszítene Házam, holdnapokon át pletykálnák a városban, hogy a Nathenek nem tudják megvédeni a vendégeiket. – Ha a hercegnő meghalna, parancsba adnám az összes szatának, hogy kövessék, és magam járnék előttük jó példával – vetette közbe csendesen Jokara nagyúr, és metsző pillantással végigmérte a nagy hangon szónokló Nathent. Siwa Horatio egy pillanatra hökkenten elhallgatott, majd úrrá lett zavarán. – Így hát egyikünknek sem érdeke, hogy a hercegnőnek valami baja essék. Ezért javaslom azt, hogy mostantól kezdve Nathen testőrök is vigyázzák testi épségét. – Erről most nem dönthetek. Vissza kell vonulnom, hogy csendes meditációval elemezzem a helyzetet, és megleljem a legjobb megoldást, amit gyarló elmém kiötleni képes. Addig a szaták őrzik a hercegnőt. – Legyen, uram, de siessen azzal a meditációval, mielőtt még nagyobb baj esik – morgott Siwa Horatio, aztán otthagyta a vénembert. A lakosztálya felé sietve még kevésbé leplezte elégedetlenségét. – Jelentést! – kiáltott már félúton a dolgozószobája felé, hogy zengett a lépcsőház. Az egyik szegletből szinte azonnal előlépett Kirolan Natar hadnagy, és engedelmesen parancsnoka nyomába szegődött. – Az elmúlt fél órában huszonketten hagyták el a palazzót, ebből tizenhat szolga, úgymint… – Kit érdekelnek a szolgák! A hercegnő elhagyta az épületet? – vágott közbe türelmetlenül Horatio nagyúr. – Igen, méghozzá Nathen Garim fiatalúrral együtt. És nagyjából ekkor négy szata is távozott. Siwa Horatio felkapta a fejét. Négy szata? Tehát a vén Jokara tudott a hercegnő szökéséről, és utána küldte embereit, hogy visszahozzák? – Mikor jöttek vissza, és hogyan? A hadnagy lehunyta szemét, koncentrált. – Sehogy, uram. – Hogyhogy sehogy? – A hercegnő nem jött vissza – De akkor hogy lehet, hogy láttam? – csattant fel Horatio nagyúr, majd megtorpant, ránézett a már gyöngyző homlokú hadnagyra. Az hosszan hallgatott, lehunyt szemmel faggatta az őraurát, majd nehéz sóhajjal felnézett. – Sajnálom, uram! Az őraura szerint a hercegnő az ön unokaöccsével távozott, négy szata követte, egyikük sem tért vissza, és emellett a hercegnő a palazzóban tartózkodik, méghozzá a lakosztályában – hadarta. Nathen Siwa Horatio cifra káromkodását ezerszer verte vissza a kihalt lépcsőház. A fenébe az őraurával! Persze, nem mintha a Nathen palazzót őrző varázslat valami tudatlan szemfényvesztő összecsapott kis trükkje lett volna, dehogy! A legjobb volt a maga nemében, egy vagyonba került fenntartani, és remekül megfelelt sokrétű feladatának. Éppen csak nehéz volt kezelni. Biztonsági okokból. A Nathenek maguk bonyolították el a házat védő őraura használatát, nehogy valaki kihasználhassa, nehogy valami mesterkém értékes adatokat csikarhasson ki belőle. Ebből adódóan maguk is alig-alig bírtak a nehézkes, sokszorosan összetett varázslattal, az erre a feladatra alkalmas ifjak évekig tanulták a megfelelő módszereket és parancsokat, hogy az őraura végül engedelmes eszközük legyen. És még ennek ellenére is, néha tehetetlenek voltak vele szemben. Lehet, hogy valamikor átestünk a ló túlsó oldalára, merengett Horatio nagyúr, és le is szögezte magában, hogy ezt legközelebb megemlíti a Háztanácsban, majd megrázta a fejét. Nem ezen kell elmélkednie, a történteket kell elemezni, mihamarabb! Addig egyértelmű, hogy Jokara nagyúr rájött a hercegnő megszöktetésének tervére, és éppen ezért kiküldött négy szatát. De akkor most mi is a helyzet? A szaták visszahozták a hercegnőt, és az őraura ott téved, hogy nem tért vissza a kis szajha? Vagy elvitték biztos helyre, és ez esetben akit fent látott, az csak egy hasonmás, akit valami oknál fogva az eredeti hercegnővel azonosít a palazzó védelmi rendszere? Egyáltalán, jött-e a kis szajhával bárki, aki beállhatna a helyére? Ennek utána kell járni, döntött, és sietett tovább dolgozószobájába. Ott érdekes hírek várták, ám ezek sem segítették a dolgok jobb megértésében. – A Hat Vadász téren megtalálták Nathen Siwa Garim fiatalúr holttestét, még másik három, morin férfi teteme mellett – jelentette egy tiszt. Siwa Horatio dühösen vágódott le karosszékébe. Az ostoba Garim! Hát nem hagyta magát meggyilkoltatni? Pont most, amikor minden emberére szüksége van megoldani ezt a lassan már válságosra forduló helyzetet? És a Legelső Isten színarany pajzsára, hogyan fogja ezt megmondani az anyjának? A szép Siwa Karla már gyermeknek is igen hirtelen haragú volt, még csak az hiányzik, hogy éppen most dühítse fel! – Erősítsék meg az őrséget az álarcosbál végéig! Most! – förmedt rá a tisztre, elvégre ez nem árthat, majd nagyot sóhajtott, és hátradőlt. Pár pillanat alatt visszanyerte nyugalmát. Ennél nagyobb bajban is volt már, és kimászott belőle, ez is sikerülni fog, csak éppen gondolkodnia kell egy kicsit. Hát hozatott Benedictoval egy üveg bort, majd meghagyta, hogy senki se zavarja, és nekilátott elemezni a helyzetet. Akár csak Jokara nagyúr, gyakorlatilag ő is meditálni kezdett, csak éppen más módon. Jót kortyolt a borból, kényelmesen feltette a lábát az asztalra, és elővette kedves, megkopott kártyapakliját. Egy lapot kidobott az asztal közepére. A hercegnő. A kis szajha, hogy dögölne meg. A következő lapot Garim kapta, ezt lefordította, elvégre meghalt a fiú. Nem is nagy kár érte, mostanában mintha a helyére tört volna a kis pimasz. Csak az anyja ne lenne! Hosszan gondolkodott még, fel-feldobva újabb lapokat, végül döntésre jutott. Összesöpörte a paklit, meggyújtotta az asztal sarkán álló kék gyertyát, csengetett, és behívatta Sigranát. A kurtizán ez alkalommal feketére festett hajjal, vérvörös ruhában libegett be. Kacéran mosolygott, és könnyedén felült az asztal szélére. – Parancsod teljesítve, jó uram! – jelentette nevetve. – A két kapuőr, aki látta távozni unokaöcsédet a hercegnővel, immár halott, és ha érdekel a véleményem, nem nagy kár értük, ostoba fickók voltak. Ja, meg egy cseléd is veszteséglistára került, mert véletlenül látta őket lefele menni. – Kár, hogy így elsietted ezt a feladatot, azóta történt egy és más, talán mégis jobb lett volna kikérdezni őket. – Hát most már csak egy léleklátó kérdezősködhet tőlük. Én nem végzek félmunkát! – szögezte le elégedetten Sigrana, majd hangot váltott. – Gondok ráncolják a homlokod, kedvesem, hagy enyhítsem meg őket! – búgta, és előre hajolt, hogy a férfinak teljes rálátása nyílt alig fedett kebleire. – Enyhíthetsz gondjaimon, de nem ezen a módon. Olyan fél órája meggyilkolták az unokaöcsémet. – Szegényke! – gügyögte a nő. – Négy szata támad rá, akiből egy még él – folytatta zavartalanul a férfi. – Feltehetőleg a hercegnőt kíséri. Menj utána, találd meg, és ha valóban a morin szajha az, akkor vidd őt az előre megbeszélt helyre, az eredeti terv szerint. – Eh, tudtam, hogy ez lesz belőle! – húzta fel az orrát a hölgy. – Az ostoba Garim eltolja, én meg mehetek rendbe rakni. – Ne nyafogj, hanem cselekedj! Légy gyors és kerüld a feltűnést! – Ha megvannak, és a nő nem a kis Ji-Mir? – Akkor tüntesd el a nyomokat! – És a szatával mi legyen? – Adj neki alkalmat, hogy meghalhasson az úrnőjéért! Állítólag ez a legfőbb álmuk, és miért is ne segíthetnénk a lelkének egy jobb helyre visszaszületni? – Ah, te, meg az a jóságos szíved! – legyintett a kurtizán, majd kihúzta magát, és komolyra váltotta a hangját. – Nem tetszik ez nekem. Garim sosem lett volna képes megölni három szatát. Egyet is csak akkor, ha valaki segít neki. Mondjuk, átvágja a lába inát. Picit megtorpant, nem is tudta, honnan jött az utolsó félmondat. De valahogyan fontosnak érezte. Ám most nem törődhetett vele, majd, a maga idejében! Megszokta már, hogy megbízható látomások segítik munkájában. – Cicám, idáig én is eljutottam! – horkant fel Horatio. – Világos, hogy nem Garim intézte el őket, így megeshet, hogy egy harmadik fél is benne van a játékban. Mondjuk, az Anira Kereskedőház, ők furcsa módon érdeklődnek mostanában néhány morin érdekeltségünk után. De ez már az én gondom, még ma megteszem a megfelelő lépéseket. Te csak hozd vissza a hercegnőt! Annyi embert használhatsz, amennyi jól esik, annyi pénzt költhetsz, amennyi kell, és annyit sikkaszthatsz még el mellé, amennyit nem szégyellsz. – Az sok lesz – mosolyodott el a nő. – De visszahozom neked a kis menyasszonyodat, és majd kitalálok valami mókásat annak a szatának is – nevetett fel, majd ahogy jött, kilibegett a szobából. Siwa Horatio megnyugodva nézett utána. Ez rendben van, ha a hercegnő mégsem a palazzóban tartózkodik, Sigrana megtalálja. Ha pedig mégis itt van… Nos, ez esetben sincs gond, hisz jó előre kidolgozott egy második tervet is, arra az eshetőségre, ha az első kudarcot vall. Így vagy úgy, de hamarosan a kezében lesz a hercegnő. Azaz már csak egy kellemetlen kötelessége van. – Benedicto, hívasd az arcfestő mestert, hogy valami gyászhoz illőt pingáljon rám, és egy öltözet, szintén gyászhoz való ruhát is keríts. És jelents be Nathen Siwa Karla nagyasszonynál, méghozzá azzal, hogy szomorú hírt kell vele közölnöm – parancsolta, majd átsétált öltöző szobájába. Persze, Karla már bizonyosan tud a fia haláláról, miről nem tud az a némber, ennek ellenére mégsem kerülheti el ezt a kellemetlen, mondhatni szinte kínos kis látogatást. Meg kell engesztelnie a nagyasszonyt! Vajon elég lesz, ha felajánl neki hét évre hat-hatezer aranydukát vigaszdíjat, vagy inkább adja oda örök használatra azt a kis tavi kastélyt, amit úgy kedvel az a némber? És amíg Nathen Siwa Horatio a húgával való találkozásra készült, Jokara nagyúr is döntésre jutott. Ő persze első látásra felismerte Nárciszszirmot a hercegnő ruháiban. Első látásra felismerte, majd a következő pillanatban földig hajolt, de e két cselekedet között sok mindent átgondolt. Vajon van-e értelme, ha egy cselédlány helyettesíti a hercegnőt? Eredetileg persze nem így tervezte. Ő arra gondolt, hogy majd haját tépve siratja a hercegnő eltűnését, és közben teljesíti Jí-Lí nagyúr parancsát, hogy végül sikeresen végezve feladatát hazatérjen. Ezért elküldött három szatát, közöttük az Első Tisztet, hogy ragadják el a hercegnőt elrablójától, és a legnagyobb titoktartásban kísérjék a Tenger Liliomvirágára, ahol őrizzék teljesen elzárva a világtól, senkinek sem szólva ottlétéről. Ám a véletlen most új lehetőséget adott neki, amit nem habozott kihasználni. Játssza csak el a kis cseléd, hogy ő a hercegnő, ezzel ő csak újabb értékes napokat nyer feladata teljesítéséhez! Aztán, amikor a kislányt elrabolják vagy meggyilkolják – mert hisz elrabolják vagy meggyilkolják, ez nyilvánvaló – akkor még mindig keresheti kétségbeesetten, ami még újabb napokat jelenthet. Gondot csak az okozhatott, ha a lány nem képes eljátszani a szerepét. Hát meghajolt előtte, és hercegnőként kérdezte. A cseléd pedig hercegnőként válaszolt, így Jokara nagyúr úgy döntött, pár napig még élhet, és magára vonhatja vendéglátóik figyelmét. Fáradjanak csak a Nathenek, próbálkozzanak csak! Döngessék a sehova sem vezető kaput, ami alatt ő időt nyer! És ráadásképpen mindez alatt a hercegnő teljes biztonságban van három szata őrizete alatt a Tenger Liliomvirágán!

XXV.

A hercegnő minden pillanatban veszélyben van, Ho Tarasin Mitana ebből indult ki, és átkozta az őt vezető nő lassúságát. – Siess, erin asszony, aki láttad, merre fordult a hajó – próbálta meg a gyorsabb haladásra ösztökélni, mire az végleg megtorpant, és szembe fordult vele. Egymagasak voltak, a magasnak számító szata, és az alacsony erin lány, ám ez volt közöttük az utolsó hasonlatosság. Ho Tarasin Mitana előírásszerű, kék homlokpánttal fogta hátra kurtára nyírt, csillogóan fekete haját, a nő tűzvörös tincsei szerteszét álltak. A szata teljes fegyverzetét viselte, oldalán hosszú kardot, hátán két rövidebb pengét, melyek markolatai válla fölé emelkedtek, övében két kést, mellkasán átvetve dobótőröket, laza szabású vászonnadrágja száraiban egy-egy rövidebb bot lapult, míg a lány fegyvertelen volt. Ho Tarasin Mitana, bár lelkében vihar dúlt, jól tudván, mi vár rá, ha nem leli meg a hercegnőt, mégis rezzenéstelen arccal, nyugodtan állt, a nő, aki egy csipetnyit sem aggódott immár a mögöttük hagyott őrjárat miatt, arcán lángoló haraggal, sziszegő hangon szólalt meg. – Ne szólíts erin asszonynak, rendben? A nevem Róka, barbár barátom! – Mit számít a neved az én feladatomhoz képest – vonta össze a szemöldökét Ho Tarasin Mitana, de ezzel csak azt érte el, hogy a lány csípőre tett kézzel, erősen előre dőlve elárassza szitkaival. – Azt hiszed, nem számít a nevem? Ingyenélő koldusnak nézel, vagy tán talpnyaló szolgának, esetleg földtúró, felföldi parasztnak? Hát nagyon is tévedsz, tisztelt barbár barátom, merthogy az én apám nemes, de nagyon! Egyenesen a Narator családból való, és bár anyámat elcsapták, amikor megszülettem, apám mégis elismerte, hogy ő nemzett engem, és ráadásul nagy évjáradékot adott nekem, hét egész aranydukátot. Úgyhogy majdnem olyan neveltetést kaptam, mintha teljesen nemes lennék, és tisztában vagyok a jogaimmal is. Vállig eresztve hordhatom a hajam, nyilvánosan is viselhetek tőrt, ha annak pengéje rövidebb, mint egy arasz, továbbá oda utazok az egész széles Napkeleten, ahova akarok, és szabadon választhatom meg a várost, ahol élni szándékozom – hadarta a lány, szinte egy szuszra, hogy Ho Tarasin Mitana szóhoz sem juthatott közben. – Azaz, úr vagyok, nem pedig szolga, megszólításom Róka kisasszony, vagy esetleg dáma, érted, katona? – Szata – szúrta közbe a férfi, amint pillanatnyi szünet adódott a szóáradatban. – Tessék? – pislantott párat értetlenül Róka. – Én nem katona, hanem szata vagyok. Bár már nem sokáig – hajtotta le a fejét hirtelen támadt fáradtsággal Ho Tarasin Mitana. Hisz milyen felesleges is itt már minden erőfeszítés! Azt a gyors kis hajót immár akkor sem érhetné utol, ha ismerné a várost, messze jár az már, ki tudja, hova tart a nádszálnál karcsúbb, fénylő arcú Ji-Mir hercegnővel. Hogyan is képzelheti, hogy beéri, hogy megvédheti a hercegnőt a rá váró veszedelmektől! Hirtelen annyira elveszettnek érezte magát, annyira nem értette, mi történik körülötte! Olyan furcsa volt ez a számára idegen világ, az előtte álló nő, aki az imént nagy hangon fenyegette, tisztességes megszólítást és udvarias hangnemet követelve magának, mintha úrnő lenne, míg közben végtelen szemérmetlenséggel közszemlére teszi fedetlen arcát. Őrült, barbár város ez! Ő pedig semmit sem érő, porban fürdő féreg, aki elvesztette hercegnője nyomát ebben a városban. – Hogyhogy nem sokáig leszel szata? – zavarta meg nő hangja. – Elbuktam feladatom teljesítése közben, lehet, hogy úrnőm már halott, és ez az én hibám. Azt hiszem, helyes lesz, ha visszavezetsz a térre, ahol találkoztunk, és ahonnan talán még visszatalálok a szigorú arcú Jokara nagyúr fényes színe elé, aki bizonyosan megengedni nekem, hogy önkezemmel vessek véget életemnek, miután jelentettem neki mindazt, ami itt történt. – Na, na, na! Nem kell azt úgy elsietni! – hőkölt meg a lány. – Szóval, azt mondod, ha nem leled meg azt a nőt abban a gondolában, akkor neked annyi? – Szóról szóra így van, fedetlen arcú asszony. Azt a hajót pedig elvesztettem, hát kísérj vissza, hogy mielőbb jelenthessem a megesett dolgokat, mert minden további késlekedés csak újabb bajokat szül. – Mondom, hogy ne siess azzal a hazarohanással! Minden gondolát meg lehet találni. Éppen csak nem gyalog kell utána loholni, merthogy az ritka ostobaság, hanem egy másik gondolával követni. Ha pedig erről is lemaradtál, márpedig lemaradtál, mint a borravaló, akkor még mindig meg lehet menteni az üzletet, ha tudod a gondola nevét – magyarázta a lány, immár őszinte segíteni vágyással. Hirtelen megsajnálta ezt a komoly pofát vágó, nevetséges ruhájú fickót, aki oly könnyedséggel emlegette a halálát, mintha napjában többször el kellene szenvednie. És milyen remekül verekedett! Szavai hallatán Ho Tarasin Mitana hökkenten kapta fel a fejét. – Ezeknek a dióhéjnyi hajócskáknak saját nevük van? – csodálkozott el. – Naná, Eriniss nem sátortábor a rizsföldek közepén, hanem egy jól szervezett város. A gondoláknak nevük van, dokkjaik, evezősük és nemesi Kereskedőházuk, amely tulajdonában állnak. – És fel van rájuk írva ez a név? – Persze, frissen városba szabadult barbár barátom. Különben honnan lehetne leolvasni? Közvetlen az oldalukat díszítő, démonűző csengettyűk mellett van felírva, azon a falapon, ami amúgy a nagyobb hullámok permetétől védi a nemes utasokat. Több Kereskedőház is üzemeltet bérgondolát, mindnek külön színe van, amely szín eligazít, hogy kié a hajó, milyen komfortos, és várhatóan mennyi lesz a viteldíj – magyarázta Róka, de Ho Tarasin Mitana erre már alig figyelt, összevont szemöldökkel, szorosra zárt szemekkel törte a fejét. – Sötétkék jelek voltak annak a hajónak az oldalára festve, amelyik nyomában loholtam – szólt közbe aztán, amint meglelte elméjében a keresett apróságot. – A névre is emlékszel? – kérdezte érdeklődve Róka, félbehagyva kis szónoklatát. – Nem ismerem az erin írásjeleket – rázta meg a fejét a szata. – Na, gondolhattam volna! Pedig a sötétkék a Fraetinek legolcsóbb hajóinak színe, azoknak a dokkjaikban sok jó ismerősöm van. Ha tudnád a nevét, hát tudod mennyibe kerülne meglelni azt a gondolát? – kérdezte, és csettintett egyet az ujjaival. – Ennyibe, barátom, azaz semmibe! Persze, aki analfabéta, az analfabéta, ezen segíteni nem sokat lehet, csak azt nem értem… – Elhallgatnál, bővizű forrásokat megszégyenítően gyorsszavú asszony? – vágott közbe Ho Tarasin Mitana, és letérdelt, majd kezét combjára fektette. – Most mit akarsz? Nem tanított meg jó anyád, hogy az ember nem ül le az utca közepére… – Mondom hallgass! – csattant fel a szata, mire a lány két szó között, nyitva felejtett szájjal elhallgatott. Ho Tarasin Mitana mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét, és megkísérelte lecsillapítani lelkét. Végigfutott a közelmúlt emlékein, szálat keresve, amit megragadhat, és amin keresztül eljuthat a keresett képig. Talán a harccal kéne kezdeni… Hisz sokat küzdött Mira Sin Tanrával, ezerszer gyakoroltak együtt a kolostor udvarán, ezerszer mérték össze pengéjüket váltakozó sikerrel. Mira Sin Tanra leggyakoribb hibája az volt, hogy néha túl magasan védett, hibáztál megint testvér, lejjebb azt a kardot, szabad a fél mellkasod, és por száll a szélben, az izzadtság csípi a szemét, hát kezdjük újra, és újra kihasználja a másik szata hibáját, míg eljön az utolsó alkalom. Ott, a csatorna partján harcol, ketten lehanyatlanak kardja nyomán, a harmadik a hercegnő után indul, eléje kell vágni! Fuss, hercegnő, ő pedig marad, elé áll az utolsó megmaradt támadónak. Táncolnak a kardok, mozdul az ellenfél keze, és túl magasra fut, alatta rés nyílik, magába vonzza a pengéjét, a fény megtörik a fémen, vörös seb nyílik a másik nyakán. Tovább fordul, viszi a lendület, de visszanéz, hisz mindig az ellenfél szemét nézd, és látja, ahogy az idegen tekintetében kihunynak a lángok, egy tincs kicsúszik a kék színű fejpánt alól. Visszafogja a kardot, még nem ismeri fel testvérét, pedig láthatná, de csak azt látja, hogy ellenfele elveszti egyensúlyát, nyert pár szabad pillanatot! Visszanéz, lila lobogókat táncoltat a szél, a háttérben alacsony, vörös cserepes ház áll, aprócska ablakokkal, a köveken halottak, közöttük átvágott inakkal az Első Tiszt, de őt akkor még nem ismeri fel, csak egy dologra figyel, élnek-e még? De egyik mellkasa sem mozdul, hát ismét fordul, a harmadiknak is vége? És látja, hogy Mira Sin Tanra fekszik előtte, szája szegletében vérhab rezeg, de már csak a szél rezgeti, nem lélegzet. Ezer démon üvöltését hallja a fülében, de nem figyelhet rájuk, teljesítendő feladata van! Felemeli a fejét, hol a hercegnő? Sirályok pöttyei törik meg az égbolt kékségét, a csatorna vize hullámzik, elnyúlt, idegen forma csónak siklik a házak tükörképe felett. A hajós szikár, magas ember, hosszú evezőjére nehezedik, előtte arcát takarva húzódik le Ji-Mir hercegnő, egy pillanatra tökéletesen látszik fekete szeme, könnycseppek gyűlnek a szélén, tekintete mint a beboruló ég. A csónak oldalán felszalad egy hullám, a hajó gyorsan távolodik. Nem várhat tovább, lecsapja a vért kardjáról, négy csepp hull a porba, az ötödik elnyúló csíkot hagy a köveken, elteszi a fegyvert, majd futva indul a csatorna mentén. A sarkon fordul a hajó, a csónakos teste megfeszül, a víz majdnem átcsap a peremen, az egyik csengettyű megbillen, és lefut a hullám habja, széles, világosra festett falapon sötétkék jelek, egyik mint a repülő fecske, a másik mint könnycsepp a porban, a harmadik a vér jegyéhez hasonlít, a negyedik csak kurta vonal… – Most megkukultál? – hajolt hirtelen az arcába Róka. – Utálok feleslegesen pofázni, ha nem kell a segítségem, el is mehetek! Ho Tarasin Mitana zavart pislogással nézett fel. Hirtelen nem tudta hol van, mit csinál. Aztán eszébe jutottak az részletek, felismerte az arcába hajoló, vörös lányt, eljutott a tudatáig, hogy egy idegen város utcakövén térdel. Gyors fejrázással elűzte szánt szándékkal felidézett emlékeit, aztán könnyedén talpra emelkedett. – Így néztek ki azok a jelek – mondta, és jobb mutatóujjával bal tenyerébe rajzolta a meditációval felidézett képet. – Ez biztos? – hajolt oda a vörös nő. – Biztosan ezt láttam. – Én viszont nem látom. Jobb lesz, ha papírra fested, ide nincs messze a Macskavész tér, ott mindig lebzsel pár írnok – ragadta karon a nő a szatát, és még meg is rántotta, de hát ennyi erővel akár egy átlagos mozgásigénnyel megáldott hegyet is rángathatott volna. – Sietnem kell, a hajó távolodik… – Az a hajó már rég eltűnt balfenéken, egyetlen esélyed, ha elcsíped a dokkjában, és megtudod, hova vitte az úrnődet. A Macskavész tér meg itt van egy köpésre – intette le a lány, és Ho Tarasin Mitana, szédülten a barbár nő féktelen temperamentumától, további ellenkezés nélkül követte. A Macskavész kopott piactér volt, ilyenkor, késő délután jobbára kihalt, de szerencséjükre egy tintafoltos kezű írnok még ott ücsörgött fal mellé terített gyékényén. Már messziről felfigyelt rájuk, határozott közeledésük pedig mosoly vont az ajkaira. – Szép hölgyem, nagyuram, ne is menjenek tovább, ha diktálni valójuk akadt – készségeskedett, és gyorsan térdeire kapta az írótáblát, amire már oda volt készítve a tiszta papírlap. Ho Tarasin Mitana szavát sem értette, ám nem is várta meg a fordítást. Egyszerűen kivette a táblát az írnok kezéből, majd fogta az ecsetet, és könnyű mozdulatokkal felrajzolta a gondolán látott jeleket a lapra. Tudott írni, hisz megeshet, hogy egy szata írásban kénytelen jelenteni, vagy hogy papíron kapja meg a parancsot, ura túl elfoglalt lévén ahhoz, hogy személyesen foglalkozzon minden apró utasítással. – Így néztek ki azok a jelek. Ezt már el tudod olvasni? – mutatta meg a lánynak a kész képet. – Kilencedik Kisdelfin. Gyerekjáték lesz megtalálni – mosolyodott el Róka. A szata bólintott, majd letette a táblát a gyékényre. Az írnok szörnyülködve kapta fel féltett kincsét. – De jó uram, nem való, hogy írjon, ha megfizethet egy írnokot. Mert gondolom, megfizetheti, hisz csak ez a papír, amit elhasznált, jó másfél talléromba került. – Másfél tallér? – kapta fel a fejét Róka, aki ugyan éppen azon gondolkodott, hogy merre is induljanak a Fraetin-dokkokhoz, de ezt az arcátlanul magas árat nem hagyhatta szótlanul. – Másfél tallért mondtál? Ezért a papírért, amit legfeljebb a mellékhelyiségben használnék, és akkor is kétszer meggondolnám? Fél tallér is sok érte, én meg például negyedet sem adnék – kezdett alkudni, pusztán rutinból. – Szép hölgyem, tiszta, használatlan papír ez, egyenesen Morat-Sinből hozatom, ajándék másfél tallérért – makacskodott az írnok. Róka már éppen szóra nyitotta a száját, hogy megtoldja negyedtalléros ajánlatát egy törött garassal, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy itt nem neki kell fizetnie. – Figyelj csak! – rángatta meg a mellette immár ismét szoborként álló szata karját. – A fickó másfél ezüstöt kér fizetségképpen a lapért. – Fizetségképpen? – visszhangozta a szata csodálkozva. – A következőt fordítsd le neki szó szerint. Örvendezzen, és csókolja meg a port, amiben ő nap mint nap fürdik, mert alávaló személyét oly nagy szerencse érte, amiről legmerészebb álmaiban sem álmodhatott. Ócska papírja és kopott tolla egyenesen a fénynél fényesebb Földre Szállt Sárkánynak tett az imént szolgálatot, hát ne kérjen fizetséget, hanem inkább énekelve siessen haza, és mesélje el gyermekeinek, hogy mily végtelen kegy érte semmit sem érő, szélfútta életét. – Már hogy ezt szó szerint fordítsam le neki? – kérdezett vissza Róka kételkedve. – Igen – bólintott a szata. – Hát te sem vagy épeszű – morogta a lány, de csak az orra alá, majd szélesen mosolyogva az írnok felé fordult. – Na, figyelj, te tintamaszatoló, az a nagy helyzet, hogy a barátomnál éppen nincsen pénz. De tudja mi az üzlet, hát felajánlja neked, hogy szívesen elvonul veled valami sötét sikátorba, és elszórakoztat téged, már ha te kedved leled az efféle mulatságban. Azt is mondja, hogy ő mestere ennek a szakmának, és általában jóval többet kér, mint másfél nyomorult tallér, de veled kivételt tesz, mert igencsak megtetszett neki a tested azon fele, amin ülsz. A szerencsétlen írnok előbb elvörösödött, majd elsápadt az ajánlat hallatán, és riadt tekintettel nézett fel a fölötte tornyosuló, az alacsony, ám igen masszív testfelépítésű, halálkomor arcú szatára. – Ugyan, dehogy akarom én a szép hölgy barátjának a szolgáltatását igénybe venni, csak azért, mert ezt a pár garast sem érő lapot elhasználta! Sőt, el sem használta, hisz e papír másik oldala még üres, hát nem lenne tisztséges, ha bármit kérnék érte – tiltakozott, amint szóhoz jutott rémületében, és védekezve emelte maga elé nyitott tenyerét. Ho Tarasin Mitana elégedetten vette tudomásul, hogy szavainak meglett a hatása. – Ha itt nincs több dolgod, kétnyelvű asszony, akkor siessünk a gyorsjárású Kilencedik Kisdelfinnek otthont adó dokkba – fordult Róka felé, aki könnyen bólintott, majd felvetett fejjel elvezette, és kicsit távolabb aztán leintett egy olcsó csónakot is. A vízen pedig végre elgondolkodhatott Ho Tarasin Mitana, elvégre az ő figyelmét nem vonta magára a körülötte elsikló város tarka látványa. Alaposan megszemlélhette már akkor, amikor azon a fekete hajón állt őrt, ami a nádszálkarcsú hercegnőt vőlegénye palotájába vitte, és már akkor elege lett örökkön kavargó egyformaságából. Mi érdekeset mutathat neki ez a szemkápráztató nyüzsgés, mely annyira idegen a kolostor csendjétől, ahol egész életét leélte, ráadásul pont akkor, amikor súlyos feladat húzza a vállát? Így az értelmetlen bámészkodás helyett inkább leült a sarkaira, térdére fektette hosszú kardját, és lehunyta a szemét. Mi is történt vele az elmúlt fél órában? A hercegnőt elrabolták, és most a városban van, ki tudja hol. Jokara nagyúr azóta már nyilván értesült erről, a kapuban őrt álló katonák bizonyosan sietve riadót fújtak. Azaz most már talán minden testvére a hercegnőt keresi. Nyilván így van. De akkor ő mit csinál itt, társak és parancsok nélkül? Hisz a bölcs Jokara nagyúr bizonyosan jól tudja, mit kell tenni ilyen alkalmakkor, és cselekszik is. Ji-Mir hercegnő talán már biztonságban ül a palota falai között. Bizonyosan így van! De vajon miért támadta meg három testvére a hercegnőt? Ezen hosszan gondolkodott, a felismerés pedig villámként vágott belé. A titkos tudományokban oly járatos Jokara nagyúr nyilván előre tudta, hogy el akarják rabolni az úrnőjét, és azért küldött három szatát, hogy megmentsék! És mit tett ő, ostoba, porban fürdő, port zabáló féreg? Támadóknak nézte testvéreit, és megölte őket. Parancs nélkül, önfejűen, saját makacs ostobaságát követve. És még most is itt ül egy hajóban, arra gondolva, hogy kötelességét teljesíti, holott sietnie kéne vissza a nagyúrhoz, a lábai elé borulni, és könyörögni, hogy halálával megválthassa szégyenletes bűneit. Már majdnem felnézett, és szólt a vörös nőnek, hogy forduljanak vissza, amikor még egy dolog az eszébe jutott. És mi van akkor, ha Jokara nagyúr, tudván, hogy három szatát már elküldött, nem veszi figyelembe a barbár őrök riadóját? Mi van, ha azt hiszi, a nádszálkarcsú Ji-Mir hercegnő biztonságban van? Akkor senki sem keresi most, csak ő, csak ő az egyetlen, aki megvédheti. De hát Jokara nagyúr bölcs és titkos tudományok ismerője. Csak nem vét ekkora hibát! De ha mégis? Összecsapott felette a világ, zavarodottan rázta meg a fejét. A nap elhalványodott, istenek arcánál szebb angyalarc mosolygott rá az égről. Szorosra zárta a szemét, majd pár pislantással elűzte a látomást. Mit töri itt a fejét, hisz ő szata, akinek nem az a feladta, hogy gondolkodjon, hanem hogy sziklánál biztosabb támasza legyen urának! Parancsot kapott, egyenesen a fényes arcú Földre Szállt Sárkánytól, a gyakorló téren olvasták fel nekik a pecsétes tekercset, melyben a mennyszülte uralkodó legszebb unokahúga, a nádszálnál karcsúbb Ji-Mir hercegnő szolgálatára küldte őket. Az a feladata, hogy a hercegnő mellett álljon, és életével védje életét. Ho Tarasin Mitana kinyitotta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. A parancs világos, legfeljebb azon gondolkodhat, hogy miként teljesítheti a legjobban. – Bocsáss meg, hogy szélfútta szavaimmal megzavarom nyugalmadat, lánghajú asszony, akinek ereiben nemesi vér is csörgedezik – szólalt meg végül. A lány ásítva nézett fel rá. Eddig kényelmesen elheveredve szemlélte a mellettük elsuhanó várost, most is csak éppen hogy a fejét mozdította a szata felé. – Már mondtam, a nevem Róka. Ez azt jelenti, hogy lehet így szólítani. Merthogy hallgatok rá. Az ereimben csörgedező nemesi vér, meg a többi sallang nyugodtan elmaradhat, barbár barátom. Ho Tarasin Mitana engedelmesen bólintott. – Értem szavad, és figyelmezek rá. Kérlek, áldozz értékes idődből pár pillanatot rám, Róka! Nagy segítséget tettél nekem, aki ostoba tudatlanságomban még e város nyelvét sem értem, és hajóinak nevét sem tudom felfogni. Te voltál az, aki fényként megvilágítottad előttem az utat, pedig én karddal fenyegettelek, mintha egy lennél az utca porával, holott ereidben neme… akarom mondani, származásod ősi, ha nem is oly mértékben tiszta, mint az enyém. A lány összevont szemöldökkel hallgatta végig a kis szónoklatot. – Ez ugye bocsánatkérés volt? – Igen, éles elméjű Róka, esetlen szavaimmal megbánásomat igyekeztem kifejezni – felelte Ho Tarasin Mitana, rezzenéstelenül komoly arccal. A nő csak rábámult, aztán felkacagott. – Rendben! Nem haragszom rád. Holott rendesen keresztbe tettél nekem, tudod-e? – kezdett beszélni, és könnyedén fecsegve, lélegzetnyi szünetet sem tartva folytatta. – Miattad ugrott a munkám, pedig jó üzlet volt, felügyelőnek lenni sima ügy, kevés vesződség, sok pénz, a munkásokkal is jól kijöttem, tiszteltek és kisasszonynak szólítottak. Na, ezt buktam el miattad, mivel te szétverted az egész kócerájt. De tényleg nem ügy! – legyintett nagyvonalúan, és megint ásított egyet, megcsillantva apró, hófehér fogait. Ho Tarasin Mitana feszült figyelemmel igyekezett kihámozni az őt érdeklő lényeget a szóáradatból. – Elnézést kérek tőled, hogy rád bízott emberek kezét és bordáit törtem össze, de idegen vagyok e városban, és nyilván akaratom ellenére tettem valamit, ami feldühítette őket. Ha tudom, hogy te felelsz értük, aki nekem később ily nagy szívességet teszel, óvatosabban bántam volna velük, és nem szóróm szét őket, mint nagy vihar a lehullott faleveleket. – Mondom, hogy nem téma! – vont vállat a lány, és ismét lehunyta a szemét. – Már úgyis untam a nagy semmittevést, állandóan ott lógni, és lesni, hogy dolgoznak-e? A városban csavarogni jobban szeretek. – Köszönöm megbocsátásod, amit meg sem érdemlek, nagyvonalú engedékenységed csodálattal tölti el alávaló, szélfútta lelkem. Ám mohó nagyravágyásomban még egy kérést szeretnék hozzád intézni, bölcs Róka. A vörös hajú lány résnyire nyitotta a szemét. – Ki vele! – Bár már eddig is oly sokat tettél értem, hogy felfogni azt szinte képtelen vagyok, mégis azt szeretném kérni, hogy a csónakok házánál légy még egyszer a segítségemre, és tolmácsold szavaimat annak a szolgának, aki a Kilencedik Kisdelfin nevű hajót hajtotta, és aki ily módon tudomással bír nádnál karcsúbb úrnőm hollétéről. Róka elvigyorodott, majd hirtelen felült. – Na, tehát helyben vagyunk! Neked kell valami, nekem van valamim, alkudjunk meg! Ho Tarasin Mitana zavartan pislantott egyet. „Alkudni”, erre nem terjedt ki nevelése, erre nem képezték ki. – Alkudjunk – hagyta helyben óvatosan. Róka elégedetten összedörzsölte a tenyerét. – Tehát, azt mind a ketten tudjuk, hogy nélkülem elvesztél. Jó fej vagy, ez nem kétséges, remekül verekszel, olyan körmondatokkal dobálódzol, amiktől egy tanul írnok is elsírná magát gyönyörűségében, és még jóképű is vagy, már ahhoz képest, hogy csak morin, de ezzel együtt is; ennek a városnak a fél fogára sem lennél elég. Ha magadra maradnál, elszabadult barbár barátom, Eriniss seperc alatt felzabálna. Segítségre van szükséged. Nevesen egy tolmácsra, aztán egy vezetőre is, aki kiigazodik a csatornák között, és még egy olyan személyre, aki jó kapcsolataival, ismerősei és tapasztalata révén támogat téged – vette számba az ujjain. – Nos, szerencséd van, én egy személyben elláthatnám ezt a három feladatot, ráadásul éppen most mondtam fel, azaz szabad vagyok. Ideális társad lennék! – Ügyes módon láncba fűzött szavaidat hallgatva ez valóban így tűnik – látta be a szata. – Tehát, nem is tehetsz jobbat, mint amit már megtettél; segítségemet kell kérned! – Mint ahogy azt már kértem is, követhetetlen elméjű Róka. – Én pedig hajlandó vagyok segíteni neked. Benne vagyok, hogy vezetlek, amíg megleled az úrnődet, és nem is kérek érte semmit, csak majd valami apró, később meghatározandó szívességet – vágta ki csillogó szemekkel a vörös nő. – Hálám szinte határtalan, Róka, hogy felajánlod segítséged, ám mihamarabb sietek megvallani, nem tehetek neked semmi szívességet viszonzásképpen, bármily erős is ez iránt szívem vágya, mivel nem rendelkezem az életemmel. – Rendben, a szívesség ugrott! Nem baj, ez esetben pénzzel is megelégszem – sóhajtott mártírokat megszégyenítő beletörődéssel a nő. – Legyen két dukát, egyik előre, a másik meg akkor, amikor megtalálom neked az úrnődet. – Bár szatának lehet vagyona, ám én nem rendelkezem egyetlen ezüst- vagy aranypénzzel sem, nem ajánlhatok fel neked két dukát nevű érmét. – Pénzed sincs? Na, de az úrnődnek csak van! – Ezt nem tudhatom, és különösképpen nem tehetek ígéreteket az úrnőm nevében. Róka mogorván vonta össze a szemöldökét. – Ez így egyre cifrább! De egye fene, csak azért, mert jó kedvemben találtál, megelégszem azzal, ha beajánlasz hozzá, hogy magam beszéljem meg vele díjazásomat. – Nem rendelkezem úrnőm idejével, továbbá azért sietek mellé, hogy megvédjem. Ha megtaláltuk, nem fogom neked megengedni, hogy port köhögő szavaiddal bemocskold tiszta arcát – válaszolta a szata. – Még ennyire sem vagy képes? – kérdezte Róka színpadias kétségbeeséssel – Nem – felelte egyszerűen a másik, mire a lány már csak legyintett. – Jó, ez is ugrott. Akkor maradnak a fegyvereid. Mert azok vannak, ezt látom, tehát adhatsz belőlük egyet. Mondjuk az egyik kardot, ami a hátadon van. – Ha elvesztem a fegyvereimet, akkor büntetést kapok. – És ha elveszted az úrnődet, akkor is, ha jól hallottam emlegetni azt a Jokara nevű mumust, aki lazán kivégez téged, ha asszonyod nélkül térsz vissza. Vedd úgy, hogy nálam elcserélheted a két büntetést. Na, melyikhez van kedved? – csapott a térdére türelmét vesztve a vörös nő. Ho Tarasin Mitana hosszan mérlegelte szavait. – Ebben valóban igazad van. Ha úrnőm nélkül térek vissza, akkor bizonyosan megengedik, hogy saját kezemmel vessek véget mit sem érő életemnek, míg ha egyik rövidebb kardomat vesztem el, akkor mindössze a kezemet vágják le, ami lényegesen jobb, hisz fél kézzel még hasznára lehetek úrnőmnek. Elfogadom ajánlatodat! – Na, na, na! Még egyszer, hogy is volt ez? – képedt el Róka. – Tényleg levágják a kezed, ha elveszted azt a vacak kardot? – Ez a kard nem holmi tudatlan kovácsinas első próbálkozása, hogy akaratához hajlítsa a vasat, tapasztalt mesterek készítették, és szaták nemzedékeinek vére és izzadtsága edzette páratlan fegyverré. Nagyon értékes. – Értékesebb, mint egy emberi kéz? Ho Tarasin Mitana pillanatra meghökkenten elhallgatott, mivel ez a kérdés még sosem jutott az eszébe. – Nyilván van olyan értékes, mint egy emberi kéz, ha elvesztésért ez a büntetés jár – vélekedett aztán. – Ez agyrém! – emelte az ég felé két kezét a vörös nő. – Ezt nem hiszem el! Hisz olyan könnyen elvész egy ilyen kacat! Elég, ha csatában egy kicsit nem figyelsz, és máris benne marad valakiben. Nem vághatják le csak azért a kezed, mert harc közben elhagytad a kardod! – Bizonyos esetekben, ha a mély bölcsességű főtisztek úgy látják helyesnek, elengedhetik a büntetést – magyarázta a szata türelmesen. – Ám úgy érzem, hogy visszatérésem után, ha jelentem, hogy elvesztettem úrnőmet, egy barbár segítségét kellett kérnem, hogy megtaláljam, és én ráadásképpen még oda is ajándékoztam ennek a barbárnak egy morin kardot, akkor az én kezemet levágják. De ez ne zavarjon téged, ez valóban enyhébb, mintha meg kéne halnom, hát ahogy mondtad, nekem érdemes cserélnem. Róka erre már nem felelt, csak hátra dőlt, és megtámasztotta két tenyerével a halántékát. – Hát ilyen nincs, ti fénylő csillagok! De rendben, legyen, ahogy lennie kell, elfogadom! – egyenesedett fel aztán hirtelen. – Nos, pusztán csak azért, mert igen-igen jó kedvemben találtál, tovább mert kedvező a csillagok állása, meg talán leginkább azért, mert ekkora marhát én még életemben nem láttam, hát hajlandó vagyok teljesen ingyen, puszta jóakaratból, minden viszonzás elvárása nélkül előkeríteni neked az úrnődet! Rendben? És kezét nyújtotta a szata felé. – Köszönöm végtelen jóindulatod napfénynél szikrázóbb megnyilvánulását, melyre porban fürdő személyem teljesen méltatlan – válaszolta kicsit meghajolva a szata. Aztán csak nézte az elé tartott tenyeret. – Csapj bele! – bíztatta a lány, mire Ho Tarasin Mitana könnyedén meglegyintette. – Aú, ez fájt, te marha! – kapta vissza sziszegve a kezét a vörös nő, és könnyek gyűltek a szemébe. – Te kérted, átláthatatlan akaratú asszony. – De csak képletesen gondoltam. Egyébként, ha már üzletet kötöttünk, hát Narator Róka Lira, szolgálatodra! – mutatkozott be, aztán várt egy kicsit, de a másik csak bólintott. – A megismerkedés erinissi koreográfiája szerint most a te neved következik, barbár barátom! – Érdekel a nevem? – csodálkozott el a szata, majd kis habozás után megmondta.

XXVI.

Egy szata, és egy vörös nő, összegezte az írnok szavait Sigrana, miközben óvatosan leeresztette a holttestet a gyékényre. Aztán leporolta kesztyűs kezét, mindig is utálta, amikor ingyenélő senkikkel kellett beszennyeznie magát. De hát ilyen kegyetlen ez a város. És még csak fél órája hagyta el a palazzót! Megigazgatta az alkalomhoz választott, fekete nadrágját, és a hozzá illő, sötétlila mellényt, majd lassú lépésekkel otthagyta a Macskavész teret. Pár utcával arrébb megállt, rákönyökölt egy, a csatorna partján futó csorba kőkorlátra, és merengve bámulta meg tükörképét a lassú sodrású vízben. Egy szata, és egy nő, aki nem lehet a kis morin szajha. Még egyszer elővette az írnoktól kapott papírlapot, még egyszer elolvasta, majd galacsinná gyűrte, és bedobta a csatornába. Kilencedik Kisdelfin. A nevekre jellemző kalligráfiával írva. Mit hívhatnak így? Egy gondolát. A válasz hirtelen jutott az eszébe, és nem tudta, honnan jön. Ám ismerte megérzéseit, mosolyogva fogadta a lelke legmélyéről fakadó tanácsot. Ez ügyben már a másodikat. Látta a Hat Vadász térről behozott holttesteket, az egyiknek tényleg át volt vágva a lábán az ín. Pontosan, ahogy megérzése súgta, a buta Garim csak úgy tudott elbánni egy szatával, hogy az fél lábára megbénult. És még így is belehalt a kis pimasz ficsúr. Jókedvűen elmosolyodott, és tovaűzte kellemes gondolatait. Szóval a szata egy gondolát keres. És miért? Mert abban ül a hercegnő! A vörös cafka meg csak véletlen csapódott hozzá, feltehetőleg tolmácsként van rá szükség. Egy fattyú származású munkafelügyelő, ahogy a közeli téren elmondták a zsákhordók, már amelyik még tudott beszélni. Nevetséges! „Horat, Kirton!” szólította magában azon két emberét, akiket a dokkok környékére küldött. „Egy Kilencedik Kisdelfin nevű gondolát keresünk, tudjátok meg, hova vitt egy divattalan ruhájú, megszeppent, és feltehetőleg magányos morin nőt. Vigyázzatok, egy szata és egy vörös nő is keresi!” adta ki parancsait, aztán elégedetten nyújtózott egyet. Húsz embert hozott magával, elit Nathen testőröket a legjobbak közül, és előrelátóan szétküldte őket a város fontosabb pontjaira. Már fél órája, mielőtt elhagyta a palazzót. Most kicsit számolgatta még az időt, majd elégedetten bólintott. Lehet, hogy az emberei már a dokkoknál megelőzik a szatát, bár nem valószínű. De nem is szükséges, hisz akárhova is ment az a gondola, a szatának sokat kell majd utaznia a félreeső negyedben álló dokkoktól. Neki meg mindenütt ott vannak az emberei, biztos hálójuk egész Erinisst befonja. „A többiek tovább várakoznak a kijelölt helyeken” erősítette meg őket. Hamarosan tudni fogja, hova ment a hercegnő, és kis szerencsével hamarabb találja meg, mint a szata. Ám igazán még ezt sem tartotta olyan nagyon lényegesnek. Hát nem mindegy, hogy az a kis morin fruska egyedül szipog, vagy egy magányos testőr vigyázza? Jókedvében felnevetett, majd leintett egy gondolát, és bevitette magát a központba.

XXVII.

Kirza merész, kockáztatni mindig kész embernek tartotta magát. Így amikor szeme sarkában észrevette a küzdő férfiakat, nem fordította el a Kilencedik Kisdelfin orrát, hogy biztosan kimaradjon az egészből, hanem közelebb siklott. Hisz ahol harc van, ott üzlet is akad! A vesztes menekülni vágyik, a győztes is el akar tűnni a tett színhelyéről, világos, hogy gondolára van szükségük. Így végigsiklott a Hat Vadász tere mellett, és észre is vett egy hölgyet, aki elképesztően divattalan, ám jó anyagú ruhában futva menekült, ki tudja, mi elől. – Fuvart parancsol? – kiáltott oda neki, szándékosan közömbösre tompított hangon, és közvetlen a járda mellé irányította gondoláját. Az alacsony, lehetetlenül karcsú dáma hökkent pillantást vetett felé, kicsit meg is torpant, majd szinte beesett a csónakba, erősen megingatva annak egyensúlyát. – Gyorsan, el innen! – lihegte, és összekucorodott a gondola alján, még kezét is arca elé emelte. Morin, állapította meg Kirza, és igyekezett jól eszébe vésni a nő vonásait. Tapasztalata szerint az ilyen fuvarokról két bőrt lehet lehúzni, először a menekülő fizet, szokatlan bőkezűséggel élete megmentőjének, majd zord férfiak kérdezősködnek az utas iránt, szintén könnyed nagylelkűséggel bánva a csillogó érmékkel. Szerencsés a mai napja, de hát rá is fér a szerencse, szüksége van a pénzre, húzta meg az evezőket. – Hova vihetem, szép hölgy? – kérdezte aztán pár sarokkal később, amikor végre lerázta azt a magányos alakot, aki lehetetlen szívóssággal loholt a nyomukban. Ji-Mir értetlenül emelte fel az arcát. Hova is? Hova mehet, mit csinálhat? Egyáltalán, mi is történt? A szép arcú Nathen Siwa Garim vezette, aztán hirtelen futottak. Futottak egy szata elől? De hát minek? Nem lett volna egyszerűbb megállni, és megparancsolni annak a szatának, hogy ne kövesse őket? Vagy még inkább, hogy vágja el gyorsan életének vékony selyemfonalát, hisz így, életben maradva, elmesélhet mindent a szigorú Jokara úrnak, aki pedig nem fog fukarkodni a büntetés kimérésekor. Ó, a fiatal Nathen Siwa Garim rosszul döntött, ha találkoznak, feltétlen megfeddi érte! Aztán összerezdült. Ha találkoznak. De hol, hogyan? A kétségbeesés összeszorította a szívét, csak azért nem sírt, mert méltóságán alulinak érezte volna egy szolga előtt kimutatni érzelmeit. – Vigyél el messze azoktól a harcosoktól! – jelentette ki végül, aztán előhalászta a szoknyája redőjébe rejtett legyezőcskét, és kitárta az arca előtt. Így máris sokkal kényelmesebben érezte magát, és ez rögtön visszaadta a magabiztosságát is. – Parancsa szerint! – hajolt meg Kirza, aztán úgy döntött, a Hajnaltánc fórumra viszi furcsa utasát. Az a központban van, áll mellette egy csomó mulató, ott találhat társaságot a hölgy, vagy könnyen foghat egy másik gondolát, és elvitetheti magát valódi úticéljához, ahogy kedve szottyan. Meghúzta az evezőket, némán haladtak tovább, egyre forgalmasabb csatornákon. Ji-Mir szótlanul nézte a kőépületeket, a tarka sokadalmat. Immár nem okozott neki örömöt a nyüzsgő város látványa. Szigorúan összeszorított szájjal ült, némán és mozdulatlanul, mint a kőszobrok. Mint egy magas születésű morin nemes, ha a csőcselék előtt kényszerül mutatkozni. – Megérkeztünk, hölgyem – szólt végül nagy sokára a csónakos, a gondola finoman hozzásimult a parthoz. A hercegnő fejedelmi gesztussal biccentett, majd felszegett fejjel, kecses mozdulattal kilépett a partra. – Elmehetsz – parancsolta a csónakosnak halk hangon, és elnézett a távolba, mintha észre sem venné a körülötte nyüzsgő tömeget. – És elnézést, hogy szóba hozom, de a fuvardíj… A hercegnő felvonta a szemöldökét. – Fuvardíj? – fordult értetlenkedve a szolga felé, egy kurta pillanatra kimutatva csodálkozását. – Tudja, hölgyem, csillogó aranyak – magyarázta összevont szemöldökkel Kirza. Normális körülmények között nem mert volna ily szemtelenül beszélni egy nemessel, ám ez a hölgy nagyon furcsán viselkedett. Egyre furcsábban! – Arany? – értetlenkedett Ji-Mir. Mire kell az egy szolgának? Ám semmi kedve sem volt ezen gondolkodni, hát határozott mozdulattal lehúzta egyik karperecét. – Tessék! – dobta oda, aztán felemelt fejjel arrébb sétált. Nem akarta, hogy ez a szolga még egyszer megszólítsa. Így nem látta a csónakos arcán a végtelen megdöbbenést. Kirza félve vette fel a gondolába esett karperecet, hitetlenkedve becsülte fel annak értékét. Tán húsz dukát is megvan, tán még több is! Kicsit még állt, majd gyorsan ellökte a Kilencedik Kisdelfint a parttól. Sietett vissza a dokkba, hogy semmiképpen sem kerülje el azokat, akik ezt az őrült nőt kergetik. Hisz itt vagyonokat kereshet! Ji-Mir hercegnő pedig teljesen egyedül maradt a sokadalomban. Magányosan ácsorgott a márvánnyal kövezett fórumon, az emberek rá sem nézve kerülgették, egyszerűen elsétáltak mellette, néhány társaság jókedvűen beszélgetett a közelében, távolabb zene szólt, a sarkon egy pantomimes mulattatta visszafogottan tapsoló közönségét. Ji-Mir végtelenül elveszettnek érezte magát a tarka, nyüzsgő forgatagban. Vajon mit kéne most csinálnia? – Hölgyem, ez aztán a merészség, földet söprő szoknyát hordani ma, a derékig felvágott modellek korában! – szólította meg hirtelen egy kedélyes hang. Sietve odafordult, egy magas, nagyon magas férfi állt mellette. – Már ne haragudjon, hogy meg mertem szólítani, de amint magára néztem, azonnal sejtettem, hogy csak érdekes, határozott egyéniség lehet az, aki ily félvállról veszi a divathóbortokat – magyarázta kedvesen mosolyogva a férfi, akinek vastag, tarka arcfestése, ruganyos tartása teljes mértékben homályt borított korára. Épp úgy lehetett húsz, mint negyven esztendős, mindössze az örök vigyorgástól a szája szegletében elmélyült két ránc mutatta, hogy már nem lehet olyan nagyon fiatal. – Maga nyilván újítani mindig kész, lázadó lélek, mely tulajdonságokat én igen nagyra tartom – bókolt könnyedén. – Így gondolja, ragyogó tekintetű idegen? – jutott végre szóhoz a hercegnő. – Határozottan így gondolom, kedves hölgyem. Amúgy esedezve bocsánatát kérem, hisz még be sem mutatkoztam. A nevem Loranzo Aramand, rokon a nagynevű Sermenis családdal, bár csupán oldalágon – hajolt meg illedelmesen, majd kicsit várt, talán arra, hogy a hercegnő viszonozza a bemutatkozást. Ami persze nem történt meg, hát könnyedén folytatta a fecsegést. – Nagyon terhére lennék, ha egy darabon elkísérném? Vagy ha kedve inkább arra hajlik, szívesen meghívom egy italra is, valamely közeli mulatóba, hisz oly fiatal még az éjszaka! Ji-Mir apró fejrázással utasította el az ajánlatot. – Éles elmém azt súgja magasan született személyemnek, hogy ez nem lenne helyes, mondatait oly könnyedén fűző idegen. Szavai hallatán a férfi gyanakodva döntötte félre a fejét, majd egy véletlennek tűnő, ám nagyon is szándékos mozdulattal bekukkantott a hercegnő legyezője mögé. Megtehette, lényegesen magasabb volt, mint a még Morat-Sinben is alacsonynak számító Ji-Mir. – Ne vegye tolakodásnak, hogy szóba hozom, de ön ugye nem Erinissbe való, szép hölgyem? – Valóban messze születtem innen – hátrált picit Ji-Mir. A férfi kicsit habozott, majd hirtelen elhatározással meghajolt, méghozzá igen mélyen. – Nádnál karcsúbb, napfénymosolyú hölgy, bár porban fürdő senki vagyok, szép szemed pillantására sem méltó, mégis féktelen nagyravágyásomban az a lehetetlen ötlet fogalmazódott meg gyarló elmémben, hogy felajánlanám segítségemet neked, ki nyilván nem igen ismered ki magad a csatornák barbár városában – fordította könnyed eleganciával morin nyelvre a társalgást. – Szavaid mosolyt csalnak ajkamra, tarkára festett arcú idegen, és hajlandó vagyok elfogadni segítséged, mert érdemesnek látlak erre a kegyre – válaszolt azonnal a hercegnő Alázatos Bölcsesség Könyvének szellemében közölt ajánlatra, és csak akkor gondolt bele, mit tett, amikor már késő volt. Ám az idegen férfi nem vált fenyegetőbbé, csak talán elmélyültek az arcán a ráncok, ahogy még szélesebb mosolyra húzta a száját. – Akkor, szép hölgyem, engedje meg, hogy hazakísérjem! Mert hiszen, ha jól látom, és miért is ne látnám jól, ön eltévedt Eriniss belvárosában, ami miatt egyébként nem kell szégyenkeznie, hisz megvallhatom, még magam is elveszek néha a csatornák kusza szövevényében, pedig már évtizedek óta itt élek. Ji-Mir egy kőszobor mozdulatlanságával, hosszan hallgatva fontolta meg az ajánlatot. Visszatérni Jokara nagyúr mellé? Bizonyosan nagyon nagy büntetést fog kapni! Ám mi más lehetősége van? Vagy a hazatérés, vagy pedig önkezével kell elvágnia élete gyenge selyemfonalát, mást igazán nem tehet. És akkor már inkább vállalja a megérdemelt büntetést, hisz mily fiatal is ő még a halálra! – Köszönöm fénylő arcú uram, valóban helyes lenne, ha hazakísérne – bólintott végül kegyesen. – Készséggel! Tudja a címet, vagy legalább a palazzó nevét, ahol vendégeskedik? – A Nathenek Kereskedőházának tisztelt vendége vagyok. A férfi nagyot füttyentett elképedésében, ami igen közönségesen hatott a hercegnő füleinek. – Ah, a nagynevű Nathenek, minő meglepetés! Ma este cifra álarcosbált tartanak, ha jól értesültem róla, hát ezen az éjszakán nyilván szélesre dagad a bejutásra vágyó ingyenélők hada, de legyen, megpróbálom bekísérni önt. Elvégre, ha valóban a Nathen vendége, akkor ön előtt nyilván megnyílnak a jól őrzött ajtók, szép hölgyem – magyarázta a férfi lendületesen, majd leintett egy éppen arra járó gondolát. Majdnem hogy atyai gondoskodással segítette be kis védencét, majd leült vele szemben, és kiadta a megfelelő utasításokat a csónakosnak, aki pedig gyors tempóban hajtva a hajót nekivágott az útnak. A Nathen-palazzó környékén valóban összesűrűsödött a tömeg, a vendégeket szállító gondolák feltorlódtak a környező csatornák vizén, a főbejárat előtti, széles mólóra egymás után érkeztek a cifra dámák és urak. Napfénylámpások ragyogása festette még sziporkázóbbra a kora alkonyat merész színeit, a nemes csőcselék fecsegett, néha türelmetlen parancsok csattantak, ahogy az urak gyorsabb haladásra nógatták csónakosaikat. Ji-Mir félénken összehúzódva gubbasztott gondolájuk elejében, alig-alig pislogva ki legyezője mögül. Pártfogója viszont annál inkább elemében érezte magát. Cseppet sem zavarta, hogy csónakjuk alig lépésben halad, fejforgatva nézelődött, és szinte mindenütt látott egy-egy ismerőst, akinek nem habozott odaköszönni, vagy akár pár udvarias szót váltani a közöttük álló csónakok nemes utasainak a feje felett. Láthatóan jól szórakozott, ám aránylag hamar észrevette, hogy mily hallgatag a mellette ülő fiatal hölgy. – Remélem, nem túlzottan zavarja a tömeg, szép hölgyem. – Kissé sok idegen arcot ringat itt a csatorna tiszta vize – sóhajtott a hercegnő. – Fényes tekintetű nagybátyám palotájában egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor egyszerre ennyi ember előtt kellett volna megjelennem. – Nagybátyja nyilván nem vezetett nagy udvartartást – nevetett fel a férfi. – Vagy tán a morin szokások mások, nem is tudom. Ám mindegy is abból a szempontból, hogy ezt a tolongást egyszerűen lehetetlen kikerülni. De hasznos is ez, hisz itt hallhatja meg az ember a legfrissebb pletykákat. Hopp, ott egy balek! – kapta fel hirtelen a fejét, ahogy észrevett egy újabb ismerőst, majd cinkosan rákacsintott a hercegnőre. – Gyönyörű hölgyem, maga csak figyeljen, és hamarosan megláthatja, mire gondolok! – suttogta, majd nagy hangon rákiabált az egyik feléjük közeledő csónak utasaira. – Egyetlen igaz barátom, Gartana Feddis, mily remek önt újra látni! Régen nem találkoztunk. – Ah, Loranzo Aramand, az örök aranyifjú! – köszönt vissza a fiatal Feddis, majd intett csónakosának, hogy húzódjon Aramandék mellé. – Kedvesem, ismered Loranzo Aramandot? – kérdezte aztán a mellette ülő hölgyet. – Ön lenne az a Loranzo, akiről azt pletykálják, pár napja legyőzte kardpárbajban a nemes Zentan Timora testőrkapitányt? – kérdezte a nő, és érdeklődő pillantást vetett a férfira. – Ah, a pletyka, mint mindig, túloz. Nem volt nagy hőstett legyőzni a testőrkapitány urat, szép hölgyem, mindössze pár kardcsapást váltottunk – legyintett szerénykedve Aramand. – Ám hagyjuk ezt az unalmas témát, beszéljünk inkább valami izgalmasabbról. Például önről, gyönyörű hölgyem. Megtudhatnám becses nevét, mert hiszen mi még nem találkoztunk, ebben teljesen biztos vagyok. Ha valaha egy pillantást is vethettem volna az ön meseszép szemébe, bizonyosan nem felejtem el csillagragyogásukat. – Bókjai pírt vonnak az arcomra! – nevetett fel a csinos, karcsú dáma, majd kegyesen a kezét nyújtotta. – Nevem Joris Lizette, rokon a dicső Nathennel. – Ah, a nagy Nathen Kereskedőház! – mosolyodott el illendően Aramand, majd kezébe emelte a hölgy kacsóját, és egy merész mozdulattal megfordítva azt, a dáma tenyerébe csókolt. – Kedvesem, légy vele óvatos! – szól közbe ügyesen leplezett féltékenységgel a fiatal Feddis. – Nagy szoknyabolond a mi Aramand barátunk. Hisz, ha jól látom, ismét egy ismeretlen hölgyet kísér – fordult a hercegnő felé. Ji-Mir ijedt pislantással konstatálta, hogy hirtelen a figyelem középpontjába került. Az idegen férfi, és az őt kísérő nő is ránézett, sőt, szemérmetlenül méregették. Nagyon kellemetlenül érezte magát tekintetük parázs tüzében. – Ó, a hölgy nem a szeretőm, hanem rokonom – tiltakozott gyorsan Aramand, és védőn a hercegnő elé emelte a karját. – Vidéki rokonom, aki csak pár napra látogatta meg Eriniss fényes városát, és aztán hazautazik – mentegetődzött. – Aha, vidéki rokon! – biggyesztette le a szája szélét a dáma, és ebben minden benne volt. Az, hogy mennyire divattalan a másik nő ruhája, milyen csenevész az alakja, és milyen udvariatlan tőle, hogy még csak be sem mutatkozik. De hát mit lehet várni egy vidéki parasztlánykától, vélekedett a hölgy, és visszafordult a jóképű Aramand felé, aki szélesen mosolyogva viszonozta pillantását. – Igen, vidéki rokonom, szép dáma, és gondoltam, elhozom a Nathen álarcos báljára, hagy lásson valami igazán előkelőt, valamit, ami méltó Eriniss pompájához. – Akkor jó helyre hozta, igen fényes lesz ez az éjszaka. Nathen Siwa Horatio rendezi ezt bált, Morat-Sinből érkezett, királyi vérből való menyasszonya tiszteletére, így számíthatunk rá, hogy nem fukarkodik majd a pénzzel, hogy emlékezetessé tegye az estét, mint ahogy az nem is a szokása – fitogtatta meg a jólértesültségét a fiatal Feddis. – Igen, bizonyosan pazar lesz a vendéglátás – bólogatott Aramand. – Csak attól félek, esetleg valami botrány zavarja meg a rendet. Azt mesélik, az Anira Kereskedőház és a Nathen között ismét kiéleződött az a kis jogvita, ami miatt tavaly ilyenkor vagy nyolc nemes úr halt meg, tisztázatlan körülmények között. – Bizony, ennek van némi esélye. Hisz ma délután is micsoda malőr esett meg a Nathen palazzó kellős közepén! – fontoskodott Feddis. – Ó, én semmit sem hallottam erről. Meséljen, mi érdekes történt? – hajolt közelebb Aramand, őszintén tágra nyílt, csodálkozó szemekkel. – Nos, képzelje, idegen harcosok osontak be, és rátámadtak a nemes Nathen Siwa Horatio menyasszonyára, a morin Ji-Mir hercegnőre. Neve említésére a hercegnő kissé összerezzent, majd önkéntelenül is közelebb hajolva, immár feszült figyelemmel hallgatta a társalgást. – Hogyan eshetett, hogy idegenek jutottak be a jól őrzött palazzóba? – hüledezett Aramand. – Nos, ennek oka természetesen a rizszabáló morinok önfejűsége volt – legyintett Feddis, majd félbe hagyva mondandóját, a hercegnő felé fordult. – Egészségére, hölgyem! Merthogy a hercegnő határozatlan kis torokhangot hallatott, valamit a köhögés és a csuklás között. Miféle önfejűség? És vajon mit értenek az alatt, hogy „rizszabáló”? – Szóval, a morinok ragaszkodtak hozzá, hogy a saját embereik vigyázzák a hercegnőt. Pórul is jártak, amikor hirtelen feltűnt néhány idegen harcos, és elkezdte lemészárolni azokat a… hogy is hívják… igen, szatákat! – Honnan jöttek a támadók? Feddis bizalmasan közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Jó volt a megérzése, Aramand barátom, amikor az imént az Anirát említette, valóban rájuk gyanakszik a Nathen Kereskedőház, de persze nem tárták még a Nemesi Ítélőszék elé bizonyítékaikat. Még várnak, hogy a legmegfelelőbb módon játsszák ki azokat nagy vetélytársuk ellen. – Ó, ez igen érdekes! És, mi lett a vége a rajtaütésnek? – Nos, a rizszabálók ostobaságának következményei természetesen a Nathen Kereskedőházat sújtották. A szépreményű, remek kardforgató Nathen Siwa Garim éppen a közelben járt, és természetesen azonnal a hercegnő megsegítésére sietett. Egyedül vagy öt percen át tartotta fel a sokszoros túlerőt, ám közben maga is halálos sebet kapott. – Ah, micsoda borzalom! – csapta össze a kezét Aramand, Ji-Mir pedig zavartan pislantott kettőt. Ó, tehát meghalt az a szép arcú férfi! Nos, megérdemelte, hisz miatta kell ezt a sok kényelmetlenséget elviselnie, döntött végül, és egyetlen további gondolatot sem pazarolt Siwa Garimra. Feddis patetikus hangon folytatta. – Nagybátyja, Siwa Horatio, állítólag zokogva térdelt rokona holtteste mellett, oly nagyon szerette az ifjút, kit utódjának szemelt ki a Siwa család élén, és aki mindenkit lenyűgözött családjában remek képességeivel. Szellemes társalgó volt, páratlanul ügyes kardforgató, és jogi kérdésekben is könnyedén kiigazodott. Nagy kár érte! – Nagy, nagy kár! Őszinte részvétem! – Igen, az egész család gyászol, és szívük szerint el is halasztották volna ezt a mai mulatságot, hisz nevetni igazán nincs kedvük, ám végül úgy döntöttek, nem okoznak csalódást a meghívottaknak. A mai este még úgy telik el, mintha az ifjú Siwa Garim élne, szól majd a zene, és gyászukat háttérbe szorítva nevetnek a Nathen hölgyek, sírni csak holnap kezdnek el. – Nemes gesztus, nagy áldozat a család részéről! Mulatságot tartani fiatal rokonuk halála napján! De hát ez a Nathen! – sóhajtott Aramand, ám Feddis nem vette észre a mondat kétértelműségét. – Bizony, bizony! – helyeselt buzgón. – És, a hercegnő végül megmenekült? – terelt másra a szót Aramand. – Nos, szerencsére semmi végzetes baja nem esett. A remek kiképzésű, elit Nathen testőrök éppen időben érkeztek, hogy megmentsék a morin kisasszonyt, aki aztán szép szavakkal köszönte meg közbelépésüket. Át is költözött egy másik lakosztályba, ahol immár a Nathenek emberei vigyáznak rá, és persze, készül a bálra. – Micsoda? – nyögte önkéntelenül Ji-Mir hercegnő. Hogy ő köszönetet mondott valami barbár katonáknak, és ráadásul most bent van a palazzóban? – Így van, kedves vidéki kisasszony, a hercegnő meg fog jelenni a bálon, így ha szerencséje van, ma láthat egy valódi, magas származású morin nemes hölgyet – bizonygatta Feddis, félreértve a kérdést. – Bizonyosan maradandó élmény lesz, mivel azt mesélik, elképesztő ruhákat hord. Egyszerűen tetőtől talpig be van csavarva selyembe, arcát függönyszerű fátyol takarja, és mindent a cselédei csinálnak helyette, mert még egy teáscsészét sem tud magától felemelni! Ji-Mir értetlenül hallgatta a jellemzést. Tényleg ilyennek látják ezek a magamutogató, elmaradott barbárok? Ennyit értenek meg a morin kultúra ősi nemességéből? A kis hercegnő szóhoz sem jutott elképedésében. Ám Aramand zavartalanul vitte tovább a társalgást. – Nos, ez esetben valószínűleg botrány nélkül telik majd az este. Az Anira nyilván nem próbálkozik még egyszer, egy napra elég nekik, ha csak egyszer veszítenek arcot. Az pedig nagy szerencse, hogy a hercegnőnek semmi baja sem esett. Halála nagyon elhidegítené egymástól a Nathent és a morin császári házat, aminek egyenes következményeként befagyna a kereskedelem. – Valóban, ha a hercegnő meghal, nyilván magasra szökik a selyem ára, amit nagyon bánnék – sóhajtott fel a dáma, aki eddig hallgatott, ám annál beszédesebb tekintettel bűvölte Aramandot. – Pedig mostanában megint kezd divatba jönni, és éppen a múlt holdnapban rendeltem belőle pár egyszerű szabású mellényt, amit szállításkor fizetek majd ki. Milyen kínos lenne, ha addigra kétszeresére dagadnának az árak! – magyarázta, és mélyen előre hajolt, majdnem teljesen felfedve kebleit a férfi előtt. Aramand megakadt lélegzettel bámulta meg az elé tárt látnivalókat, pontosan olyan hosszan, hogy elégedettség töltse el a bájait igen célzatosan mutogató dámát, majd összerezdült, és mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül, felnézett a hölgy arcára. – Valóban, ön remekül átlátja az üzleti élet finomságait, és nyilván kiigazodik az amögött meghúzódó nagypolitikában is, szép hölgyem. Bizonyosan jól ért a gazdasági ügyekhez, és magam, aki szintén érdeklődöm az efféle elfoglaltságok iránt, szívesen elbeszélgetnék önnel ezen témákról. Gondolja, hogy találkozhatnánk? – Talán, uram, talán… – mosolyodott el a dáma elégedetten. – Majd hagyjon üzenetet a Fehér Sirály palazzóban, mostanság ott lakom. – Feltétlenül keresni fogom! – suttogta elérzékenyülve Aramand, majd felkapta a fejét. – De ahogy látom, önök előtt rés nyílt a tömegben. Ne habozzanak, menjenek csak előre, én nem sietek, nekem bőven elég, ha csak pár órára bejutok egy ilyen nagyszerű eseményre – búcsúzott az illem szerint, majd még váltottak pár udvarias frázist, aztán a másik gondola előre siklott. – Pojácák! – morogta Aramand, amint a párocska kívül került a hallótávolságán. – De legalább megtudtunk tőlük pár érdekes dolgot. – Megtudtunk… – visszhangozta a hercegnő. – No, de sejtettem, hogy érdemes velük szóba elegyedni, hisz pár napja hallottam, hogy Gartana Feddis új szeretője egy Nathen-rokon hölgy, így reméltem, és lám, nem is alaptalanul, hogy tudja a legújabb pletykákat – mosolyodott el csúfolódó büszkeséggel a férfi, majd jókedvűen tovább magyarázott. – Persze, nagy pojácák mind a ketten, mindössze abból élnek, hogy az őseik között, messze, eldugva, akad egy-egy Nathen, és tényleg ez az egyetlen érdemük, hisz még csak a rokoni viszonyok között sem igazodnak ki. Itt vagyok például én, ha még nem említettem volna, oldalágon rokon a Sermenis családdal, mely bizonyos szempontból az Anira Kereskedőház szövetségesei közé tartozik. Legalábbis kötöttünk velük néhány, mindkét fél számára gyümölcsöző szerződést. Így én, ha választanom kell, hogy Nathen vagy Anira, akkor inkább az utóbbit választom, ők meg itt úgy tárgyalták előttem ezt a kérdést, mintha természetes lenne, hogy azonos oldalon állunk. Bár, magunk között legyen szólva, jobb is, hogy ez a díszes, ingyenélő párocska nem a mi kincstárunk aranyait herdálja el – fecsegett kedélyesen, és csak itt vette észre, hogy a társaságában lévő hölgy alig figyel rá. – Kisasszony, jól érzi magát? – Igen… – Nem úgy néz ki. Próbáljak meg szerezni egy kis hűsítőt? Itt, a tömeg közepén ez szinte lehetetlen, de ha kívánja… – Nem kívánom, hogy lehetetlent tegyen, mivel nem érzem magam rosszul, bár semmiféle hűsítőt nem bírnék most a számba venni. – Ah, persze, nyilván megrendítették a hercegnőről szóló hírek. De hát ne féljen, hallhatta, úrnője jól van, készül a bálra. Mert hiszen gondolom, az úrnője. Nem hibázhatok nagyot, ha arra gondolok, ön a hercegnő kíséretébe tartozik, igaz? – Nem, nem tartozom a hercegnő kíséretébe – suttogta, majd, ha lehet, még halkabban hozzátette. – Én vagyok Ji-Mir hercegnő… Loranzo Aramand egy pillanatig dermedten nézett maga elé, de aztán rutinosan mosolyra húzta ajkát, és megrázta fejét. – Milyen kínos malőr! – sóhajtott, majd mélyen meghajolt ültében, és könnyed, fecsegő hangon folytatta, mintha mi sem történt volna. – Bocsásson meg nekem, hogy kénytelen volt végighallgatni ezt a társalgást, de hát Gartana Feddis mindig is hírhedt volt tapintatlanságáról! Az ő nevében is bocsánatáért esedezem, hercegnő, és saját magam nevében is, hisz előbbi szavaimat úgy is lehetett érteni, mintha én ellenszenveznék a dicső Nathen Kereskedőházzal. Pedig ez nincs így, én mindig is sokra tartottam a kedves vőlegénye családját. – Nemes figyelmemet nem vonja magára a Híd Házáról alkotott, port sem érő véleményed, arcomat fekete felhők árnyékolják, a hallott hírek aggodalommal töltik el máskor fecskemadárnál könnyebb szívem. Hogy lehetséges az, hogy bálra készülök, és meg fogok jelenni a csőcselék előtt, mikor én így sosem döntenék, különösen most nem, amikor egy ingatag csónakban vagyok kénytelen ücsörögni, és zsong a fejem idegen emberek lármájától – méltatlankodott Ji-Mir, és dühében majdnem a combjára csapott. Az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy így szabaddá válna az arca, hát inkább csak megmozgatta a legyezőt, hogy valamivel azért levezesse az indulatait. Aramand helyeslően biccentett. – Megértem a problémáját, hercegnő. De ne aggódjon, hamarosan bejutunk, és akkor megtudja, hogy mi történt. Mellesleg, én nem aggódnék az ön helyében. A Híd Házából való nemesek néha hajlamosak kissé kiszínezni a történteket, hogy ne kelljen veszíteniük amúgy igen terjedelmes arcukból. Nyilvánvaló, hogy nem vallották meg, ön eltűnt a rajtaütés alkalmával, inkább azt terjesztik, minden rendben. Aztán majd kiderül, hogy ön kissé rosszul lett, fájlalja a fejét, és ezért mégsem tud megjelenni a bálon. Ez legalábbis jellemező lenne rájuk. – Nem volt semmiféle rajtaütés. Magam akaratából hagytam el a palotát – magyarázta Ji-Mir, majd hirtelen elhallgatott. – Már elnézést az esetleg illetlenek tűnő kérdésért, de… Ön megszökött, igaz? A hercegnő zavartan megmozgatta a legyezőt. – Nem illendő titkos tudományát arra használnia, uram, hogy egy hercegnő gondolatait ellopja – háborodott fel. – Gyönyörű hölgyem, higgye el, az én egyetlen titkos tudományom abból áll, hogy minden holdnap végén sikerül elkerülnöm panzióbeli szobám bérének kifizetését! – tiltakozott Aramand hökkenten. – Az ön gondolatai a legteljesebb mértékben biztonságban vannak tőlem. – Akkor honnan tudja, hogy megszöktem? – Nevezzük talán emberismeretnek. Mi mást is tenne egy ifjú hölgy, távol otthonától, messze a nevelőitől, ha hirtelen felügyelet nélkül belepottyan nyüzsgő életű városunk kellős közepébe? Világos, hogy igyekszik szert tenni pár szabad órára, hogy egy kicsit csavarogjon, amit igen helyesen tesz. – Ön szerint ez helyes? – csodálkozott el a hercegnő. – Természetesen! Erinisst látni kell. Élni benne, bejárni csatornáit, végig táncolni fényes éjszakáját a mulatókban, együtt inni örökkön mámoros aranyifjaival, meghalni és újjászületni a selyemmel vetett ágyak puha ölelésében, és végül megbánni az egészet a fejfájós másnap szürke józanságában. Ez így helyes. Ji-Mir eltátotta csöpp száját megdöbbenésében. Ez a megközelítés eddig az eszébe sem jutott, nem is tudta maradéktalanul magáévá tenni, de tagadhatatlanul megnyugodott tőle. – Én attól félek, büntetést fogok kapni… – suttogta végül szomorúan. – Ez persze megeshet. Ám, már ne haragudjon, hogy említem, de ha ön szökésben van, bizonyosan a főbejáraton át kell visszatérnie? Ha csendesen beosonna, akkor talán mondhatná azt, hogy csak odabent tévedt el, és akkor esetleg nem lenne oly nagy nevelőinek aggodalma. És ennek egyenes következményeként az a bizonyos büntetés is csökkenne. – Tud más bejáratot? – Én sajnos, illetve szerencsére, nem. Azt hiszem, nem sokat ér annak az élete, aki tudja, hogyan lehet észrevétlen bejutni a nagy Nathen palazzójába. Ám hajlandó vagyok vállalni a kockázatot, és ha ön tud ilyen módszert, szívesen segítek önnek. Ji-Mir lassan megrázta a fejét. – Nem ismerek más bejáratot. Kifele sem magamtól jöttem, hanem Nathen Siwa Garim kísért. – Siwa Horatio unokaöccse, aki állítólag ma délután meghalt? – csodálkozott el Aramand. – Ez érdekes… És persze őszinte részvétem, hogy elvesztette egy jó ismerősét! Mert, feltételezem, jó ismerőse, talán barátja volt az ifjú. – Élete semmit sem számít nekem, halálát megérdemelte – húzta fel az orrát sértődötten a hercegnő. – Már a palotában is ostobán viselkedett, mikor futva menekült egy szatám elől, odakint meg egyszerűen meghalt, amikor pedig mellettem kellett volna állnia, és megvigasztalnia aggódó lelkem. Aramand arcáról fokozatosan fagyott le a mosoly. – Erről inkább ne beszéljünk, különösen ne itt – szólt hirtelen közbe, ujjai ideges dobolásba kezdtek a csónak peremén. Tehát mégsem egyszerűen arról van szó, hogy egy kislány engedély nélkül sétált egyet. – Ne haragudjon, de ez már nem való az én fülemnek, ez sötét cselszövést sejtet, zavaros érdekek húzódhatnak meg a hátterében, és ezt nem kívánom hallani, lévén csak egyetlen, és ráadásképp igen esendő életem. Inkább arról beszéljen, kire hivatkozzunk a bejutásnál? Ki az, aki ismeri önt, aki kijönne a kapuhoz, igazolná az ön személyazonosságát, és elintézné, hogy bejusson, mivel nekem, sajnos, ismét elfelejtett meghívót küldeni nemes vőlegényének családja. – Gondoskodó nagybátyám az alázatos Jokara nagyurat rendelte mellém, hogy az minden kívánságom lesse. Ha őt hívatom, akkor sietve jön, és buzgón leborul előttem, homlokát a földhöz verve. – Nos, reméljük így lesz – jegyezte meg szkeptikusan Aramand, aztán felállt a csónakban, és előre kémlelt, a lassan közeledő főbejárat felé. – Reméljük, így lesz, mivel belső segítség nélkül nem hiszem, hogy bejutunk, bár én mindent meg fogok próbálni. De ma erős az őrség, a nagy Nathen láthatóan fél. – Ezt miből gondolja? – csodálkozott el Ji-Mir. – A Nathen Kereskedőház pillanatnyi helyzetét mindig tökéletesen le lehet olvasni a kapuőrségéből – kacsintott a hercegnőre cinkosan Aramand, majd leült a gondolába, és tovább magyarázott. – Ha csak néhány katona áll a szolgálatot tevő inasok mögött, akkor minden rendben. Ha sok katonát rendelnek ide, akkor azt a látszatot akarják kelteni, hogy aggódnak, de amúgy minden rendben. Ha pedig résnyire nyitva vannak azok az apró ablakok, ahogy most is láthatja, ott, a kapu felett, az azt jelenti, hogy tényleg baj van, és kirendeltek pár számszeríjászt, akik ebben a pillanatban is a befele tartókat fürkészik. Ji-Mir kíváncsian felnézett, és valóban észrevette a férfi által mutatott, lőrésszerű ablakokat. Igencsak elcsodálkozott, ezek szerint vőlegényének nemes családja fél? Pedig a félelem nem méltó egy magasan született nemeshez. Aztán hosszan törte a fejét, részben ezen, részben a többi furcsa, új élményen, amin a palotából való távozás óta ment keresztül. Aramand nem zavarta meg, csendesen várt ő is addig, míg gondolájuk oldala neki nem koccant a kikötőköveknek. – Jöjjön, hölgyem, kezdődik a mulatság! – segítette ki a móló köveire a hercegnőt, majd lassú léptekkel követve Ji-Mir tipegését, a kapu boltozata alá vezette. Több inas is tüsténkedett itt, köszöntötték a vendégeket, ellenőrizték a meghívókat, és persze mindenben készségesen álltak az úri csőcselék rendelkezésére. Aramand egy fiatalabb, általa még sosem látott lakáj felé terelte a hercegnőt, ám mielőtt megszólíthatta volna az ifjút, egy idősebb, szúrós szemű inas ráköszönt. – Ah, Loranzo Aramand úr, örülök, hogy ismét palazzónkba látogat! Remélem, nem hoz minket ismét kínos helyzetbe, mint a múltkor, amikor oly szerencsétlen módon otthon felejtette a meghívóját. – Ez alkalommal nem felejtettem otthon a meghívómat, fiam, mivel még szerencsétlenebb módon most meg sem kaptam. Nyilván útközben kallódhatott el, manapság igen csapnivalóan végzi a munkáját a futárszolgálat – válaszolta Aramand könnyed felsőbbséggel. – Persze, a futárszolgálat – bólogatott az inas megértően. – De ha már így alakult, tehetek önért valamit, esetleg hívhatok önnek egy gondolát, amivel távozhat? – Ne fáradj vele, fiam, majd magam elintézem. Apropó, ha már itt vagyok, kérhetnék egy apróbb szívességet? – Mindenben a szolgálatára állok, uram! – hajolt meg mélyen az inas, és mintegy véletlenül oldalt lépett, hogy kikerüljenek a felettük sziporkázó napfénylámpások fényköréből. Aramand nyugodtan utána fordult, bár tudta, nincs nála elég pénz, hogy lefizesse. Egy Nathen ajtónálló tarifája az egeket veri! – A hölgyről van szó – intett a társalgást eddig némán figyelő hercegnő felé. – A kisasszony bent lakik a palazzóban, méghozzá a morin hercegnő kíséretébe tartozik, ám véletlen módon eltévedt a városban. Szerencséjére belém botlott, én pedig visszakísértem ide. Úgyhogy most rá is bíznám a gondjaidra, fiam, vezesd vissza a lakosztályába! Az inas, látván, hogy nem akarják lefizetni, mindössze hülyének nézik, elkomorult. – Ne haragudjon, uram, de nehezen hiszem szavait. A hercegnő kísérete teljes, senkinek az eltűnéséről nem kaptam hírt, és utasításom sincs, hogy ilyen alapon bárkit beengedjek. – Nos, ezt nem is vártam el, fiam, de szerencsére nincs gond, mivel Jokara nagyúr, aki szintén a hercegnő kíséretéhez tartozik, igazolhatja a hölgyet. Hívasd csak ide, ő majd intézkedik. – A hercegnő teljes kísérete igen elfoglalt, nem szívesen háborgatnám őket ilyen kéréssel – tiltakozott az inas, mire Aramand csak barátságosan megrázta a fejét, és folytatta volna a fickó puhítását, de hirtelen közbeszólt a hercegnő. – Nem hiszem, hogy a porban kúszó Jokara, akit a jövőt jól látó nagybátyám mellém rendelt, ne rohanna saruját hátrahagyva elém, hogy előttem a földre boruljon, és kívánságomat lesse, ha én hívatom. Ám ha mégis megbolondult volna e város rossz levegőjétől, és inkább kis késével vágja fel ereit, nem pedig parancsom teljesítésén töri magát, jelölt vőlegényem, Nathen Siwa Horatio bizonyosan sietve elém járul, hogy kedvemre tegyen, hát szólj neki gyorsan, hogy jöjjön, mert arcomra egyre sötétebb árnyéka vetül az ég fellegeinek, míg türelmetlenül várok rá – parancsolta gőgösen, és intett is egy aprót, hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon. Az inas egy pillanatig meg sem értette, mit mondtak neki, és hosszan hallgatott. – Nos, igen – nyögte csüggedten Aramand, amint szóhoz jutott, és megpróbálta menteni a menthetőt. – Nem akartam fecsegni, mivel nem szolgák fülébe való, és tudom, hogy valóban furcsán hat, de a hölgy Ji-Mir hercegnő. – Ó, persze! – mosolyodott hirtelen el az inas, aztán végtelenül elkomorult. – Ezen állítása oly mértékben nélkülözi az elegancia legcsekélyebb jegyeit is, hogy egyszerű szóval kénytelen vagyok hazugságnak bélyegezni. Aramand már válaszra – türelmes, alázatos, méznél ragacsosabb válaszra – nyitotta a száját, ám Ji-Mir, akit elképesztett, hogy egy szolga nem engedelmeskedik neki, ismét hamarabb szólalt meg. – Te porban fürdő féreg, aki minden pimasz szavadért tíz botütést fogsz kapni, hagyd abba a sárköpködést, és úgy kapkodd a lábad, mintha parázson járnál, míg fénylő arcú vőlegényemhez loholsz, aztán pedig homlokod buzgón a földhöz verve add át neki üzenetemet, mely szerint a rettentő haragú Földre Szállt Sárkány magasan született unokahúga szemében a düh és a türelmetlenség villámaival vár rá! – hadarta, felháborodottságában anyanyelvén, és még toppantott is a lábával. – Gyönyörű hölgyem, én nem értek morinul – válaszolt szemrebbenés nélkül az inas. Még szerencse, áldotta magában az eget Aramand, aztán gyorsan a hercegnő elé emelte a karját, mielőtt az még nagyobb bajt csinál. – A hölgy csak arra kérte önt, hogy hívassa ki Nathen Siwa Horatiot, aki majd mindent elrendez – fordította le diplomatikusan Ji-Mir dühkitörését. – Loranzo Aramand, ön lassan túllép minden határon. Természetesen nem fogom ön miatt megzavarni Nathen Siwa Horatio nagyurat elfoglaltságában, annál is inkább, mivel szigorúan meghagyta, hogy ma este őt senki se zavarja, még üzleti ügyekkel sem óhajt foglalkozni, mert a menyasszonyát kíséri a bálban. Ji-Mir, aki pedig már éppen elhatározta, hogy saját felséges kezébe fogott legyezőjével fogja addig verni ennek a szolgának az arcát, amíg csak bőrt lát azon, e szavakra megdermedt. Micsoda? Hogy vőlegénye kihirdette, vele fog foglalkozni, mikor ő nincs is a palotában? Hát hogy lehet ez? – Értem, értem, fiam – használta ki a pillanatnyi csendet Aramand, aki jól érezte a helyzet tarthatatlan voltát. Hisz immár többen figyelik őket, micsoda pletyka lesz ebből! – Hát, sajnálom, hogy feleslegesen fáradtam ide, de nem gond. Jöjjön, hercegnő, majd később visszajövünk! Ezzel óvatosan Ji-Mir könyökéhez érintette ujjait, jelezve, induljanak! A hercegnő pár pillanatot még várt, míg legyűrte lelkének háborgását. De gyorsan győzött neveltetése, hát gőgösen kihúzta magát, és kőszobrokat megszégyenítően merev arccal, tipegve elindult, amerre a férfi vezette. Könnyen találtak szabad gondolát, hisz még mindig tömött sorokban érkeztek a vendégek, és a csőcselék figyelő tekintetétől követve beszálltak. – Micsoda malőr! – morgott az orra alá Aramand, ahogy távolodtak a mólótól. – Micsoda pletyka lesz ebből. Milyen kínos! – suttogta, ám arcán nem mutatott semmit, látszólag kedélyesen nézelődött, észre sem véve a köröttük összesúgó embereket, mindaddig, míg ki nem kerültek a tömegből. – Nos, sajnálom hercegnő, hogy kudarcot vallottam – sóhajtott végül, amikor már magányosan suhant gondolájuk a város ezer csatornájának egyikén, és kényelmesen hátra dőlt. – Nem engedtek be – szólalt meg nagy sokára Ji-Mir. – Hát, valóban, szép hercegnő. Gondolom, önnek csekély vigasz, hogy velem nem először esik meg ilyesmi ebben a kapualjban. Bár ennyire még sosem volt kínos a távozásom, pedig egyszer még az őröket is odaintette egy mitugrász kis szolga. – Vőlegényem megtagadott – folytatta Ji-Mir, meg se hallva a férfi fecsegését. – Ezt én nem állítanám – mentegette Aramand puszta szórakozottságból Nathen Horatiot. – Mindössze egy szolga fecsegett valamit, egy szolga, aki nem hitte el, hogy ön hercegnő. – Hogyhogy nem hitte el? Hiszen mondtam! – csodálkozott el Ji-Mir. Aramand sóhajtva nézett ki oldalra, majd visszafordult a hercegnő felé. – Sokan vannak, akik szeretnének hercegnők lenni, pedig nem annak születtek, és ezek közül néhányan képesek azt állítani, hogy ők mégis azok. Így indokolt, hogy egy ajtónálló nem feltétlenül hisz el egy ilyen állítást bizonyítékok nélkül – magyarázta végtelen türelemmel. Ji-Mirnek hosszú pillanatokba került, míg ezt felfogta. – Ön viszont hit nekem, bizonyítékok nélkül is – tiltakozott végül értetlenkedve. – Nos, én rendelkezem bizonyos mértékű élettapasztalattal, talán ennek köszönhető, hogy amikor először megláttam, a Hajnaltánc fórumon állva, már akkor sejtettem, hogy nem akárkivel állok szemben. Ön annyira egyedül tudott lenne a tömeg közepén! Alacsony termete, divattalan ruhája ellenére annyira megkérdőjelezhetetlen módon, lelke mélyéről fakadó természetes felsőbbséggel nézte le a csőcseléket, hogy nem egy dáma a királyi Karaban Kereskedőház legelőkelőbb ágából fehérre sápadt volna irigységében. Számomra nem volt hihetetlen, meglepett, de nem volt hihetetlen, hogy ön hercegnő, méghozzá egyike a fényes Napkelet legelőkelőbb hölgyeinek. Ji-Mir értetlenül hallgatta, és egy pillanatra még majdnem el is mosolyodott, de aztán ráébredt, miféle helyzetben is van. – Ó, mit ér előkelőségem, amikor egy utolsó szolga is sarat köp az arcomba, fénylő tekintetű nagybátyám által jelölt vőlegényem pedig eltaszít magától! – sóhajtott kétségbeesetten. – Mint említettem, ez a bizonyos eltaszítás koránt sem biztos. – De hát nem kerestet égen és földön! Nem szalasztotta szét cselédeit a világ ezer tája felé! Nem tépte meg haját, hanem szórakozni vágyik a bálban! – emelte a feje fölé kezeit a hercegnő, és még azzal sem törődött, hogy fedetlenné válik az arca. – Csillapodjék, szép hölgyem! Valóban, a látszat az, hogy nem keresteti önt. Sőt, a látszat az, hogy ön megvan. De hát mi mást is állíthatnának a Nathenek? Nem vallhatják be, hogy elveszett magas születésű vendégük. Hát tartják a látszatot, elvégre a látszat arra való, hogy tartsák, a háttérben meg nyilván cselekednek, ahogy érdekeik kívánják – vigasztalta a hercegnőt, és magába fojtotta kételyeit azzal kapcsolatban, hogy vajon mit is diktálhatnak ezek az érdekek. Vajon miért szöktettette meg Siwa Horatio az unokaöccsével a menyasszonyát, miért halt meg ezen unokaöccs, és más, érdekes apróságok… Ám keveset tudott ahhoz, hogy átlássa a teljes helyzetet, és elég tapasztalattal bírt, hogy ne is érdekelje az egész, csak annyi, amennyi feltétlenül rá tartozik. – És én most mit csináljak? – sóhajtott a hercegnő reszkető hangon, kimondva a mindkettőjüket foglalkoztató kérdést. – Először is, ne essen kétségbe! – mosolyodott el Aramand, mint az optimizmus élő képmása. – Másodszor pedig jöjjön el velem vacsorázni! Ji-Mir, aki pedig már éppen azon volt, hogy arca elé szorított kézzel végigvágódik a gondola párnáin, és szégyen ide, szégyen oda, sírni fog ez előtt az idegen férfi előtt, hökkenten kapta fel a fejét. – Vacsorázni? – Igen, vacsorázni. Egy jó vacsora, kellemes környezetben, fimon borokkal kisimítja az ember lelkét. Elvonja a figyelmét a problémáktól, megnyugtat és felüdít. Utána pedig azt javasolnám, hogy kísérjen el a panziómba, ahol kiveszek önnek egy szobát. Holnap reggel pedig, frissen és kipihenten, az eltelt idő nyújtotta kis rálátással a ma történtekre, majd kitaláljuk, hogy hogyan tovább. – Ha úgy érzi, ez így helyes… – kezdte óvatosan a hercegnő, de Aramand a szavába vágott. – Csak így helyes! Tudok egy kellemes, csendes helyet, ahol biztosan jól fogja magát érezni. Ji-Mir pedig, akinek megkordult a gyomra az étkezés említésére, belátta, hogy tényleg nem tehet mást. – Rendben, festett arcú uram, elfogadom ajánlatát. – Helyes! – mosolyodott el Aramand, majd kiadta a csónakosnak a megfelelő utasításokat. És gondolájuk gyorsan suhant végig a sötét víz felett, a napfénylámpások tarka fényeitől kísérve.

XXVIII.

– Az lesz a legjobb, ha teljesen rám bízod az ürgét – magyarázta Róka, miközben céltudatosan haladt előre a Fraetin dokkok és mólók között. – Ha így látod helyesnek, hát legyen így, a csatornák városát oly jól ismerő Róka – hagyta rá Ho Tarasin Mitana. A tömeg engedelmesen utat adott masszív alkatát, számtalan fegyverét látva, a hajósok és rakodómunkások összesúgtak mögöttük. Langyos esti szél járt, orrfacsaróan erős halszagot hozva a tavi kikötő felől, ahol most futottak be napi zsákmányukkal a halászladikok, a hullámok örök ostroma alatt nyögve nyikorogtak a korhadt deszkák. Ezt a környéket nem látogatta a nemes csőcselék. Róka viszont kiigazodott a csatornák és fabódék kusza rendszerében. Eltévedés nélkül meglelte a mólót, ahol a Kilencedik Kisdelfin állt kikötve, immár jó órája, ahogy egy kofaasszony, anyjának régi ismerőse állította. – Jó estét, csónakos! – köszönt oda már messziről a kikötött gondolát takarító, szikár férfinak. Kirza felnézett, és rögtön tudta, mit akarnak tőle. Ho Tarasin Mitanáról messzire ordított, hogy morin, arca pedig pont olyan merev volt, mint általában azon úriembereké, akik makacs elszántsággal és szándékaikat mindig homályban tartva loholtak áldozatuk után. A nő meg valami alacsony rangú, esetleg félvér nemes lehet, talán munkafelügyelő errefelé, aki vezetőként szolgálja az idegen urat. Lám, már itt is vannak annak a csinos kis morin dámának az ellenségei, mosolyodott el, és a zekéje zsebében lapuló karperecre gondolt. Tíz dukát, húsz dukát, gyertek csak picikéim! – Miben lehetek szolgálatukra, hölgyem és uram? – Gondolát keresnénk, csónakos uram, a központ felé – kezdett neki Róka a szokásos tiszteletkörnek. – Talán valamely barátom, ott a szomszéd mólon elvállalná a fuvart, én mára már befejeztem a munkát – tiltakozott Kirza, miközben lapos pillantásokkal méregette a szatát. Mennyire lehet gazdag, mit érhet neki az a morin nő? – Ah, ez nagy kár! Pedig azt beszélik, nincs párja a karcsú Kilencedik Kisdelfinnek. – Valóban jó hajó – bólogatott a csónakos, és kilépett a móló nyikorgó deszkáira. – Kedvelem, és az úri közönség is elégedett vele. Gyakorta szállítok előkelő nemeseket, vagy akár kényes dámákat is. – Elhiszem, hogy az erinissi hölgyek nem találnak kivetni valót a hajóban, hisz láthatóan gyors kis jószág, ám az az igazság, hogy ez nem sokat jelent. Ellenben egy morin dáma elismerése, az már valami! Hisz a rizszabálók magasan születet hölgyei állítólag oly kényesek, hogy nem ülnek le olyan párnára, amit már más használt. Ha egy morin hölgy is hajlandó lenne utazni ezzel a hajóval, az bizony nagyon szép lenne. Akkor azt mondanám, valóban páratlan a Kilencedik Kisdelfin – bólogatott látszólagos közömbösséggel Róka, remélve, hamarosan rátérhet a lényegre. Ho Tarasin Mitana mindeközben némán, a szaták jellegzetes állásában hallgatta a számára érthetetlen nyelvű párbeszédet. – Nos, hölgyem, az az igazság, hogy én pont ma szállítottam egy morin dámát, aki pedig nagyon elégedett volt a hajóval, különösen sebességét dicsérte. Szép borravalót is adott – magyarázta Kirza, miközben megtörölte a csónak tisztítása közben bemocskolódott kezét egy piros csíkos kendőbe. – Egy morin dáma? Nahát! – csodálkozott Róka teljes őszinteséggel. – Mi dolga lehet egy morin dámának Erinissben? Kíváncsi vagyok, vajon hova mehetett? – Szép hölgyem, élvezet volt önnel beszélgetni, de sajnos most mennem kell – jelentette ki gyorsan Kirza, eltette a kendőt, és úgy általában, a távozás minden látványos kellékét felvonultatta. – Tudja, sok a dolgom. Sok éhes szájat kell etetnem, és oly kevés a pénz! – Ne siessen még, csónakos, hisz oly jól elbeszélgetünk – bíztatta Róka. – Felkeltette érdeklődésem az a morin hölgy, akit említett. Ám egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valóban csónakjába vette. Tudja ezt valahogy bizonyítani? – Szavamat adom rá, szép hölgyem, bár nem látom, miért kéne nekem ezt bizonygatni. És sietek, vár a családom, akik ma még nem ettek. – Szegény gyerekek! – sopánkodott a vörös nő. – De most jut eszembe! Holnap Rizsaratás Napja, amit ugyan nem tartanak errefelé, de Morat-Sinben nagy ünnep. Az a szokás, hogy ilyenkor megajándékozzák a gyerekeket, és jószívű morin barátom bizonyosan adna valamit az ön csemetéinek is, ennek a szép, régi ünnepnek az alkalmából – bökött hüvelykjével a még mindig mozdulatlanul álló szatára. – Mit is említett, hány gyermeke van? Kirza óvatosan végigmérte a nőt. – Nos, szép hölgyem, tizenkét gyerekem van, tizenkét aranyos gyerekem – jelentette ki végül. – Tizenkettő? – visszhangozta tágra nyílt szemmel, szerepéből kiesve Róka. – Még hogy tizenkét aranyos gyerek? A Legelső Isten színarany pajzsára, ez aztán a szapora család! – Én nevelem korán elhunyt bátyám fiait is – vont vállat a csónakos. – Még szerencse, hogy nem vette magához puszta szívjóságból a kedves neje szintén korán elhalt húgának, annak barátnőjének, no meg a szomszéd hajóácsműhelyben dolgozó munkásoknak a kölykeit is – háborgott Róka. – Magamhoz vehettem volna őket, ám nem tettem. Tizenketten vannak, sem többen, sem kevesebben – szögezte le Kirza. A vörös hajú lány megrázta a fejét, aztán legyintett. – Jó, legyenek tizenketten! Ám ha már ilyen kedves önnel a barátom, akkor igazán adhatna bizonyságot, hogy valóban egy morin dáma utazott a Kilencedik Kisdelfinen. Egy bizonyos morin dáma… – célozgatott Róka, remélve, ha ő ilyen magabiztos felsőbbséggel ragaszkodik a biztosítékhoz, akkor a másiknak talán nem jut eszébe, hogy szintén lásson valami előleget az üzlet megkötése előtt. – Van bizonyítékom. Szép, egyedi vésettel díszített karperecet adott viteldíjképpen a dáma, gondolom, azt felismerik – hajolt előre Kirza, és óvatosan elővette az ékszert, amit a hercegnő adott neki. Egy kurta szívdobbanásnyi ideig megcsillant a fény a finoman megmunkált aranyon, majd a következő pillanatban már le is csapott rá egy szemmel követhetetlenül gyors kéz. Ho Tarasin Mitana habozás nélkül csavarta ki a karperecet a csónakos kezéből, még ugyanabból a mozdulatból el is tette ruhája egyik biztonságos zsebébe, közben másik kezével megragadta Kirza vállát, kirúgta alóla a lábait, majd a hátára térdelt, és leszorította a móló mocskos pallóira. Egy hosszú pillanatig teljes volt a csend, aztán kitört a vihar. – Ezt most miért tetted? – igyekezett túlkiabálni a csónakos artikulálatlan ordítását Róka, és az arca vörösre gyúlt haragjában. – Ez a karperec a mennyszülte Földre Szállt Sárkány napnál fényesebben izzó kezének pecsétként égő nyomát viseli magán, nem érintheti más, mint az ég földre szállt gyermeke, és az ő legközelebbi rokonai – magyarázta lényegesen csendesebben a szata, és mellesleg úgy lökte vissza deszkákra a csónakos szabadulni igyekvő kezét, hogy az átmenetileg megbénult. – De mégis, szerinted ezt honnan tudhatta volna ez a szegény fickó? – Hát világosítsd meg sötétben bolyongó elméjét, kétnyelvű asszony! Szó szerint fordítsd a következőt! Mint hogy porban fürdő, alantas féreg létére be merte mocskolni érintésével a napnál fényesebb Földre Szállt Sárkány becses tulajdonát, jól teszi, ha meghajtja a hátát, és homlokát a földhöz verve könyörög, hogy önkezével vethessen véget nyomorult életének. Ám mivel végtelen szerencséjében, amit meg sem érdemel sárfoltos lelke, lehetősége van amúgy értéktelen tudásával szolgálnia a menny gyermekét, hát kegyesen eltekintek ettől a büntetéstől, ha gyors szavakkal, serényen elmondja, hogy hova vitte úrnőmet, és ebben az esetben mindössze két ujját vágom le. És azt is mondd meg neki, hogy hagyja abba ezt a szamarakat szégyenben hagyó, fültépő ordítást, mert különben porral tömöm be a száját. – Rendben, rendben, lefordítom neki, de csak akkor, ha elengeded! – Miért engedném? – hökkent meg a szata. – Mert már minket bámul a fél város. Ezek a hajósok rém összetartóak, pillanatok alatt ellátják a bajunkat, ha nem viselkedünk tisztességesen. És helyi mércével nem számít tisztességesnek, ha beszélgetés közben egyszer csak se szó, se beszéd, rátérdelsz valakinek a hátára. Állj fel, hallod! – Hallom, mivel nagy hangon ordítasz, érthetetlen elméjű Róka – felelte Ho Tarasin Mitana csendesen, majd könnyedén talpra lökte magát. Kirza már sokkal nehézkesebben követte. – Jaj, hát mit tettem, hogy ezt érdemlem, szép hölgy? Mit képzel magáról ez a rizszabáló paraszt, hogy így bánik tisztességes csónakosokkal. Jaj, a hátam, a kezem! – siránkozott, és sziszegve dörzsölgette sajgó karját. – Ne haragudj, csónakos, morin barátom eszét elvette a féltékenység. Tudod, szökött feleségét keresi, egészen Morat-Sinből jött eddig az asszony után, és most nagyon felzaklatta a ennek az eredetileg nászajándékként adott karperecnek a látványa. Merthogy egy pillanatra azt hitte, te szöktetted meg a feleségét, erről beszélt az imént, de én persze meggyőztem, hogy ez nem így van. – Hogy is hihette, hogy én csábítottam el az asszonyát? Sosem jártam Morat-Sinben. – Hát, morin barátomnak egy kicsit lassan jár az esze. De a keze annál gyorsabban – mosolyodott el célzatosan Róka, mire Kirza csak fájdalmas fintorral bólintott. – Nyilván azt sem kell magyaráznom, hogy milyen hirtelen haragú, ráadásul a szerelem teljesen az agyára ment, szóval én a te helyedben nem tenném próbára a türelmét, és gyorsan elmondanám, hova ment a morin asszony – érvelt tovább szívósan. – Hölgyem, én a Fraetin család védnöksége alatt állok. Ha morin barátja még egyszer hozzám ér, panasszal fordulok jóságos uraimhoz, akik sosem nézik jó szemmel, ha csónakosaikat bántják. – Én meg Karaban Kereskedőházbéli hercegnő vagyok, naná! Megnézem én azt, amikor egy nemes úr akár a kisujját is megmozgatja egy hajós betört orra miatt. Merthogy morin barátom betöri az orrod, ha tovább akadékoskodsz, ez teljesen biztos – legyintett lemondóan, ám szívében tombolt a harag. Hiszen milyen szépen, elegánsan fűzve a szót jutott el odáig, hogy a fickó beszéljen, és most tessék, fenyegetődzhet, mint holmi ostoba verőlegény! Pedig hosszú távon ez sosem vezet jóra. A csónakos viszont rövid töprengés után beletörődötten bólintott. Nagyon félelmetesnek tűnt a számára, ahogy ez az idegen harcos csak állt, teljesen rezzenéstelenül, még csak nem is pislogva. És hogy milyen gyorsan megmozdult, amikor elvesztette a fejét! Asszonybolond! – A Hajnaltánc fórumra vittem a dámát. Most pedig kérem a kialkudott tizenkét aranyat, meg másik húszat, az elvett karperecért, ami pedig jogosan az én tulajdonom – morogta, és határozottan előre tolta nyitott tenyerét, a fizetséget várva. Ho Tarasin Mitana pedig félreértve a gesztust, már nyúlt is tőre felé, hogy ígérete szerint levágja két ujját. – Ne bántsd! – perdült gyorsan közé, és a mit sem sejtő csónakos közé a vörös nő. – Az imént hosszan ecsetelte, hogy megbánta ostobaságát, nem kell levágni az ujjait. Teljesen kétségbe van esve, az lenne a leghelyesebb, ha nyugodtan itt hagynánk, hagy mardossa a bűntudat! – Nem lenne helyes – rázta meg a fejét a szata. – Bűnt követett el, amiért büntetés jár. Ha nem szenvedi el, az nehéz súllyal akaszkodik majd lelkére halála után, és lentebb, még ennél is alantasabb helyre születik újjá. Erre pedig túlcsordult a pohár, lány az égnek emelte a karjait, majd indulatos gesztusokkal kísérve szavait kiabálni kezdett. – Ez így van, és? Ő is tudja! Te megmondtad neki a büntetést, hát majd szépen hazamegy, és levágja az ujjait, vagy felvállalja a lehúzó terhet, ahogy tetszik neki. Ez már a magánügye, minek akarsz te ebbe beleszólni? – engedte szabadra haragját. Ho Tarasin Mitana elképedten nézett rá. Ezzel az érveléssel még sosem találkozott. – A tudatlanság homályában bolyongó elmémmel úgy éreztem, helyes lesz, ha segítek… – kezdte bátortalanul, ám Róka felébe vágta a tekervényesnek induló körmondatot. – Honnan veszed, hogy a segítségedre szorul? Ki vagy te, hogy segíteni akarsz neki? Te csak örülj, ha előkaparom az úrnődet a város ezer csatornájának pókhálójából, és ne akard közben megváltani a világot, világos? Most pedig gyerünk, mielőtt meglincselnek minket! Ezzel sietve nekivágott a nyekergő deszkákból ácsolt mólónak, vissza sem nézve, hogy az idegen követi-e, vagy sem. Ho Tarasin Mitana kicsit habozott, vetett egy hosszú pillantást az elképedt csónakos felé, aztán visszanézett a lány gyorsan távolodó hátára. A nádnál karcsúbb Ji-Mir hercegnő a legfontosabb, kapaszkodott aztán bele a parancsba, és hosszú léptekkel a vörös nő után indult. Kirza mozdulatlan nézett utánuk, majd mikor úgy érezte, hogy biztonságos távolba jutottak, utánuk kiabált. – És mi lesz a fizetséggel? Hisz üzletet kötöttünk, ti ingyenélő lakájok, felföldi parasztok koldusporontyai! – fenyegette meg öklével a kék eget, ám ő nyugodott meg a leginkább, mikor a furcsa pár vissza sem nézve eltűnt a deszkabódék között. Nem sokáig mentek gyalog, Róka hamarosan leintett egy csónakot, aztán csak némán ült, felhúzott lábakkal, a csatornaparton elsorjázó épületek nézve. A szata türelmesen várta, hogy megszólaljon, majd, mikor látta, hogy a másik nem óhajt beszélni, maga kérdezett. – Mit mondott a porban fürdő csónakos, hova vitte nádszálnál karcsúbb úrnőmet, merre tart most velük ez a sebes hajó? A vörös hajú lány válaszként nyelvet öltött rá. – Nem vagyok hajlandó beszélni veled. Megsértődtem! Ho Tarasin Mitana már meg sem lepődött az újabb, számára végtelenül érthetetlen fejleményen. – Mivel vontam alávaló fejemre villámként szikrázó haragodat, mi okból árnyékolják fekete fellegek fénylő arcodat, átláthatatlan elméjű, furcsa szokásokat követő Róka? – Megbeszéltük, hogy én beszélek! – csattant fel a lány. – Én intézem az üzletet, te meg hallgatsz. És erre mit csinálsz, na mit? Hülyét, részben magadból, részben belőlem. Honnan veszed a bátorságot, hogy kezet emelj egy idegen Ház alkalmazottjára, aki ráadásul csónakos, azaz ennek az átokverte városnak a legösszetartóbb szolganépéből való. Elképesztő szerencse, hogy egyáltalán most hajón ülünk, én azon sem csodálkoznék, ha holnapra már minden gondolás jól tudná, hogy veszélyes felvenni egy bohócnak öltözött morint az őt kísérő vörös nővel együtt, mert nem fizetnek a szolgálatért. – Nem értem a szívedet fekete féregként rágó aggodalmad, lángoló hajú és izzó lelkű asszony. Miért féljem egy szolga haragját, egyáltalán, egy szolga honnan venné a bátorságot, hogy haragudni merjen bárkire is, hisz efféle érzéshez neki joga nincs! Miben hibáztam, amikor a fölre löktem, és belenyomtam az arcát a porba, amiben ő minden nap megfürdik? – Hogy miben hibáztál? Abban, hogy megütöttél egy nálad lényegesen gyengébb és harcban képzetlenebb embert, akinek eszében sem volt bántani minket, barbár barátom. Nem lehet csak úgy leütni valakit az utcán. És különösen nem lehet levágni az ujját. Gondolj bele, te mit éreznél, ha veled csinálnák ezt! Hisz te is hozzáértél ahhoz a vacak karperechez, ennyi erővel a saját ujjadat is levagdoshatnád. – Amit meg is fogok tenni, miután átadtam úrnőmnek, bár be kell vallanom, hogy oktalan módon mohó önzésemben felmerült bennem az a mocskos elképzelés, hogy esetleg fénynél fényesebb úrnőm arcára mosolyt csal ékszerének látása, és nagylelkűen elengedni nekem a büntetést. Ám ezt nem várhatom el tőle, és ha megparancsolja, levágom az ujjaimat – válaszolta természetes hangon a szata. Róka pár pillanatig bután nézett maga elé, aztán beletépett a hajába. – Persze, jónak beszélek én itt – csattant fel, és megrázta a fejét. – Jó, hagyjuk a moralizálást, látom, az neked nem megy, próbáljuk meg talán a célszerűség rideg oldaláról megközelíteni a kérdést. Az erőszak nem vezet sehova! Rendben, te harcos vagy, hát mi mást használnál, mint a puszta erődet, de ez itt Eriniss, itt nem így működik a világ. Itt nem lehet izomból előre jutni, különösen nem lehet lépten-nyomon levagdosni szabad szolgák ujjait, mert csak haragosok maradnak utánad, akik meg fogják találni a módját, hogy a hátadba kerüljenek, és jól leszúrjanak. Szó szerint, és társadalmi értelemben is, már ha ezt képes vagy felfogni. Erinissben nem megoldás, ha odaütsz, szép szavakkal kell kiimádkozni mindenkiből azt, amit akarsz. De hát erre te aztán végképp képtelen vagy, hát legjobb lesz, ha megígéred, hogy többet meg se moccansz, amíg én tárgyalok a nevedben, világos? Ho Tarasin Mitana hosszan hallgatott, majd engedelmesen fejet hajtott. – Immár értem, hogy merre vezet gondolataidnak számomra oly idegen ösvénye, és belátom, hogy makacs ostobaságomban helytelenül cselekedtem, ősz hajú véneknél bölcsebb Róka. Alávaló szívem teljes akaratával szeretnék megfelelni szavaidnak, ám nem tehetem meg a kért ígéretet, mert megeshet, hogy a fénynél fényesebb Földre Szállt Sárkány előtt tett eskümbe ütközne annak megtartása. A vörös nő értetlenül megrázta fejét, aztán tüntetően elfordult. – Pukkadj meg, te hülye, korlátolt, rizszabáló morin! Ho Tarasin Mitana ugyan nem értette meg az erin szavakat, de azt azért sejtette, hogy a vörös nő haragja nem csillapodott, sőt! De vajon mivel dühítette így fel? Nagy lélegzetet vett, hogy a lehető legudvariasabb módon megpróbálja megengesztelni. – A nap is elsápad félelmében, fénylő szemű asszony, ha meglát téged, és a vihar bömbölése is csak kismacska nyávogása a királyi tigris üvöltése mellett, amikor te haragszol. Végtelen ostobaságomban nem értem elméd csavaros járását, porban fürdő lelkem mégis szívem teljességével igyekezne kedvedre tenni, bár minden igyekezetem csak az esetlen kisgyermek igyekezete, amivel férfiak erejét próbáló feladatnak akar megfelelni. Légy kegyes, vesd rám fényes tekinteted, és világosítsd meg gyarló elmém, mit vétettem az imént, hogy sértődötten elfordultál, és hogyan tehetném azt jóvá, amire ostoba személyem igencsak vágyik. Róka a szeme sarkából visszanézett, aztán nagyot csapott a csónak oldalára. – Ha még egy ilyen nyakatekert mondatot hozzám vágsz, szavamra, kiugrom a csónakból és úszva menekülök. Nem vagyok képzett tolmács, aki csak úgy lecsapdossa ezeket a lehetetlen szóvirágokat, világos? Egyszerű matrózoktól tanultam a nyelvet, ne várj tőlem csodákat! A szata összevonta a szemöldökét. – A matrózok nem beszélnek tisztességes módon, mocskos ajkaik között sárrá omlanak a morin nyelv gyöngynél ékesebb szavai. Látszik, hogy tőlük tanultál, minden mondatod piszkos, és a kiejtésed is leginkább egy hiéna vonyítására hasonlít – bólintott végül. Róka hökkenten kapta fel a fejét, pillanatra csend nehezedett közéjük. Aztán nő hirtelen elnevette magát, féktelen, hangos, majdhogynem hisztérikus kacagással. Ho Tarasin Mitana már meg sem kérdezte, hogy mi az újabb hangulatváltozásának az oka. – Te teljesen lehetetlen figura vagy! – dörzsölte ki a könnyeit a szeméből Róka, amikor végre szóhoz jutott. – Hogy úgy beszélek, ahogy egy hiéna vonyít? Ilyen mondani egy nőnek, aki éppen haragszik rád, és akit meg akarsz engesztelni, hát ez nem vall ép észre. Te aztán egyenes jellem vagy, hallod-e? Egyáltalán, megtanított valaha valaki arra, hogy mi az, amit lehet egy hölgynek mondani, és mi az, amit nem? – Szigorú mesterek tanítottak az Alázatos Bölcsesség Könyvének azon szabályaira, amikre egy szatának szüksége lehet, ám nyilván nem figyeltem eléggé oda, mert mióta a te társaságodban járok, gyakorta érzem úgy, hogy tudásom kevés a veled való társalgáshoz. – Nincs mese, bolond vagy, barbár barátom! Naivan őszinte, kedves bolond, még ezzel az ujjszeletelő mániáddal együtt is. Sose láttam még hozzád hasonlót, bár talán csak azért, mert a te fajtádat nyilván gyorsan elnyeli Eriniss ezer csatornájának mélye. De ne félj, én majd vigyázok rád! – biztosította a szatát, majd ismét hátra dőlt, és dudorászni kezdett. Ho Tarasin Mitana kis habozás után úgy döntött, elvonult a feje felől a vihar. – Tehát mégis csak segítesz meglelni úrnőmet? – Hisz megalkudtunk! – Így tehát immár elárulod, hova vitte nádszálnál karcsúbb személyét a csónakos, merrefelé tart hajónk? Róka kicsit nyújtózott, kényelmesen elhelyezkedett a kopott párnákon. – Nos, úrnőd a Hajnaltánc fórumra vitette magát, de mi előtte még beugrunk egy ismerősömhöz. Ho Tarasin Mitana komoly arccal fontolta meg a kapott választ. – Tudom, a te szeszélyes akaratú kezedbe tettem le a döntés jogát, ám mégis, engedd meg, hogy kétkedésem fejezzem ki. Messze elmaradtunk úrnőm mellől, sietnünk kéne. Feltétlen szükséges számomra ismeretlen ismerősöd meglátogatása? – kérdezte végül óvatosan. – Aha. A Hajnaltánc előkelő hely, ha oda így beállítanánk, körberöhögnének. Muszáj átöltöznöm! De csak felkapok valami divatosabb göncöt, és már húzhatunk is tovább, semmi időbe sem fog telni – legyintett a lány. – Ha így látod helyesnek… – Naná, hogy így látom! De ne félj, a Hajnaltáncon nem lehet elveszni, és arrafelé nagyon ritkák a merényletek. Hisz oly kevéssé elegáns, ha vér mocskolja a szép, fehér márványt! A „merénylet” szónál a szata keze önkéntelenül kardja markolata felé mozdult. Aztán észrevette magát, gyorsan visszafektette tenyerét a combjára, ahogy eddig ült, és hangja is higgadt volt, ahogy megszólalt. – Szándékod ugyan nem tudom követni, de szavaid nem nyugtatnak meg. – Pedig így van, ahogy mondom. Ha nem is annyira, mint a dokkok között, de a belvárosban is jól kiismerem magam. Úrnődnek nincs oka félni a Hajnaltáncon – bíztatta a szatát. – És egyáltalán, fenyegeti valami valós veszély, vagy csak rémeket látsz, mint a legtöbb testőr? Tulajdonképpen hogyan váltatok el? – kérdezte aztán érdeklődve. Ho Tarasin Mitana alaposan megfontolta a választ. – Port zabáló senkik el akarták rabolni, én pedig abban a kegyben részesültem, hogy harcolhattam érte. Úrnőmnek sikerült megmenekülnie. Mikor a támadók meghaltak, utána indultam, de nem értem utol a csónakját, ám szerencsémre rád találtam, aki utat mutattál nekem. – Csak úgy elhúzott? Nem is törődött veled? – Miért törődött volna egy szatával? – kérdezett vissza értetlenül Ho Tarasin Mitana. – Mondjuk azért, mert az élete függ attól, hogy van-e mellette testőr, de rendben, ebbe most ne menjünk bele! Maradjunk az üzletnél, azaz hogy az úrnőd szerencsésen megúszta. És, mit gondolsz, hova mehetett a Hajnaltánc fórumról? Szerintem vissza a szállásotokra, már ha az még biztonságos. Mert feltételezem, van szállásotok, nem? – Természetesen van szállásunk, és ha odament, akkor testvéreim már mellette állnak, és életükkel védik életét. – Nos, akkor szerintem minden rendben. Úrnőd már nyilván otthon van, és teát kortyolgatva röhög rajtad, amíg te fel és alá loholsz a városban. – Ne beszélj róla ily tiszteletlenül! – csattant fel a szata, és a gondola majdnem felborult, ahogy térdelésből talpra ugrott, hogy a vörös lány mellé léphessen. Róka mozdulatlanná dermedt, ahogy egy csupasz penge nekifeszült a torkának. – Rendben, rendben, minden rendben, nem félek, az élet pedig szép, hát tartsuk tiszteletben barátaink agybaját! – hadarta maga elé bíztatóan, majd kis torokköszörülés után, immár morinul folytatta. – Úrnőd, izé, fényes arcú úrnőd nyilván otthon ül, és aggódva vár rád, így jobb? – Nem hiszem, hogy aggódik egy szata miatt – tette el nyugodtan a kardját Ho Tarasin Mitana, és visszatérdelt előbbi helyére. Róka nagyot nyelve tapogatta körbe a nyakát, majd hogy mindent a helyén talált, megnyugodva fújta ki a levegőt. – Na, tehát megeshet, hogy otthon van, ez esetben felesleges végigmásznunk a Hajnaltáncon, egyszerűen hazamehetsz – folytatta az okfejtést, amiben az imént megzavarták. – Megeshet, hogy nem kívánt visszatérni szállásunkra. Ezt én nem tudhatom, és nem mondhatok ítéletet egy magasan született nemes döntéseiről, mert gyarló elmém nem képes felfogni mennysúgta szándékaikat. Lehet, hogy máshova ment, így én nem tehetek mást, mint hogy követem. – Értem, értem! – legyintett Róka, és kicsit elgondolkodott. – Vannak neki rokonai, ismerősei, esetleg barátai a városban? – Az úrnőmnek nincsenek barátai! – kapta fel a fejét megrökönyödve Ho Tarasin Mitana. – Tehát ez is ugrott. Akkor, szedjük össze! Ha hazament, nincs gond – kezdte számba venni az ujjain a lehetőségeket. – Gyerekkori barátnőjét nem kereste fel, mert az nincs neki. Azaz hova mehetett? Nos, talán beült egy mulatóba, vagy sétál egyet, ez esetben könnyű lesz követni. Amikor a gondolája elsuhant mellettünk, láttam egy pillanatra. Borzalmasan divattalan a ruhája, fehér szoknya, brr! A központban egy lépést sem tehet észrevétlenül, hangos pletyka fogja kísérni. Könnyen ráragadhatunk. Ha gondolába száll, akkor is egyszerű az ügy, bár te mindent megtettél, hogy ránk haragítsd a hajósokat – jegyezte meg szúrósan. – Ismételten elnézést kérek… – Ne kérj elnézést, hanem tanulj az esetből, barbár barátom! – legyintett a vörös lány, és már tovább is lépett. – Tehát ne idegeskedj, nem tudjuk elveszteni. – Lehet, ám előnye nagy, immár sok órával le vagyunk maradva mögötte. – És? Nézd, mindjárt beesteledik – intett a lassan szürkülő égre a lány. – Nem sokkal éjfél után a mulatók bezárnak, és mindenki haza húz aluszkálni. Ha nem megy vissza a szállásotokra, amit mellesleg nem hiszek, akkor is meg kell szállnia valahol. Ha nincsenek ismerősei, akik befogadják egy éjszakára, akkor pedig csak egy lehetősége van, ki kell vennie egy szobát valamelyik panzióban. És ott is jól meg fogják jegyezni. Egy morin hölgy, hosszú, fehér szoknyában, ma, amikor a lila és a sárga a divatos, egyszerűen nem tud eltűnni. Reggelre biztosan utolérjük, már ha bírod szusszal az egész éjszakai lótás-futást. – Talpon tudok maradni reggelig – felelte kötelességtudóan a szata, és nem tette szóvá kétségeit. Nem tudta elképzelni Ji-Mir hercegnőt a lány által felfestett helyzetben. Még hogy „kivesz egy szobát”! Vagy egyáltalán, hogy emberek között jár, azon a poron lépked, amit a közrendűek lába tapos. Rágondolni is borzalmas. Mihamarabb utol kell érnie, hogy megóvhassa e város tarka veszedelmeitől! Ám egyelőre tehetetlenségre kárhoztatva ült a gondolában. A csónak sebesen siklott, immár előkelőbb, ám még mindig igen kopott negyedben. A kőházak itt sok emelet magasan hajoltak a szűk csatornák fölé, és bár kereszteztek néhány szélesebb, virágosládákkal, lobogókkal díszített sétányt, ahol cifra nemesek parádéztak, errefelé többségben voltak a kurta hajú, munkájuk után siető közemberek. Apró, tisztára söpört kövezetű tér mentén kötöttek ki, festett zsalugáterű ablakok nézték őket a magasból. Az öreg épületek földszintjén pár rikító cégérű, fellobogózott üzlet várta vásárlóit, ám ők hamarosan befordultak egy szűk, rossz szagú sikátorba. Róka errefelé is otthonosan mozgott, megtorpanás nélkül elmentek két kisgyermek mellett, akik egy szemétdombon királyosat játszottak, majd kurta kopogás után belökte a fölöttük tornyosodó, ablaktalan, leromlott főfalon nyíló, korhadt deszkaajtót. Sötét, alacsony mennyezetű folyosón siettek végig, amit pár lépés után kövezett belső udvar váltott fel. – Á, Róka kisasszony! – zengett fel felettük egy asszony hangja, aki éppen ablakán kihajolva teregetett az udvar felett kihúzott kötelekre. – Maora mester még az üzletben van, de menjen csak be, mindjárt végez. – Köszönöm! – kiabálta fel Róka, és még intett is a lobogó fehérneműk táncát vezénylő asszonynak, aztán átkocogott az udvaron, és belépett egy alacsony szemöldökfájú ajtón. Ho Tarasin Mitana kérés nélkül is követte, majd körbenézett a kis helyiségben. A falak mentén polcok, a polcokon színes kelmék, az apró ablak előtt széles asztal foglalta a helyet, rajta a szabászmesterség eszközei, hosszú olló, kis párnában tűk, mérce és fonalak, ezernyi színben. A sarokban pár lépcsővel megmagasított ajtó nyílt, másik oldaláról beszédhangok foszlányai szűrődtek át. A vörös lány kicsit hallgatódzott, majd gúnyosan fintorogva az asztalhoz lépett, és kihúzott alóla egy feltehetőleg ágyként szolgáló matracot. – Telepedj le, kicsit várnunk kell – súgta, és lehuppant a matracra. A szata bólintott, majd egyszerűen szoborrá dermedt a sarokban, ahonnan mindkét ajtóra és az ablakra is ráláthatott. Aztán vártak, a szomszéd helyiségben hosszan tartott a beszélgetés, majd csengettyű csilingelt, mint mikor egy jobb üzlet ajtaján kilép a vásárló, és végre megnyikordult az ajtó. – Még hogy két araszra megemelt, duplán csavart selyemgallér, ezt meg honnan veszik, ti fénylő csillagok! – morogta egy rekedtes hang. – Két arasz! Két teljes arasz, selyemből! – Szervusz, Maora mester! – köszönt rá a belépő, ősz szakállas öregemberre Róka. Az kicsit pislogott, majd szélesen elmosolyodott. – Szervusz, kis csavargó! Most képzeld el, a megszokott, kétsoros szabású mellény, két araszra kilógó selyemgallérral. Ezt rendelték tőlem az imént. A lány lebiggyesztette az ajkait. – Nem is nézhet ki rosszul. – Remekül néz ki, különösen, ha meghúzom egy kicsit a szárnyait, csak azt nem tudom, hogy mitől fog megállni az a selyemgallér. Két araszra kilógva a nagyságos kisasszony válla felett! Két arasz, selyemből! Ilyet rendelni! Ez a szakma megcsúfolása! És félek, hogy divat lesz belőle, ebben a holdnapban már másodszor kérik. Két arasz! Eljött a világ vége! – sopánkodott, majd hirtelen észrevette a sarokban álló, még mindig mozdulatlan szatát. – Ó, elnézést, uram, örvendek a találkozásnak! – hajolt meg nehézkesen, ám mivel hiába várta, hogy az idegen megmozduljon, zavartan Rókára pislogott. – Vendéget hoztál, kis csavargó? – Á, ő csak az üzlettársam! Egy szata, egy igazi morin testőr, de nyugodtan beszélhetsz előtte, egy szót sem ért erinül. Egyébként pedig drótot kell belehúzni. – Drótot, drótot mondtál? – emelte fel a hangját szent felháborodással az öreg. – Egyrétegű, fehér hernyóselyembe drótot? Elment az eszed? Hogy nézne az ki! Rajtam nevetne az egész szakma. – Akkor toll. Tollszár, szép hosszú libatollszár. Az jól kimerevítené, nem is üt el nagyon a fehér selyemtől, bár persze moshatatlan. De megcsinálhatod az egész mellényt cserélhető gallérral, és akkor mosás helyett egyszerűen el lehet dobni. És persze venni nálad egy másikat – vigyorodott el a vörös lány. – Tollszár? Tollszár! Igen, tollszár! – derült fel az öregember. – Könnyű tollszár, sugárirányban, olyan öt elég is lesz. Gyönyörűen fog kinézni, a szabó mesterség remeke lesz, a szakma büszkesége. Hah, kétarasznyi selyemgallér, mi az nekem? Mit két arasz, két és fél! Három! Erdemar mester pedig fehérre sápadhat az irigységtől – emelte fel ökölbe zárt kezét, aztán hirtelen észbe kapott, elkomorult. – No, szóval tollszár. Te meg honnan veszed a bátorságot, hogy belekotyogj egy mesterszabó munkájába, pimasz kis csavargó! Na! – fejezte be, majd az asztalhoz lépett, és elkezdte összekészíteni az anyagokat a mellény megvarrásához. Róka egy kicsit téblábolt mellette, a válla felett kukucskálva leste mozdulatait. – Amúgy rövid időre jöttem – magyarázta közben. – Mindjárt megyek. Már itt sem vagyok – igyekezett felhívni magára az öreg elkalandozott figyelmét, majd mikor látta, hogy ez reménytelen, egyszerűen kicsavarta a kezéből az épp kiválasztott, sárgás árnyalatú bársonyt. – Mondom, kéne a segítséged, jó Maora mester, mert nagy bajban vagyok. – Bajban? – nézett fel rá az öreg, aztán a szeme sarkából gyanakvó pillantást vetett a sarokban álló szatára. – Kis csavargó, hát voltál te valaha bárhol máshol, mint bajban? – Rendben, tényleg nem ez az első eset. Az öreg lassan megrázta a fejét, aztán komótosan leült a szoba közepére húzott matracra, és fenyegető, komor pillantást vetett a lányra. – Jól van, kis csavargó, tehát már megint belekeveredtél valamibe. E miatt az idegen úr miatt? – kérdezte szigorúan. – Igen – vallotta meg Róka. – Merthogy te mindenbe olyan felelőtlenül, hebrencs módra belevágsz. Legalább papír szerinti szeretőd, vagy ez alkalommal is nagyvonalúan elfeledkeztél egy ilyen fajta szerződés írásáról? – Nem írtunk alá semmiféle szerződést… – kezdett volna magyarázkodásba a vörös lány, ám az öreg erélyesen közbe vágott. – Aztán megint pórul jársz, mint a múltkor is, és végül itt sírsz majd a vállamon. Mikor tanulod meg végre, hogy a nagyurak nem tisztességesek a magunkfajtával szemben? Lehet, hogy apád elismert lányának, de ettől a legtöbb nemes úr még levegőnek néz, ingyenélő koldusnak, és kénye-kedve szerint játszik veled – fenyegette meg csontos mutatóujjával. Róka dühösen megrázta a fejét, hogy haja élénkvörös viharfelhőként terült szét a kis szoba poros levegőjében. – Jaj, hagyd már ezt az erkölcsnevelő szónoklatot, Maora mester! A fickó nem a szeretőm, hanem az üzlettársam. Keresi az úrnőjét, akit meg kell védenie, én meg segítek neki. Például tolmácskodom. Tiszta ügy, egyszerű játék. – És mi van a munkafelügyelőséggel, ahova az a hajóskapitány protezsált be pár napja? – Otthagytam, mert keveset fizettek. – Keveset? – csattant fel a szabó. – De legalább biztos munka volt, rendes megélhetés. Vagy te talán egész életedben csak az utcákon akarsz kóborolni? És ez az idegen úr legalább megfizet? – Úgy-ahogy – biggyesztette le az ajkát Róka. – Napi négy étkezés, meg fizeti a felmerülő egyéb költségeket is, plusz fél dukát sikerdíj. – Ez tényleg tisztességesen hangzik – hagyta rá a mester. – Ám ha minden ilyen nagy rendben van, akkor hol az a baj, ami miatt felkerestél? – Na, igen, a baj – morogta Róka, rádöbbenve, hogy túlzásba vitte az öregember megnyugtatását. – Nos, szóval nem is olyan nagy baj. Igazából inkább csak apróbb probléma. Kisebb malőr. Kéne egy öltözet divatos ruha – nyögte ki végül merészen. – Semmi akadálya! – tárta szét a karját az öreg, majd gyorsan hozzáfűzte. – Ha kifizeted. – Jaj, Maora mester, tudod, hogy sosem volt annyi pénzem, hogy megfizessem a te munkádat! – Na de hát itt van ez a bizonyos úr, akinek dolgozol – mosolyodott el gúnyosan az öreg. – Azt mondtad, fizeti a költségeidet. Öregszem, de az üzletre még oda tudok figyelni. Ez pedig szerintem költség. Vagy tán ő sem elég vagyonos? – Nos, szóval, az az igazság… – Az az igazság, hogy gyakrabban hazudsz, mint ahányszor lélegzetet veszel, kis csavargó. Nagyuraknál erény, de te csak megjárhatod vele. Jobb lenne, ha tisztességes utakon járnál. És nem adok ruhát. – Na, csak kölcsönbe! Holnap visszahozom – könyörgött a lány. – Kölcsönbe? Még jól emlékszem, mi lett annak a gyönyörű, narún bársony kisestélyinek sorsa, ami szintén csak „kölcsönbe” kértél. – Ha arra a kis feslésre gondolsz… – …ami a bal hónaljától a jobb csípőjéig tartott, igen, arra gondolok – vágott közbe a szabó indulatosan. – Nem tehetek róla, az a pimasz ficsúr nagyon ordenáré módon hadonászott a kardjával. – És az elején végigömlött vörösbor folt? Irana asszonyság kosarastól vágta a fejemhez, amikor megkértem, hogy mossa ki belőle. – Az még előbb volt, amikor rám borult az asztal. Teljesen véletlenül! – Még a hozzá tartozó kendőt is elhagytad, pedig csak az azt szegélyező, tenyérnyi csipkeszegő fél dukátomba került. – Talán akkor veszthettem el, amikor átmásztam a kerítésen. Még gondoltam is rá, hogy visszamegyek érte, csak már túl közel voltak az üldözőim. – Mert téged mindig üldöz valaki – szögezte az öreg, és lemondóan legyintett. – Most nem! Most én üldözök valaki mást. És sajnálom azt a ruhát, vigyázni akartam rá. Én csak mulatni mentem, nem tehetek róla, hogy azok a részeg aranyifjak belém kötöttek. – Te soha semmiről sem tehetsz. Itt lenne az ideje, hogy végre felnőj, és komoly, felelősségteljes üzletbe vágj. Nem adok ruhát – csattant fel a szabó, majd feláll, és visszalépett az asztalhoz, immár oda sem figyelve vendégeire. Róka egy kicsit várt, aztán amikor látta, hogy további könyörgéssel semmire sem megy, hetykén csípőre tette a kezét. – No, persze, a segítségem az jó, az jöhet. Sosem találtad volna ki a tollszárat, ha nem mondom. Ez az ötlet sem ér meg egy öltözet ruhát? – Azt hiszed, te találtad ki? – kérdezte a szabómester, de közben nem fordult meg, hanem ujjának érintésével felizzította az asztal fölé függesztett napfénylámpást, és nekilátott lemérni a készülő mellény szabását. – Idestova huszonnyolc éve, nyár elején, amikor divatba jött a megemelt vállú tüll kosztüm, már használtam. – Használtad, de most nem jutott volna eszedbe – tiltakozott nagy hangon a vörös lány. – Eszembe jutott volna, még nem vagyok olyan öreg. – Ha neked az eszedbe jutott volna, akkor Erdemar mesternek is nyilván az eszébe jut. Tehát semmi bajt nem okozok vele, ha elmondom neki – suttogta Róka ártatlan mosollyal az arcán, mire az öreg lecsapta a kezében tartott krétát meg mércét, és úgy fordult meg, mint akit kígyó mart. – Ezt nem teheted velem! – hörögte. – Naná, hogy megtehetem. Meg is teszem, ha nem adsz kölcsön egy öltözet ruhát, és emiatt elvesztem ezt a remek állást. Szavait hosszú csend követte, végül az öreg megtörten sóhajtott. – Jó, legyen, te kis csavargó, keresünk neked valamit – jelentette ki végül, majd letérdelt, és az egyik polc alól előhúzott egy ládát. – No, nézzük csak. Ez a kis ingecske biztos jó rád… – Kopott! – vágott közbe gyorsan Róka, aki akkor már mellette térdelt, és két kézzel turkált a szép rendben összehajtott ruhák között. – Kopott, de selyem! Aztán ez a halványsárga nadrág, most nagyon divatos az alján futtatott fodor, itt egy ing, harisnya, csizmát majd kérj Notasantól, hivatkozz csak rám nála, kesztyű és zsebkendők, öv, nem éppen a legújabb módi, de nagyon praktikus ezzel a kis rejtett zsebbel, mellénynek ez jó lesz, kabátkának meg… – Ez kell! – Meghiszem azt, hogy kellene. De csak a bélése többet ér, mint négy dukát. Szó sem lehet róla, hogy odaadjam – húzta volna ki a lány kezei közül, de az makacsul belekapaszkodott. – Kérlek! Holnapra visszahozom. Épen és egészben. Naaa! Az öreg egy kicsit gondolkodott, majd közelebb hajolt. – Az idegen biztosan nem ért erinül? – suttogta zavartan. – Nem hát! A szabó kicsit mérlegelte a helyzetet, majd még közelebb hajolt. – Figyelj, kis csavargó! Odaadom neked ezt a kabátkát, holott tudom, hogy egy törlőrongynyit sem hozol vissza belőle, de kérek cserébe valamit. Vegyél részletes méretet ennek a férfinak a ruhájáról! – Mármint lessem el a szabását? – kérdezte értetlenül a lány. – Ne pusztán ellesd, de pontosan mérd meg, mi meddig tart, hol milyen megoldásokat használt a szabója. Tudod, a színházak előbb vagy utóbb, de biztosan megint felkapják a morin témájú darabokat, és akkor sokat fog érni egy autentikus szata-jelmez – magyarázta. – Rendben! Megalkudtunk – nyújtotta a tenyerét Róka. – Megalkudtunk – csapott bele az öreg, majd nehézkesen talpra kászálódott. – No, átmegyek a boltba, kitakarítok, hogy nyugodtan átöltözhess. Majd köszönjetek be, ha mentek, és vigyázz magadra, kis csavargó! – Vigyázok! – nevetett rá Róka, magához szorítva frissen kapott kincseit, aztán megvárta, míg az öreg beteszi maga mögött az ajtót, és a szatára nézett. – Megfordulnál? – kérdezte kényeskedve. – Nem – jött azonnal a válasz. – Nem? – visszhangozta értetlenül a lány. – Nem. Akkor a hátam mögött lenne az ajtó – magyarázkodott Ho Tarasin Mitana. – Na jó, ha nem, hát nem! Csak gondoltam, a látszat kedvéért, de mindegy is – vont vállat Róka, aztán különösebb hezitálás nélkül öltözködni kezdett. Nehogy már prűdnek nézze ez a jóképű fickó! Morin szeretője úgysem volt még. Hátat fordított a szatának, és apró mozdulatokkal csúsztatta le a nadrágját, hosszan elszöszölt az új ing gombjaival. Aztán kicsit hátra lesett, hogy a szeme sarkából felmérje a hatást. A szata rezzenéstelen arccal, kőszobrokat megszégyenítő mozdulatlansággal várt, mintha mi sem történt volna. Még csak pislogni sem pislogott. A hülye rizszabáló! A vörös lány kedvetlenül szorította össze a száját, aztán nem húzta tovább az időt, felkapkodta a ruhákat. Ho Tarasin Mitana nagyon hálás volt neki ezért. Igazán, miért nem tudta egyenes szavakkal megmondani ez a bolond, erin nő, hogy mire készül? Hisz akkor kiment volna az udvarra. Az ilyen látvány… az ilyen látvány nem látni való! De nem akart anélkül távozni, hogy engedélyt kért volna, megszólítani meg végképp nem akarta a lányt, mert az akkor esetleg megfordul, még lehetetlenebb látványt tárva a szemei elé. Nagyon örült, amikor az utolsó ruhadarab is a helyére került. Iszonyúan szégyellte zavarát, mely nyilván arcán is visszatükröződik, az érzelmek kimutatása pedig igazán nem méltó egy szatához. – Menjünk! – sóhajtotta végül a lány, miután eligazította az utolsó ezüst csatot is nárciszsárga kabátján. – Menjünk – felelte a szata. Aztán már csak megszokásból ő lépett ki előbb az ajtón, hogy megbizonyosodjék róla, odakint nem vár rájuk semmi veszedelmes. XXIX. A férfi macskakönnyed lépésekkel haladt, a korhadt deszkapallók meg sem nyekkentek alatta. Kirza nem is vette észre, hogy immár nincs egyedül. Mondjuk, nem is igazán figyelte a dokkok tövében megrezdülő árnyékokat, gondolájával volt elfoglalva. Az az átkozott rizszabáló, meg az a kis vörös ribanc! Most miattuk mehet vissza dolgozni, holott annak a karperecnek az árából már rég megvacsorázhatott volna, jóféle borral öblítve le a finom húsokat, és talán már valami kis lányka is az ölében ülne. Annyi pénzért miért is ne? De hát ez elúszott. Gyakorlott mozdulatokkal rendezte el a szükséges apróságokat, a gondola hamarosan készen állt. Persze, engedélye szerint nem futhatott ki éjszaka, de hát a munkafelügyelő csekély pénzért becsukja a szemét, ezt jól tudta mindenki, beleértve a hatéves gyermekeket is a dokkok környékén. – Várj, hajós! A központ felé mégy, ugye? – lépett hirtelen elő az árnyak közül egy férfi. Kirza kicsit összerezzent, odakapta a fejét. Nemes úr közeledett felé, feketébe öltözött, könnyű mozgású, kellemes arcú férfi. – Igen, jó uram. – Akkor vigyél be! – parancsolta az idegen, és beszállt a gondolába. Kirza ellökte a csónakot a mólótól, majd evezni kezdett. Sajgó karja nehezen akart átmelegedni, fájdalom lüktetett benne. Az az átkozott rizszabáló… – Valami baj van a kezeddel, csónakos? – érdeklődött összevont szemöldökkel a férfi. – Eh, apró baleset, uram. Egy ostoba morin belém kötött, hogy nyelné el örökre Eriniss ezer csatornája! – morogta Kirza. – Egy morin nő? – Nem, nem nő, fickó. Valami harcos féle. Bár tényleg egy nőt keresett. – Miért rajtad, csónakos? – csodálkozott el a férfi. Kellemes, mély hangja felbátorította Kirzát. – Eh, a délután volt egy morin utasom is, egy dáma. Azt kereste a fickó, aki a férje volt. Állítólag egyenesen a messzi Morat-Sinből jött, és az asszonyt követte, aki megcsalta őt. Cifra szerelmi história! – magyarázkodott. Hisz miért ne váltaná aprópénzre a vele esett kalandot, ha már csengő aranyakra nem válthatja? Némely urak kedvük lelik szaftos pletykák hallgatásában. Vetett egy kurta pillantást az utasára, és úgy látta, annak sincs ellenére, hogy csónakosa szórakoztatja is egy kicsit. – Szóval, a féltékeny férj megjelent a mólómnál, és hölgye felől érdeklődött. Bömbölt haragjában, és ruhámat rángatta, hogy mondjam el, merre vittem a feleségét. Én persze tiltakoztam, hisz utasaim úticélját nem árulhatom el senkinek, ez benne van a szerződésemben. Ám a rizszabáló erre csak megragadta a karom, és a földhöz teremtett. Csillagokat láttam, és elakadt a lélegzetem. A fickó meg csak üvöltött, hogy hol a felesége. Végül megmondtam, hogy a Hajnaltáncra vittem, hisz ettől még nem fogja megtalálni, forgalmas az a fórum nagyon, és ez megnyugtatta. Elment, én meg itt maradtam, fájó kézzel. De fel fogom jelenteni a felügyelőmnél! A Fraetin család sosem hagyja annyiban, ha csónakosait bántják – tette még hozzá célzatosan. – Érdekes történet – biccentett a férfi, majd elmélázva felnézett az égre. – Kíváncsi vagyok, egy magányos morin hogyan igazodhat ki Eriniss hatalmas városában? Azt mondtad, nem rég érkezett otthonról. – Így igaz! De nem is volt egyedül, egy vörös kis cafka kísérte, már elnézést a közönséges kifejezésért. Furcsálltam is, hogy annyira féltékeny a feleségére, közben meg nyilvánosan mutatkozik a szeretőjével. Ez nem illendő! – Nem bizony! És mindez most történt, mielőtt indultál volna? – Igen. Ha kicsit hamarabb érkezik az úr, talán még össze is futhatott volna a párocskával. Érdekes találkozás lett volna, higgye el. – Bizonyára… – felelte csendesen a férfi, majd kényelmesen hátra dőlt, kezét feltűnés nélkül kabátja alá csúsztatta. Érintésétől felizzott a nyakában hordott, apró, vasból való Nathen-címer, jelzésére hamarosan megérkezett a válasz, idegen akarat tolakodott az elméjébe. „Mi történt, Kirton?” „Megleltem a morin nő nyomát, Sigrana úrnő” „Jelentést!” „A nő a Hajnaltánc fórumra vitette magát. A csónakosnál nem sokkal naplemente előtt egy morin férfi, és egy másik, vörös hajú nő már érdeklődött utána, és meg is tudták, hova ment. A férfi azt állította, az általunk keresett morin nő a felesége.” „Rendben. Menj vissza a dokkokhoz, lehet, hogy még további fuvarokat is ellenőrizni kell. A nyomokat tüntesd el magad mögött!” „Értettem!” felelte a férfi, aztán a kapcsolat megszakadt. – Csónakos, kicsit rosszul lettem, állítsd le, kérlek, a gondolát valami csendesebb helyen, pár pillanatra kiszállnék – suttogta aztán gyenge hangon, mint aki tényleg nem érzi jól magát. – Azonnal uram! – készségeskedett Kirza, és egy sötétebb benyílóba irányította a hajót, majd megállította a mohos kikötőkövek mellett. A férfi nehézkesen felállt, és kilépett a gondolából, de közben elvesztette az egyensúlyát, és megtántorodott. – Óvatosan, uram! – kapott utána a Kirza, hogy megtámassza, de többet már nem mondhatott. Gyakorlott kéz szúrta szíven, egy pillanat nem sok, és már halott volt. A férfi elkapta az összecsukló a tetemet, és csendesen a vízbe eresztette, majd megtörölte és eltette a fegyvert. Aztán kiszállt, és gondosan kikötötte a csónakot. Egy elszabadult gondola feltűnő, az első erre járó csónakos jelenti a dokkoknál, és utána rögtön vizsgálat indul, mi lett az evezősével. Ellenben egy vízen lebegő hullával senki sem törődik, csak éppen az urak gyorsabb tempóra ösztökélik embereiket, nehogy valamibe belekeveredjenek… Míg embere munkáját végezte, Sigrana sem tétlenkedett. Mindössze pár perccel azután, hogy megkapta az új információkat, már ki is kötött a Hajnaltáncon. Kecsesen kiszállt, majd az unatkozó úrinők jellegzetes arckifejezésével leült a Bársony Álmok teraszán, ahonnan igen jó rálátás nyílt a fórum kikötőköveire. Innen biztosan látták, amikor a kis morin szajha kiszállt. Rendelt egy frissítőt, majd szóba elegyedett a pincérrel, akitől hamarosan megtudta, valóban járt a téren egy morin hölgy, esetlen, fehér szoknyában, divattalan, hosszú kesztyűkkel. – De nem sokáig maradt, nyilván találkozója volt megbeszélve, mert érkezése után szinte azonnal szóba elegyedett Loranzo Aramand urasággal, és aztán közös gondolával tovább is mentek – magyarázta készségesen a fickó. Találkozója? Nahát, ez furcsa lenne, komorult el Sigrana, ám bűbájos, mosolygó arccal nézett fel a szolgálatkész férfira. – Loranzo Aramand? Nahát, sosem hallottam még a nevét. Hogy én milyen bután tájékozatlan vagyok ebben a hatalmas városban! – Nem csodálom, hogy nem találkozott még az úr nevével, asszonyom, mivel nincsenek nagyhatalmú rokonai vagy pártfogói, és semmi nagy tettet sem hajtott még végre, bár gyakorta látogatja mulatónkat. Egyszerű, lecsúszott kardnemes. Gyerekjáték volt megtudnia, hogy a Nap és Holdban lakik a fickó – ezt az olcsó helyet tudja csak megfizetni, asszonyom! –, és kicsit később, a fórum sarkában bohóckodó egyik pantomimestől megtudta a gondola nevét is, amivel a párocska távozott. A csepűrágó véletlen megjegyezte, merthogy olyan furcsán hangzott. Hm, véletlen! De jó is ez így, hogy mindenütt akadnak véletlen szemtanúk, adott hálát magában a csillagoknak Sigrana, és odavetett pár tallért a fickónak. Ám a névvel, sajnos, nem ment sokra, a dokkoknál hagyott emberei hamar kiderítették, hogy a Repülő Aranysirály egész éjszaka szolgálatban van, leghamarabb hajnalban lehet elérni az evezősét. Ám akárhol is tölti az estét ez a bizonyos Loranzo Aramand, előbb-vagy utóbb hazamegy, hát öt emberét elküldte a fickó panziójába. „Feltűnésmentesen várjátok a szobájában. Ha egyedül jön, meg kell tudni tőle, hol hagyta a morin nőt, kérdezzétek ki csendesen ám alaposan, ne válogassatok az eszközökben! Ha a nővel érkezik, akkor csak egyszerűen haljon meg, de a morin szajhának haja szála sem görbülhet. Kis eséllyel megeshet, hogy hamarosan egy szata is odafelé indul, próbáljatok meg sietni, és elkerülni azt a morin testőrt, nem örülnék, ha feleslegesen embert veszítenénk” adta ki parancsait. Milyen egyszerű is az élet! Legkésőbb hajnalban megtudja a gondolástól, hova ment a hercegnő, kis szerencsével pedig ez a Loranzo Aramand még hamarabb belefut a jól felállított csapdába. És lám, átmenetileg megelőzte a szatát is, hisz az még bizonyosan csak most tart a Hajnaltánc felé, és mily feleslegesen siet! Bármit is tesz, a hercegnőt hamarosan ismét magához öleli a Nathen messze érő karja.

XXX.

Nárciszszirom egy hatalmas, metszett szegélyű tükör előtt ült, hat napfénylámpás füst nélküli ragyogásában, és feszengett. Nem tudta, mit csináljon a lábaival, végül egyszerűen hagyta őket lelógni a számára oly szokatlan, magas székről. – Ha csak ekkora a haja, akkor abból nehéz lesz frizurát rendezni, hercegkisasszony – állt meg mögötte a cselédlány, és kritikus szemmel megvizsgálta a morin lány fejét. Alig pár perce vezették be ebbe a sokszobás, lehetetlenül magas és tágas termekből álló lakosztályba, és ekkor csatlakozott mellé három helyi cselédlány is, akik nem beszéltek morinul, ahogy az az első pillanatban kiderült. Leültették ez elé a tükör elé, és nekiláttak felkészíteni az álarcosbálra, amin hamarosan meg kell jelennie. Nárciszszirom moccanni is alig mert, mivel fogalma sem volt, hercegnője hogyan viselkedne hasonló helyzetben. Nyilván tiltakozna az idegen környezet ellen, hiányolná kedves holmijait. Ó, vajon a bölcs Jokara nagyúr miért hagyta, hogy ide vezessék, miért nem gondoskodott arról, hogy legalább anyanyelvén beszélő lányokat kapjon, és egyáltalán miért engedni, hogy a hercegnő megjelenjen azon a bálon, ahol – amint a lányok fecsegéséből kivette – hatalmas tömeg fog tolongani. A kis Nárciszszirom nem tudta, hogy Jokara nagyúr puszta számításból hagyta, hogy a Nathenek kedvük szerint elszórakozzanak az álhercegnővel, remélve, így rá nem fognak annyira figyelni, nagyobb mozgásteret kap. Nárciszszirom ezt nem tudta, hát szeretett hercegnőjére gondolt, és erőt merítve az iránta érzett hűségéből, igyekezett helytállni. – Hajam az imént vágtam le, régi lakosztályomban, amikor a düh árnyékot vont fényes tekintetemre, mert ostoba szolgálólányom bolond szavakat fecsegett – jelentette ki, remélve, ez elegendő magyarázat. És mi lesz, amikor ez Jokara nagyúr fülébe jut? – No, mindegy, hercegkisasszony. Talán kihozhatunk belőle valamit, ha elöl egy kicsit feltupírozzuk, hátul pedig belefonunk egy kis vendéghajat. És persze legjobb lesz szőkére festeni, e holdnapban a sárga a divat, nem a fekete – magyarázta a lány csípőre tett kézzel. – Nem vágyom rá, hogy hajam csillogó feketeségét közönséges anyagokkal nemtelen színre cseréld. – De hát a divat! – tiltakozott a lány. Nárciszszirom értetlenül nézett rá. Ha ő így beszélné, jó hercegnője addig verné papucsa sarkával a fejét, míg kiserkenne a vére, vélekedett, de végül elvetette, hogy így cselekedjen, mivel jól tudta, milyen fájdalmas is az. – Azt mondtam, hajam színét nem változtathatod meg. És úgyis eltakarja majd hosszú fejékem és fátylaim. – De hercegkisasszony! Az általam választott ruhához nem tartozik fejék, sem fátyol – értetlenkedett a lány, és oldalra mutatott, ahol a paravánon ott lógott a kikészített, halványlila estélyi. Nárciszszirom már belépésükkor észrevette, és meg is jegyezte magában, hogy milyen ízléstelen szobadíszeket aggatnak ezek a barbárok maguk köré. Most hosszan nézte, mire egyáltalán elhitte, hogy az egy felölthető ruha. Nem, Ji-Mir sosem venné fel! Délután ugyan játékból belebújt abba a másik borzalomba, de sosem jelenne meg vőlegénye családja előtt egy ilyen… egy ilyen dologban! – Fényes tekintetem nem leli örömét abban a ruhában, ami arra sem méltó, hogy papucsommal megtapossam, válassz másikat! – intett a kosarak felé, amiben Ji-Mir személyes holmijait szállították utána, és amit még senki sem pakolt ki. – De hercegkisasszony! Megbízhat az ízlésemben, én Nathen Kirolan Tilana kisasszony mellett szolgálok, és jól kiigazodom az aktuális divatban. – Ez nem vonja magára becses figyelmemet. Saját, illendő ruháim egyikében fogok megjelenni választott vőlegényem családja előtt – förmedt rá a lányra, aki megszeppenve elhallgatott, majd csekély lelkesedéssel fölé hajolt a jókora utazókosárnak. – Választhatok egyet innen is, de előre megmondom, én ehhez nem értek. Azt sem tudom, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik – túrt bele a finom, hófehér és koromfekete selyemholmikba. Nárciszszirom idegesen nézte, ahogy ügyetlen kezekkel matatott a drága ruhák között, aztán hirtelen nem bírta tovább. – Hagyd, majd én kiválasztom – csusszant le a kényelmetlen székről, és odatipegett a lány mellé. – De én egy ilyet fel sem tudok adni a hercegkisasszonyra – keresett újabb kifogást a cseléd, akinek szigorú parancsba adták, hogy Ji-Mir hercegnő divatos és előkelő módon jelenjen meg a bálon. – Majd segítek elrendezni, és pontosan elmondom, mit hogyan kell csinálnod, hogy helyes módon álljon rajtam – sóhajtott Nárciszszirom. Ji-Mirnek ehhez nem lenne türelme, meg ő nem is ért az ilyen közönséges dolgokhoz, vélekedett, ám az ő vállát nehéz teherként húzta a tudat, hogy minden kis hibájával egyenesen a legfényesebb Földre Szállt Sárkányra hozhat szégyent. Tehát nem hibázhat a bálon, és nem herdálhatja el ostobaságával szeretett hercegnője becsületét. – Ha pedig majd kész leszünk, te fogsz kísérni is – jelentette ki, és kiemelt egy, szerinte az alkalomhoz illő, hófehér ruhát. – De hát cselédeket nem engednek be a nemes mulatozók közé – tiltakozott ismételten a lány. – Végtelen haragom vonja magára az a porban fürdő szolga, mely parancsom ellen mer cselekedni. Kíséretre szükségem van! Most pedig, amíg feltekered rám ezt a köntöst, ott fogd meg, a sarkánál, de ne gyűrj bele, most elmagyarázom, hogyan kell majd viselkedned, amikor mögöttem lépkedsz. És Nárciszszirom hosszan, türelmesen és alaposan elmagyarázta mindazt, amit egy morin hercegnő cselédlányának tudnia kell, amikor úrnőjét kíséri. Így végül kifogástalan morin eleganciában sikerült megjelenniük a bálteremben. A levegő egyszerűen megfagyott, amikor a lila-sárgába öltözött, fecsegő, táncoló és önfeledten mulató hölgyek és urak közé belépett a hófehér selyembe tekert, lefátyolozott arcú Nárciszszirom. Kicsit megtorpant ugyan a terem ajtajában, de aztán beljebb tipegett, illedelmesen apró, féllábfejnyi kis lépésekkel. Mellesleg, ha akart volna, sem léphetett volna nagyobbakat, mivel szűk ruhája ezt teljesen lehetetlenné tette. A terem közepén megállt, és szobormereven várni kezdte, hogy valaki végre meghajtsa előtte a derekát, és illendően üdvözölje. Az eddig a nyomában lépkedő, Nathen színekbe öltözött, bóbitás cselédlány zavartam megtorpant mögötte, majd ügyetlenül elővette az eddig maga mögött tartott legyezőt, és esetlenül legyezni kezdte az arcát. Mondom, a levegő megfagyott. Nathen Siwa Horatio, aki éppen a szomszéd teremben beszélgetett, a szélesre nyitott, kétszárnyú ajtón keresztül vette észre menyasszonyát. Elegánsan mosolyogva elnézést kért társaságától, majd ellépett mellőlük. Körbe sem nézett, csak intett, mire az eddig diszkréten a sarokban várakozó Benedicto mellé sietett, kezében apró ezüsttálcával, amin mindössze egyetlen, csiszolt kristálypohár árválkodott, vörös nedűvel töltve. Siwa Horatio oda sem figyelve emelte le a bort. – Benedicto! – suttogta fenyegető suttogással, alig mozgatva ajkait, miközben egy pillanatra sem vette le szemét a szomszéd teremben magányos szoborként ácsorgó, fehér alakról. – Benedicto, arról volt szó, hogy a kis szajha elegánsan, vagy legalábbis civilizált módon jelenik meg. Az, hogy miben parádézott reggel, az nem érdekel, elvégre a fogadás szűk körű, családi esemény volt, de ez egy bál! Egy nyilvános álarcosbál, ami Kereskedőházunk hírét hivatott öregbíteni. Ki engedte ide a hercegnőt ebben a bohócmaskarában? – Nem tudom, uram, ki vétett hibát. Személyesen gondoskodtam róla, hogy használhatatlan cselédeket kapjon. – Úgy látszik, mégsem voltak elég használhatatlanok. Itt fejek fognak a porba hullani. Hogy én együtt parádézzak ezzel a nővel? Micsoda pletyka lesz ebből, micsoda szóbeszéd! – rázta meg a fejét, és felhajtotta az italát. – No, de mentsük a menthetőt! – sóhajtotta, majd visszatette az üres poharat a tálcára, és hátra sem nézve átsietett a másik terembe. – Kedvesem, végre itt van! Már-már aggódtam érthetetlen késlekedése miatt. És a ruhája! Mily szellemes ötlet öntől, pont öntől, morin hercegnőnek öltözni – köszönt már oda messziről, nagy hangon, hogy minél többen hallják. A cifra csőcselék dermedtsége felengedett, néhányan elfordultak, halk nevetés hangzott fel. Nathen Siwa Horatio érezte, hogy egyelőre elkerülte a botrány, ám jól tudta, kínos est vár rá!

XXXI.

A Vadász Szerelmének diszkrét előkelősége abban állt, hogy a fénylő napfénylámpások által megvilágított, jókora nagyterem oldalán több, keskeny falépcső vezetett fel a tágas helyiség szegleteiben megbúvó, apróbb karzatokra. E karzatok egyikét választotta Loranzo Aramand, mikor a hercegnővel együtt megérkeztek a neves mulatóba. Ji-Mirnek valóban elnyerte tetszését a hely. Bár valahol, a faragott faoszlopocskákból álló korlát mögött, messze, lent, ott nyüzsgött Eriniss soha, sehol sem elcsendesedő csőcseléke, de a karzatra alig hallatszott fel lármájuk. Ide a zene is éppen csak felszivárgott, lényegében kettesben ültek a hosszú asztal két végében, néma léptű, figyelmes pincérek hordták ezüst tálakon a fejedelmi vacsora újabb és újabb fogásait – idegen, idegen volt a kis hercegnő számára ez is, ám már koránt sem olyan félelmetes, mint a Nathen palazzó előtt tolongó tömeg, vagy a Hajnaltánc tarka közönsége. – Ha bátorkodhatom javasolni, kóstolja meg a fügével töltött kacsát, hercegnő, itt egészen remekül készítik – fecsegett Aramand az ilyen kellemes, kétszemélyes vacsorák szokott stílusában. – Talán megkóstolom… – válaszolta óvatosan Ji-Mir. Kis legyezőjét a tányér mellé téve, lassú, félénk mozdulatokkal evett, gyakorta átpislogva a szemben ülő férfira, vajon hogyan kell kezelni a számára idegen, minden fogással együtt változó evőeszközöket. – És hozzá melegen ajánlom ezt a remek, mézzel kevert, fűszeres bort. – Nem hiszem, hogy helyes lenne bort innom. Mennyszülte nagybátyám palotájában sosem cselekedtem hasonlót. – Akkor éppen itt az ideje, hogy megkóstolja. – Azt hallottam, a bor megakasztja az ember nyelvét, megfájdítja a fejét, és vörösre festi az orrát, ami igencsak elcsúfítaná szépséges arcomat. – Ha valaki mértéktelenül issza, ez valóban így van. De nézzen rám, vörös az én orrom? – kérdezte meg Aramand, majd mikor a hercegnő lassan megrázta a fejét, folytatta. – Pedig én sok éve hódolok a jobbféle borok élvezetének. Ön is nyugodtan megkóstolhatja, egy kortyból semmiképpen sem lehet baj – bíztatta védencét, majd megtörölte száját a damaszt asztalkendőbe, és jó példát mutatva félig ürítette kristálypoharát. Ji-Mir óvatosan belekortyolt az italba, majd mivel ízlett neki, hát ivott még egy keveset. – Ugye, hogy kellemes? Nem is csoda, itt, ha jól tudom, nem holmi felföldi lőrét főznek fel a fűszerekkel, hanem eredeti, karcos Dél-Narún homoki zengőt – magyarázta Aramand, mire a hercegnő ivás közben megdermedt, majd ijedtében még a szájában tartott kortyot is visszaköpte a pohárba. – Narún? – visszhangozta kétségbeesetten, és gyorsan letette az italt. – Minden, ami a porban fürdő narúnok mocskos kezéből jön alávaló és sárral fedett, méltatlan fénylő személyem érintésére – hadarta gyorsan, és igyekezett minél távolabb kerülni a veszedelmes pohártól. Aramand kicsit felvonta a szemöldökét, majd megcsóválta a fejét. – Gyönyörű hölgyem, bár magam is elég távolságtartóan viszonyulok az narún kultúrához, ám mégis enyhe túlzásnak tartom az ön elzárkózását. Attól, hogy az narúnok bolondabbnál bolondabb szokásokat követnek, attól még lehetnek számunkra is példát mutató erényeik, és én a borkészítés nemes mesterségét ilyennek tartom. – Az narúnok porban fürdenek és sarat köpködnek. Nem méltók napnál ragyogóbb figyelmemre – szögezte le határozottan Ji-Mir. – Nos, ez is egy álláspont, ön pedig még fiatal és tapasztalatlan. Ám ha hosszabb ideig tartózkodik Erinissben, talán alkalma lesz hallani azt a kifejezést, hogy „rizszabáló”. Ha valóban így adódna, amit nem kívánok önnek, de ha végül mégis találkozik ezzel a szófordulattal, akkor kérem, gondolkodjon majd el egy kicsit erről az narún kérdésről is! Feltételezem, megváltozik a véleménye. Ha pedig mégsem… – és itt elhalt a hangja, majd vállat vont, és a következő pillanatban már szélesen mosolyogva fordult a hercegnő felé. – Igazán remek ez a tejhabos sült hús, mondhatni, szép reményekre jogosít fel a tejben pácolt birkával kapcsolatban is. Amikor a pincér ajánlotta, fenntartásokkal viseltettem iránta, mivel igen nehéz rendesen elkészíteni, a szakácsok többsége egyszerűen képtelen rá, de most mégis arra hajlanék, hogy rendelek belőle egy tállal. Ji-Mir értetlenül hallgatta a hirtelen témaváltást. Vajon miért hagyta félbe azt az érdekesen induló mondatot a férfi? Aztán eszébe jutott, hogy hiszen ő már hallotta azt az erin szót, hogy „rizszabáló”, méghozzá a vőlegénye palotája előtt; az az idegen nemes a „rizszabáló morinok” önfejűségét emlegette. De ez hogyan kapcsolódik a porban fürdő narúnokhoz? Már éppen rákérdezett volna, amikor megzavarták őket. – De kérem… – hangzott fel odalent egy pincér méltatlankodó hangja, majd lábak dobogása követezett, és hamarosan három férfi ért fel a karzatra. Aramand meglepetten fordult feléjük, majd mikor felismerte vezetőjüket, talán az aggodalom is felcsillant egy pillanatra szemében, de aztán feszes mosolyra húzta száját, és kedves hangon szólította meg a rájuk törő nemeseket. – Nahát, micsoda váratlan meglepetés, Zentan Timora testőrkapitány úr, igazán örvendek, hogy láthatom – köszönt, de nem állt fel az asztaltól. – Hát még én mennyire örvendek az alkalomnak, Loranzo Aramand, hogy láthatom önt. Mondhatni, immár két hosszú holdnapja szeretném szerét ejteni egy találkozásnak, de ön valami boszorkányos módon mindeddig ügyesen elkerült. – Hogy én kerültem volna önt? Szerencsétlen véletlen lesz az, hogy sosem sikerült összefutnia velem, merthogy én is kerestem az ön társaságát – védekezett Aramand, még mindig ülve. – Hisz közöttünk még feszül egy apró, ám sürgősen elrendezendő ügy, melyen magam is szeretnék mihamarabb túlesni. – Nem igazán tükröződik ezen szándéka a cselekedetein, jó uram. Hisz két holdnappal ezelőtt sem jelent meg a kétfejű oroszlán terén, ahova megbeszéltük a találkozást. – Aznap reggel egy szerencsétlen betegség ágynak döntött. Ezt megüzentem segédemmel, Oriane Karionnal – intett Aramand a testőrkapitányt kísérő egyik úr felé, aki udvariasan fejet hajtott nevének említésére. – Be kell látnia, hogy betegen nem párbajozhattam. – Beláttam, és megüzentem, hogy amint jobban lesz, készen állok egy új alkalom egyeztetésére – biccentett Zentan Timora. – Ám másnap azt kellett hallanom, hogy ön betegsége ellenére a Sziporkában mulatott, és nagy hangon azt mesélte asztaltársaságának, hogy legyőzött engem párbajban, mely hazug pletyka azóta lábra kapott, és jó híremet rontja. – Eh, magam is hallottam ezt az ostoba szóbeszédet, és higgye el, nekem kellemetlenebb. Nem győzök tiltakozni, amikor erről kérdeznek ismerőseim – rázta meg a fejét felháborodottan Aramand, és nem állt fel az asztaltól. – No, igen – húzta el a száját a testőrkapitány. – Ám szerencsére most összefutottunk, és pontot tehetünk ennek a kínos ügynek a végére. – Valóban, valóban! – bólogatott Aramand. – Mit szólna, ha holnap után hajnalban találkoznánk, az eredetileg megbeszélt helyen, a kétfejű oroszlánnál? – Uram, ne játsszon velem! – csattant fel a másik, aki eddig bírta visszafogni haragját. – Két holdnapja szökik előlem, megelégeltem a bújócskázást. Itt és most mindent elintézhetünk, hisz segédeink szerencsés módon jelen vannak, a többi mindössze megállapodás kérdése. – Itt és most? – csodálkozott el őszintén Aramand. – Ugyan, uram, sem a hely, sem az időpont nem alkalmas az ilyen ügyek rendezésére – rázta meg a fejét, majd telitöltötte ezüst serlegét vörösborral, és jót kortyolt a tüzes italból. – Semmiféle szabály nem tiltja, hely is van elegendő, hogy összemérjük a kardunkat. A mulató emberei nyilván megértéssel fogják fogadni kérésünket, hogy itt vívhassuk meg a párbajt, hisz e karzaton nem zavarjuk meg nemes vendégeiket a szórakozásban. – Nem, jó uram, ebbe én nem megyek bele – rázta meg Aramand határozottan a fejét. – Akkor holnap elterjesztem, hogy ön rágalmazott engem, majd nem volt hajlandó párbajra kiállni. – A közvélemény nyilván megbocsát, ha megtudják a körülményeket. Hisz ön egyszerűen megzavarta a vacsorámat, ez módfelett illetlen dolog. – És tán az illik, hogy valaki két holdnapon át bujkál, mint holmi ingyenélő, felföldi paraszt, aki kenyeret lopott, és most féli a törvényt? – csattant fel a testőrkapitány. Aramand arca megrándult a sértéstől, de aztán csak megrázta a fejét. – Nem vagyok hajlandó a jelen körülmények között párbajozni önnel – jelentette ki csendes komorsággal. – Mert csak fecseg, ami a vénasszonyok szokása, ahelyett, hogy férfi módra cselekedne. Álljon végre fel, és vegye kézbe kardját! – Nem! – felelte Aramand halkan, de határozottan, és ülve marad. – Ah, látom, ön csak hölgyekkel szemben merész és kezdeményező. Hiszen ismét új szeretője van, ám ez alkalommal, úgy érzem, melléfogott. Az ifjú dáma nem tűnik nagyvilági hölgynek, gyerekszobájából szabadult kislánynak annál inkább – intett a testőrkapitány a hercegnő felé. Ji-Mir, aki eddig csendesen és értetlenül szemlélte a kibontakozó eseményeket, zavartan összerezzent. Az idegen férfiak hirtelen rámeredő tekintete éles volt és fenyegető, csupa rosszat ígért, szinte égette a bőrét. Ijedten kapta az arca elé két tenyerét. Aramand pedig habozás nélkül talpra állt. – Uram, először is sietek leszögezni, hogy a hölgy nem a szeretőm. Ám nem tűrhetem tétlenül, hogy ön mocskos szavakkal szidalmazza, hát kérjen tőle illendő módon bocsánatot, vagy fegyverrel kell elégtételt vennem az őt ért sérelmen. – Ah, végre! – mosolyodott el kegyetlen mosollyal a testőrkapitány, és kardot rántott. Aramand is elővette fegyverét, sápadtságát jól elfedte vastag arcfestése. A két segéd elfoglalta helyét, az egyik magához intette a lépcső aljában idegesen várakozó pincéreket, és suttogva kiadta utasításait. Azok hajbókolva fogadták szavait, alkalmazottak nesztelen serege vonult fel, helyet csináltak a karzat elülső részében, félrehúzták a bútorokat, az egyik még a drága szőnyeget is feltekerte, majd eltűntek, csendesen és diszkréten, ahogy jöttek. A két párbajozó fél felállt egymással szemben, megkezdődhetett a küzdelem. A testőrkapitány nyitott, gyors vágásokkal, Aramand hátrálva védekezett, míg a falhoz nem szorult. – Állj! – kiáltotta segédje, mire Zentan Timora visszalépett, leengedte kardját. Visszaálltak az eredeti pozícióba, újra kezdték. Most Aramand próbált előnyt elérni, de megint visszaszorította ellenfele a falhoz. – Állj! – kiáltotta a segéd, aztán újból kezdték. Aramand támadott először, a testőrkapitány könnyedén védte, majd kardja felszakította ellenfele vállán a ruhát. Vér freccsent a falra. – Állj! – kiáltott a segéd, és közelebb lépett, hogy megvizsgálja a sebet. – Nos, uram, úgy érzi, elégtételt vett? – kérdezte Aramand nehezen szedve a levegőt, és alkarjával megtörölte az arcát. A lefutó izzadtságcseppek elmázolták arcfestését. – A seb nem súlyos – jelentette be a segéd. – Hallotta, uram, nem súlyos a sebe. Folytathatjuk – mosolyodott el elégedetten a testőrkapitány, és amint a segéd kilépett közülük, már előre is lendült. Aramand gyorsan hátrált, míg megakasztotta egy szék. A segéd „állj” kiáltása késett, Zentan Timora tovább közeledett, és könnyű oldalvágással használta ki ellenfele egyensúlyának megingását. Aramand utolsó pillanatban akasztotta meg a fegyvert, aztán teljes erővel ellökte magától a testőrkapitányt, aki hátra tántorodott, és nekiesett az asztalnak. A porcelán étkészlet felcsilingelt a rázkódástól, egy kancsó fel is borult. Egyenesen Ji-Mir ölébe öntve ragacsos tartalmát. Ji-Mir hercegnő ölébe, aki némán tűrte, hogy a párbaj kezdetén székestől a fal mellé tegyék, melléhúzzák az asztalt, majd ijedt pislogással szemlélte a küzdelmet. Soha nem látott még semmiféle verekedést, vagy különösképpen fegyveres harcot. Ám ennek ellenére erősen sejtette, hogy miről van szó, így lassan jeges gombóc gyűlt a gyomrába, maga előtt összekulcsolt keze meg-megreszketett. Amikor pedig az ölébe ömlött a hideg négysajt-mártás, elszakadt benne valami. – Ó, te mocskos arcú, senkifia barbár! – pattant talpra. Zentan Timora gyorsan visszanyerte egyensúlyát, leengedte kardját, és meg is hajolt ­egy picit felé. „Elnézést, hölgyem” akarta mondani, vagy valami hasonlót, de egyszerűen nem jutott rá ideje. Ji-Mir gondolkodás nélkül kapta fel az első keze ügyébe eső tárgyat, nevesen egy hosszúkás forma ezüsttálcát, és felháborodásának teljes erejével vágta arcon a férfit. – Te porban fürdő, sárköpködő, alantas ivadéka minden földet túró féregnek! – kiabálta a hercegnő, és piff-paff, még kétszer lecsapott a tálcával. – Te mocsokban dagonyázó, senkifia szolga, hogy nem féled villámnál mennydörgőbb haragomat alávaló fejedre vonni! – és sutty, az ezüst tálcával. – Te szélfútta senki, aki még arra sem méltó, hogy papucsommal megtapossam! A testőrkapitány megpróbálta ugyan közbeszúrni, hogy „De hölgyem!”, meg hogy „Mégis, kérem!”, ám nem tudott megállni a hercegnő dühe előtt. Zavartan hátrált, egészen addig, míg fel nem botlott egy székben. Nagy nyekkenéssel terült el a parkettán, majd fájdalmában felkiáltott. – A lábam! Aztán összeszorította a száját, nehogy szégyenteljes módon nyöszörögni kezdjen. Nagy, nagy csend nehezedett a karzatra. Ji-Mir döbbenten visszalépett, lassú mozdulattal leeresztette maga elé az ezüsttálcát, körbe nézett. Ott áll, közvetlenül a korlát mellett, egyedült a néma csendben. Odalentről száz szempár bámult rá leesett állal. A fentről leszűrődő, furcsa zajok hallatán még a zenekar is elhallgatott. Nagy, nagy csend nehezedett az egész mulatóra. Talán Loranzo Aramand volt az, aki a leghamarabb magához tért. – Ah, uram, felkel, és folytatjuk végre, vagy feladja? – kérdezte. Ahogy fel tudta mérni, ellenfele legalábbis kificamította a lábát a szerencsétlen eséssel. – Ne gúnyolódjon velem, Loranzo Aramand! Hisz láthatja, lábam törtem, és miféle módon! Az ön társaságában lévő kisasszony igen durván beleavatkozott párbajunkba, ebből nagy botrány fog kerekedni. – Nos, én nem láttam semmit – pislogott ártatlanul Aramand, majd eltette, és oldalára kötötte a kardját. – Ám ha ön szeretné felfüggeszteni közös ügyünk rendezését, nem bánom, halasszuk tovább ezt a párbajt, ha már eddig halasztottuk! – hajolt meg könnyedén a még mindig a földön fekvő testőrkapitány felé. – De… – szólt volna közbe az, ám Aramand nem hagyott neki időt tiltakozni, segédje felé fordult. – Kedves Oriane Karion, megbeszélné a testőrkapitány úr segédjével a részleteket? Hisz eddig is oly figyelmesen képviselte az érdekeimet – tette még hozzá, jól átérezhető gúnnyal a hangjában, majd felkapta kabátját. – Így én itt már felesleges is vagyok, tehát, ha nem bánják, távoznék. – Loranzo Aramand, ön lábbal tipor minden szokást és törvényt, ám ezt már nem fogom hagyni. A Nemesi Ítélőszék elő fogom vinni az ügyünket. – Kérem, ahogy gondolja… – morogta az orra alá Aramand, és elindult lefelé, karon ragadva a korlát mellett még mindig mozdulatlanul ácsorgó Ji-Mirt. – Jöjjön, hölgyem, ennek a vacsorának a hangulatát végleg sárba tiporták kevés tapintattal bíró, ám módfelett törtető ismerőseim. – A Nemesi Ítélőszék elé viszem az ügyünk, magas rangú patrónusaim pedig támogatni fognak, ha az ön teljesen lehetetlen viselkedéséről hírt hallanak – emelte fel a hangját a testőrkapitány, segédje pedig Aramand elé lépett, hogy elzárja útját. De hiába, a férfi egyszerűen félrelökte, majd maga után húzva a hercegnőt, sietve lefele indult a lépcsőn. Az ijedtségtől dermedt Ji-Mir egy ideig engedelmesen követte, de félúton megtorpant. – A legyezőm! Fent felejtettem a legyezőmet. – Ez legyen a legkisebb gondunk – sziszegte Aramand, és tovább húzta lefelé a hercegnőt. – Fénylő arcú személyem ragaszkodik Kitasira úrnőtől kapott legyezőmhöz, mert az szívemnek kedves – tiltakozott volna Ji-Mir, ám Aramand meg sem torpant, csak kirángatta a mulatóból, a némán figyelő vendégek hüledező tekintetétől kísérve. – A Nemesi Ítélőszék elé citálom, és biztos lehet a bölcs bírák ítéletében, Loranzo Aramand, maga felföldi paraszt! – visszhangzott mögöttük Zentan Timora testőrkapitány hangja, aztán kiértek Eriniss fénylő éjszakájába. Aramand nem habozott, gyorsan leintett egy csónakot. – A legyezőm nélkül… – A fenébe a legyezőjével! – csattant fel a férfi, majd karjaiba kapta a tiltakozó hercegnőt, és beemelte a gondolába, majd maga is beült vele szemben. – A Nap és Holdba, méghozzá nagyon gyorsan! – vetette oda a csónakosnak panziója nevét, aztán végre hátra dőlhetett a puha párnákon. Kicsit várt, míg lecsillapodott zaklatott légzése, aztán elővette zsebkendőjét, meglazította inge nyakát, és felitatta vállán futó sebből szivárgó vért. Ji-Mir kőszobrokat megszégyenítő merevséggel ült a gondola elejében, egész hosszan, de végül csak megszólalt. – Maga fénylő akaratom ellen tett, nem leste kívánságomat, nem ugrott sietve minden vágyam teljesíteni, hanem semmibe vette parancsom, a harag fekete felhőjét vonva arcomra. Nem méltó rá, hogy továbbra is kíséretembe tartozzon – jelentette ki gőgös határozottsággal. Aramand metszőn ránézett. – Hát ez igen szomorú. Ám engedje meg hölgyem, hogy megkérdezzem önt, van önnek legalább a leghalványabb fogalma is arról, hogy mit tett az imént? – kérdezte zordan. – Beleavatkozott egy párbajba. Nyilvánosan, egy tömött mulató közönsége előtt ezüst tálcával felpofozta a Királyi Gárda egy nagynevű, sokak által tisztelt kapitányát. Gondolja, hogy ennek nem lesznek következményei? Ji-Mir hökkenten nézett rá. – Éktelen harag gyúlt szívemben, amikor az az ostoba, porban fürdő senki összemocskolta ruhámat. Nem hiszem, hogy bárki fejemre olvashatná, hogy betörtem az orrát és lelöktem a porba, ahova való. – Remek álláspont, épp csak a Nemesi Ítélőszéket kell erről meggyőznie, szép hercegnő – tárta szét gúnyosan a karját Aramand, majd fájdalmasan felszisszent, és sebe elé kapta a kezét. – Merthogy nem csak én fogok oda kerülni, magát is a bírák elé citálja majd a testőrkapitány úr, és teljesen jogosan. Nem győzöm hangsúlyozni, ön beleavatkozott egy párbajba. Erinissben az ilyesmit nagyon komolyan veszik. Az a legkevesebb, hogy nyilvános bocsánatkérésre kötelezik. – Ez biztos? – kérdezte aggodalmasan a hercegnő. – Biztos, mint a Karabanok bosszúja! Önnek nyilvánosan be kell ismernie hibáját, és bocsánatot kérnie érte. És hogy ne is menjek messzire, maga szerint ehhez mit fog szólni az ön nagybátyja, a leghatalmasabb császár? Ji-Mir nagyot nyelt. – Bizonyos, hogy nem hagyhatja, hogy ilyen szégyent hozzon bárki a fejére. Hogy egy közeli rokona nyilvánosan ismerje el, hibázott, ezt biztosan nem fogja hagyni, hanem még mielőtt megtörténne, kettétört nádszálat küld nekem… – suttogta, és egészen picire összegörnyedt, kezét arca elé emelte. – Ó, mit tettem, ó, milyen szerencsétlen is vagyok, hogy ily fiatalon elvágják életem gyönge selyemfonalát! Ó, én szerencsétlen! – Ó bizony – morogta Aramand, majd hátra dőlt, és várt egy kicsit. De csak egy kicsit, aztán előre hajolt, és bíztatóan megveregette a hercegnő vállát. – Azért persze, nem kell ezt ilyen tragikusan felfogni, megoldás, mint mindig, most is van. Ji-Mir zavartan nézett fel, szemei könnyben úsztak. – Megoldás? – Persze, szép hölgyem! A helyzet koránt sem ad okot ily mértékű kétségbeesésre. Hisz ön, igen bölcs és előrelátó módon, hallgatott sürgetésemre, így hamarabb elhagytuk a helyiséget, mielőtt bárkinek is eszébe jutott volna megkérdezni az ön becses nevét. Így tulajdonképpen ön jelen sem volt, tehát a Nemesi Ítélőszék sem ítélheti el. – De hát… De hát a nemes születésű, sokak által tisztelt testőrkapitány látott! – Látta önt, és? Mit ér ezzel? Mit tehetnek a nemes bírák, ha odaállok eléjük, és azt mondom, hogy én, saját két kezemmel vertem meg egy ezüst tálcával Zentan Timora urat, én szegtem meg a párbajkódex legelemibb szabályait, és hogy a társaságomban semmiféle hölgy sem volt. Ji-Mir elképedve nézett rá. – De akkor ön kapja meg a büntetést, ami nekem járna. – Igen, de ne aggódjon, kibírom valahogy. Mit tehetnek velem? – vonta meg ép vállát nemtörődöm módon. – Némi aranyváltságra meg persze bocsánatkérésre köteleznek, esetleg nyilvánosan megszégyenítenek. Majd túlteszem magam rajta. Én nem vagyok a Földre Szállt Sárkány unokahúga, és bár az én bácsikám is szokott kellemetlen apróságokat küldeni, de az sosem kettétört nádszál, hanem mindössze türelmetlen felszólítások, hogy fizessem már meg neki régen lejárt határidejű adósságomat. – Tényleg úgy gondolja, helyes, ha vállára veszi az én hibám? – Persze! Most pedig szárítsa fel a könnyeit, és mosolyogjon, hisz az élet szép – nyújtotta a hercegnőnek zsebkendőjét, majd gyorsan észbe kapott, hogy az véres, így inkább visszagyűrte mellényzsebébe. Ji-Mir kézfejével törölte szárazra szemeit. – Ez nagyon… nagyon kegyes cselekedet az ön részéről. – Szép hölgyem, bár szívesen sütkéreznék hálája meleg fényében, ám sajnos, nem vagyok rá méltó. Nekem tényleg semmi lényegi hátrányom nem származhat az ügyből, sőt! Ügyesen tálalva ennek a párbajnak a körülményeit, fel lehet úgy is fogni a dolgot, hogy a tisztelt testőrkapitány nekem rontott vacsora közben, ami igen illetlen cselekedet. Az pedig, hogy én ily szemérmetlen módon letagadom az ön létezését, csak növeli a tekintélyem a nemes csőcselék szemében. Hisz mily romantikus, egy férfi saját magára vállalja titokzatos hölgye hibáját, hogy megóvja a nyilvánosságtól… Ezen én nem veszthetek arcot, sőt! Ji-Mir kicsit gondolkodott a hallottakon, aztán óvatosan elmosolyodott. – Mindezek ismeretében is köszönöm, hogy elfújta az én fiatal életem felett gyülekező vihar felhőit, uram. – Semmiség! – legyintett Aramand. – A legyezőjét pedig őszintén sajnálom, de attól tartok, az végleg elveszett – vallotta meg szégyenkezve. – Immár nem bánkódom legyezőm miatt, mivel úgyis untam már csontfaragásának sosem változó mintáját. Aramand elégedetten bólintott, aztán kényelmesen elhelyezkedett a párnákon, hátrahajtotta fejét, rámosolygott a csillagokra. – Eh, szavamra, ez aztán táncos mulatság volt! – nevette el magát végül. – És ahogy ön laposra verte azt a nagyarcú, kardforgató tudományára oly büszke, felfuvalkodott hólyagot! Tudja-e, hölgyem, hogy az elmúlt négy évben senki sem tudta legyőzni a kapitány urat? És most egy alacsony, kisujjamnál vékonyabb kislány végigpofozta, méghozzá nagyközönség előtt végigpofozta egy mulatón. Hogy ebből micsoda remek pletyka lesz! – rázta meg a fejét, és nevetett, hogy könnye kicsordult. Ji-Mir bátortalanul vele kacagott, aztán hirtelen elkomorult. – Gondolja, hogy az Alázatos Bölcsesség Könyve szerint is helyesen cselekedtem? Attól félek, megszegtem az illem szabályait, amit nekem, fénylő tekintetű nagybátyám unokahúgának nem lenne szabad. Aramand ránézett, majd legyintett egyet. – Ezen ne törje a fejét, szép hölgyem! Bár nem ismerem túlzottan az Alázatos Bölcsesség Könyvének szabályait, de abban biztos vagyok, hogy nincs benne olyan kitétel, szó szerint legalábbis biztosan nincs, hogy hercegnőknek tilos Eriniss éjszakai mulatóiban verekednie. Azaz nem hiszem, hogy ön olyan nagyon megsértette volna az illemet. – De hát sokan látták az arcomat, a neves testőrkapitány úr pedig egészen közelről. – Tudja, szép hölgyem, ha valakinek a fejhez oly intenzitással csapkodnak hozzá egy ezüsttálcát, mint ahogy azt ön cselekedte, akkor az illető nem lát mást, csak csillagokat. Személyes tapasztalat! – Gondolja? – A legteljesebb mértékben így gondolom. – Akkor jó, immár az utolsó árnyat adó felhő is elvonult szívem felől – sóhajtott megkönnyebbülten a hercegnő, majd ő is kényelmesen elfészkelődött a párnákon. – Ennek örülök, szép hölgyem – mosolyodott el Aramand, és aztán már semmit sem szólt, míg elérték a panziót, mindössze jókedvűen fütyörészett, és néha nevetve megcsóválta a fejét, ahogy újból és újból lepergette maga előtt a jelenetet. A nagy arcú testőrkapitány, és a kis morin hercegnő! Micsoda pletyka lesz ebből! A gondola pedig néma siklással szelt át Eriniss hangos éjszakáját. Már éjfél is elmúlt, mikor megérkeztek a Lélekút csatornára, mely mentén számos, leromlott állapotú, olcsó panzió állt. Aramand a Nap és Hold hátsó frontjához irányította a gondolát, majd a cselédbejárat előtt kiszállt, és kisegítette a hercegnőt is. – Itt igen sötét van – aggodalmaskodott Ji-Mir. – Ez a hátsó oldal, nem az úri közönségnek szánták. – Akkor miért itt közelítjük meg a lakosztályát? – Gyönyörű hölgyem, számtalan oka van annak, hogy miért érdemes a hátsó lépcsőt használni, én erről hosszú példabeszédeket tarthatnék, ám nem itt és nem most. Inkább fogadja el, hogy ez így helyes – használta a szokásos morin szófordulatot. – Elfogadom – bólintott engedelmesen a hercegnő, majd némán követte a férfit a sötét folyosón, majd a hátsó lépcső nyikorgó fokain. A lépcsőház dohos levegője marta a torkát, és ha nem kapaszkodott volna a férfi karjába, bizonyosan többször nekiment volna a korlátnak. A fekete sötétséget csak a szűk szellőzőnyílásokon csíkokban beóvakodó utcai fények törték meg, alig-alig több világosságot adva a semminél. Már a második lépcsőfordulót is elhagyták, amikor valaki megszólította őket. – Uram, szégyellem magam ön helyett is. Már megint a hátsó lépcsőt használja. Ji-Mir majdnem elesett ijedtében, ám Aramand megtámasztotta, és nagyot sóhajtva válaszolt is. – Alfred, legalább ne tégy úgy, mintha ez meglepne. Hisz te meg a hátsó lépcsőházban vársz rám – morogta, majd magyarázón a hercegnőhöz fordult. – Ő Alfred, az inasom. De előző életében nyilván kotlóstyúk volt, egyes vonásaiból legalábbis erre merek következtetni. – Uram, jellemzése sért! – húzta fel az orrát az inas. Ji-Mir már látta is, magas, szikár, ősz hajú, öreg férfi állt felettük a lépcsőfordulóban, gőgösen elnézve a fejük felett. Karjára akasztva csinos, masnival díszített fogójú, fedeles kosarat tartott. Vajon mire való lehet az? – Nos, most, hogy lelki problémáidat megbeszéltük, Alfred, akkor talán felmehetnénk a szobámba – javasolta Aramand. – Ha nem látnád, egy ifjú hölgy is van a társaságomban, aki pihenni vágyik. – Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy a szobája foglalt. Aramand értetlenül maga elé bámult, majd káromkodott egy cifrát, teljesen megfeledkezve a hercegnő jelenlétéről. – Átkozott panziós népség, hogy nyelné el mindet Eriniss ezer csatornája! Hogy lehettek képesek kiadni a szobámat? Te pedig hogyan hagyhattad ezt, te semmirekellő lakáj! – Uram, felhívnám a figyelmét, ön immár tizennégy holdnapja nem fizeti szobája bérét, és ennek fényében nem lenne olyan nagyon nagy csoda, ha kidobnák a panzióból. Ám jelen esetben nem erről van szó. – Hanem? – Előbb vonja vissza azon kijelentését, hogy semmirekellő vagyok. Mivel nem hagytam, hogy kirakják a szobájából, nem szolgáltam rá – húzta ki magát az inas sértődötten. Ji-Mir értetlenségében megrázta a fejecskéjét. Lehet, hogy valamit félreértett? Hisz kísérője azt mondta, ez a férfi szolga, az ő szolgája. De hát akkor hogyan merészel így beszélni, miért nem csapkodja homlokát a földhöz ura minden kívánságát lesve? És vajon Loranzo Aramand miért nem veri két öklével mindaddig, amíg csak jajveszékelni tud? Ám Aramandnak ez a kézenfekvő megoldás eszébe sem jutott, ő mindössze nagyot sóhajtott, hátra söpörte a nap viszontagságai során homlokába szabadult tincseket, majd megrázta fejét, újból összekuszálva haját. – Rendben, Alfred, visszavonom kijelentésemet, mely szerint te semmirekellő vagy, de légy oly jó, és térj a lényegre, mert különben kitekerem azt a kopasz nyakad, világos? – Világos, uram. Nos, kora este öt úriember érkezett, és diszkréten, senkinek sem szólva bevonultak az ön szobájába. A kifutófiú látta őket, és mivel folyamatos járandóságot folyósítok számára, négynapi egy szelet zsíros kenyér formájában, figyelmeztetett engem, amikor visszaértem a mosodából. – Öt úriember? Mifélék? – Öt komor, egyenes kardokkal felfegyverzett úriember, akik semmiféle egyenruhát, vagy címert nem viseltek, így hovatartozásukat nem lehet megállapítani, ezt mondta a kifutófiú. Feltételezem Zentan Timora testőrkapitány jó barátai a Gárdából, ő már régóta szorgalmazza az önnel való találkozást, uram. – Valóban, szorgalmazza – simította végig a vállán futó vágást Aramand. – Ám valami mégis azt súgja, hogy nem a tisztelt testőrkapitány úr lesz az. Talán inkább Gerta kisasszony vőlegénye… – Miféle Gerta kisasszony? – rökönyödött meg az inas. – Ilyen nevű hölgyet még nem láttam a társaságában, uram. Legalábbis eddig nem. Szeretném tudni, mibe keveredett. – Semmiség, Alfred, szóra sem érdemes! – Ezt a semmiséget most öt felfegyverzett úriember képviseli a szobájában, uram. – Ezt magam is meglepőnek tartom, mivel nem néztem volna ki a ficsúrból, hogy öt ismerősét is rá tudja venni, hogy számon kérjék rajtam ezt az apró botlást. Ha tudom, hogy ennyi kardforgató barátja van, akkor nem hívtam volna csónakázni a menyasszonyát, de hát efféle, kellemetlen meglepetéseket tartogat néha az élet. Bár meglehet, hogy nem is ő, hanem Jortan Serion várakozik most odafent. – Uram, ha szabadna megjegyeznem, ön felelőtlen módon viselkedik. Ha a kedves édesapja… – Eh, az öreget igazán ne emlegessük, ez az este nélküle is túl cifrára kerekedett – vágott közbe ingerülten Aramand. – És amit még inkább nehezményezek, hogy még nem ért véget. Ez a lépcsőház nem a legideálisabb tartózkodó hely, különösen a hölgy számára nem az, és mivel a szobámba nem mehetünk fel, hát keresnünk kéne valami más megoldást az éjszaka civilizált módon való eltöltésére. Méghozzá gyorsan. – Ha nem haragszik, uram, én már intézkedtem. Felkerestem a csatorna végén álló csapszékben az ön felett lakó Arnon uraság inasát, akinek ura pár napig nagybátyja palazzójában vendégeskedik. Ám szerencsés módon itthon hagyta nyári lakának kulcsait, amit az inas hajlandó volt ura visszatértéig rendelkezésemre bocsátani, csekély pénzért. Aramand könnyedén elmosolyodott, majd leereszkedő módon megveregette inasa vállát. – Hát ez igen remek! – Uram, a hangsúly nem a csekélyen volt, hanem a pénzen. Két tallért fizettem neki, a saját zsebemből, és további négyet ígértem. Módfelett lekötelezne, ha megadná ezt a hat tallért. – Ah, persze, persze! – legyintett Aramand. – Csapjuk csak hozzá a többihez, amivel tartozom még neked. Mennyi is az? – Ezzel a hat tallérral együtt? – Igen, igen! – Ezerötszáznegyvennégy és fél tallér, uram. – Ennyi lenne? – csodálkozott el Aramand, majd nemtörődöm módon intett egyet. – Rendben, holdnap végén, a szokásos béreddel együtt megadom. – Uram, felhívnám a figyelmét, hogy az elmúlt tizenegy holdnapban nem fizetett nekem bért. – Tényleg? – csodálkozott el Aramand. – Nohát, nohát, hogy én milyen szórakozott is vagyok! Nos, majd ezt is elrendezzük, de most talán induljunk! A jó öreg Arnon nyári lakja messze van, a kisasszony pedig igen fáradt, igaz? – mosolygott a hercegnőre. – Valóban, a máskor fecskemadár röpténél könnyebb álom most nehéz kőkavicsként húzza le szemhéjamat, és igen vágyom már megszabadulni ettől a kényelmetlen ruhától is, amit az ön porban fürdő ismerőse végtelen ügyetlenséggel összemocskolt – sóhajtott Ji-Mir őszintén. Az öreg inas szeme kétszeresére nyílt, még a fejét is megrázta, hogy jól hallotta-e az urát kísérő hölgy szavait. Lehet, hogy mégsem holmi könnyűvérű kisasszonyka, hanem valami előkelő, valóban előkelő dáma? Aramand észre sem vette inasa meghökkenését, egyszerűen csak karját nyújtotta a hercegnőnek, majd elindult lefelé. – Remélem, Alfred, gondoskodtál valami harapnivalóról is, az a nyári lak messze kint van a tavakon, és semmiképpen sem szeretném mellőzni a reggelit. Az inas összerezzent, és további elmélkedés nélkül ura után sietett. – Természetesen uram! Az emelet végében lakó Ferine kisasszony volt olyan kedves összekészíteni önnek egy piknikes kosarat. A mosodából hozott holmik is benne vannak, így holnap lesz váltóruhája, kivéve a harisnyákat. Azt ma nem mosattam, mivel volt még két tiszta pár, a szobába pedig nem mertem visszamenni, nehogy megzavarjam az önre várakozó, nyilván igen előkelő urakat. – Helyesen tetted, nem illik várakozó urakat háborgatni – bólogatott Aramand, majd kis hallgatás után, immár egészen más hangon folytatta. – Remélem, Ferine kisasszony nem valami felföldi lőrét csomagolt. – Magam felügyeltem az ital kiválasztását – nyugtatta meg sietve az inas. – Ah, akkor jó! Hölgyem, fáradjon előre! – engedte ki Aramand maga előtt az utcára a hercegnőt, majd hamarosan leintett egy gondolát, ami kivitte őket a tavakra. Ji-Mir akarata ellenére is elaludt a csónak ringásában, könnyű érintésű kéz ébresztette. Pislogva felnézett, sötét, nagyon sötét volt. A gondola magasra nyúló, fekete fák lombja alatt ringatózott, egy fából ácsolt, régi móló előtt. Az éjszakát csak messze, nagyon messze, egy felmérhetetlenül széles víztükör másik oldalán törték meg pisla fények. – Az ott Eriniss soha el nem halványuló csillogása, hölgyem. Ugye, hogy káprázatos innen, a távolból nézve? – követte Aramand a hercegnő pillantását, aztán kisegítette a csónakból. Kavicsos ösvény vezetett az elvadult kert bokrai között a kis faházhoz. Alfred otthonosan sietett fel a verandára, és ujjának érintésével életre keltette a falra akasztott napfénylámpást. A sárga fény végigcsorgott a kényelmesre koptatott nádszékeken, a megfeketedett deszkájú asztalon. – Jöjjön, hölgyem! – vezette be a házba Aramand a hercegnőt. – Elnézést az egyszerű környezetért, de hát Arnon barátom nem igazán fordít nagy gondot erre a másod-nagynénjétől örökölt kis nyári lakra, leginkább azért, mert egy szerencsétlen malőr folytán egyetlen éjszaka alatt elkártyázta a felújítására szánt teljes összeget. Így hát kénytelenek leszünk megelégedni a ház nyújtotta, egyszerű, vidéki komforttal. Azt javasolnám, ön költözzön be a szobába, én pedig majd megalszom itt, az előtér kanapéján. – Én pedig, bár rólam senki sem ejt szót, majd összetolok két széket a verandán – dohogta a vén Alfred, és odanyújtotta a napfénylámpást a hercegnőnek. Ji-Mir félénken vette át a fényt, és belépett a mutatott ajtón, ami nyikorogva csukódott be mögötte. Aggodalmasan nézett körbe a kis szobában. Kopott falikárpit, földet seprő, napfakította függönyök az ablakok előtt, egy valaha fehér alapon arany színnel festett szekrény, középen karcsú lábú asztal pár székkel. És vajon hol lehet a pipereasztalka? Letette a lámpást az asztalra, ismét körbe nézett. Végül észrevett a sarokban egy homályos réztükröt, hát odatipegett, majd elé húzott egy széket, és leült. Kicsit várt, majd összevonta szemöldökét, és elgondolkodott. Itt nyilván nincsenek cselédlányok. De akkor ki fogja levetkőztetni, megmosdatni, leoldani és éjszakai frizurába fésülni a haját? Kicsit még várakozott, de nem lelt megoldást, így hát nagyot sóhajtva felállt, odatipegett az ágyhoz, és ruhástól leheveredett. A hosszú, mozgalmas nap után szinte azonnal elnyomta az álom. Még arra sem ébredt fel, amikor valaki kinyitotta az ajtót, bejött, gondosan betakargatta, majd nesztelen léptekkel kivitte a napfénylámpást.